41. fejezet - Más perspektíva

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet!:)

Remélem ez is tetszeni fog nektek és ismét kapok néhány komit.:P 

Nagyon örültem ugyanis a múlt héten a sok kominak!!:) Köszönöm, ahogy a facebook-os lájkokat is!:)

Jó olvasást mindenkinek!:)

Azon a kis tisztáson voltam, ahol pár hete jártunk Jake-kel. A közepén ültem, lábaim a mellkasomhoz húzva magamhoz szorítottam. Élveztem a lágy napsugarakat és a madarak vidám csivitelését. Hogy a mennyországban voltam-e? Nem tudom. De imádtam a környezetemet. A fák zöldellő lombkoronáját, a fűszálak finom cirógatását.

Azt hiszem, nem is akartam elmenni onnan. Jó volt nekem ott, távol minden bajtól, minden fájdalomtól. Még élénkén élt emlékeimben mindaz, amit Caius-tól kellett elszenvednem. Nem akartam visszatérni a valóságba!

Jake hiányzott persze, mint minden pillanatban, mikor nem volt velem, de már nem úgy, mint korábban. Ez az érzés most sokkal elviselhetőbb volt. Nem az az őrült sajgás a mellkasom közepén, hanem egy állandó, feszítő érzés, mely befészkelte magát a szívembe és nem is állt szándékában továbbállni onnan. De ez nem zavart engem. Megszoktam a jelenlétét, már hozzám tartozott.

Arcomat magasabbra emeltem, hogy még jobban érezzem a rávetülő napsugarakat. Bőröm gyémántként csillogott, de az Esme szigetén leélt évek után, ahol mindig sütött a nap, ez már nem jelentett számomra túl nagy újdonságot.

Mi lesz most? – jött a hirtelen gondolat, amire nem tudtam a választ. Azt sem tudtam igazából hol vagyok jelen pillanatban. Mármint a valóságban. Azt tudtam a tudatom hol van: egy békés helyen, ahol nyugodtan feldolgozhatja a történteket. De a testem? Fogalmam sem volt róla. Talán még mindig a csata helyszínén, vagy már a házban… Vagy ne adj isten az ellenség karmai között… Mindegy is volt, engem aztán akkor a legkevésbé sem érdekelt. Amíg nincs fájdalom és kínzás, semmi sem érdekelt.

Egyedül Jake miatt aggódtam. Hogy mi lesz vele, ha én meghalok. Azt tudtam, velem mi lenne, ha elveszíteném őt. Egyenes út vezetne a halálba! De azt nem akartam, hogy valaki, aki olyan csodálatos volt, mint ő, kárt tegyen magában.

Akkor kellett volna elkezdenem küzdeni, azt hiszem. Harcolni azért, hogy minél előbb felépüljek, hogy ne okozzak még több szenvedést a bevésődésemnek. De nem tettem azt. Helyette gyáva módon továbbra is ott gubbasztottam a tisztás közepén és az életemről, a jövőmről elmélkedtem. Ha akkor tudtam volna, mi minden történik a valóságban, addig erőltettem volna magam, míg fel nem ébredek! De nem tudtam. Sőt, még akkor se tudtam semmit, mikor a gyógyszerek nagyrészt felszívódtak a szervezetemben és bár tiltakoztam ellene, de felébredtem. Zavart a sok fény, mely még csukott szemhéjamon keresztül is elvakított. Vissza akartam menni, nem akartam a valóságot, de az készakarva befurakodott elmémbe és nem hagyott békén.

Vámpírérzékeimnek köszönhetően még a félálom és a fájdalom ködén keresztül is tudtam, hogy kik vannak körülöttem. Ott volt Jake, közvetlenül mellettem. Forró tenyere a kezemen pihent. És nem messze tőle ott volt Alice, míg a másik oldalamon apuék és nagyapáék. Mögöttük pedig a család többi tagja. Jó sokan!

Nem várattam őket tovább, már úgysem tudtam volna visszaaludni, bármennyire is szerettem volna. Grimaszolva felnyitottam szemeimet. Az első, akit megpillantottam, természetesen szerelmem volt a maga sötét, ellágyuló tekintetével és mosolygós arcával.

- Jó reggelt, Csipkerózsika! – köszöntött, mire ismét grimaszoltam.

- Hol marad a Hercegnőm? – kérdeztem reszelős hangon. Éreztem is, hogy lüktet a torkom, valamint egy másik furcsa érzésre is figyelmes lettem, amit nem tudtam hová tenni. Volt valami fura íz a számban, olyasmi… ami… Ám mielőtt még megfejthettem volna eme talányt, Jake elvonta a figyelmemet.

- Ezentúl mindig Hercegnőmnek foglak hívni, csak soha többé ne ijessz rám ennyire! – A korábbi jókedv egyszeriben lehervadt az arcáról és helyét a mély aggodalom vette át. Bűntudatom támadt miatta, pedig tudtam, hogy nem az én hibán volt. Rosszkor voltam rossz helyen, és Caius meg az a ribanc Heidi pont engem kaptak el és használtak bokszzsáknak.

Igen, a képek, amiket oly határozottan el akartam temetni magamban, az agyam hátsó zugába, előtérbe kerültek. Emlékeztem mindenre, ami történt, mindenre, amit éreztem. Önkénytelen reakcióként el is fintorodtam, bár az a néhány sajgó pont, amit éreztem a testemen semmi volt ahhoz képest, amit akkor éreztem, ott a csata forgatagában.

- Mid fáj? – termett mellettem nagyapa azonnal, magára vonva a figyelmemet.

- Az emlékek – válaszoltam őszintén, mire még jobban összehúzta a szemöldökét. Ezzel nem tudott mit kezdeni, nem tudta begyógyítani a sebeket, mint egy horzsolás vagy csonttörés esetében. – Jól vagyok – tettem hozzá, hogy megnyugtassam, de amennyire láttam nem győztem meg teljesen.

- Jaj, Kicsikém – furakodott anyu nagyapa mellé, nem bírva tovább távol lenni tőlem. – Annyira aggódtam érted. Mond, fáj valamid? Mi történt?

Ennyi kérdés egyszerre túl soknak bizonyult. Ahogy éreztem, még a fájdalomcsillapító is dolgozott egy kicsit a szervezetemben és elbódított.

- Hagyjuk még pihenni – mentett meg ezúttal is nagyapa, majd elkezdte kifelé terelgetni a többieket a szobából. Azt azért még láttam, hogy Emmett visszafogottan rám mosolyog, szemeiben megkönnyebbüléssel, valamint Jasper is ott volt, de ami feltűnőnek hatott, az Rosalie hiánya. Hol lehet? – tűnődtem rosszat sejtve, hiszen Rose olyan volt, mintha a második anyukám lett volna. Talán még anyunál is jobban aggódott értem, akkora csoda voltam az életében.

- Jake, talán te is… - kezdte nagyapa, de gyorsan közbe szóltam.

- Maradj! – fogtam meg a kezét és felé fordultam. Ajkain mosoly tűnt fel, ahogy lágyan megszorította a kezem.

- Rendben – bólintott nagyapa, majd ő is elhagyta a szobát a méltatlankodó anyu mögött.

- Mi történt? – kérdeztem, miután egyedül maradtunk.

- Ezt én akartam kérdezni – vágta rá. Jókedve már a múlté volt. – Ki volt az? Ki tette ezt veled?

Fekete szemei olyan veszedelmesen csillogtak, hogy egy pillanatra nem is voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne elmondani neki. Ha nem tudja kik voltak, talán sikerült elmenekülniük. És ha ez így van, Jake-et ismerve, képes utánuk menni, hogy bosszút álljon. Azt pedig a világ összes kincséért sem szerettem volna. Ám azt is láttam arckifejezésén, hogy ezt a kérdést nem fogom megúszni, így válaszoltam.

- Caius és Heidi – mondtam, mire egyszerre tört fel vad morgás a mellkasából és fújta ki megkönnyebbülten a levegőt. – Mi lett velük? – kérdeztem rátapintva a lényegre.

- Paul és Jared elintézték őket – mondta. – Menekülni akartak, de a fiúk kiszúrták őket a fák között.

Ezektől a szavaktól én is megkönnyebbültem. Már nem kellett attól tartanom, hogy Jake bosszút esküszik, veszélybe sodorva saját magát.

- És mi van a többiekkel? – kérdeztem információéhesen. Jake arca elkomorult, amitől összeszorult a szívem. Elvesztettünk valakit! Elvesztettem valakit! – Ki az? – ültem fel az ágyban, ami egyáltalán nem tetszett kedvesemnek. – Ki halt meg? – kiáltottam rá, mikor nem válaszolt. Nem volt most türelmem az „óvjuk a bevésődésünk” című játékhoz. Tudnom kellett!

- Garrett, Irina és Rick – adta meg a várva várt választ, ám ez nem az volt, amire számítottam. Egy részem megkönnyebbült, amiért nem a közvetlen családtagjaimat mondta, vagy Sophie-t, míg egy másik részem összetört a veszteség miatt. Garrett-et nem nagyon ismertem. Csak akkor találkoztam vele, mikor Alice-ék felkeresték, hogy a segítségét kérjék. De Irina és Rick… Irina, a denali klánból, Tanya és Kate nővére… Az édes kis szőke fürtjeivel… Nem akartam elhinni! És Rick… A folyton poénkodó, vicces Rick, Macon „ikertestvére”… Istenem! – szerettem volna felkiáltani, miközben szemeim könnybe lábadtak. Mi lesz most a többiekkel? Egy család voltak már évtizedek, sőt évszázadok óta.

- Nem! – ráztam meg a fejem automatikusan, mire ismét belém hasított a fájdalom. – Ez nem lehet!

- Úgy sajnálom! – mondta mellettem Jake. – Tudom, hogy szeretted őket.

- Beszélnem kell Dezékkel és Tanyáékkal – jentettem ki, de mikor fel akartam kelni az ágyból, nem csak Jake tartott vissza, hanem az időközben megjelenő nagyapa is.

- Pihenned kell! – szólt rám. – Nagyon súlyos sérüléseid voltak. Időre van szüksége az emberi részednek, hogy regenerálódni tudjon.

- De… - kezdtem volna, de közbeszólt.

- Nincs de! – szavai és hangsúlya olyan határozott volt, hogy nem tudtam tovább ellentmondani neki. És volt valami a szemében, ami egyáltalán nem tetszett nekem. Valami aggodalom és féltés, ami ezúttal nem csak nekem szólt, hanem valaki másnak is. Vagy inkább valakiknek.

- Mi van a többiekkel? – kérdeztem azonnal. – Megsérültek? És hol van Rose? Miért nem volt itt az előbb veletek?

Nagyapa váltott egy rövid pillantást Jake-kel, ami csak még inkább rátett egy lapáttal amúgy is megtépázott idegeimre, és csak azután válaszolt.

- Volt néhány könnyebb sérülés, amik nagyrészt már rendbe is jöttek, de sajnos volt néhány súlyosabb is – mondta nagyon finoman bánva a szavakkal, de mindebből én csak egyet szűrtem le: néhány szerettem életveszélyben van!

- Kik? – kérdeztem összeszorult torokkal.

- Rose, Macon, Quil és Collin – válaszolta nagyapa.

- Mi? – cincogtam vissza. Ennél többre nem is futotta tőlem akkor. – Mi van velük?

- Ezt majd később megbe…

- Nem! – kiáltottam rá azonnal, tudva hová akar kilyukadni. – Most beszéljük meg! Tudni akarom, mi van velük!

- Rendben, de meg kell nyugodnod – fogta meg a kezemet nagyapa. Jake láthatóan nem örült neki, hogy máris a nyakamba zúdítunk mindent, de nem érdekelt. Kivételesen nem azt néztem neki mi a jó, hanem azt, mi van a többiekkel.

- Maconnek csúnyán megégett a karja, de rendbe fog jönni – magyarázta nagyapa. – A seb valószínűleg megmarad, de nem lesz baja. – Legalább egy jó hír – lélegeztem fel egy pillanatra. – Rose is beszerzett néhány sérülést, pár törést, de úgy néz ki, ő is rendbe fog jönni.

Huh – fújtam ki az addig bent tartott levegőmet. Már értettem Emmett arckifejezését, mely egyszerre volt megkönnyebbült – miattam -, és aggódó – Rose miatt.

- És mi van a fiúkkal? – kérdeztem mohón a pillanatnyi megkönnyebbülés után.

- Quil-nek volt egy nagyon csúnya lábtörése – válaszolta nagyapa. – Összefoltoztam amennyire tudtam a tisztáson, de még nem vagyok benne biztos, hogy nem lesz valami fertőzése. Nem volt a legsterilebb a környezet egy nyílt töréshez…

- De mit tehetsz érte?

- Egyelőre semmit. Megfigyelés alatt tartom, és fél óránként megvizsgálom a vérét, hogy nincs-e nyoma bárminek, aminek nem kellene ott lennie.

- Értem – bólintottam. – És Collin? Mi van vele?

- Nos, az ő sérülései hasonlóak, mint amilyet Jacob szenvedett el az újszülöttektől. Van jó néhány törött csontja, de ne aggódj – nyomott vissza a párnára, mikor fel akartam kelni. – Már helyre tettem mindet, és remélhetőleg rendbe is fog jönni.

- Mit titkolsz még előlem? – csaptam le a kétértelmű megfogalmazásra.

- Nem titkolok…

- De titkolsz – szóltam közbe. – Tudni akarom!

Nagyapa egy pillanatig csak nézett rám, tekintete aggodalmas volt, aztán megadóan felsóhajtott.

- Jól van – mondta. – Elég komoly a fejsérülése. Úgy néz ki nincs bevérzése, de amíg nem tér magához, addig nem tudom megmondani szenvedett-e valamilyen maradandó károsodást az agya.

- Jaj, ne… - nyögtem fel elszorult torokkal. Az nem lehet, hogy Collin-nal ilyesmi történjen!

- Nem lesz semmi baj – próbált megnyugtatni nagyapa. – Megteszek érte mindent, ami csak telik tőlem.

- Tudom – néztem fel rá könnyes szemmel. – Hozd őt helyre, kérlek…

- Helyrehozom! – fogadkozott határozottan, látva mennyire vágyon az ígéretére. Tudtam ugyanis, hogy addig nem nyugszik, míg nem teljesíti a kívánságomat.

Ezek után, hogy már tudtam, kivel mi történt, és ismét kettesben maradtunk Jake-kel, tüzetesebben szemügyre vettem kedvesem arcát. Szemei kicsit karikásak voltak, arckifejezése komor és olyan árgus szemekkel figyelte a rezdüléseimet, ami nagyon nem tetszett. Történt valami.

- Mi a baj? – kérdeztem, de válaszként csak egy fejrázást kaptam. – Tudom, hogy van valami, amit nem akarsz elmondani nekem. Ismerlek már, talán jobban is, mint te saját magadat. Ki vele!

- Csak megijedtem, mikor megsérültél – válaszolta végül.

- Aha, én meg a húsvéti nyúl vagyok – vágtam rá türelmetlenül, mire kikerekedett a szeme és amolyan jake-es mosoly villant fel szép ívű ajkain.

- És van olyan kis pompon farkincád is? – kérdezte, de elengedtem a fülem mellett. Helyette inkább ellöktem a pajzsom, megnyitottam az elméjét, hogy onnan kapjak választ a kérdésemre. Ha Jake-kel voltam, nem foglalkoztam már olyasmivel, mint személyiségi jogok. Azok után, hogy annyi mindent megosztottunk egymással a képességem által, nem is láttam értelmét. Nyitott könyv volt előttem, akárcsak én őelőtte.

Kikerestem a csata emlékét és gyorsan végigpörgettem lelki szemeim előtt. Hihetetlen volt, mennyi vámpírral végzett. Fantasztikus harcos volt, nem akadt senki, aki képes lett volna felvenni vele a küzdelmet.

Nagyapa ellátta Quil sérülését, majd valaki a nevét kiáltotta. Azonnal felismertem a hangot, mely tele volt sürgetéssel és aggodalommal: nagymami volt az. Nagyapa elrohant, de Jake képtelen volt rá. Csak állt ott egy pillanatig lesokkoltan, mert akkor már tudta mi a baj és a bevésődés okozta rémület megbénította. Aztán összekapta magát és nagyapa után ment.

És akkor meglátott engem…

Nem akartam így látni magam, véresen, összetörten, de már nem tudtam kilépni az emlékből. Magába szippantott és nem engedett el. Jake szemein keresztül néztem a saját haláltusámat, ahogyan kileheltem a lelkem és egyre közelebb kerültem a halálhoz. És mindehhez még átéreztem Jake szenvedését, rémületét, őrületét…

Összefacsarodott a szívem, amiért mindezt át kellett élnie. Én már tudtam milyen elveszíteni őt, az álom megmutatta nekem, de sosem akartam, hogy ő is megtudja mindezt. Próbáltam megóvni őt, de nem jártam sikerrel. Végül a végzet csak utolért bennünket…

Már azt hittem volna itt a vége, valahogyan nagyapának sikerült beindítani a szívemet, ám akkor felderengett Jake-ben egy halovány reménysugár, amivel megmenthetett engem. Megijedtem, mikor ösztönösen, gondolkozás nélkül beleharapott a saját csuklójába, majd a számba nyomta. Nem figyelt senki másra, nem érdekelte ki mit mond, ha megtudják, egyszer már ittam belőle. Csak egy dolog lebegett szemei előtt: életet adhat nekem! És meg is adta. A szívem újra dobogni kezdett, nagyapa abbahagyta a szívmasszázst. Ám néhány perccel később, miközben én mohó kortyokban ittam Jake vérét és ő mindezt elégedettséggel szemlélte, megváltoztak a dolgok benne. Gyengülni kezdett, szédülni, de még akkor sem volt hajlandó elvenni a csuklóját, a vérét tőlem. Nem akartam elhinni, mennyire nem érdekelte, hogy belehalhat! Gyűlöltem a bevésődésnek ezt a részét! Gyűlöltem, hogy nincs választása, hogy kényszeresen az én javamat akarta! Bár mitagadás, én is csak az ő érdekeit tartottam szem előtt. Ez már csak így ment nálunk. De akkor is, így látni, így átérezni mindazt, ami lejátszódott benne… Nem tetszett!

Az viszont már egy cseppet sem érdekelt, hogy mindenki megtudta, egyszer már ittam Jake véréből. Mellékes dolog volt, amire nem is akartam többet gondolni. Ítéljenek csak el, ha akarnak, nem számít. Ami igazán fontos volt, hogy itt voltunk egymásnak, a legtöbb szerettem is életben volt, és nem volt több veszély, ami fenyegetett volna bennünket.

Miután apu végre rá tudta venni, hogy elvegye a csuklóját tőlem, kiléptem az elméjéből. Nem akartam látni többet, már így is túl sokáig maradtam. Mikor visszatértem a valóságba, Jake aggodalmas arcával találtam magam szemben.

- Mi történt? Jól vagy? – kérdezte.

- Ööö… - válaszoltam frappánsan, kissé összezavarodva.

- Már egy perce szólongatlak, de csak bámultál magad elé homályos tekintettel – magyarázta, megsimogatva az arcomat. – Merre jártál?

Megráztam a fejem, ami nem igazán volt a legjobb ötlet, ugyanis azonnal hasító fájdalmat éreztem, de figyelmen kívül hagytam.

- Végignéztem, mit tettél értem – vágtam rá.

Na, ez nem az a válasz volt, amit hallani szeretett volna. Láttam a szemében, hogy mennyire nem akarta, hogy tudomást szerezzek róla, de már nem volt mit tenni.

- Kendie… - kezdte volna, de leintettem.

- Soha többé ne kockáztasd így az életedet miattam! – mondtam neki határozottan. – Jól lettem volna anélkül is, hogy kivéreztetted magad.

- Nem lehettem benne biztos – mondta a kezemet tanulmányozva.

- De én biztos vagyok benne – nyúltam az álla alá, hogy a szemébe tudjak nézni. Sötét íriszei magukhoz láncoltak ismét, akár az első pillanatban, mikor megláttam anyu emlékében. Elmosolyodtam, és úgy fordítottam a fejem, hogy felkínálhassam neki ajkaimat. Nem is kellett külön biztatni, már közelebb is hajolt hozzám, aztán lágyan megcsókolt, épp csak érintve a számat. Úgy vigyázott rám, mintha csak egy szappanbuborék lettem volna.

- Egyébként köszönöm, hogy megmentetted az életemet – sóhajtottam, mikor vége lett. Homlokomat az övének támasztottam és úgy néztem bele fekete szemeibe.

- Reméljük, többé nem kerül rá sor – mosolygott vissza, majd ismét birtokba vette ajkaimat, ám ezúttal már kicsit szenvedélyesebben, mint korábban.

Azt hiszem nem is hagytuk volna abba az elkövetkező órákban, de egy halk kopogás megtörte a varázst.

- Igen? – szóltam bosszúsan, amiért nem hagyják az embert még csókolózni sem egy ilyen nehéz nap után.

Nyílt az ajtó és Kim dugta be a fejét.

- Bejöhetünk? – kérdezte, de mielőtt még válaszolhattam volna, a háta mögül felhangzott egy nevetős férfihang és megtette helyettem.

- Persze, hogy bejöhetünk, hiszen csak az időjárásról beszélgettek – mondta Jared, majd előre tessékelve kedvesét, ő is belépett a szobámba. Mögötte pedig feltűnt Sophie, Seth, Embry, Paul és Rachel is.

Mindannyiuk arcán ott volt az a bizonyos aggodalom két társukért, akik komolyabb sérülést szenvedtek. Jared pont amiatt bújt a viccelődés álarca mögé, hogy ne kelljen felfednie valódi érzéseit, de én azért láttam rajta is.

- Hahahaha… - tettetett nevetést Jake, mire megfogtam a karját és az ágyba húztam, hogy befészkelhessem magam az ölelésébe. Nem volt épp a legkényelmesebb, hogy mozgolódtam, sajogtak a tagjaim, de mindért kárpótolt a körém záródó erős, forró férfikar. A legjobb hely volt, ahol csak lehettem.

- Hogy vagy?

- Jobban érzed már magad?

- Mi történt pontosan?

Úgy jöttek a kérdések, mintha olvasnák őket. A lányokon láttam mennyire megrémültek, amiért kötéssel a fejem látnak – főleg Collin állapota miatt -, de hamar megnyugtattam őket, hogy rendbe fogok jönni és már kutya bajom sincs. Hirtelen egyébként azt se tudtam hová tenni, hogy ott vannak. A ház és a környék tele volt vámpírokkal. Elképzelésem sem volt róla, a fiúk hogy engedhették ide a lányokat. Erre Rachel adta meg a választ.

- Azt hiszed, néhány vámpír az utunkat állhatja, mikor életveszélyben vagy? – kérdezte.

- Így van! – vágta rá Kim határozottan. – Úgy se lett volna egy nyugodt percünk se, ha nem láthatunk – fogta meg a kezem, és gyengéden megszorította.

Annyira jól esett ezt hallani. Tudni, hogy ennyire fontos vagyok a számukra, hogy igaz barátaim mind a ketten. Nem is győztem hálálkodni nekik, egészen addig, míg át nem tértünk komorabb témákra.

- Ki volt az a szemét? – kérdezte Seth, Sophie mögött állva.

- Caius és Heidi – morogta Jake és egy pillanatra megfeszültek az izmai, mire felszisszentem, mert nem volt túl kellemes érzés, mire azonnal el is lazult és bűntudatosan simogatni kezdte a karomat.

- Ha tudtuk volna, sokkal jobban elhúztuk volna, had szenvedjenek azok a mocskos vérszívók – mordult fel Paul összehúzva szemöldökeit. Jared egyetértően bólogatott.

- Csak az a lényeg, hogy már végük van – vágtam rá, bár jól esett hallani, hogy még ők is ennyire mellettem vannak. Főleg Paul, a kezdeti nézeteltérésünk után.

Beszélgettünk még néhány percig a farkas családommal. Jó volt látni őket, hogy sértetlenek, hogy mindenki a párjával van és mindenki boldog, már amennyire a körülmények megengedik. Éppen ezért volt furcsa, hogy lentről egyre inkább hangos, veszekedős szavak hallatszanak fel.

- Mi folyik a földszinten? – kérdeztem értetlenül. Gyászolni és ünnepelni kellene, nem veszekedni.

- Az új vezető választás – válaszolta Jake fújtatva.

- Amin neked is ott kellene lenned – tette hozzá Embry.

- Minek menjek le? – kérdezett vissza Jake. – Úgy is tudja mindenki, hogy Cullenék mellett állunk.

- Azt akarjátok, hogy a családom legyen az összes vámpír vezetője? – döbbentem meg. – Hogy mi legyünk az Első Család?

- Aham – bólogattak a fiúk egyszerre, mire még jobban kikerekedett a szemem.

- De hát mi nem akarjuk ezt – vágtam rá. – Nem is akartuk soha.

- Az nem érdekes – mondta Jake. – Valakinek át kell vennie az olasz szadisták helyét és szerintünk a családod lenne a legalkalmasabb erre.

Mielőtt még reagálhattam volna, ismét kiabálás hallatszott fel, de nem sokat értettem belőle.

- Le akarok menni! – jelentettem ki, mire Jake azonnal tiltakozni kezdett.

- Ne is álmodj róla, hogy kiteszed innen a lábad!

- Akkor vigyél le – ajánlottam neki a lehetőséget. – Így nem fogom megerőltetni magam, szóval boldog lehetsz.

- Nem vagy vicces – morogta vissza, de láttam rajta, hogy mérlegeli a lehetőséget.

Ám a végső döntést apu hozta meg. Megjelent az ajtóban és bár helytelenítő pillantással nézett rám, szavai mást mondtak.

- Hozd le, Jacob. Addig úgysem nyugszik.

És még milyen igaz volt! Képtelen lettem volna nyugton ülni – feküdni – a fenekemen, miközben ilyen horderejű dologról kellett dönteni. Az, hogy ki lesz az új vezető, nem csak a vámpírokat érintette, hanem a farkasokat is. És a farkasok már hozzám tartoztak! Így nekem is ott kellett lennem, hogy leadhassam a szavazatomat.

Jake kelletlenül, de a karjába vett. Olyan óvatosan próbált felemelni az ágyról, amennyire csak lehetséges, de így is belém hasított néhány helyen a fájdalom – leginkább a térdeimnél –, amit összeszorított fogakkal viseltem és egy pisszenést se adtam ki, nehogy meggondolják magukat, és mégis szobafogságra ítéljenek.

A lányok a szobámban maradtak, hogy azért mégis csak távol legyenek a vámpíroktól amennyire lehetséges, és Jared meg Embry is velük maradtak, hogy még nagyobb biztonságban legyenek. Paul is maradni akart Rach miatt, de végül inkább velünk tartott, hogy támogassa Jake-et.

A nappalink tömve volt emberekkel, jobban mondva vámpírokkal. Családonként ültek, és egymást túlkiabálva próbálták meg érvényesíteni az akaratukat, ám mikor megláttak minket, elcsendesedtek.

Dezra, Brian, Tanya és Kate azonnal mellettünk termettek, hogy lássák, hogy vagyok. Egy pillanattal később pedig Benjamin és Tia is ott voltak körülöttem.

- Jól vagyok – ismételtem el ezredjére is. Aranyosak voltak, amiért így aggódtak miattam, de ez a sok „Jól vagy?” kérdés már az agyamra ment. – Úgy sajnálom Rick-et és Irinát – mondtam. – És persze Garrett-et is.

Rokonaim arcán fájdalom suhant át, mikor elvesztett szerettüket említettem, és bólintással jelezték, hogy köszönik az együttérzést.

Nagy nehezen csak engedték, hogy leüljünk. Jake végig az ölében tartott, nem volt semmi a világon, amiért elengedett volna. Még egy perce sem voltunk lent, a vita ismét kirobbant. A román klán fejhangon ordította, hogy joguk van a trónhoz, és hogy csak ők képesek erős kézzel összetartani a vámpírokat szerte a világon. Erre persze jöttek a cáfolatok.

- Úgy, mint a múltban? – kérdezte Eleazar fejcsóválva. – Akkor sem végeztetek jó munkát. A Volturi azért is tudott a helyetekre lépni. Miből gondoljátok, hogy ezúttal sikerrel járnátok?

Stefan vörös szemei felszikráztak a lenéző hangsúly hallatán.

- Már nem ugyanazok vagyunk, akik egykor voltunk! – kiáltotta dühösen.

- Igenis képesek vagyunk rá! – tette hozzá Vladimir hasonló vehemenciával.

- Szerintem viszont nem vagytok azok és nem is szeretném, ha ti lennétek az új Volturi – vágta rá Eleazar erősen megnyomva a szavakat. – Az én szavazatom Cullenék mellett van.

- Azok mellett, akik lázadnak a sorsuk ellen és mocskos állatok vérét isszák? – visszahangozta Stefan dühtől eltorzult arccal.

- Mi is állatok vérén élünk, mert tiszteljük az emberi életet! – csattant fel ezúttal Tanya. Csodálkoztam rajta, hogy az átélt veszteség után még képes volt türtőztetni magát és nem veszítette el a fejét. – Véleményem szerint is Cullenék lennének a legjobb vezetők! Akkor talán a nomád vámpírok is abbahagynák a gyilkolászást.

- Még szerencse, hogy senki se kérdezte a véleményedet! – vágta rá Vladimir és a szemem sarkából láttam, hogy Peter és Charlotte, a nomádok megmaradt képviselői is visszafogottan, de azért helyeselnek. Nem állt szándékukban eltérni szokásaiktól és vegetáriánusként folytatni a továbbiakban! Önzőek! Az amazonok legalább elgondolkoztak a lehetőségen az elmúlt napokban, mert ők sem örültek neki, hogy ártatlan életeket kellett elvenniük a szomjuk csillapítása miatt.

- Elég! – szólt közbe nagyapa higgadtan. – Azért vagyunk itt, hogy megbeszéljük hogyan tovább. Mindenkinek joga van a véleményéhez, bár most szeretném leszögezni, hogy mi, a családom és én, nem vállaljuk el a vezetőséget!

Kolosszális zűrzavar támadt ezután a bejelentés után. Mindenkinek volt valami hozzáfűznivalója, nagy átlagban inkább tiltakozás, mint helyeslés. A legtöbb jelenlévő kedvelt minket.

- De te lennél a legjobb vezető! – jelentette ki Benjamin. – Te vagy a legbölcsebb közöttünk.

- Eleazar legalább olyan bölcs – válaszolta nagyapa mosolyogva. – És idősebb is, mint én. Akárcsak Dezra. Ők legalább olyan jó vezetők lennének, mint én, ha nem jobbak.

- Egyetértek Carlisle-al – kapcsolódott be apu is. – Dezra családja tökéletes lenne erre a feladatra.

- Tessék? – kerekedtek ki Dez szemei. – Nem mondhatod komolyan, hogy most ránk szavaztál!

- Pedig így volt – bólintott apu.

- De hát ők is mókusokra vadásznak! – vágott közbe Stefan, mielőtt még Dez válaszolhatott volna. – Nem igazságos, hogy olyasvalaki legyen az uralkodó, aki elítéli a vámpírlét természetes valóját!

- Az nem igazságos, hogy ártatlanokat öltök meg, csak a táplálkozás miatt! – vágtam rá elveszítve a türelmemet.

- Te még gyerek vagy, nem értesz semmit! – intett le Stefan, de nem hagytam magam.

- Nem vagyok gyerek! – mondtam határozottan. – Talán csak pár év van mögöttem, de ezidő alatt is többet megtudtam a világunkról és arról, mennyire nehéz elfojtani a vámpírösztönöket, mint ti évszázadok alatt! A családom és mindenki, aki állatok vérével táplálkozik, mindennap megküzd saját magával, az ösztöneivel, és győz! Ez jellemzi a jó vezetőt! Képes tiszta fejjel gondolkozni és nem csak vérmámoros tudattal!

Szavaimat először csend fogadta, döbbent tekintetek, majd felcsendült egy harsány, csilingelő kacagás. Egy pillanatra azt hittem Alice az, de aztán láttam, hogy ő is meglepetten ül Jas mellett. Nem, aki jóízűen nevetett, az Zafrina volt. A hórihorgas, karmazsinvörös szemű amazon. Nem csak én lepődtem meg ezen, hanem a többiek is, kivéve a társait. Senna és Kachiri mellette ülve mosolyogtak, mint akik teljesen tisztában vannak vele mi volt ilyen humoros a mondandómban. És valószínűleg ez így is volt. Az elmúlt napokban alaposan megfigyelhettem őket. Legtöbbször egymás tekintetéből is tudták mire gondol a másik.

- Valami vicceset mondtam? – kérdeztem végül tanácstalanul.

Zafrina összeszedte magát és felém fordította az arcát. Vastag ajkain még mosoly ült akkor is, mikor beszélni kezdett.

- Egyáltalán nem volt benne semmi vicc – mondta egyenletesen. – Azon nevettem, hogy eddig nem vettük észre, te vagy közöttünk a legbölcsebb.

- Hogy mondod? – kérdeztem vissza értetlenül. Biztos voltam benne, hogy rosszul hallottam szavait, ugyanis képtelenségnek tűnt, amit mondott.

- Ez egy gyerek! – csattant fel ismét Stefan, belefojtva Zafrinába a választ, ami cseppet sem tetszett az amazonoknak. Fenyegetően néztek a román vámpírra, aki egy pillanatig állta a tekintetüket, aztán nagyon is helyesen, visszavonulót fújt. Ahogy elnéztem őket, ha a három dél-amerikai nő körülvette volna a két férfit… esélyük se lett volna! És akkor még Zafrina be se vetette volna a képességét.

- Szavaid mutatják mennyire meghaladod a korodat – fordult ismét felém megadva a választ. – Gyermekien tiszta elméd felismerte azt, amit mi mindannyian képtelenek voltunk – mondta, majd elismerően fejet hajtott. – Az én szavazatom Kendra mellett van!

- Ahogy az enyém is – tette hozzá azonnal Kachire, Senna pedig egyetértően bólogatott.

- Nektek elment az eszetek? – tajtékozott Stefan és Vladimir egyszerre. Az előbbi megrettenésnek már nyoma sem volt. Csak a hatalom iránti vágy égett a tekintetükben, ami egyre jobban kicsúszott kezeik közül.

Én a magam részéről, lesokkoltan ültem Jake ölében. Egy pillanatig se fordult meg a fejemben, hogy uralkodók legyünk. Se a családom, se én. Legfőképpen én! Azt sem tudtam azt hogyan kell és nem is akartam! Én csak a kis „egyszerű” életemet akartam Jake oldalán, iskolába járni, barátokat szerezni… És nem akartam hallani a politikáról és semmi másról, ami hozzá tartozott!

Míg mindezeken átrágtam magam gondolatban, ismét kisebb vita alakult ki. Az amazonokhoz ugyanis már csatlakoztak Dezék és Tanyáék is, akik szintén úgy gondolták jó uralkodó válna belőlem.

- Mi lenne, ha megkérdeznétek őt is, hogy egyáltalán akarja-e? – kiabálta túl a hangzavart Jake, amiért igencsak hálás voltam. Minél előbb tisztázni akartam ezt a helyzetet.

- Én… - kerestem a szavakat, amik kifejezhetik érzéseimet. – Nagyon megtisztelő a bizalmatok, hálás vagyok érte, de… - Segélykérően néztem apura és nagyapára, de ők csak mosolyogtak rám elégedetten, mint akik egyetértenek az előttük szóló Zafrinával. – De én erre nem lennék képes – fejeztem be végül a mondatot. Stefan és Vladimir arcán gunyoros vigyor jelent meg. Épp ebben a válaszban reménykedtek, de ezzel még nem állt szándékomban befejezettnek tekinteni a dolgot. Kihasználva azt, hogy úgy tűnt a legtöbben adnak a szavamra és mellettem álltak, megadtam a kegyelemdöfést a román klán szinte már erőszakos hatalomátvételének. – Az én szavazatom viszont Dezra és családja mellett van!

Ahogy vártam, a legtöbben bólogatással jelezték, hogy egyetértenek, míg a nomádok; Peter és Charlotte, valamint Stefan és Vladimir tiltakozni kezdtek, de nem volt semmi esélyük. Jóval többen voltunk, mint ők, és a vámpírokhoz még a farkasok is csatlakoztak. Mindenki úgy gondolta, hogy Dezráék vezetése alatt végre béke születhetne a vámpírok között és talán egy új korszak is beköszönt végre, ahol a vámpírok nem fognak veszélyt jelenteni az emberekre. Én nagyon reménykedtem benne!