40. fejezet - My Immortal

Sziasztok!

Meghoztam azt a fejezetet, amire azt hiszem már mindenki tűkön ülve várt.:P

Meg kell mondanom, nem volt könnyű a megírása, de mégis ezt szeretem a leginkább. :D Ha elolvassátok, megtudjátok miért. :P

Ezúttal kétszer, sőt, százszor annyira szomjazom a véleményekre, mint általában!!! Sok-sok komit szeretnék, hogy lássam kinek hogy tetszett!!!:) Előre is köszönöm!

Ám, még mielőtt mohón rávetnétek magatokat a folytatásra, lenne itt még valami.

Mint azt ti is tudjátok, részt veszek a Vörös Pöttyös kiadó Aranymosásában, ahol írókat keresnek. Az utolsó fordulóban azt a feladatot kaptuk, hogy írjunk nyitósort, ami felkelti az olvasók figyelmét. Egy saját regényem első két bekezdésével indultam, amit az alábbi linken tudtok elolvasni és ha tetszik, lájkolni, 10.17. 12:00-ig.:)

http://www.facebook.com/vorospottyos/posts/205173919551229?notif_t=like

Erika Czebe néven keressétek. Előre is nagyon köszönöm!

Na, de most már hagylak titeket olvasni, csak aztán ne felejtsetek el komizni!!!!!!!!:)

/Jacob/

Már nem is számoltam hány mocskos vérszívót intéztem el, csak engedtem a bennem élő farkasnak, hogy tegye a dolgát. Egyik nyakat haraptam át a másik után, élvezettel merítettem bele fogaimat a kemény, fagyos testrészekbe és téptem őket darabokra. Sosem voltam még annyira farkas, mint akkor. Alig volt bennem emberi érzés, nem is gondolkodtam, de a többiek sem. Olvastam a gondolataikat, láttam mennyire elborult az elméjük, miközben minden vámpírt legyűrtek, aki csak az útjukba került. Egyszer-egyszer még a szövetségeseink is veszélybe kerültek, annyira elkapott mindannyiunkat a hév, amit a természetes ösztönünk hívott felszínre.

Sokkal nehezebb dolgunk volt, mint mikor az újszülöttek ellen küzdöttünk, akiket az a vörös hajú nőstény teremetett Bella és a Cullenek elpusztítására. Ezek a mostani vámpírok igazi hadsereget alkottak, edzettek, erősek, szívósak voltak. De mi szívósabbak voltunk náluk.

Egy nagydarab férfi került az utamba, akire rávetettem magam. Éles farkas fogaimat azonnal a karjába vájtam, majd le is téptem a testéről. Felhördült a fájdalomtól, de nem hagyta abba a küzdelmet. Másik kezével megpróbált lyukat ütni az oldalamon, de kitértem előle. Hátráltam, majd támadtam, amivel ismét sikerült egy testrészétől megszabadítanom, ezúttal az egyik lábától. Innentől kezdve már viszonylag könnyű dolgom volt. Másodperceken belül már darabokban volt, az egyik Amazon, Kachiri pedig ott is termett, hogy máglyát képezzen a szétszórt szobordarabokból.

Előre eltervezett stratégia volt ez, amit Cullenék házi katonája ötlött ki. Szerinte ugyanis sokkal egyszerűbb és célravezetőbb volt, hogyha a falka tagjai nem bajlódnak máglyarakással és csak a támadásra összpontosítunk, majd a szövetségeseink takarítanak utánunk. Be kellett vallanom, igaza volt. Megkönnyítették a dolgunkat.

A következő prédáimat igazán meg sem néztem. Nem izgatott, kik ők, hogy néznek ki, mi minden történt velük, hogy a Volturi csapatába kerültek. Csak egyvalami érdekelt: hogy mindannyiukat lángok emésszék el a nap végére!

Éppen legyűrtem egy újabb férfit, mikor megláttam a szemem sarkából, hogy Paul bajban van. Két ellenséggel harcolt egyszerre, méghozzá két igencsak jól képzett katonával, akik minden mozdulatukat összehangolták, és sarokba szorították Pault. Már mentem volna, hogy segítsek neki, mikor oldalról hirtelen berobbant a képbe a nagydarab, sötét hajú Cullen: Emmett. Arcát majd’ szétfeszítette az elégedett vigyor, mikor egy mozdulattal kettétépte az egyik támadót. A darabjait Paul felé dobta – aki habozás nélkül cincálta szét a vonagló férfit -, majd a másik támadót is elintézte. Mikor végzett, kivillantva fogait biccentett Paul felé és újabb ellenfél után nézett.

Az összes vérszívó idióta – morogta nekem Paul, mikor rájött, hogy végignéztem az iménti jelenetet.

Nem tiltakozom – csóváltam meg a fejem hitetlenkedve. Hogy örülhet valaki annak, hogy ilyen harcban kell részt vennie?

Fogalmam sincs – válaszolt Paul eszmefuttatásomra, majd újabb küzdelembe vetette magát, akárcsak én, és ezzel vége is lett a belső csevelynek.

Még legalább az ellenség fele talpon volt. Egy másodpercünk nem volt pihenésre, bár izmaim még nem jelezték, hogy szükségét éreznék. Élveztem, ahogy megfeszítve dolgoznak a bőröm alatt, ahogy futás és harc közben kinyújtóznak, majd ismét megfeszülnek. Ha nem lett volna az egész szituáció olyan veszélyes, amilyen volt, azt hiszem, még élveztem is volna a testmozgást. Na nem mintha nem lett volna rá elegendő lehetőségem az őrjáratozások közben. Naponta kifutottam a lelkemet is, de a bennem élő farkas imádta. Szabadnak érezte magát, legyőzhetetlennek. Akárcsak most, harc közben.

Tanultam a múltkori esetből, amibe majdnem belehaltam. Már nem voltam olyan vakmerő, mint akkor. Felelősséggel tartoztam a többiekért és feltett szándékom volt élve hazajuttatni mindenkit. Ezen felül még ott voltak Cullenék és a szövetség többi tagjai is. Nem éreztem őket olyan közel magamhoz, mint Kendie közvetlen családtagjait – már amennyire közel érezhettem magamhoz a vámpírokat -, de kedvesem miatt védtem őket is. A hazugságokra specializálódott kiscsajt – Maggie-t, vagy hogy hívjákot -, meg is mentettem egyszer, miközben egy izomkolosszussal nézett farkasszemet. Hiába volt ő is vámpír, nem sok esélyt adtam volna neki a pasival szemben. Két lépésből mellette termettem és egy harapással elintéztem a fickót. A többit pedig rá bíztam.

Ezzel szemben Cullenékon jobban rajta tartottam a szemem, legalábbis azokon, akik a csata középpontjában voltak. Bellát nem láttam sehol, akárcsak Kendrát, akiknek szerencsére ki kellett maradniuk a tényleges harcból és csak az elménket védő pajzsra koncentrálniuk a testőreikkel egyetemben, de a többiek a frontvonalon belül voltak. Láttam, ahogy a szőke pszichopata, Rosalie és a másik család feje, Dezra elintéznek két nőt, a Doki pedig Jared segítségével gyűrt le másik két férfit. Ahogy elnéztem őket, a szövetséget még sosem láttam ilyen erősnek és megtörhetetlennek. Egy pillanatra fel is rémlettek bennem Kendie szavai, amiket pár nappal korábban mondott lefekvés előtt.

- Két családom van – mosolygott rám akkor este. Szemeiben örömöt és szomorúságot is láttam, de a szája sarkában mosoly bujkált. – Vannak nagyszüleim, vannak szüleim, nagybátyáim és nagynénéim, neked hála pedig kaptam egy tucat bátyót, néhány nővért és egy kishúgot is.

Ahogy így elnéztem a vámpír-farkas párosokat, amint képletesen, de vált-vállnak vetve küzdenek, be kellett látnom mennyire igaza volt. Néhány hónapja valószínűleg kifordult volna a gyomrom is a gondolatra, hogy családként tekintsek Cullenékre, de mindez mára már megváltozott. Alig akartam elhinni.

Ma még harcolni is fogsz, vagy csak filozofálsz tovább? – ugratott Embry, és erőteljesen oldalba taszított, miközben elfutott mellettem.

Vicces vagy – morogtam vissza, de azért igazat adtam neki. Egy kicsit tényleg elkalandoztak a gondolataim, bár tény, hogy közben nem álltam meg egy pillanatra sem és végeztem néhány piócával.

Nem örültem neki, hogy mindenki végighallgatta, amin átrágtam magam, de már nem volt mit tenni. Ez egy olyan része volt a farkasságnak, ami ellen nem tudtunk tenni. Szívás…

Az, de elkelne itt egy kis segítség – morrant fel Quil, aztán már a hátán is találta magát, ahogy egy vérszipoly teljes erőből nekirontott és földbe döngölte. Éreztem, ahogy a bordái elpattannak, a fájdalom belém is átszivárgott, ahogy a többiekbe is, de Quil nem hagyta magát. Felugrott és támadt.

Amilyen gyorsan csak tudtam rohantam felé, és pont abban a pillanatban érkeztem, amikor ismét talajra került. Ezúttal azonban már a lábai is eltörtek.

Maradj lent! – parancsoltam rá és átvettem a helyét.

Az ellenfél úgy vicsorgott, akár egy veszett kutya. A méreg csöpögött a szája szélén, izmait megfeszítve támadóállást vett fel. Vörös szemében őrület tombolt, gyilkos vágy, hogy kitépje a szívemet a helyéről. És már támadt is. Magas volt, csupa izom és nagyon edzett. Csakhogy nem farkasok elleni küzdelemből vett különórát, hanem vámpírok ellen, és ez megkönnyítette kicsit a helyzetemet.

Támadtam, majd védekeztem, aztán ismét támadtam. Sikerült elkapnom a karját, de gyors volt a rohadék és kirántotta a számból, így csak a ruhaujját tudtam letépni. És azért ő is bevitt néhány ütést, de semmi komolyabbat – mindig sikerült eltáncolnom előle. Aztán mikor ismét nekem rontott volna, oldalról telibe kaptam és a földre tepertem. Nem volt tovább. Hiába küzdött ellenem, a súlyomnál fogva lent tudtam tartani, miközben darabokra szedtem.

Mikor végeztem, Quil-re kaptam a pillantásom, aki már ember volt és a Doki éppen helyre tette a lábát. Körülnéztem veszély után kutatva, hiszen Quil tökéletes célpont volt emberként. Semmi esélye sem lett volna, ha rátámad egy vámpír, de nem volt senki ellenség a közelben. Sőt, amennyire láttam a távolban sem. Csak a szövetség tagjai voltak ott, bármerre néztem.

A következő pillanatban – mivel már nem volt veszély -, visszaváltoztam emberré. A forróság elöntötte a testemet, megborzongtam, ahogy a tüzes érzés végigvonult a gerincem mentén, majd átlényegültem. Olyan simán ment, mint mindig. Éreztem néhány helyen sajgást, ahová bekaptam pár ütést, de semmi komolyabbat. Pár perc múlva már csak az emlékük marad…

Felkaptam a farmerem és letérdeltem Quil mellé.

- Na, mi a helyzet? – kérdeztem inkább a Dokitól, mert ő mégiscsak jobban tudta, de helyette Quil válaszolt.

- Kutya bajom! – legyintett, de aztán fájdalmasan felszisszent. Lepillantottam a lábára, ami csupa vér volt és egy szakadásos sérülés kezdett összeforrni pont a sípcsontja fölött.

- Nyílt törése volt – mondta a Doki. – Lefertőtlenítettem és helyre tettem, mielőtt elkezdett volna gyógyulni. Normál körülmények között műteni kellene, de még a tisztást sem tudnánk elhagyni mielőtt visszafordíthatatlan következményei lennének a gyors gyógyulásnak.

Biccentettem, jelezve, hogy egyetértek. Én sem örültem neki, hogy így kellett helyretenni egy csontot, de a farkas gének majd megteszik a hatásukat.

- Jól vagyok – ismételte meg Quil, de azért a homlokán láttam mennyire megizzasztotta az átélt fájdalom.

- Remélem is – veregettem meg a vállát, majd a többiek után néztem. Mindenki más jól volt, legalábbis a farkasok közül. Az már egy más kérdés volt, hogy pár vámpír könnyek nélkül zokogott néhány máglya mellett. Nem tudtam megnézni kik haltak meg – az biztos volt, hogy néhányan igen -, mert akkor egy vérfagyasztó sikoly rázta meg az egész tisztást, majd egy őrjöngő hang kiáltott a Dokiért. Vámpírhang volt, méghozzá ismerős hang. Túlságosan is ismerős. A rémület egy pillanatra lesokkolt, mozdulni se bírtam, miközben Carlisle rohant a hang irányába, mint a szélvész. Tudtam, hogy felesleges, de azért végighordoztam a tekintetem a tömegen, azokon akik talpon maradtak, de ő persze nem volt ott. Kendra nem volt sehol! Amint ennek tudatába kerültem, elveszítettem önmagam. A bevésődés átvette felettem az irányítást. Lábaim szinte önmaguktól kezdtek működésbe, és mire észbe kaptam, már futottam is.

A tisztás szélén, elég messze a küzdelem helyszínétől egy tucat vámpír gyűlt össze valami, jobban mondva valaki körül. Talán a bevésődés, talán csak a szerelem tudatta velem már jóval korábban az elkerülhetetlent, de biztos voltam benne, hogy a szerelmem körül állnak.

A szívem kétszeres sebességbe kezdett, de nem a futás miatt, hanem a rettegés kényszerítette erre, ami befészkelte magát a sejtjeimbe és egyre csak terjedt a testemben, míg már tetőtől talpig elborított.

És akkor megláttam…

Az egyetlen személy, aki a világot jelentette számomra, sőt, még annál is jóval többet, akit a legjobban szerettem, ott feküdt, természetellenesen kicsavarodott pózban, eszméletlenül, csurom véresen, miközben a Doki felmérte a sérüléseit.

Vad morgás tört fel a torkomból, melyben benne volt minden fájdalmam majd térdre rogytam Bella mellett, aki könnyek nélkül zokogott, de nem foglalkoztam vele. Egy cseppet sem érdekelt abban a pillanatban, hogy a legjobb barátom, hogy szenved, retteg és hasonlóan érez, mint én. Csak a bennem tomboló kínokra tudtam figyelni és Kendie falfehér arcára, mely halványabb volt még a vámpírokénál is.

Farkas hallásomnak hála ki tudtam venni halk légvételeit, melyek akadozóak voltak és erőlködőek. Küzdött!

- Alice! – kiáltott fel hirtelen a Doki. – Vérre van szükség! A házban van donorvér.

Ennyi elég is volt, a kis kobold már rohant. Carlisle közben helyre tette a törött kart, ami hangosat reccsent és Kendie egész testében fájdalmasan megvonaglott. Önkénytelenül felmordultam, amiért még több fájdalmat okoz neki.

- Muszáj helyre raknom a csontokat – magyarázkodott idegesen, és végigtapogatta kedvesem lábát is, majd ismét felhangzott az a gyomorforgató ropogás. Összeszorítottam az állkapcsomat, hogy még véletlenül se szólaljak meg. Tudtam, hogy muszáj megtennie, tudtam, hogy ez mind szükséges, de képtelen voltam elviselni. Ráadásul Bella még jobban rákezdett a zokogásra mellettem, és hozzá még csatlakozott Esme is, aki támogatólag átölelte a vállát. Az egész olyan volt, mintha már meghalt volna!

Szívem szerint széttéptem volna őket, amiért lemondtak róla. Én nem tudtam! Még akkor sem, mikor a légzése kihagyott néhány pillanatot. Láttam a Dokin, hogy ő is meghallotta és idegesen nézett fel, hátha meglátja Alice-t a vérrel.

- Kell az a vér! – morogta az orra alatt. – A vámpír része tartja életben, aminek szüksége van rá. Akkor talán lesz esélye. – Nem címezte senkinek a mondandóját, inkább csak magának motyogott, talán, hogy levezesse az idegességét, talán, hogy tájékoztasson minket is, nem tudom. De legalább tudtam mi a helyzet.

Nem veszíthetem el! Nem veszíthetem el! Nem veszíthetem el! – kattogott az agyamban a gondolat, miközben remegő kezemmel végigsimítottam a haján. Talán az volt az egyetlen része, ami nem volt egy merő vér. De az is csak elől, a homloka fölött. Mikor oldalra siklott a kezem, megéreztem ujjaim végén a ragacsos nedvességet.

- Doki – szólaltam meg reszelős hangon, mire Carlisle azonnal reagált. Óvatosan oldalra fordította Kendra fejét, majd hangosan felszisszent, mikor meglátta a sérülést.

Őrjöngő düh öntött el. Meg tudtam volna ölni, aki ezt tette vele. Meg is akartam! Nem tudtam ki volt, nem tudtam mi lett vele, de abban az egyben biztos voltam, hogyha ott lenne, a puszta kezemmel tépném apró darabokra, és én magam küldeném a rohadékot a másvilágra!

- Megrepedt a koponyája – jelentette be Carlisle. Arca, melyet mindig nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak láttam, most egyszeriben nagyon is emberi lett. Rémületet láttam rajta, halálos félelmet és a tehetetlenség marcangolását, amiért ennél többet nem tehet az unokájáért.

Mellette Edward ugyanolyan arcot vágott, ahogy Carlisle keze alá dolgozva segített neki ellátni azokat a sérüléseket, amiket csak képesek voltak.

Halk nyöszörgő hang hallatszott fel, miközben Kendra megrándult néhányszor fájdalmában. Figyeltem őt, a kínlódását, és éreztem, hogy a szívemben elpattan valami. És abban a pillanatban, mikor a mellkasom fagyossá vált, Kendra sóhajtott még egyet, majd hosszan kifújta a levegőt és vele együtt a lelkét is.

- Nem! – kiáltottam fel és megragadtam a Doki karját. Tiszta erőmből szorítottam, nem érdekelt, hogy fájdalmat okozok. Az őrület, melyet pont Kendie-n keresztül tapasztalhattam meg az álma után, rajtam is végképp eluralkodott. – Csináljon valamit! – ordítottam torkom szakadtából.

Carlisle elrántotta tőlem a karját és Kendra mellkasára tette a kezét, ahogy belekezdett a szívmasszázsba. Egy, két’, há’, négy. Egy, két’, há’, négy. Két ilyen ciklus közben, mikor a Doki leállt egy pillanatra, Edward Kendie arca fölé hajolt, befogta az orrát és belefújt a szájába, majd ismét a szívmasszázs következett.

- Túl sokáig tart – remegett meg Carlisle hangja körülkémlelve, hátha meglátja Alice-t, de nem volt sehol. – El fogjuk veszíteni…

A hátam mögül felhangzott néhány farkas halk, gyötrelmes vonyítása, de Bella zokogása elnyomta a hangjukat. Elnyomta az enyémet is, betöltve az egész területet. Benne volt minden fájdalma, amit csak érzett, sőt még az is, amit már nem bírt elviselni.

A fájdalom, a kétségbeesés engem is átjárt. Nem hagyhatott el! Nem veszíthettem el! Kellett nekem! Szükségem volt rá!

- Ne menj el! – kértem, miközben a könnyeim megállíthatatlanul hullottak a szememből, de egy cseppet sem érdekelt ki látja és ki nem. Életem értelme, az egyetlen, aki fényt hozott sötét napjaimba, előttem haldoklott és én nem tehettem semmit, hogy megmentsem. Ha az segített volna, odadobtam volna a saját életem az övé helyett. Csak tudjam, hogy a szíve dobogni fog, hogy újra mosolyog majd, hogy azokat a csillogó barna szemeit újra felnyitja… Élnie kell! Nem lehet vége! Neki nem!

Észre sem vettem, hogy már hangosan mondom ki a szavakat. Nem voltam önmagam, nem volt irányításom magam felett. A bevésődés és a szerelmes férfi egyé olvadva végképp átvette felettem az irányítást. Tombolni akart, ordítani, csak jöjjön vissza, de semmi… Hiába lett volna minden, a szíve nem vert, még értem sem…

- Alice! – kiáltott a Doki fülsértően, miközben még mindig szerelmem mellkasát nyomkodta, mindhiába.

- Túl sokáig tart! – zokogott mellettem Bella, de képtelen voltam ránézni. Nem bírtam volna elviselni, amit az arcán láthatok. – Istenem… Miért nem vagyok már ember…

A kétségbeesés fekete ködén át megpillantottam azt az apró, picike fényt, mely egyet jelentette: van még remény. Van valami, ami segíthet, és már átkoztam is magam, amiért nem jutott előbb eszembe. Habozás nélkül emeltem a csuklómat a számhoz.

- Jacob! – hallottam meg a Doki hangját, de nem méltattam válaszra. Helyette fogaimat a húsomba merítettem. Nem volt olyan éles fogsorom, mint a vámpíroknak, de farkas lévén, simán fel tudtam szakítani a bőrömet. Elborult elmémnek köszönhetően alig éreztem fájdalmat, miközben olyan mélyre hatoltam amennyire csak lehet, hogy minél később gyógyuljon meg és minél több vér ömöljön ki a sebből a lehető leghamarabb.

- Mégis mit művelsz? – kiáltotta valaki mögülem, de ismét nem feleltem.

Vérem, mint az élet sebes folyója hömpölygött, elöntve a számat, majd a farmeremet és a talajt is, mikor kedvesem arcához nyomtam. Edward gyors volt, abbahagyta a lélegeztetést, kinyitotta szerelmem csodás ajkait, majd mikor a csuklóm jó helyen volt, stabilan ott tartotta.

- Nem tudom mennyire jó ötlet ez, de ártani nem árthat – mondta Carlisle egy pillanatra felnézve rám, majd vissza az unokájára.

- Kendie szerint finom a vérem – hagyták el számat automatikusan a szavak, mire elakadt lélegzetek hangzottak fel. – Azt mondta jobb, mint az állatoké.

- Kendra ivott belőled? – döbbent meg Carlisle.

Nem volt nehéz kitalálni miért reagált így. Az édes, imádni való Kendie, aki soha nem ivott még emberi vért, aki egy pillanatig sem kívánta azt, megharapta a bevésődését, aki történetesen egy farkas?! Persze, hogy kiakadtak rajta.

- Én akartam – mondtam egy pillanatra sem elvéve a szemem az arcáról. – Kíváncsi voltam – tettem hozzá automatikusan. Az egész olyan volt, mintha a szám magától mozogna és kotyogná ki az egyik legnagyobb titkunkat.

Egy fél másodperccel később, mielőtt még bárki válaszolhatott volna vallomásomra, Kendie mély levegőt vett, nagyra tátotta a száját és éles fogait a csuklómba mártotta. Éreztem, amint átszakítja az inakat és ereket, és ezúttal az égető fájdalmat is, ami eltörpült amellett, amit akkor éreztem, mikor a szíve megszűnt dobogni, így boldogan nyomtam még jobban a szájába.

- Ez csak reflex volt – lombozott le egy kicsit a Doki. – Még nincs túl a nehezén. - Abbahagyta a szívmasszázst és a nyaki ütőerére tette az ujjait. – Még gyenge a pulzusa, de egyre erősödik.

- Ez az! – suttogtam közel hajolva kedvesemhez. – Igyál Kicsim és gyere vissza hozzám!

Másik kezemmel kitöröltem szememből a könnyeket, aztán megsimogattam az arcát. A színe mintha kezdett volna visszatérni egy kicsit. A légzése is kiegyensúlyozottabbá vált és egyre mohóbb kortyokban itta a véremet. Olyannyira, hogy lassan kezdtem megérezni a hatását. A szívem bár dupla sebességre kapcsolt, részben a sokk miatt, részben hogy pótolja a veszteséget, de még így is túl sokat ivott. Szemem előtt összefolyt a világ, fejem szédülni kezdett, és éreztem, hogy elsápadok.

- Jake! – nézett rám hirtelen Edward. Hangjában aggodalmat hallottam, amit csak a szétesett állapotomnak tulajdonítottam, mint valóságnak. Nehogy már az a vérszívó aggódjon miattam! – Elég lesz, Jacob! – mondta, és megpróbálta kivenni a csuklóm Kendie szájából, ami ellen én is és kedvesem is tiltakoztunk. Kendra – félve, hogy elveszik tőle az éltető nedűt, még mélyebbre tolta fogait, szinte már teljesen átharapva a csuklómat, de egy pillanatig sem bántam. Felőlem a fél karomat is lerághatta volna, csak maradjon életben!

- Erős pulzus – jelentette be a Doki megkönnyebbülten, majd hideg tenyerét a vállamra tette. – Most már túl van az életveszélyen. Bőven kibírja hazáig, ahol kap donorvért és nem lesz semmi baja, hála neked.

Hallottam szavait, el is jutottak a tudatomig, de nem mozdultam. Kendie még mindig ivott, még mindig szüksége volt a véremre és én boldogan adtam neki. Odaadtam volna neki az összest, ha szükséges. Mit érdekelt engem, hogy mi lesz velem.

- Nincs rá szükség – szólalt meg ismét Edward, végigkövetve zavaros gondolataimat. – Jól lesz, de mikor felébred, te leszel az első, akit látni akar majd, és soha nem bocsátja meg, ha hagyunk meghalni!

Volt igazság a szavaiban. Kendie-t ismerve, ha meghalok, még képes lenne utánam jönni. És akkor, igaz félig már kába voltam, de felrémlett előttem az a néhány szó, amit a csata előtt mondott nekem: „Mi mindig együtt leszünk! Megígérem neked, hogy veled leszek, bármi történjék is!” Akkor nem értettem miért mondja ezt, de így, hogy én is megjártam a poklot és tudtam mit tennék, ha elveszíteném, már értettem mindent. Kendra akkor a halálra gondolt. Arra, mit tesz magával, ha én meghalok… Megborzongtam ettől a lehetőségtől. Neki élnie kellett, bármi történjék is velem! Ő megszépíti a világot! Szükség van rá!

- Neki viszont rád van szüksége! – fogta meg ismét Edward a csuklómat, ami a lánya szájában volt. – Eleget tettél mára Jacob. Többet is, mint eleget.

Felnéztem az arcára és bár alig láttam valamit, annyira káprázott a szemem, azt mégis észrevettem mennyire máshogy néz rám. Már nem gyűlölettel, nem ellenszenvvel, hanem hálával, lekötelezettséggel. Egész kőarca átszellemült, miközben ismét megpróbálta elhúzni a kezem Kendrától.

- Hallom Alice-t – mondta hirtelen. – Megvan a vér.

Ez volt az a néhány szó, ami végül engedte, hogy visszahúzzam csontig átharapott csuklómat, melyből még mindig ömlött a vér. A Doki azonnal egy steril ruhát csavart rá és rám parancsolt, hogy addig ne vegyem le, míg ő engedélyt nem ad rá. Csak bólintottam, mint aki meg is hallotta szavait, de igazából nem érdekelt. Éreztem, hogy a seb azonnal gyógyulni kezdett, forró izzás égette a legmélyéről kifelé teljesen a széléig.

Homályos szemeimet Kendie-n tartottam, látni akartam, hogy tényleg jól van-e. Arca kicsit meggyötört volt, elégedetlen grimasz ült rajta és megvonaglott, mikor az apja a karjába emelte, hogy visszavigye a házba, de mindettől eltekintve jól volt. Arca halvány rózsaszín volt, mint mindig, talán csak egy árnyalattal halványabb, mint szokott. Ajkain még látszódtak vérem nyomai.

- Haza visszük – mondta Carlisle és megveregette a vállamat. Csak akkor jöttem rá, hogy míg ők felálltak, én még mindig ugyanott térdelek.

Ismét bólintottam, mire azonnal futni kezdtek – Bella és még néhányan követték őket -, én pedig megpróbáltam feltápászkodni, hogy utánuk mehessek. Kendie mellett kellett lennem!

Félig kivérzett testem azonban más véleményen volt. Alig álltam a talpamra, a föld sebesen közeledni kezdett, mikor térdeim felmondták a szolgálatot. Ám mielőtt még megcsókolhattam volna a talajt, két erős kéz elkapott. Az egyik égetően forró volt, míg a másik jegesen hideg. Kábán emeltem fel a fejem, hogy lássam ki is kapott el: egyikük, a forró érintés tulajdonosa Jared volt, míg a fagyos, Kendra nagybátyja, a nagydarab izomkolosszus, Emmett. Feltűnően komolynak tűnt, ahhoz képest, hogy harc közben majd’ szétvetette a jókedv és elégedettség. Most meg, mintha még egy kis aggodalom is csillogott volna a sötétarany íriszeiben.

- Jól vagy? – kérdezte, amivel csak még jobban megdöbbentett.

- Soha jobban – válaszoltam, de azért még meginogtam. Nem lesz könnyű így átváltozni és Kendie után menni – gondoltam, de azért csak megpróbáltam. Éreztem a remegést, de más nem történt. Nem volt bennem annyi kurázsi, hogy átlényegüljek.

- Nem kéne átváltoznod – jegyezte meg mellettem Seth. – Rengeteg vért veszítettél.

Leintettem, hogy fogja be, majd ismét megpróbáltam, de ezúttal sem sikerült. Dühösen felmordultam. Kendra mellett kellett lennem! Olyan erős volt a kényszer, hogy elindultam emberi tempóban, de nem jutottam messzire, ismét megbicsaklott a térdem, de ezúttal legalább meg tudtam állni a saját lábamon, és nem kényszerültem segítségre.

- Jacob – lépett elém Emmett, hogy megállítson. – Megengeded, hogy segítsek neked? – kérdezte nagyon komoly hangon, és kitárta a karját, mintha ölbe akarna venni. Akármilyen ramatyul is voltam, ettől kirobbant belőlem a nevetés. Vártam, hogy majd ő is csatlakozik hozzám, közölve, hogy jó vicc volt, majd vállon vereget és elmegy, de nem történt semmi. Arca továbbra is határozott volt, ahogy a válaszomra várt. Mi a túró!

- Mi van? – kérdeztem végül totálisan értetlenül.

- Segíteni szeretnék neked – válaszolta, mire konkrétan leesett az állam.

- Miért? – kérdeztem. – Te gyűlölsz engem!

- Már nem! – vágta rá hevesen. – Láttam mit tettél Kendie-ért.

- Más is ezt tette volna – morogtam és ismét működésre kényszerítettem lábaimat.

- Talán igazad van – hagyta rám. – De te farkas vagy. A vámpírok az ellenségeid, mégis a véredet adtad az egyiknek, hogy megmentsd.

- Szeretem Kendrát! – néztem keményen a szemébe, mire bólintott. – Akkor is szeretném, ha denevérré tudna változni!

- Tudom!

- Szóval tudod…

- Az, hogy mindezt megtetted érte, bebizonyította, hogy így van – mondta. – Elhiszem neked és biztos vagyok benne, hogy nálad jobb társat keresve sem találhatott volna!

Na, csak most esett le az állam igazán. Emlékeimben még élénken élt a jelent, mikor ez a hústorony rajtakapott minket Kendie-vel, ahogy a lépcsőn ülve először beszélgettünk. Apró darabokra akart cincálni, amiért bevésődtem az ő kis angyalkája iránt, most meg elfogadásról és bizalomról hadovál? Kifordult magából a világ vagy mi a franc folyik itt?

- Hát… kösz… - nyögtem ki még mindig döbbenten.

- Akkor megengeded, hogy segítsek? – kérdezte újra.

Elképzeltem egy pillanatra, hogy ez a vérszívó a karjába vesz, mint valami csajt és elrohan velem a ház felé, mintha a naplementében futna el egy romantikus, csöpögős film végén a főhős a főhősnővel, és éreztem, hogy a gyomrom felfordul erre a gondolatra. Ugyanakkor már elég stabilan álltam ahhoz, hogy újra megpróbáljak átváltozni, így visszautasítottam ezt az elképesztő ajánlatot.

- Kösz, de inkább a saját lábamon mennék – mondtam, mire sértődés nélkül bólintott, majd hátrébb lépett, hogy helyet adjon az átváltozásomhoz.

Egy pillanattal később el is öntött a forróság, ismerős bizsergést éreztem a tagjaimban, és bár nem volt könnyű és kellemes, de csak sikerült farkassá válnom. Bár ne tettem volna…

Olyan hangzavar fogadott ugyanis, mint még soha. A fiúk egymást túlkiabálva próbáltak választ kapni erre a vérivós dologra, ami sehogy se ment be a hajuk alá.

Hagyjátok már abba! – szóltam rájuk erőteljesen, mire mind elhallgattak. – Néhány hete, mikor Kendie-vel arról beszélgettünk, hogy el kell mennie vadászni, kíváncsi lettem, ízlene-e neki a vérem. Kipróbáltuk, ízlett neki. Ennyi volt – foglaltam nekik össze gyorsan a lényeget, mert tudtam, hogy úgysem hagynak addig békén, amíg nem mondok valamit.

De miért nem tudunk róla?

Hogy jutott eszedbe egyáltalán?

Hihetetlen…

Brrr….

Alphaként el tudok titkolni néhány kisebb dolgot – adtam meg nekik a választ. Egy kevés időre amúgy is szükségem volt, mielőtt futni kezdtem volna a ház felé. Nem voltam még teljesen jól.

Na ez után a bejelentés után tört csak ki igazán a hangzavar. Fel voltak háborodva, amiért ilyesmit eltitkoltam előlük és nem bíztam bennük. Azt hiszem, még jó hosszú ideig képesek lettek volna szidni emiatt, de Jared közbeszólt:

Hagyjátok már békén! Kisebb gondja is nagyobb jelenleg mindennél! Most Kendra a fontos nem csak neki, de mindannyiunknak! Ezt ráérünk később is megbeszélni – mondta, s ezzel véget is vetett a vitának.

Köszönöm! – sóhajtottam neki hálásan, mire biccentett. Ő tökéletesen megértette mi mindenen mentem keresztül, hiszen ott volt neki Kim. Bele is őrült volt, ha elveszíti!

Próbaként futni kezdtem. Nem volt kellemes, sajgott a testem és a mancsom fölött is éreztem, hogy felszakadt az éppen csak behegedt seb, de nem foglalkoztam vele. A bevésődés hajtott előre, Kendra felé.

Normális esetben azt hiszem, néhány perc alatt kényelmes tempóban is elértem volna a házat, de most majd negyed órámba került még úgy is, hogy erőltettem, amennyire tudtam. De ennél jobban nem ment. Ráadásul mikor végre megérkeztem – megjegyezném a fél falka követett, aggodalmasan szemlélve szenvedésemet, de legalább egyikük sem kezdett bele semmilyen lekezelő „had segítsünk” szónoklatba, amit nem igazán toleráltam volna -, észrevettem, hogy mikor átváltoztam, elfelejtkeztem a nadrágomról, így most nem volt mit felvennem. Már azon voltam, hogy nem foglalkozva ezzel a kellemetlen kis problémával, ádámkosztümben fogok besétálni a házba, mikor hirtelen megjelent Edward, kezében az egyik farmerommal.

Mire nem jó egy gondolatolvasó após – kuncogott fel mögöttem Embry, mire Edward és én egyszerre forgattuk meg a szemünket.

Villámgyorsan visszaváltoztam, és magamra kaptam a ruhadarabot.

- Hogy van Kendie? – kérdeztem azonnal.

- Sokkal jobban – válaszolta Edward.

Elindultunk a ház felé, míg a falka tagjai farkas alakban maradva a ház előtt maradtak. Még mindig tele volt a környék vámpírokkal – szerencsére mind a szövetségbe tartoztak -, de azért kényelmesebben érezték magukat farkasként.

- Kapott vért? – faggatóztam tovább, de a fagyos érintés, amit a karomon éreztem, kizökkentett egy pillanatra.

- Ezt el kell látni – mondta Edward a csuklómat tanulmányozva. Gyógyult valamennyit, de nem eleget és ismét csúnyán vérzett, valamint tele volt piszokkal a futástól.

- Előbb látni akarom Kendrát! – vágtam rá elég határozottan ahhoz, hogy ne ellenkezzen. Szótlanul bólintott, mire felszaladtam a második emeletre.

Kedvesem szobájának ajtaja félig nyitva volt, bentről kihallottam a Doki és Bella hangját, amint Kendie állapotáról beszélgettek.

- Rendbe fog jönni! – mondta Carlisle. – A karja már majdnem teljesen rendben van, a fejsérülésen is túl lesz a következő néhány órában, ahogy a bordái is gyorsan összeforrnak majd.

Mély megkönnyebbülés töltött el ezen jó hírek hallatán, miközben hangtalanul beléptem a szobába. Kedvesem az ágy közepén feküdt, vastag, fehér gézbe volt tekerve a feje, valamint a karja és a lába is, de arcán nyomát sem láttam fájdalomnak. Békésen aludt, arca csodás rózsás színt öltött.

- Jake… - lehelte Bella megkönnyebbülten, amint meglátott. – Örülök, hogy itt vagy.

Bólintottam felé, aztán ismét Kendie-re fordítottam minden figyelmemet. Azok után, hogy majdnem elveszítettem, egy pillanatra sem akartam szem elől téveszteni. Nem bírtam volna ki, ha bármi baja esik. Még mindig éreztem a bűntudatot a lelkem mélyén, amiért nem figyeltem rá eléggé a csata közben. Ha nem bízom el magam, ha nem hitetem el magammal, hogy a frontvonalon kívül biztonságban van, akkor mindez nem történt volna meg! Az én hibám volt!

- Ez nem igaz! – szólalt meg mögöttem Edward. – Nem te tehetsz róla!

Más körülmények között azt hiszem, örültem volna neki, hogy ilyen emberi módon szólt hozzám, hogy már nem gyűlöl, hiszen azzal csak Kendie-nek okoztunk fájdalmat, de most nem éreztem semmi ilyesmit. Nem, mikor életem legfontosabb személye ott feküdt, ezer sebbel borítva…

- Miről van szó? – kérdezte Bella értetlenül egyikünkről a másikunkra pillantva. Hangja halk volt, épphogy csak mi hallhattuk, nehogy felébressze a lányát.

- Jacob magát hibáztatja a történtek miatt – válaszolta Edward.

Én a magam részéről ügyet se vetettem rájuk, miközben megtárgyalták milyen hülye vagyok önmarcangoló gondolataimmal együtt. Odamentem az ágyhoz, hogy közelebb lehessek Kendrához. Olyan erős volt a késztetés, hogy hozzáérjek… Olyannyira magával ragadó, aminek képtelenség volt ellentmondani. És én nem is tettem. Lágyan, mintha csak egy tollpihe lenne, ujjhegyemmel megérintettem az arcát, mire ajkai elégedett mosolyra görbültek, torkából pedig kiscicákat meghazudtoló dorombolás tört fel. Nem ébredt fel, csak érzékelte a jelenlétemet és örült neki. Megkönnyebbült, hogy ott vagyok a közelében. Ahhoz képest, hogy ezúttal nem láttam a fejébe, igencsak jól kiigazodtam reakcióin. Edward kuncogva igazat is adott nekem.

Szerettem volna még vele maradni, de a Doki kiparancsolt a szobából, mondván Edward ellátja a sebemet, aztán visszamehetek Kendie-hez, de ne számítsak arra, hogy hamar fel fog ébredni. Reménykedtem is benne, hogy sokáig alszik majd, így kevesebbet szenved és átalussza a gyógyulási folyamat nagy részét.

Mikor hajlandó voltam követni Edwardot, egy emelettel mentünk lejjebb. Carlisle dolgozószobája ezúttal sokkal zsúfoltabbnak tűnt, mint pár hete, mikor először ott jártam, bár akkor is elég sok cucc volt beszuszakolva az egyébként tágas helyiségbe. Most viszont a fele olyan volt, mint egy könyvtár, míg a másik inkább egy orvosi rendelőre hasonlított. Még egy fehér, kórházi ágy is volt benne, amire Edward kérésének megfelelően felültem.

Nem értettem mire fel ez a nagy aggodalom a sérülésem miatt. Farkas voltam, gyors gyógyulással megáldva.

- Nem tűnt fel, hogy már rég be kellett volna gyógyulnia? – kérdezte Edward reagálva gondolataimra.

Volt igazság abban, amit mondott, de akkor sem aggódtam miatta. Vissza akartam menni Kendrához. Fizikai fájdalmat okozott minden tőle távol töltött perc.

- Amint végzünk, visszamehetsz hozzá – nézett fel rám Edward, ismét kihallgatva belső monológomat.

- Hogy a fenében lehet veled együtt élni? – kérdeztem fintorogva. – Az agyamra mész!

- A többiek már megszokták – válaszolta, miközben kitisztította a sebet valami csípős szerrel, de persze alig éreztem belőle egy kis kellemetlen viszketést.

- Haver, ezt nem lehet megszokni! – vágtam rá reflexből, mire Edward elfojtott egy mosolyt.

- Majd meglátjuk, te mennyire fogod bírni. Kendra nem lesz mindig melletted, hogy védje a gondolataidat – mondta viszonylag jókedvűen, amit hirtelen nem tudtam hova tenni, aztán leesett a tantusz. Edward épp a jövőről beszélt, mikor majd én is velük fogok lakni, Kendie talán akkor már a feleségem lesz és…

- Azért annyira ne szaladjunk előre! – szólt rám, követve eszmefuttatásomat. – Bőven ráértek még azzal az esküvővel! Kendra egyelőre maradjon csak Cullen. Majd tíz-húsz év múlva beszélhetünk a Black névről.

- Pfff… - grimaszoltam. – Azt hittem ötvenet fogsz mondani, vagy pár százat.

- Kösz a tippet! – vágta rá gézbe tekerve a csuklómat.

Ezen már mindketten elmosolyodtunk, bár a körülmények függvényében egyikünknek sem volt a legjobb kedve. Aztán úgy döntöttem egy életem, egy halálom, rákérdezek, hiszen egy ideje már motoszkált a fejemben a gondolat.

- Ha úgy döntenék, hogy megkérem Kendra kezét, mit mondanál rá?

Egy percig fontolgatta a választ, majd miután végzett a kezemmel egyenesen a szemembe nézett. Ezúttal sem láttam benne haragot vagy megvetést, mint ismertségünk korábbi időszakaiban. Most csak egy apát láttam magam előtt, aki a kellő szigorral néz arra a férfira, aki a lánya kezére pályázik.

- Áldásom adnám – mondta végül.

Csak miután meghallottam ezeket a szavakat, döbbentem rá, milyen ideges is voltam, míg a válaszára vártam. Szívem a bordáimat verte, mint valami kalapács, és még a szám is kiszáradt. Kétségtelen, ha ezt a fiúk megtudják, örök életemre ezt fogom hallgatni tőlük…

- Köszönöm – válaszoltam, és hogy még hivatalosabbá tegyük a dolgot, kezet nyújtottam neki.

Keze, akár egy szoboré hideg és kemény volt, míg az enyém emberien puha és tűzforró. Totális ellentétei voltunk egymásnak, a sorsunk mégis összefonódott és az elmúlt pár hétnek meg Kendrának köszönhetően egy család lett belőlünk.

- Hihetetlen… - húzta el a száját Edward.

- Felfoghatatlan… - vágtam rá, mire még egy visszafogott nevetést is képesek voltunk produkálni.

Aztán már nem volt okom tovább távol maradni Kendie-től. Vissza is siettem a szobájába, hogy az ágya mellett ülve várjak, míg felébred. Ahogy a Doki is mondta, nem siette el a dolgokat. Jó négy órát gubbasztottam a fotelben, végig az arcát nézve, mire először megrebbent a szempillája. Elfintorodott, majd álmosan, mint aki azt sem tudja, hol van, felnyitotta csodaszép barna szemeit, melyek még kissé homályosak voltak az alvástól, de nekem már ez is bőven elég volt. Épp ennyit akartam, erről álmodoztam abban a négy órában. Hogy láthassam a világ legszebb szempárját, mely a világ legcsodálatosabb nőjéhez tartozik.

Ismét volt helyem az univerzumban.

/Nem véletlen a fejezet címe, ugyanis sokat segített a megírásában az Evanescence - My Immortal című száma. Ajánlom mindenkinek, mert iszonyatos érzéseket képes átadni. :)/