Azon gondolkoztam az utóbbi napokban/hetekben, hogy szívesen megírnám A farkas hercegnője előzményeit, ha befejeztem a Kirándulás a pokolba című történetecskémet.:) Nagyjából kitaláltam mi történt azelőtt, hogy a Cullen család visszaköltözött Forks-ba, hiszen kellett valamire építenem Kendra életét.:)
Azt szeretném most kérdezni tőletek, hogy érdekelne-e titeket? Van rá igény?
Készítek róla egy közvélemény-kutatást, amit oldalt megtaláltok.
Kérnék mindenkit, hogy csak akkor szavazzon igennel, ha úgy is gondolja! Köszönöm!:)
Beneveztem Nocy pályázatára, ahol azt a feladatot kaptuk, hogy tervezzünk fejlécet és bannert az oldalára. A pályaművek már fent vannak az oldalán és a szavazás is elindult.
Szeretnélek megkérni Titeket arra, hogy szavazzatok rám, már feltéve, hogy tetszik a munkám.:)
Végre sikerült meghoznom a kiegészítő novellát, amit megígértem. Ez a közeli jövőben játszódik.:) Remélem tetszeni fog nektek!:)
Nem ígérem biztosra, de tervezek még néhány novellát majd a jövőben Kendie-nek és Jake-nek. Csak azt nem tudom mikor tudnék rá időt szakítani.:)
Várom a komikat!:) Jó olvasást mindenkinek!!!:D
Újra otthon, újra Forks-ban. Teljes titokban érkeztünk, hogy még véletlenül se tudjon rólunk senki sem, hiszen az elmúlt hat és fél hónapban a város közelébe sem jöttünk – vagyis inkább csak apuék - és az elkövetkező ötven-hatvan évben nem is állt szándékunkban, legalábbis nem nyilvánosan. Az persze biztos volt, hogy néha visszajárunk majd Jake-kel a farkas családunk miatt, most mégis az egész Cullen család ott volt, méghozzá nem is akármilyen okból kifolyólag.
Kim és Jared megkérték nagyapát, hogy ő segítse világra a kisbabájukat, akiről még nem tudtuk fiú vagy lány lesz, mert a boldog szülők nem akarták előre tudni. Nagyapa persze szíves-örömest elvállta a megtisztelő feladatot és Alice segítségével sikeresen meg is határozták a szülés várható időpontját, bár kedvenc nagynéném igencsak megszenvedett vele, mivel Jared mindenképpen ott akart lenni, ami nagyon megnehezítette az idő meghatározását. Nem is sikerült percre pontosan látnia a nagy pillanatot, csak nagyjából betájolta, így néhány nappal korábban érkeztünk.
Első utunk természetesen a fiúkhoz vezetett, míg a családunk otthon maradt. Családunk… Néha még mindig elcsodálkoztam rajta, hogy Jake is a tagja lett, pedig már majdnem fél éve élt velünk. Beköltözött a szobámba, elfoglalta több, mint a fél ágyamat, valamint a gardróbom egy negyedét, és mellettem aludt minden éjjel. Ezen kívül beállt Rose és Jas mellé a szerelőműhelybe, aminek kezdetben egyáltalán nem örültem, hiszen ismerni kell Rose hirtelen természetét, de legnagyobb meglepetésemre egész jól kijöttek. Nem olyan „imádlak-szeretlek-egy-család-vagyunk” módon, csak már nem akartak percenként egymás torkának ugrani, és még azt is elismerték, hogy a másik valóban ért a kocsikhoz. Ez azért már haladás volt a javából!
Alig akartam elhinni, mikor végre begördültünk Jake Toyotájával La Push-ba – nagy volt a csábítás, hogy a BMW-mmel menjünk, de aztán úgy döntöttünk, nem kellene feltűnést kelteni. Legalábbis annál nagyobbat, mint amilyenre számítottunk. Legutóbb ugyanis, másfél hónapja, mikor itt jártunk, Kim olyan sikongatást lerendezett, mikor meglátta a kocsinkat befordulni a házuk elé, hogy azt valószínűleg még Seattle-ben is hallani lehetett. Nem volt ez másként ezúttal sem. A motor még járt, mikor barátnőm kinézett az ablakon és meglátott bennünket. Szemei elkerekedtek, majd már rohant is kifelé – már amennyire jó nyolc és fél hónapos terhesen képes volt rohanásra. Szemei könnyben úsztak, mikor a nyakamba vetette magát. Akkora hasa volt, alig tudtam átölelni, de azért csak megoldottuk. Hosszú percekig el sem engedett, még akkor sem, mikor az időközben feltűnő Rachel, Jared és Paul is meg akartak szorongatni a viszontlátás örömére.
- Jaj, de örülök nektek! – bontakozott ki végül a karjaimból. – El se hiszem, hogy tényleg itt vagytok. Ez hihetetlen! – mondogatta egyfolytában, miközben Jake-et is üdvözölte, én pedig a többiek karmai közé kerültem.
Rachel hasonlóan reagált, mint Kim, míg a fiúk visszafogottabbak voltak, de láttam rajtuk, hogy azért ők is örülnek, hogy láthatnak.
- Gyertek beljebb – invitált Kim a házuk felé, amit nemrég vettek meg Jared-del. Nem volt túl nagy, úgy olyasmi lehetett, mint a Black-ház, de olyan otthonos volt, ahonnan az ember nem szívesen megy el. Letelepedtünk a kis konyhában és azonnal kezdetét vette a faggatózás. Mindent tudni akartak, pedig majd’ minden nap beszéltünk telefonon.
- Milyen a munka a műhelyben? – tudakolta Rachel az öccsétől.
- Frankó – vágta rá Jake. – Rose-zal egész jól össze tudunk már dolgozni.
- Rose-zal… – húzta el az orrát Paul grimaszolva. – Fel nem foghatom, hogy tudsz azzal a némberrel együtt dolgozni és még együtt is élni.
- Hé! – csaptam le a témára azonnal. Nem voltam ténylegesen felháborodva, de azért nem hagytam rájuk a dolgot. – Rose nem is olyan kiállhatatlan, mint amilyennek beállítjátok!
- Aha, valóban – bólogatott Jared. – A nénikéd egy ma született bárány.
- Mi lenne, ha inkább tényleg egy hamarosan megszülető kiskrapekról beszélnénk? – tereltem el a szót, kezemet Kim hasára simítva. Alig értem hozzá, máris éreztem, ahogy az a picike élet mozgolódni kezd odabent. Vámpírfülemnek köszönhetően pedig olyan tisztán hallottam a szíve dobogását, mintha egy sztetoszkópot használtam volna.
- Nem hiszem el! – nevetett fel Kim. – Akárhányszor megfogod a hasam, olyan elevenné válik, mint a csuda.
Felmosolyogtam barátnőm arcára, majd ártatlan képet vágtam.
- Érzi, hogy én szeretem a legeslegjobban ezen a világon – visszafordultam a „babához” és gügyögve folytattam. – Bizony ám. A legeslegjobban. Úgy el foglak kényeztetni, hogy anyukádék kitépik az összes hajukat.
- Ezt a gyereket ugyan nem fogod elkényeztetni! – vágta rá Jared nevetve.
- Egy nagynéninek az a kötelessége, hogy kényeztessen, nektek meg az, hogy neveljétek – jelentettem ki, és komolyan is gondoltam. Nem volt olyan dolog, amit meg ne tettem volna ezért a babáért és tudtam, ez egész életemben így lesz. Már akkor úgy szerettem, mintha csak az enyém lett volna. Egy pillanatra fájdalom hasított a szívembe ettől a gondolattól, de hamar rendeztem arcvonásaimat.
- Ha elrontod a lányomat, eltiltalak tőle – kacagott fel Kim, élvezve, hogy a babája még mindig őrült módjára rúgkapált a hasában. Legutóbb, mikor ott jártunk, megkérdeztem milyen érzés. Azt válaszolta addig csodálatos, míg a baba gyomorba nem rúgja, vagy ami még „élvezetesebb”, ha ráül a hólyagjára. Ezek most valószínűleg kimaradtak a repertoárból, mert Kim boldog volt és csak úgy sugárzott az arca, miközben a hasát simogatta.
- Fiú lesz – vágtuk rá egyszerre Jared-del, aminek ismét nagy nevetés lett a vége, majd visszakanyarodtunk Norfolkhoz.
- Kendie, az a kölyök még mindig nyomul rád? – kérdezte hirtelen Paul. Nem kellett rákérdeznem kiről beszél, Jake ugyanis nem győzött panaszkodni Patrick-re, aki körülöttem legyeskedett. Most is, csak megemlítették és ő egész testében megfeszült.
- Még a nevét se mond ki! – sziszegte összeszorított szájjal, mire megforgattam a szemem.
- Ezt igennek veszem – nevetett Paul. – De tesó, ez azért már szégyen! – folytatta. – Hónapok óta próbálja befűzni a csajod, de még nem verted laposra.
- Ne adj neki ötleteket! – dorgáltam meg. – Tegnapelőtt is úgy kellett visszahúznom, mert neki akart menni.
- Csakugyan? – fűzte tovább Jared. – Miért, mit tett az a gazember?
Fújtattam egyet, mert láttam, nem fogják annyiban hagyni a dolgot, így inkább válaszoltam.
- Megfogta a kezemet – mondtam, mire még nagyobb lett a hangzavar. A lányok nevettek, a fiúk pedig Jake-et ugratták.
- És ezért akartál nekimenni? – kérdezte Rachel.
- Nem nekimenni! – tiltakozott Jake. – Ki akartam tépni a karját a helyéről, aztán beledöngölni a parkoló betonjába, de Kendie nem engedett oda.
Szemei még most is szikráztak, ahogy erről beszélt. Hát még ha tudta volna, hogy Patrick nem a kezemet akarta megfogni, hanem a fenekemet, csak épp akkor fordultam felé? El sem mertem képzelni mit tett volna akkor. De azt a hülyét sem értettem. Tudta, hogy Jake-kel járok, látott már minket együtt vagy egymilliószor. És azzal is tisztában volt, hogy Jake gyilkos pillantással néz rá minden egyes alkalommal, mikor találkoznak, és ugyebár az sem volt egy elhanyagolható tény, hogy Jake egy kétajtós szekrény volt hozzá képest. Szóval nem értettem őt.
Kim nagyot ásított, amivel azonnal magára is vonta a figyelmemet. Láttam rajta, hogy fáradt, és mitagadás, későre is járt. Kora reggel indultunk, de még így is este volt, mire odaértünk. Nem is akartuk őket tovább feltartani, bár Kim nem akarta, hogy elmenjünk. Csak azzal tudtam rávenni, hogy elengedjen, hogy megígértem neki, reggel újra ott leszek vele és egész nap el se mozdulok mellőle.
O*o*o*O
A következő napunk minden volt, csak unalmas nem. Őszintén szólva az a furcsa, hogy meg sem lepődtem a hajmeresztő fordulaton, ami bekövetkezett. Kora reggel felkerekedtünk – mármint nagyapa, apu, Alice, Jake és én -, hogy berendezzük Kimék házában a rögtönzött szülőszobát. Nagyapa jobbnak látta volna a mi házunkban levezényelni a szülést, de Kim ebben az egyben hajthatatlan volt.
- Itthon akarom világra hozni a kislányomat! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, mire nagyapa beleegyezően bólintott.
Így most a legfontosabb cuccokat - mint például az ultrahang készülék -, mind átcipeltük La Push-ba és az egyik vendégszobában állítottuk fel. Jobban mondva állították, mert én nem vettem benne részt, akárcsak barátnőm. Amint megérkeztünk, kézen fogott és kiültünk a hátsókertbe két nagy bögre finom meleg teával a kezünkben. Nem volt olyan nagyon hideg, mint szokott lenni február közepén, de azért Kimre rásegítettem a kabátját és még egy pokrócot is tekertem köré, nehogy véletlenül megfázzanak.
- Van hír a szüleidről?- kérdeztem hirtelen. Már hetek óta nem beszéltünk róluk. Mikor megtudták, hogy a lányuk terhes, ráadásul Jared-től, tényleg úgy reagáltak, ahogy azt Kim megjósolta. Akkora veszekedés kerekedett, hogy Kim még aznap Jared-ékhez költözött, és azóta nem volt túl sok javulás a kapcsolatukban. Tudtam, hogy ez nagyon zavarja Kimet, és annyira szerettem volna segíteni neki, hogy párszor már majdnem el is mentem a szüleihez, hogy jobb belátásra bírjam őket, de Kim mindannyiszor megakadályozott, mondván, úgysem érnék el vele semmit.
- Igen – válaszolta egy reménykedő mosollyal az arcán. – A múlt héten anyu felhívott telefonon és át is jöttek egy kicsit.
- Komolyan? – kérdeztem. – De hát miért nem mondtad eddig?
- Nem is tudom – rántotta meg a vállát. – Még én is alig hiszem el. Talán…
Nem fejezte be a mondatot, de nem is volt rá szükség. Pontosan tudtam, mire gondol: talán újra egy család lehetnek.
- Remélem – mosolyogtam rá, majd megfogtam a kezét. Kicsit hidegek voltak az ujjai, de nem túl vészesen, így nem parancsoltam rá egy kesztyűt. Néha igazán túlzásba tudtam esni, ha az ő és a baba egészségéről volt szó.
- Képzeld el, még egy aranyos kis babacipőt is hoztak – újságolta tovább, ám mielőtt még válaszolhattam volna, egész testében megmerevedett, szemei kikerekedtek és tüdejében bennrekedt a levegő. Egy fél másodpercem volt csak rá, hogy észrevegyem ujjai elengedték a teásbögre fülét, ami egyenesen a hasa felé tartott most, benne a meleg innivalóval. Villámgyorsan utánakaptam, mielőtt még ráömölhetett volna. Tényleg meleg volt, még én is megéreztem, de persze a vámpírdolog miatt nem égetett meg. Letettem a kisasztalra és már fordultam is Kim felé, aki panaszosan felnyögött és a hasára tette a kezét, mintha azzal visszafoghatná a belé nyilalló fájdalmat.
- Kim? – kérdeztem bizonytalanul, mire rám emelte tekintetét. Szemei nagyra nyíltak és olyan átható rémületet láttam benne, ami engem is halálra rémített.
- Kendie… - nyögte alig hallhatóan, de ebben az egy szóban benne volt minden, amit akkor tudnom kellett.
Válasz helyett inkább nagyapáért kiáltottam, aki egy pillanattal később már ott is termett mellettünk. Szakszerűen barátnőm hasára tette a kezét, óvatosan megnyomkodta néhány helyen, majd nyugtatóan szólalt meg.
- Tökéletes időzítés Kim – mondta mosolyogva. – Épp befejeztük a szobát. Szülhetünk.
- De még korai, nem? – kérdezte barátnőm ijedten. – Még van…
- Időben vagy, ne aggódj semmiért – vágott közbe nagyapa, mikor egy újabb fájás szavát vette.
Közben megérkeztek a többiek is. Jared óvatosan a karjába vette barátnőjét és elindult a ház felé. Mielőtt még beértek volna, elkaptam Kim izgatott-rémült tekintetét. Bólintottam felé, majd Jake keze után nyúltam, hogy érezzem, nem vagyok egyedül. Tudtam, hogy nagyapa mennyire profi orvos és abban is biztos voltam, hogy minden létezőt megtesz majd, amire csak képes, de attól még félelem szorította össze a szívemet. Minden szülés kockázattal járt. És én nem akartam elveszíteni Kimet!
- Nyugodj meg – ölelt át Jake, mint aki hallotta aggodalmas gondolataimat, de a pajzsom ezúttal a helyén volt. Nem akartam, hogy belelásson a fejembe. Annyi minden volt, amit nem mertem elmondani neki és ez a hely, ez a szituáció csak még jobban felszínre hozta mindet. – Nem lesz semmi baj – mormolta a hajamba, mire hálásan hozzábújtam, majd mikor leült arra a székre, ahol az előbb ültem, kényelmesen elhelyezkedtem az ölében és csak vártunk.
És még mindig vártunk. Bentről egyre panaszosabb és egyre fájdalmasabb nyögések hallatszottak ki, nagyapa bíztató hangjával körítve, aki dicsérte Kimet, milyen jól csinálja, majd buzdította, hogy nyomjon erősebben, majd még erősebben. Szemeim könnybe lábadtak barátnőm szenvedésétől, de erőt vettem magamon és csendben maradtam. Majd egy jó másfél óra múlva – mit ugyanabban a pozícióban töltöttünk Jake-kel – felhangzott az a bizonyos szívet melengető kisbabasírás, amitől ellazultak az izmaim. Izgatottan összemosolyogtunk Jake-kel, majd újabb fél órás várakozás után, amit azzal töltöttek, hogy rendbe tették Kimet és a babát is, nagyapa kiszólt nekünk, hogy most már bemehetünk.
A szívem a torkomban dobogott, mikor beléptünk a szobába. Tekintetem azonnal Kimet kereste, aki az ágyban feküdt – háta meg volt támasztva, így kényelmesebben tudta tartani kezében azt az aprócska kis manót, akiből mindössze egy icipici kis orrocskát láttam, majd mikor közelebb léptem, elém tárult a világmindenség legtökéletesebb kisbabája.
- Oh, Istenem! – sóhajtottam fel végletekig meghatottan. – De gyönyörű. Istenem, Kim, gratulálok! – néztem egy pillanatra barátnőm izzadt arcára, majd Jared-re, aki mellettem állt és szintén csodálattal a tekintetében szemlélte a kis…
- Fiú vagy lány? – kérdeztem meg gyorsan, ugyanis azt elfelejtettem kihallgatni, annyira megörültem, mikor meghallottam, hogy felsírt.
- Kisfiú – válaszolta Kim fülig érő szájjal, majd óvatosan feljebb emelte a babát a karjában, hogy egy lágy puszit leheljen a homlokára, majd felém nyújtotta.
El sem akartam hinni, hogy egy ilyen kis csoda valóban létezhet és hogy ennyire törékeny volt, ahogy a karomba vettem. Alig éreztem a súlyát, pedig ahhoz képest nem volt egy vékony baba. Kis kerek pofikája rózsás volt a korábbi sírásözöntől, amivel tudatta, megérkezett. Parányi ujjacskáit nyitogatta, miközben békésen aludt, nyilván kimerülve az iménti megpróbáltatásoktól.
- És hogy fogják hívni? – csilingelte Alice önmagához képest halkan. Kedvenc nagynéném rém türelmetlen tudott lenni, ha nem látta előre a dolgokat, mint most Jake és Jared miatt.
- Kellan – vágta rá Kim, mire felkaptam a fejem. – A Cullen egy kicsit átalakítva – magyarázta, amire magamtól is rájöttem. – Tisztelgés a keresztanyának – tette hozzá, mire még jobban elkerekedett a szemem.
- Keresztanya? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Igen – mosolygott Kim, akárcsak Jared, aki vad fejbólogatással fejezte ki egyetértését. – Szeretnénk, ha ti lennétek a keresztszülei – mondta rám és Jake-re pillantva.
Ha nem lett volna a kezemben a… a keresztfiam, biztos vagyok benne, hogy a nyakába borulok, és zokogva fejezem ki hálámat és örömömet, de így be kellett érnem annyival, hogy letörölhettem kiszökő könnyeimet, és nem győztem megköszönni.
- Most már biztos, hogy el foglak kényeztetni – suttogtam Kellan-nak, majd én is óvatos puszit adtam a homlokára, aztán erőt véve magamon, visszaadtam őt az anyukájának, aki már türelmetlenül várta, hogy visszakaphassa az ő kisfiát.
Mikor már nem volt a karomban, Jake-et kerestem, mert őrülten vágytam az ölelésére ekkora érzelmi lesokkolás után, mint amit Kimék varrtak a nyakamba ilyen hirtelen. Ám amikor megláttam őt, ahogy fülig érő szájjal vigyorog Jared-re, miközben amolyan férfias ölelésbe vonja és megveregeti a hátát, a szívem darabokra tört. Főleg mikor ismét Kellan-ra nézett és arca még inkább felragyogott, szinte azt ordítva a világ felé, hogy ő is akar egy ilyen kis csodát.
Elfordítottam a tekintetem. Megacéloztam magam, bár láttam apu észrevette reakciómat és ő is elkomorodott, de nem szólt semmit. Nem kezdett bele a vigasztalásba, nem sietett a megmentésemre. Amiért kifejezetten hálás voltam abban a pillanatban. Nem akartam elrontani Kimék nagy pillanatát. Hiszen ez csak róluk szólt.
O*o*o*O
- De gyönyörű! – lelkendezett Jake két órával később, mikor már a Black-házban voltunk. Épp a zöldséget pucoltam, hogy egy kis levest főzzek Kimnek, ami kicsit visszaadja az erejét. Nagyon fáradtnak tűnt szegénykém, mikor eljöttünk, de szerencsére nem volt semmi baja ezen kívül. Nagyapa is megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben lesz vele, de azért a biztonság kedvéért néhány óránként beugrik majd megvizsgálni. – Láttad azokat a kis ujjakat? - folytatta Jake lankadatlanul. - Hogy lehet valakinek ilyen kicsi ujja? És a lábai… Hihetetlen, hogy készítenek nekik cipőt. Arra a pici lábra… Meg zoknit…
Ez ment, mióta csak eljöttünk. Egyszerűen beleszeretett Kellan-ba és nem volt képes másról beszélni. Alig ismertem rá. Egyáltalán nem olyan volt, mint amilyennek addig megismertem. Csillogott a tekintete, mint aki totális eufóriában van és nem kellett mondania, tudtam, hogy ő is vágyik egy babára. Egy olyan babára, ami félig én vagyok, félig pedig ő. Istenem… Már megint az a fájdalmas nyilallás a szívem közepébe, méghozzá olyan erősen, hogy a kés megremegett a kezemben.
Ránéztem a gyűrűre, mely egykor Sarah Black ujján díszelgett és elöntött a szomorúság. Jake nekem adott mindent, amit tudott, mindenét feláldozta értem, de én mégsem tudom őt maradéktalanul boldoggá tenni. A bevésődéseinkkel csak fájdalmat okozok neki és tudtam, eljött a pillanat, hogy felfedjem életem leginkább eltemetett titkát.
Szólásra nyitottam a számat, hogy belekezdjek fájdalmas mondanivalómba, de akkor mögém lépett, széles, forró tenyerét a csípőmre tette, majd belecsókolt a nyakamba. Behunytam a szemem, hogy leküzdjem a torkomat feszítő gombócot, miközben közelebb húzott magához. Férfiassága félreérthetetlenül nyomódott a fenekemhez, jelezve mit szeretne, akárcsak birtokló keze, ami bekúszott a felsőm alá, megcirógatta a hasamat, majd felfelé indult, amíg meg nem találta amit keresett, és le nem parkolt a mellemen. Ám én ahelyett, hogy megadtam volna neki, amire vágyott, elhúzódtam és az asztalra támaszkodva ziháltam, hogy visszatartsam a sírást, ami már felszínen volt. Szemeim könnyben úsztak, de lehajtottam a fejem, így Jake nem láthatta.
- Mi a baj? – kérdezte aggodalmasan végigsimítva a karomon. Megráztam a fejem, mert válaszra képtelen voltam, de persze nem hagyta annyiban. – Kendie… - lépett közelebb, de mielőtt még ösztönösen a karjába vont volna, megállt. Nem akarta rám erőltetni magát. – Rosszat mondtam? Vagy nem esett jól? – kérdezett tovább, majd mikor szembe fordultam vele, még inkább megrémült. Nem is csodálkoztam rajta. Ha szemeim csak feleannyit tükröztek a lelkiállapotomból amennyit én éreztem, már az is sok volt.
Zűrzavar uralkodott bennem, valóságos káosz. Fájt még rágondolni is, miközben tudtam, hogy el kell mondanom, de ami a leginkább megrémített, az a válasz volt, amit majd kapok érte. És ez a félelem valósággal megbénított. Mi lesz, ha ezzel mindennek vége? Bevésődés ide vagy oda, sosem vettem készpénznek Jake-et az életemben. Már azt is valóságos adománynak tartottam, hogy egyáltalán felfigyelt rám és az enyémnek mondhattam. De vajon ezek után is így lesz? – kattogott az agyamban, de nem engedhettem neki túl sok teret. Eljött az idő!
- Mi a baj? – kérdezte újra kedvesem még közelebb lépve hozzám, majd nehéz tenyereit a vállamra tette és mélyen a szemembe nézett, hogy beszédre kényszerítsen.
- Én… - kezdtem, de elakadt a hangom. Megköszörültem a torkom, majd folytattam. – Nem mertem elmondani neked, de most látom… látom mennyire… - összeszorítottam a szemem egy pillanatra, hogy erőt gyűjtsek. – Látom mennyire… mennyi csodálattal nézel Kellan-ra. Tudom, hogy szeretnél egy babát… - hangom sírásba fulladt, mire Jake odalépett hozzám és most már nem fogta vissza magát, a karjába vont.
- Ssssh… - csitítgatott a hajamat simogatva. – Nincs semmi baj.
- De van – válaszoltam sírva. – Mert én ezt nem adhatom meg neked – mondtam ki végül, arcomat a mellkasába rejtve. – Nem adhatom meg neked, bármennyire is szeretném.
Teste egy pillanatra megfeszült, mikor megértette szavaim jelentését, de ugyanolyan hirtelen el is lazult. Még szorosabban ölelt magához és nem engedte, hogy elhúzódjak. Addig nem engedett el, míg zokogásom le nem csendesült valamennyire. Akkor aztán úgy fordított, hogy láthassa az arcomat.
- Miért nem mondtad el? – kérdezte. Hangjában nem volt vád, sem szemrehányás, csak zavar. Zavar, mert nem tudta, pedig már hosszú hónapok óta együtt voltunk.
- Nem tudom – válaszoltam őszintén. – Nem mertem, de én nem akartam hazudni neked – mondtam. – Csak nem tudtam, hogy mondjam el. És mert annyira…
- Annyira mi? – ütötte tovább a vasat, mire muszáj volt lesütnöm a tekintetem.
- Annyira szégyellem – vallottam be.
Az állam alá nyúlt, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. Arca határozott volt, de szemében együttérzés csillogott.
- Nincs semmi, amit szégyellened kellene. Főleg nem előttem! – mondta. – Nekem bármit elmondhatsz, én mindig veled vagyok.
Nem kezdtem bele a „bevésődés miatt” kezdetű szövegbe, mert attól mindig ideges lett, és arra most végképp nem volt szükségem, de persze arra gondoltam. Más magyarázatot nem találtam arra, hogy még ezek után is velem marad.
- Annyira sajnálom – mondtam inkább. – Láttam mennyire szeretnél egy babát és annyira fáj, hogy nem adhatom meg neked.
- Kicsim, én boldog vagyok veled! – vágta rá. – Eddig is az voltam, és ezután is az leszek.
- De…
A számra tette az ujját, hogy elhallgattasson, majd folytatta.
- Nem tagadom, látva Kellant, eszembe jutott, hogy szeretnék majd valamikor gyereket – mondta, mire éreztem, ismét meghasad a szívem. – De ha nem lehet tőled, akkor nem kell mástól sem. Nekem csak az a fontos, hogy te velem legyél.
- Nem érdemellek meg – sóhajtottam fel egy fél perc elteltével, amit kitartó szemezéssel töltöttünk, majd ismét a mellkasának dőltem, ő pedig átölelt.
- Dehogynem! – vágta rá. – Mi ketten tökéletesen összeillünk.
Néhány percig csak álltunk ott ölelkezve, a konyha közepén, majd Jake halkan megkérdezte.
- Azért, mert félig vámpír vagy?
Nem tett hozzá többet, nem is volt rá szükség. Egyértelmű volt mire érti: a vámpírrészem miatt nem lehet gyerekem?
- Igen – bólintottam, de nem néztem fel. Nem akartam a szemébe mondani. Talán gyávaság volt, talán csak ösztön, de jobb volt a mellkasának beszélni. – Nagyapa elvégzett egy csomó vizsgálatot még a szigeten. A testem nem változik, akárcsak a normális vámpíroké, ezért nem vagyok képes megfoganni.
- Értem – simogatott továbbra is, de se a hangjában, se a testtartásában nem vettem észre semmi neheztelőt, ezért felnéztem rá. Szemében csak együttérzést láttam. – Majd örökbe fogadunk – mondta hirtelen ötlettől vezérelve és hozzá olyan lelkesedés kapta el, amitől elnevettem magam. El se akartam hinni, hogy egy ilyen nehéz nap, ennyi megrázkódtatás után még képes vagyok szívből nevetni, pedig így volt. Jake melege, ami egyenesen a lelkéből áradt felém, begyógyítani látszott a szívemen lévő sebeket.
- Képes lennél más gyerekét nevelni? – kérdeztem.
- Ha örökbe fogadunk, akkor mindenképpen – vágta rá habozás nélkül.
- De az előbb azt mondtad, ha tőlem nem lehet, mástól sem kell – emlékeztettem.
- Csak le akartam szögezni előre, még mielőtt megfordulna abban a csavaros kis fejecskédben, hogy sosem leszek együtt mással azért, hogy gyerekem legyen – mondta, mire elképedtem. Addig a percig arra nem is gondoltam, hogy ha Jake valaki mással feküdne le, lehetne saját gyereke. Hiszen őt nem gátolta semmilyen vámpírgén, a teste normálisan működött és olyan egészséges volt, akár a makk. – Látom, mire gondolsz, és még egyszer mondom, nem! – jelentette ki. – Soha nem leszek senki mással, csak veled.
- De megtehetnéd – mondtam, majd elgondolkoztam rajta. Nem lenne könnyű számomra, sőt, valószínűleg belepusztulnék, de tudva, hogy saját gyereke van, akire vágyik, talán képes lennék elviselni. De nevelni tudnám más nő gyerekét? Még ha látnám is benne Jake-et, akkor is ott lenne bennem, hogy csak félig az övé… És elvehetnénk egy anyától a gyerekét? Mi lenne vele utána? Istenem, annyi kérdés kavargott a fejemben, aminek csak akkor szakadt vége, mikor Jake hevesem megcsókolt.
- Mondtam, hogy ne is gondolj rá – mondta. – Nem fog megtörténni! És erről nem nyitok vitát!
Megadóan felsóhajtottam, beismerve, hogy jelenleg úgy sem jutnánk egyről a kettőre, de azért nem vetettem el véglegesen a gondolatot. Nagyon szerettem volna, ha Jake-nek vérszerinti babája lehetne, aki majd továbbviszi csodás génjeit és a családja hagyományait.
De mivel nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt akkor megtehessem érte, más megoldás után kellett néznem, amivel boldoggá tehetem. Egy kicsit kényszeresnek is éreztem ezt a késztetést, valószínűleg a bevésődés miatt, de ha jobban megvizsgáltam az érzést, rájöttem, hogy csak a felét adja a közöttünk lévő kötelék. A másik fele én voltam, a saját vágyam egy kis boldogságra a sok viszontagság után. Éppen ezért, mikor felnéztem sötét szemeibe, testemet elöntötte a vágy. Éreztem, ahogy felforrósodnak a tagjaim és mohón Jake ajkai után kaptam.
- Szeretkezni akarok veled – nyögtem, mikor vége lett.
- Kendie… - próbálkozott, de nem hagytam neki.
- Itt és most – szóltam közbe. Billy éppen Hawaii-on volt Rebeccánál és a férjénél, így tudtam, abszolút miénk a ház és senki sem fog megzavarni minket. Egy határozott mozdulattal lesöpörtem mindent az asztalról – zöldséget, kést, vágódeszkát -, miközben arra gondoltam, majd később csinálom meg azt a levest Kimnek, friss alapanyagokból.
Jake, látva heves mozdulatomat, a fenekem alá nyúlt és felültetett az asztalra. Lábaimat szétnyitotta, belépett közéjük, amitől merev férfiassága a legjobb helyen ért hozzám. Vad csókolózásba kezdtünk, miközben kezünk minden apró kis területet bejárt a másik testén. Szorítottam magamhoz, ahogy csak képes voltam rá, miközben azért arra is figyeltem, hogy a pólóját le tudjam ráncigálni róla. Amint sikerrel jártam és már rólam is lekerült a felső, élvezettel simult össze meztelen felsőtestünk. Éreztem forró bőrét a mellemen, kezeim alatt pedig a hátán lévő izmokat, amik meg-megfeszültek, ahogy még közelebb próbált kerülni hozzám.
Hátradöntött az asztalon, szája azonnal a mellemen volt, csókolgatta és szívogatta a kemény kis csúcsot halmaim közepén, míg kezei a farmerem gombjával vacakoltak. Mély sóhajokkal tudattam vele mennyire élvezem a kényeztetést, majd egy pillanattal később megemeltem a csípőm, kedvesem pedig habozás nélkül lerántotta rólam az utolsó ruhadarabokat, majd a sajátjaitól is megszabadult.
Őrülten vágytam rá, hogy magamban érezzem. Olyan nagyon szükségem volt rá, de mikor fel akartam ülni, hogy kézbe vegyem a dolgok irányítását és végre csillapítsam a testemet feszítő szenvedélyt, visszanyomott az asztalra. Mohón a számra tapadt, aztán mikor felemelte a fejét, olyan kaján vigyort láttam ajkain, amitől megugrott a szívem és a vágy még inkább elöntött. Végig a szemembe nézett, miközben haladt lefelé. Végigcsókolta az egész mellkasom, majd a hasam következett. A köldökömnél elidőzött egy pillanatig, ami még inkább feltüzelt, ám mikor leért a combjaim közé és lágy csókot lehelt a belsőcombom érzékeny bőrére, azt hittem menten ránk szakad a plafon. Izmaim megfeszültek, ahogy előrébb toltam a csípőm, hogy végre ott érezhessem kényeztető száját, ahol a leginkább szerettem volna. És a következő pillanatban meg is kaptam. Úgy éreztem tűzben égek, a testem lángolt és olyan hangosan ziháltam, mint még soha. Nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen gyönyörben volt részem Jake jóvoltából, de eddig ez vadított meg a leginkább. Éreztem, hogy már nincs irányításom a testem felett, mely vadul hullámzott az asztalon és csak Jake erős keze tudott egyhelyben tartani valamennyire. Minden csókja, minden érintése, egyre közelebb vitt ahhoz a ponthoz, amire vágytam, mely már pattanásig feszült a bőröm alatt és mikor kényeztető nyelve a legérzékenyebb pontomhoz ért, már nem volt visszaút. Tüdőmben bennrekedt a levegő, ahogy egész testem remegve megfeszült, hátam felemelkedett, miközben két kézzel szorítottam az asztal szélét, ami hangos reccsenéssel jelezte tiltakozását vámpírerőm ellen, de képtelen voltam lazítani az ujjaimon.
Jó néhány perc eltelt, mire a légzésem lenyugodott és képes voltam kinyitni a szemem. Gyönyörsokkos tekintettel néztem fel Jake-re, aki fölém hajolt, mellkasa az enyémhez simult és olyan elégedett vigyorgással nézett rám, ami még egy hóember szívét is megolvasztotta volna.
- Új asztalt kell vennünk Billy-nek – mondta, fejével oldalra bökve. Követtem tekintetét, aztán kirobbant belőlem a nevetés. Minden ujjam nyoma meglátszódott az asztal peremén. Ha jobban megvizsgáltuk volna, szerintem még az ujjlenyomatomat is simán ki tudtuk volna venni.
- Ez mind a te hibád – fordultam vissza, karomat a nyakába emelve. – Te tetted ezt velem.
- Még szép, hogy én! – vágta rá büszkén, majd tenyere, amire eddig mellettem támaszkodott, a mellemre tévedt és izgató masszírozásba kezdett.
- Csak nem terveid vannak a következő percekre? – kérdeztem dorombolva. Érintése fantasztikusan jólesett, agyam ismét kezdett ködbe borulni.
- A következő órákra – javított ki, mire szívem ismét vágtázni kezdett, főleg, mikor vágya félreérthetetlenül a hasamhoz nyomódott. Éreztem, hogy ismét forróság önt el, valamint a sürgető vágy is visszatért, hogy magamban érezzem keménységét. Feljebb emeltem a fejem, hogy megcsókoljam kívánatos ajkait, miközben még közelebb húztam magamhoz. Eközben Jake sem tétlenkedett, lejjebb csúsztatta a kezét és a következő pillanatban férfiassága már ott is volt, mélyen a testemben. Ez volt a legcsodálatosabb érzés, amit valaha csak tapasztaltam. Jobb volt az előbbi övön aluli kényeztetésnél is, pedig azt hittem, azt képtelenség lesz felülmúlni. De mégis csak sikerült. Beharaptam az alsó ajkam, miközben vágyakozva néztem Jake sötét íriszeibe. És akkor mozogni kezdett. Csípője először lágyan, majd egyre gyorsabb ritmusban csapódott hozzám. Lábaimat a dereka köré fontam, hogy még jobban magamba húzzam, aztán átadtam magam a végtelen gyönyörűségnek, amit csak két szerelmes képes megadni egymásnak.
Túl hosszú lenne a mondanivalóm komiban, így inkább egy új bejegyzés mellett döntöttem.:)
Fantasztikusak vagytok!!! :D Nagyon, de nagyon szépen köszönöm a sok komit, a sok elismerő szót és támogatást, amit ismételten kaptam tőletek!:)
Rengeteg komit kaptam és a legtöbb nagyon hosszú, amiért még inkább hálás vagyok!:) Köszönöm szépen!
Hogy válaszoljak a felmerülő kérdésekre:
Remélem nem értettetek félre. Ezzel még nincs teljesen vége, csak az utolsó fejezet volt. Pénteken hozok még egy kiegészítő novellát, ami előreláthatóan tényleg az utolsó lesz. Csak azért mondom ezt ismét, mert sokan úgy írtatok, mintha itt és most vége lenne és kész. A novellára viszont visszavárlak titeket, mert higgyétek el, fontos információk vannak benne!:D
Regina!
Köszönöm, hogy így a végére, mégiscsak megajándékoztál egy komival!:) Igazából a „Nagyon tetszett” vagy a „Szuper volt” komik talán kicsit sablonosak, de hidd el, minden író örül nekik!:)
Mágus!
Köszönöm, jól esik hallani, hogy így vártad a pénteket az új fejezetek miatt.:) De, hogy reklámozzam egy kicsit az új blogomat és a saját törimet, ott is péntekenként lesznek a fejezetek.:P Nézz be, hátha megtetszik.:)
Köszönöm a komit!:) És köszönöm a dicséretet és a jókívánságokat is!:) Én is remélem, hogy sosem fogy el az ihletem, mert az írás a részem. Nem is tudom, mit csinálnék, ha le kellene mondanom róla.:(
Lau!
Elhiheted, az én szívem is vérzik.:( Hiányozni fog Kendie és Jake, meg a többiek!:( De ez van… Egyszer mindennek vége lesz, nem igaz?:)
Bee!
Köszönöm szépen ezt a hosszú komit, és hogy ilyen részletesen kielemezted az egész törit.:)
Nagyon örülök, hogy neked és a barátnődnek is ennyire tetszett A farkas hercegnője!:) Nagyon aranyosak vagytok!
Én magam is nagy Jacob fan vagyok, ez nem is titok!:D Én is imádom őt, pont azon tulajdonságai miatt, amiket felsoroltál. Tudom egyébként, hogy az én Jake-em nem teljesen karakterhű, hiszen jóval komolyabb, mint az eredeti könyvekben volt, de ez abszolút szándékos volt. Szerettem Jake humoros oldalát is, de bele akartam csempészni a komolyságot is, ami miatt Kendie-vel tökéletes pár lehettek.:)
A hegyekben lévő kirándulás… Oh, igen! :D Szülőmentes övezet, ahol még közelebb kerültek egymáshoz.:P Én is imádtam, mind a farkasokat, mind a lányokat és élvezettel vetettem bele magam az írásba akkoriban is.:)
Na, akkor már ketten vagyunk, akik beleszerettünk Jake-be.:P
Oh igen, a függővégek!:D Szeretem őket, mert fokozzák a hangulatot.:P
Emmett… :D Ő totálisan a szívem csücske!:D Mindig is imádtam és mindig is imádni fogom!:D
Brian karaktere egyértelmű volt számomra. Nem akartam egy újabb édeshármast teremteni, mint Edward-Bella-Jacob volt az eredetiben. Nem szeretem az ilyet, mert akkor mindenki szenved. Azért is nem kapott nagyobb szerepet, épp csak annyit, hogy érzékeltessem, ott van, de nincs esélye. Mert nem is volt neki! Kendie észre sem vette őt, mint pasit.
Sophie csak úgy jött. Nem is tudtam róla, csak mikor felbukkant. És én is néztem egy nagyot, hogy mi van? Akkor ő most ki és mit akar itt? :D Hülyén hangzik, de írás közben nem gondolkozom. Csak írom, ami jön és Sophie is így lett.:)
Nekem bejönnek a többiek, mármint Embry meg Jared. Szerintem egész helyesek, főleg Jared.:P De amúgy igen, Quil… érdekes választás volt…:D
Sajna szerintem a Mikulás hatásköre nem ér el ilyen messzire, de álmodozni jó róla.:D Én is őt kérném… Meg mellé még pár emberkét, akiket most inkább nem részleteznék.:D
Jake, mint alpha. Szerintem is illik rá a poszt, de sosem tudtam volna elképzelni hosszútávon így. Ő annál sokkal szabadabb lélek, legalábbis szerintem.:)
A végső csata… Nem volt szívem olyat megölni, akit nagyon szeretek. Ez gyávaság volt a részemről bevallom, de azért választottam Rick-et, Irinát és Garrett-et, mert alig álltak közel hozzám. Csak voltak, mert kellettek. Persze sajnáltam őket én is, de ahogy te is mondtad, inkább ők, mint Kendie-ék.:S
Az már kezdettől fogva világos volt előttem,hogy a végén elválnak egymástól egy időre és mikor újra felbukkan Jake, az így fog történni. Ezekkel a szavakkal, pontosan így.:D És már alig vártam, hogy megírhassam.:D
A lánykérés… Igen, én is szeretnék majd egy ilyet!:P
Én köszönöm, hogy olvastál, és hogy kaptam néhány igazán kedves komit tőled az elmúlt hónapokban!:D
Ever Sunshine!
Köszönöm neked is, hogy végigolvastad a történetemet!:)
Adam-et Sean Faris alakítja. Imádom őt!:) Kis cuki.:P
Maja!
Örülök, hogy annyira tetszett a törim, hogy többször is olvastad!:) Köszönöm!
Eddig egy novella biztos, ami pénteken fel is kerül. Hogy lesz-e többi… még nem tudom. De szerintem lesz. Hiányozni fognak Kendie-ék és ha nem is most, de pár hónap múlva rászánom magam egy újabb novellára. Most minden időmet leköti az új blog és az azután következő, amit szintén elkezdtem már.:P De az még a jövő zenéje.:D
Naomi Stanley!
Igen, emlékszem arra a díjra és a véleményedre is.:)
Köszönöm, örülök, hogy ennyire tetszett A farkas hercegnője. :)
Én is remélem, hogy egyszer eljutok odáig, hogy viszontlássam a munkám a könyvesboltok polcain…:)
Nesss!
Köszönöm, hogy írtál, és hogy egy kis részletességgel is kielemezted a törit.:)
Kendie és Jake esküvője… Hm… Gondoltam rá, hogy meg kellene írni és talán, ha lesz egy kis időm, meg is fogom. Én is kíváncsi vagyok rá.:P
Köszi a tippet!:)
Meredith Dripstone!
Nagyon kedves tőled, hogy alig néhány nap alatt végigolvastad az egészet, pedig nem igazán voltak rövidek a fejezeteim.:P
Paul a szíve mélyén jó, csak kicsit nehéz vele eleinte. De mindig is tudtam, hogy meg fog békélni Kendie-vel és igazán meg is szereti a végére.:P
Számomra élvezhetetlenek az olyan sztorik, ahol a szereplők nem változnak, nem fejlődnek, csak ahogy mondani szoktam, beragadnak egyfajta sablonba és kész. Az nem az én világom! Ha úgy érzem a karakter nem tud változni, vagyis én nem tudom őt formázni, inkább nem is írok, mert nincs neki értelme! Szerintem legalábbis.:)
Köszönöm, hogy írtál!:)
Jaj, és a következő sztorim már elindult, szóval biztosan hallani fogtok még rólam.:)
Nélküled nem sikerült volna! Te voltál az első, aki olvasta A farkas hercegnőjét, Te biztattál arra, hogy vágjak bele a blogba, Te tetted jobbá a fejezeteimet, mikor elvállaltad a bétázást és ezért örökké hálás leszek neked!
Ha Te nem vagy, talán sosem fejezem be ezt a történetet, és talán sosem jövök rá, hogy az írás tényleg az én utam a jövőben. KÖSZÖNÖM!!!! Nem tudom elégszer mondani!:D
Tudom, mire gondolsz, nekem is hiányozni fognak, a részemmé váltak és most kicsit nehéz, de a következő törim szereplőit is szeretem és remélem Te is szeretni fogod őket.:P
Azt hiszem Te tudod a legjobban, hogyan is született meg A farkas hercegnője, hiszen annyiszor beszélgettünk róla, írás közben meg a javítások alkalmával. És azt hiszem Te látod át a legjobban mindazt, amit teremtettem. /Már persze utánam:P/
Igen, tudom mennyire tehetségesnek tartasz, hiszen nem egyszer, mikor elbizonytalanodtam a komihiány meg az egyebek miatt, Te voltál az egyik barát, aki lelket öntöttél belém és folytatásra ösztönöztél, néha már kicsit vehemensebben is, de igazad volt akkor is, mert arra volt szükségem.:D
Én köszönöm, hogy elválltad a bétázást és hogy tudom, mindig számíthatok rád és a következő törimben is segítesz!:)
Szeretlek!:)
Vámpít!
Köszönöm, hogy olvastál, és hogy pipálgattál. Az is sokat jelentett számomra!:)
Brian párti… Hm… ezt is nehéz elképzelni.:D De persze nem gond. Örülök, hogy ennyire megkedvelted Brian-t, hiszen végülis ő is az enyém volt.:D
Köszönöm, hogy írtál!:) És azt is, hogy a kövi törimet is követed.:) Remélem tetszeni fog az is!:)
Alexa91!
Köszönöm, hogy írtál, és hogy végigolvastad A farkas hercegnőjét!:)
És köszönöm az elismerő szavakat!:)
Vivi*!
Köszönöm szépen, ez mindent el is mond!:D És őrületesen jól esik!:)
Alyosha!:)
Legfőbb támaszaim egyike!:P Neked szintén sokat köszönhetek! Nem felejtettem el, mikor majdnem feladtam és Te ott voltál és meggyőztél, hogy nem szabad megfutamodnom! Tudod, miről beszélek.:) KÖSZÖNÖM SZÉPEN!!!!:)
Igen, elég sokat beszéltünk róla, hogy közeleg a vége és igen, próbáltad kihúzni belőlem az infókat, de én mindig ellenálltam. Legalábbis legtöbbször és mikor meg is inogtam, akkor is csak apró utalásokat adtam.:D
Örülök, hogy ennyire bele tudtad magad élni az érzelmekbe, ezek szerint jó munkát végeztem.:)
Igen, sok munkám volt a képekkel meg a videókkal, de mindet szívvel-lélekkel csináltam és megérte!:)
Köszönöm, hogy mellettem vagy és számíthatok rád!!!:) Nagyon sokat jelent ez nekem, tudod!:)
Téged is szeretlek!:)
Ginewra!
Köszönöm szépen!:) Örülök, hogy tetszett!:)
Igyekezni fogok.:)
Bia!
Köszönöm szépen, hogy olvastál!:)
Gréta Masen!
Köszönöm!:) Én is sajnálom, de eljött az ideje.:)
Dorcsi_96!
Köszönöm neked is!:) Örülök, hogy szeretted a törimet!:)
Azért nem írok több ilyen bevésődéses történetet, mert azzal nem tudnék fejlődni, márpedig szükségem van rá. Ki kell bontakoztatnom a szárnyaimat, hogy lássam képes vagyok-e saját történetet írni és hogy más műfajban is tudok-e olyat alkotni, amit az olvasók szerethetnek. Nekem is hiányozni fog a Twilight világa, mert otthonosan mozogtam benne, biztonságot jelentett, mert tudtam mibe kapaszkodni, ha elbizonytalanodtam néha, de ettől nem válhatok igazi íróvá! Rengeteg munka vár rám, rengeteg írás, és mind-mind egy-egy kihívás lesz, amit le kell győznöm, mert különben elbukok és lőttek az álmaimnak!:(
Én köszönöm, hogy olvastál, hogy szavaztál, és hogy szeretted a törimet!:)
Mondanám, hogy ne sírj, de én is sírtam, mikor vége lett.:D
Örülök, hogy tetszett az utolsó fejezet!:)
Már elindult az új törim, talán nézz be, hátha megtetszik, és akkor megint kapsz majd egy kis fejtörőt a hétvégékre.:P
A befejező novella már kész van, épp most van Brikinél, a bétámnál. Lesznek benne utalások, de azt hiszem ezek után kötelességem lesz írni még egy novellát, hogy tényleg lezárhassuk A farkas hercegnőjét.:P
Köszönöm, hogy olvastál eddig és remélem ezután is fogsz.:P
Emi!
Köszönöm szépen, örülök, hogy ennyire tetszett!:)
Remélem is, hogy olvasni fogod.:P Saját töri, szükségem lesz az olvasóimra, hogy tudjam, érdemes-e csinálnom.:D
Arisa!
Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett!:)
Az új törim, már elindult, nézz be oda is, hátha megtetszik.:P
Chat-be is kaptam néhány komit, azokra is itt válaszolnék.:)
Jucii!
Köszönöm szépen!:)
XxbellaxX!
Neked is köszönöm, hogy végigolvastad!:)
Lizzy!
Köszönöm!:)
DepisMaci!
Köszönöm, örülök, hogy tetszett.:)
Hanna!
Örülök, hogy tetszett és hogy szeretted a törit.:)
Meghoztam az utolsó fejezetet /és hozzá egy 18-as korhatárt/!:P Sírok és nevetek egyszerre még mindig... :D Hihetetlen, hogy eljutottunk idáig, főleg, hogy hat hosszú év után végül ez lett az első olyan történetem, amit be tudtam fejezni. :)
Végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki végigkísérte Kendrát élete alakulásában, és nagyon, de nagyon köszönöm a sok bátorítást és kedvességet, amit Tőletek kaptam az elmúlt hónapokban! Nektek ajánlom ezt a fejezetet, mely remélem méltó befejezése lesz A farkas hercegnőjének!:D
Viszont, ne feledjétek, jönni fog még egy kiegészítő novella, ami valószínűleg jövőhét pénteken kerül fel.:)
Az ajánlatom még mindig áll: Ha van valami, amit Kendie-ékről tudni szeretnétek, akár a jövőjükről, akár a múltjukról, csak írjátok meg nekem /erycsaxd@gmail.com/ és akkor úgy alakítom, hogy meg tudjam írni azt is. :)
Van egy örömteli bejelenteni valóm is, méghozzá az, hogy ezzel a fejezettel egy időben, elindul az új blogom, amin a saját történetemet olvashatjátok majd. Az első fejezet már fent van. Komizzatok!:)
Köszönet érte Briki Green-nek, drága bétámnak, amiért felülmúlta önmagát és még azt a fejezetet is kijavította nekem!!!:)
Készítettem egy videót is, így az utolsó fejezethez, ami a történet első felét veszi alapul. Előre szólok, nem vagyok egy nagy videóguru, de szívem-lelkem benne van.:) Remélem tetszeni fog!:)
Nem ragozom tovább, jó olvasást mindenkinek! :)
Gyűlöltem a matekot!!! Na jó, ez így nem teljesen igaz. Magával a matekkal még nem lett volna bajom, de ahogy Mr. Brown magyarázott, az felért egy valóságos terrorral az agyam ellen. Hogy hogyan kaphatott tanári diplomát ez a félnótás… Fogalmam sem volt! De valami katasztrófa az egész pasi, úgy ahogy volt, az biztos. Nem elég, hogy olyan monoton hangon beszélt, mintha le lenne írva neki, nem, ezt még meg kellett spékelnie egy pökhendi, „ki, ha én nem” stílussal, amitől szerettem volna kitépni az összes hajam.
Bezzeg mikor apu tanított, még Esme szigetén, élvezettel vetettem bele magam a tanulásba és csak úgy szívtam magamba a tudást, akár egy mentális porszívó. De most… Szerettem volna kiszaladni az óráról, a suliból, ebből az egészből, amire évek óta vágytam!
Igazából nem is tartottam már izgalmasnak az iskolát. Nem éreztem a varázsát, amit vártam volna. Az első néhány nap még megvolt, hiszen újdonság volt, főleg a sok ember körülöttem, akik nem tudták ki vagyok, nem néztek rám furcsán – legalábbis nem annyira -, de ez mára már eltűnt. Az elmúlt három hétben rájöttem, hogy semmi különös nincs a gimiben, hacsak a pletykára éhes, felszínes diákokat nem veszem annak. Márpedig abból volt rendesen!
Apu, vagyis Edward – ahogy szólítanom kellett -, rendszeresen beszámolt nekünk arról, mi minden jár az iskolatársaink fejében. A legtöbben le voltak nyűgözve a családom szépségén, míg néhányan irigykedve bámultak ránk, megint mások félelemmel vegyes tisztelettel tekintettek a Cullen gyerekekre és tartották a tisztes távolságot. De ami a legfontosabb volt, hogy senki sem gyanakodott semmi természetfelettire velünk kapcsolatban.
A hivatalos sztorink kissé megváltozott azzal, hogy én is a diákság tagja lettem. Elég feltűnő lett volna ugyanis, ha hét örökbe fogadott gyerek járt volna iskolába, így Emmett és Rosalie felvállalták házastársi mivoltukat és vettek egy lakást a belvárosban. Azt persze csak nagy ritkán használtak, de ahhoz elég gyakran felbukkantak, hogy úgy tűnjön, valóban ott laknak. A jobb beilleszkedés érdekében még munkát is szereztek maguknak. Rose beállt a helyi autószerelő műhelybe Jas-szal karöltve – mindig is szerettek bütykölgetni. Emmett pedig baseballedző lett a sulinkban. Mi, többiek pedig eljátszottuk az izgatott új diákokat, akiket örökbe fogadott Dr. Cullen és a felesége, Esme. Apuval muszáj volt testvéreknek mondanunk magunkat, annyira hasonlítottunk egymásra, így lett az édesapámból az ikertestvérem. Bizarr…
De nem panaszkodtam. Legalábbis legtöbbször. Csak nagy ritkán hagyta el számat elégedetlen sóhaj vagy nyögés, az is leginkább akkor, mikor elvettem a fülemtől a mobilomat egy kiadós, legalább két-három órás telefonbeszélgetés után. Istenem, de hiányzott Jake! Már három hete nem láttuk egymást, és bár kialakítottuk a távkapcsolatok legtökéletesebbikét, sokszor úgy éreztem, ez nem elég! Nem volt elég, hogy hallottam a hangját, hogy behunytam a szemem és azt képzeltem, mellettem van. Nem! Arra vágytam, hogy tényleg ott legyen, hogy a karjába vegyen, hogy lágyan megcsókoljon és érezhessem a forróságot, amit mindig ontott magából. Őrá volt szükségem!
De még nem jött el a mi időnk. Leah és Mark között még nem voltak rendben a dolgok és Jake-nek még maradnia kellett, bár tudtam, már nem sokáig bírja nélkülem. Ez nem volt meglepetés, én se sokáig bírtam már nélküle.
És az a bizonyos nap, mikor a matekórán eljátszottam a gondolattal, hogy egyszerűen felállok a helyemről, odasétálok Mr. Brown-hoz és egy jól irányzott mozdulattal beleverem a fejét a táblába, azt hiszem, az volt a lelkiállapotom betetőzése. Ha őszinte akarok lenni magammal, nem őrá haragudtam én. Még csak nem is voltam mérges, sokkal inkább frusztrált. Méghozzá olyannyira, ami már kezdett az agyamra menni.
És akkor ehhez még hozzájárult az is, hogy percenként néztem rá a telefonom kijelzőjére, de egyik alkalommal sem láttam rajta „olvasatlan üzenet” vagy „nem fogadott hívás” szöveget. Komolyan mondom, kezdett az egész helyzet idegesíteni! És már dél is elmúlt!
- Baj van? – hallottam a kérdést oldalról. Loreine Blake, vagy közismertebb nevén LorieB – de én csak Lorie-nak hívtam -, aggodalmasan nézett rám, nyilván nem értve kényszeres viselkedésemet. Mindannyiunk legnagyobb szerencséjére épp akkor hangzott fel az óra végét jelző csengő, megmentve minket a haláltól, amit az unalom váltott volna ki, valamint engem a gyilkosságtól, amihez már tényleg közel álltam.
- Nem, nincsen – válaszoltam, de azért ismét a telefonom után nyúltam. – A francba! – mordultam fel, amiért ismét nem keresett.
- Látom – jegyezte meg Lorie, miközben összepakolta a könyveit. – Azért próbálsz lyukat égetni a telefonodba, pusztán a tekinteteddel?
- Nem próbálok… - kezdtem volna tiltakozni, de közbeszólt, ezzel belém fojtva a továbbiakat.
- De igen, próbálsz – mondta. – Azon csodálkozom, hogy még nem vágtad a falhoz szerencsétlent, pedig szerintem nem az tehet a bajodról.
- Nincs semmi bajom! – jelentettem ki bosszúsan. Alig pár hete találkoztam először Lorie-val, de máris úgy ismert, mintha évek óta barátnők lettünk volna. Utáltam, hogy ilyen kiismerhető vagyok. Természetesen a véres dolgokról nem tudott semmit, arra mindig nagyon figyeltem, hogy még véletlenül se szóljam el magam. Abból semmi jó nem sült volna ki.
- Mondogasd csak magadnak. Talán a végén még el is hiszed.
Ráfintorogtam, aztán ismét a telefonomra pillantottam. Még mindig semmi. Ez már tényleg túlzás volt. Azt hittem még az éjjel felhív, rögtön éjfél után, de hiába vártam, a telefonom néma maradt. Aztán jött a reggel – megjegyezném egy szemhunyásnyit sem aludtam -, és még akkor sem hívott. Egész délelőtt vártam az üzenetét, amiben magyarázkodik, de semmi! SEMMI!!!
- Ma van a születésnapom – szólaltam meg csalódottan, mikor elindultunk a következő óránk felé.
- Nahát – kiáltott fel Lorie. – Boldog születésnapot! – azzal már a nyakamba is ugrott, hogy két cuppanós puszival tetézze meg jókívánságát.
- Köszi – sóhajtottam szomorkásan. Akitől hallani szerettem volna, annak eszébe se jutottam.
- Na, de mi a baj? – kérdezte Lorie. – Csak nem a nevelőszüleid felejtettek el? – aggodalmaskodott továbbra is.
- Nem, dehogy – tiltakoztam azonnal. – Még éjfél után felköszöntöttek egy jó nagy tortával és ajándékot is kaptam.
Az nem kifejezés, hogy ajándékot kaptam, de ezt nem állt szándékomban Lorie orrára kötni. Éjfél után pontosan egy másodperccel ugyanis az egész család berontott a szobámba, hogy hosszú percekig ölelgessenek és puszilgassanak, majd elfújatták velem a hármas számú születésnapi gyertyámat és Alice a lelkemre kötötte, hogy kívánjak valamit. Nem nehéz kitalálni, mit kívántam. Aztán Emmett befogta a szemem és levezettek a földszintre, jól megforgattak, hogy teljesen elveszítsem az irányérzékemet, majd elindultunk. Nem tudtam hová tartunk, sem azt, hogy mit forgatnak a fejükben, de izgatottan vártam a meglepetést. Majd mikor megálltunk és Em elvette a kezét, a garázsban találtam magam, méghozzá egy vadonatúj csillogóan fekete, BMW M6-os előtt, aminek le volt hajtva a teteje és esküszöm, azt kiabálta nekem: „szállj be és vezess!” És én azt is tettem. Nem voltam egy kocsibolond, mint a családom tagjai, de ettől még az én szám is tátva maradt, majd mikor magamhoz tértem, ujjongva ugrottam szeretett rokonaim nyakába és nem győztem köszönetet mondani ezért a csodás ajándékért. Bepattantam – természetesen Emmett azonnal elfoglalta mellettem az anyósülést, Alice, anyu és apu pedig beszuszakolták magukat hátra és már száguldottunk is. Majd’ két óra múlva értünk csak haza. Addig kétszer végigmentünk az államhatáron és csak a szerencsénken múlt, hogy sehol sem futottunk bele rendőrökbe. Alighanem egy életre elvették volna a hamisított jogsim, annyival túlléptem a megengedett sebességhatárt.
- Akkor miért vagy így elkenődve? – rántott vissza Lorie a jelenbe, mire ismét összeszorult a szívem.
- Jake nem hívott – válaszoltam.
- Oh… - nyögte Lorie frappánsan. Nem tudott túl sokat a kapcsolatunkról, csak annyit, hogy együtt járunk már egy ideje, és hogy neki ott kellett maradni a nővére miatt, mert belekeveredett valamibe, de ha minden rendeződik, akkor Jake is Norfolk-ba költözik, hogy együtt lehessünk. Szépen kihagytam a történetből a bevésődéseinket és a farkas dolgot is.
- Azt hittem, még az éjjel fel fog hívni, de nem hívott – folytattam, mint aki nem képes lakatot tenni a szájára. Jó érzés volt kimondani végre, ami egész nap nyomta a szívemet.
- Kendra… - kezdte, de aztán elhallgatott.
- Mi az? – kérdeztem kíváncsian.
- Nem akarlak megbántani, vagy még jobban elrontani a kedved, de… arra még nem gondoltál, hogy talán neki nem jött be annyira ez a… a távkapcsolat?
Láttam rajta mennyire nehezére esett kimondani, még akkor is, ha így gondolta. Tényleg nem akarta megforgatni a már így is szívemben lévő tőrt, de attól mégis megtette. Ám, ha arra gondoltam, igaza lehet, olyan határozottan tiltakozott ellene minden sejtem, mint még soha. Mi ketten egymásnak lettünk teremtve és kész! Nem volt semmi, még a távolság sem, ami közénk állhatott volna!
- Nem – jelentettem ki. – Jake szeret engem és biztos vagyok benne, hogy nyomós oka van rá, hogy nem keresett eddig.
Hangom olyan erőssé vált, hogy Lorie szép ívű szemöldöke magasra szökött meglepettségében, de nem tette szóvá.
- Remélem, neked van igazad! – mosolygott inkább rám kedvesen, majd a következő saroknál elváltak útjaink, ugyanis neki angol következett, nekem pedig spanyol, amire kivételesen családtagjaim nélkül jártam. Attól függetlenül anyu ott várt rám a tanterem ajtajánál.
- Megvárjunk, Kin… Kendie? – kérdezte mondat közben javítva magát. Néha még mindig hajlamos volt Kincsemnek szólítani. Hiába, az elmúlt három évben megszokottá vált ez a becenév.
- Nem kell, majd hazamegyek egyedül – válaszoltam. Fölösleges lett volna még egy órát gubbasztaniuk a kocsiban, hiszen egyiküknek sem volt több órája aznap.
- Rendben, ahogy akarod – mondta anyu, vagyis Bella. – Otthon találkozunk! – búcsúzott és ezúttal nem akart odahajolni egy puszira, mint az első héten, amin a többi diák igencsak meglepődött, de szerencsére hamar túltették magukat rajta.
- Oké – mosolyogtam rá, aztán bevonultam a terembe és elfoglaltam a helyem.
Az óra dög unalmas volt. Már egy éve tökéletesen beszéltem spanyolul, igazból semmi szükségem sem lett volna rá, hogy ott üljek, sőt, célravezetőbb lett volna, ha inkább én tartom az órát a tanár helyett, ugyanis olyan csapnivaló volt a kiejtése - legalábbis a vámpírhallásomnak -, hogy az valami botrányos.
Már alig vártam, hogy vége legyen, aztán beülhessek az új kocsimba, ami a parkolóban várt rám, hazamenjek – miután jól kikocsikáztam magam -, aztán bebújjak az ágyamba és várjam Jake hívását. Más szemével nézve magam, szánalmas voltam, ám nem tehettem róla. Volt egy igen erős bevésődésem, ami nem hagyott számomra túl sok mozgásteret.
Miközben kisétáltam az épületből, hirtelen felrémlett előttem az a pillanat, mikor először láttam meg Jake-et a valóságban. Ott, azon a tisztáson, ahova magyarázkodni mentünk és minden megváltozott. Olyan volt, mintha ezer éve lett volna, mégis minden pillanatára emlékeztem.
A szerelem az, ami összeköt két szívet, hogy együtt doboghassanak az örökkévalóságig. S míg nem találsz rá erre a csodára, nem lehetsz boldog. Érzed a mellkasodban azt a bizonyos ürességet, mely napról napra, óráról órára egyre jobban sajog, és akkor hirtelen megpillantod Őt, azt az egyetlen személyt, akire egész életedben vágytál és a sajgás egyszeriben alábbhagy. Más nem is számít, csak az univerzumod közepe, hogy mindig vele legyél, hogy boldoggá tedd, és ezáltal te magad is boldog leszel.
Ezt éreztem én abban a pillanatban, mikor a holdfényben megláttam sötét szemeit, és a lelkem örökre összeforrt az övével. Esküszöm, még ennyi idő elteltével is, mintha érezni véltem volna az illatát az orromban, bár ezt most csak az elvonási tüneteim közé soroltam és inkább mentem tovább a kocsim felé.
Azonnal észrevettem őket. Ott álltak mind a hárman Adam kocsija mellett, ami történetesen az én BMW-m mellett parkolt. Lorie olyan szerelmesen bújt hozzá, amitől egyszerre tört darabokra a szívem és kezdtem el mosolyogni, hiszen öröm volt rájuk nézni, annyira aranyosak voltak együtt. Ám amikor Patrick-re tévedt a tekintetem, összehúztam a szemöldököm. Nem volt kedvem még egyszer végighallgatni az esélytelen udvarlási próbálkozását, amivel az első naptól kezdve elhalmozott. Ő és Adam barátok voltak, és mivel én meg jóban lettem Lorie-val, sokat voltunk együtt – legnagyobb sajnálatomra. Nem lett volna ő olyan rossz srác, sőt, egész helyes volt a maga módján, engem csak az zavart, de egyre jobban, hogy nem értett a szóból. Hiába mondtam, hogy van párom, akkor is ostromolt. És ahogy most csillogott a szeme, miközben közeledtem feléjük, tudtam, hogy ezúttal sem úszom meg. Reménykedtem benne, hogy lesz elég önuralmam, és nem ugrok a torkának!
- Hé, Kendie! – kiáltott fel, mikor már csak néhány méterre jártam tőlük. – Nincs kedved beülni velünk Hal-hoz?
Hal Pizzázója volt a legjobb hely a közelben. A suli legvagányabb diákjai folyton ott lógtak. Kétszer én is velük tartottam, csak hogy ne lógjak ki a sorból, de engem feleannyira sem vonzott a hely, mint az embereket. Mióta eljöttünk Forks-ból, még kevésbé esett jól az emberi étel, mint korábban.
- Nem lehet, haza kell mennem – vágtam rá gyorsan, és gondoltam elsunnyoghatok észrevétlenül a kocsimhoz, de nem volt szerencsém. Lorie ugyanis robbantotta a bombát.
- Gyere velünk – győzködött -, legalább megünnepeljük a szülinapodat.
Már bántam, hogy egyáltalán megemlítettem neki a dolgot, ugyanis előre tudtam mi fog történni. Patrick szeme felcsillant és már el is indult felém, valószínűleg, hogy kihasználja a lehetőséget, és félig legálisan megölelhessen, miközben puszival gratulál, ami minden valószínűség szerint teljes véletlenségből a számon landol majd. Csakhogy nekem ehhez nem volt türelmem abban a pillanatban, és tudtam azt is, ha ezt meg meri tenni, egy visszafogott pofonnal nekirepítem a kocsijának.
Már nyitottam a számat, hogy megmondjam neki, tegye a jókívánságait ahova akarja, ám mielőtt még megszólalhattam volna, valaki más megtette helyettem.
- Hé, srácok! Le lehet szállni a csajomról!
Nem. Akartam. Elhinni.
Az nem lehet – gondoltam magamban, bár biztos voltam benne, hogy jól hallottam, amit hallottam. Ezt a hangot ezer, sőt egymillió közül is felismertem volna akárhol, akármikor. Kerek szemekkel fordultam hátra és mikor megpillantottam, hogy a parkoló túloldalán ott áll ő, fekete pólóban és észbontóan szexi farmerben, akire hetek óta vágytam, aki minden pillanatban kitöltötte a gondolataimat, egyszerűen nem volt tovább. Nem érdekelt semmi, és senki, csak ő! Csak Jake!
Ledobtam vállamról a táskát és már rohantam is, talán kicsit gyorsabban, ahogy egy ember képes lenne, bár Isten látja lelkem, én próbáltam visszafogni vámpírénemet, de nem sok sikerrel jártam. Siettem, mert féltem, hogy csak káprázat, és ha nem vagyok elég gyors, eltűnik. De nem tűnt el. Ott maradt, akárcsak a boldog mosoly a szája szélén és a vad csillogás a szemében, mely egész biztosan az enyémet türközte.
És akkor végre odaértem hozzá. Ugyanazzal a lendülettel, amivel futottam felé, a nyakába ugrottam, köré fontam karomat-lábamat, és annyira szorítottam magamhoz, ahogy az csak lehetséges volt. Talán még egy kis fájdalmat is okoztam neki, ahogy ő nekem, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy újra velem van, hogy a mellkasomat feszítő érzés elmúlt és végre, három keserves hét után ismét rendesen kaptam levegőt. Vagyis csak kaptam volna, ha Jake heves, szenvedélyes csókja nem foglalta volna le a számat hosszú percekre, mialatt lehunyt pilláim alól egyfolytában szivárogtak sós könnyeim, melyek még inkább boldogságom hihetetlen mértékét mutatták.
Aztán mikor nagy nehezen, de elváltak egymástól ajkaink, fülig érő szájjal néztem rá és nem győztem betelni a látványával. Mintha nem is három hét, hanem legalább három év telt volna el azóta, hogy elválltunk ott a Forks-i házunk előtt. Most újra felfedezhettem mindent, amit már oly jól ismert az arcán. Például a pici anyajegyet a szája alatt, vagy a sötét szemeiben lévő, alig látható barnás árnyalatot, amit valószínűleg csak vámpírlátással lehet észrevenni. Mindezt ismertem, mégis maga volt a mennyország, hogy újra láthatom.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, mikor megtaláltam a hangom.
- Nem bírtam már nélküled – mondta homlokát az enyémnek támasztva. – Főleg a mai napon. Boldog szülinapot!
Végre azok a szavak, amikre egész nap vágytam tőle. Jólesően felsóhajtottam és szenvedélyes csókot nyomtam a szájára.
- Köszönöm!
- Annyira hiányoztál! – mondta a hátamat cirógatva.
- Te is nekem – vágtam rá. – Te is nekem. Ajh, Istenem, úgy örülök, hogy itt vagy!
Hevességemen elnevette magát és még jobban magához szorított. Arcom a nyakába rejtettem és élvezettel szívtam be fenséges illatát, mely mindig is az otthont juttatta eszembe. Nem számított hol vagyunk, ha együtt voltunk, az volt az otthonunk!
Azt hiszem órákig képesek lettünk, volna ott állni – miközben még mindig rajta csimpaszkodtam -, de a hátam mögül felhangzó diszkrétnek egyáltalán nem nevezhető torokköszörülés igencsak jelzésértékű volt, így bár kelletlenül, de lekászálódtam kedvesemről, de eszem ágában sem volt a muszájnál jobban eltávolodni tőle. Karomat a dereka köré fontam, miközben ő is átölelt engem és így indultunk el a barátaim felé.
Arckifejezésük elég sokatmondó volt, ahogy a majdnem két méter magas, izomkolosszus indián fiú – életem értelme – a közelükbe ért és nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy bizony fél kézzel képes lenne laposra verni mind a két fiút. Még Lorie szemei is kikerekedtek, pedig ő már látott képet Jake-ről. De persze az merőben más volt, mint most, élőben látni. Mikor odaértünk, ahol ledobtam a táskám, Jake megelőzve engem lehajolt érte és a vállára dobta, nem zavartatva tőle, hogy egy női táskáról van szó. Ő és az udvariassága, amit azóta szedett fel, hogy megpillantott engem azon a holdfényes éjszakán, ami összekötötte az életünket örökre.
- Srácok, ő Jacob Black – mondtam, majd kicsit megnyomva a szót, hozzátettem -, a párom. Jake, ők Lorie, Adam és Patrick.
- Nagyon örülök – mosolyodott el Lorie és nem kerülte el a figyelmemet, milyen vizslató tekintettel nézett végig Jake-en… kétszer is.
- Hasonlóképpen – válaszolta kedvesem és kezet fogott mindhármukkal. Patrick kicsit ellenségesen nézett rá, amiért kapott is egy csontropogtató kézfogást, amitől megvonaglott az arca, de hangot nem adott ki. Ezzel ellentétben Jake elégedetten elvigyorodott, kivillantva hófehér fogait.
Gonosz vagy – közöltem vele gondolatban, mire felém fordult és rám kacsintott.
Nem is – tiltakozott. – Megérdemelte.
- Épp el akartunk menni pizzázni – szólalt meg Lorie magára vonva a figyelmünket. – Te is velünk tartasz, Jake?
Nem! – vágtam volna rá azonnal, hogy még véletlenül se jusson eszébe igent mondani, mert semmi kedvem nem volt velük menni, de Jake megelőzött.
- Igazából inkább kettesben lennék most Kendie-vel – villantott fel egy sokat sejtető kaján vigyort, mire Patrick még inkább összehúzta a szemöldökét. – Sok a bepótolni valónk, így három hét után.
Lorie kuncogni kezdett, Adam pedig úgy vigyorgott, mintha csak a helyünkben lenne.
- Akkor nem fogtok unatkozni – jegyezte meg Lorie, mire Jake kihasználva, hogy nyitott volt a kapcsolat az elméink között, igencsak felnőtt kategóriás emlékekkel kezdett bombázni, aminek meg is lett az eredménye. Egész testemen borzongás futott végig és úgy elöntött a forróság, hogy képes lettem volna azonnal rávetni magam kedvesemre ott az iskola parkolójában.
- Az biztos – vágtam rá Lorie megjegyzésére. – Szóval megyünk is. Jó pizzázást! – mondtam még, aztán már húztam is szerelmemet a kocsim felé.
- Nektek pedig jó… szórakozást! – mondta Adam nevetve, mire rámosolyogtam, majd teljes figyelmemet Jake-nek szenteltem, aki egy pillanatra megtorpant, mikor meglátta a BMW-met, de volt annyi esze, hogy ne emberek előtt tegye szóvá. Átadtam neki a kulcsokat – bár majd’ meghaltam érte, hogy vezethessem a kicsikét -, mert tudtam mennyire kocsibolond ő is, így inkább az anyósülést választottam.
Amint kifordultunk a parkolóból, Jake felém fordult egy pillanatra. Arcán földöntúli boldogság ült. Tisztára olyan volt, mint egy kisfiú, aki karácsonyra a régóta áhított kisautót kapta, amit többé nem hajlandó elengedni.
- Csúcs-szuper ez a kocsi! – lelkendezett.
- Szerintem is! – vágtam rá elégedetten, amiért ilyen boldognak láttam. – Este kaptam a családtól.
- Ezt kaptad a szülinapodra? – kerekedtek ki egy pillanatra a szemei, majd mikor bólintottam elnevette magát. – Miért is vagyok ezen meglepődve?
- Nem is tudom – tettem hozzá szintén nevetve, majd lágyan összefűztem közöttünk lévő ujjainkat. Olyan jó érzés volt már az is, hogy foghatom a kezét. Soha többé nem akartam elengedni, bár biztos voltam benne, hogy néhány nap múlva vissza kell mennie Forks-ba, így nem is kérdeztem rá mi van otthon. Vicces. Még mindig otthonomként tekintettem az esős északi városra.
- Merre van a belvárosi lakásotok? – kérdezte hirtelen, mikor megállt az egyik piros lámpánál.
- Néhány utcányira. Miért? – kérdeztem meglepetten, mire benyúlt a farmere zsebébe és előhúzott egy kulcscsomót.
- Mert a következő napokra csak a miénk – kacsintott rám jelentőségteljesen.
Beletelt egy pillanatba, mire leesett mit is mondott és eltátottam a számat.
- Emmett kölcsönadta a lakásukat? – kérdeztem hitetlenkedve.
- Aha – vigyorgott kedvesem, majd indított, mikor ismét zöld lett a lámpa.
- Mikor találkoztál vele? – kérdezem tovább. Most már mindent tudni akartam. – Egyáltalán mikor indultál? És mivel jöttél?
- Éjfél után indultam – mondta. – Meg akartalak lepni. Úgy egy órája értem ide. Azt hittem otthon lesztek a szülinapod miatt, ezért egyből odamentem, de csak a többieket találtam otthon. Ők mondták, hogy még itt vagy. Otthagytam a kocsimat, és farkasként jöttem – magyarázta. – Még szerencse, hogy ilyen erdő van a suli mellett – tette hozzá jókedvűen.
- Nem hiszem el, hogy ennyit vezettél miattam – sóhajtottam fel és kipislogtam szememből a meghatódottság könnyeit.
- Ezerszer ennyit is vezettem volna érted – mosolygott rám, mire kapott egy cuppanós puszit.
- Köszönöm – hálálkodtam ismét. – Szeretlek.
- Én is téged – vágta rá, majd ismét felvillant ajkain az a tipikus jake-es mosoly. – Na, hol is van az a lakás?
Elmagyaráztam neki, hogy jutunk oda, és nem is került sok időbe, már az épület alatti garázsban voltunk, ahol minden lakó számára volt saját parkolóhely, ahol a kocsi biztonságban lehetett. Elfoglaltuk Emmett-ékét, aztán kikaptam a táskám a hátsó ülésről és már rohantunk is a lifthez. Borzalmasan messzinek tűnk az a három héttel azelőtti időpont, mikor utoljára együtt voltunk Jake-kel. A testem minden pontja érte lüktetett, ott akarta érezni mindenhol a kezét, a száját, a csókjait. És amint becsukódott előttünk a lift ajtaja és kettesben maradtunk egy igencsak zárt helyen, felfokozott érzelmeink át is vették felettünk az irányítást. Hátam nekicsapódott a lift oldalának, Jake nyelve pedig követelőzve a számba hatolt és olyan őrülten csókolt, mint még soha. Nyaka köré fontam karjaimat és egész testemmel hozzásimultam, hogy még közelebb kerülhessek hozzá. Semmi sem volt elég, még többet akartam.
És mikor végre sikerült bebotorkálnunk az üres lakásba és Jake berúgta mögöttünk az ajtót, már nem volt semmi, ami miatt vissza kellett volna fognunk magunkat. A táskám ismét a földön kötött ki, ahogy a kulcsok is, de egyikünk sem foglalkozott vele. Még egy vázát is leütöttünk nagy igyekezetünkben, hogy minél előbb a hálóba érjünk, de még akkor sem álltunk meg.
A szoba, amit Em-től és Rose-tól kaptam a lakásban, nagyon világos volt. Az egyik fala teljesen üveg volt, a fal színe pedig halvány bézs, míg az ágy, mely szabályszerűen vonzott magához minket, hófehér, így az egész helyiség fényben fürdött.
- Remélem, van valami ruhád tartalékban – sóhajtotta Jake a számba és a következő pillanatban hangos reccsenéssel a felsőm két darabban landolt a földön. Azt követte a melltartóm, majd a nadrágom is.
Én sem fogtam vissza magam és nem foglalkozva a következményekkel, apró darabokra téptem a fekete pólóját és mohón vetettem magam a farmerjára is, hogy minél előbb megszabadítsam a zavaró ruhadaraboktól. Aztán mikor végre mindenféle akadály nélkül simulhatott össze meztelen testünk, és megéreztem Jake-et magamban, önkénytelenül felnyögtem. Nem csak a testemben volt, de az elmémbe is befurakodott, elöntve saját vágyaival és érzéseivel. Gyorsuló mozgásába én is bekapcsolódtam, ahogy egyre közelebb kerültünk a mindent megsemmisítő gyönyörhöz, mely néhány pillanattal később mindkettőnk testéből kirobbant és mi egyszerre kaptunk a másik szája után, hogy csituló pihegésünket egymás ajkai csillapítsák.
Zihálásunk még hosszú percek múlva is megtöltötte a lakás csendjét, majd Jake óvatosan legördült rólam, mellém feküdt és maga felé fordított. Így szemben lehettünk egymással és csak alig néhány centi volt közöttünk. Sötét íriszei vadul csillogtak még mindig, amiből azonnal tudtam, hiába az előbbi kielégülés, ugyanúgy kíván, mint előtte, és nem tagadom, én is ugyanazt éreztem. Szívem szerint újrakezdtem volna az egész szeretkezést, de hagyni akartam neki egy percet, hiszen egész éjjel vezetett és előtte ki tudja milyen beosztás szerint őrjáratozott. Kinéztem belőle, hogy két, talán három napja is ébren van.
- Teljesült a kívánságom – szólaltam meg kissé rekedten, mire Jake kérdőn nézett rám. – Az éjjel, mikor elfújtam a szülinapi gyertyám, rád gondoltam. Azt szerettem volna, hogy itt légy velem, és most itt vagy. Ez a legjobb szülinapom – mosolyogtam rá megsimogatva az arcát és odahajoltam egy gyengéd csókra.
- Lesz ennél még jobb is – kacsintott rám, majd feltápászkodott az ágyról és a farmeréhez sétált, ami a szoba túlsó végében volt.
Könyökömre támaszkodva figyeltem, ahogy teljesen meztelenül átsétált a szobán és az ajkamba kellett harapnom, ahogy szemügyre vettem széles vállát, keskeny csípőjét és hihetetlenül formás, izmos fenekét, mely szinte kiáltott a kezemért. És akkor még férfias lábáról nem is beszéltem, ami maga volt a megtestesült női álom. Vágyakozva felsóhajthattam, mert Jake hátranézett a válla felett és szemében elégedettséggel rám kacsintott.
Nem voltam már szégyenlős előtte, de azért az egyik nagy párnát a testem elé húztam, miközben felültem és kíváncsian figyeltem ténykedését. Valamit nagyon keresett a zsebében és mikor megtalálta, szélesen elmosolyodott. Szorosan a markába zárta, miközben visszajött hozzám, ám ahelyett, hogy mellém ült volna vagy leheveredett volna az ágyra, elém térdelt és komoly tekintetét az enyémbe fúrta.
- A törzsem szokásai szerint először az édesapádtól kellett engedélyt kérnem, amit meg is tettem és ő beleegyezését adta, hogy feltegyem neked a következő kérdést – mondta, mire kerek szemekkel, görcsösen nyeltem egyet, hiszen már sejtettem hová akar kilyukadni. A gyomromban pillangók verdestek az izgatottságtól, míg arra vártam folytassa, de ő gonoszkodva kivárt egy fél pillanatot és csak utána mondta tovább. – Az egész életemet veled akarom leélni, mert szeretlek, és mert szeretem azt, aki melletted leszek. Már nem csak egy egyszerű fiú vagyok La Push-ból, hanem a világ legszerencsésebb embere, mert téged a magaménak mondhatlak – elmosolyodott, majd ismét komolyan feltette azt a kérdést, ami az örökkévalóságig az emlékeimbe vésődött: - Kendra Faith Cullen. Leszel a feleségem?
Mielőtt még válaszolhattam volna, kinyitotta addig görcsösen szorított tenyerét, amin egy csodaszép ezüst karikagyűrű hevert. Alig láttam belőle valamit, szemeim annyira könnyesek voltak a boldogságtól, így felemeltem a tekintetem Jake arcára, melyen szintén boldogságot láttam és akkor a nyakába ugrottam.
- Igen! Igen! IGEN!!! – kiáltottam, remélve, hogy az egész világ meghallotta. Olyan szorosan öleltem magamhoz, amennyire csak képes voltam, majd elhúzódtam egy kicsit, de épp csak annyira, hogy meg tudjam csókolni azzal is megerősítve válaszomat.
Mikor vége lett, Jake megfogta a bal kezem és lassan felhúzta az ujjamra a gyűrűt, mely olyan csodálatosan szép volt. Nem volt túldíszítve, egyáltalán nem volt giccses, csak egy egyszerű karika, a közepén egy kis bevéséssel, de ami igazán kivételessé tette, az a belső oldalán lévő írás volt, amit bárhogy próbáltam is, nem tudtam elolvasni.
- Quileute-ul van – szólalt meg Jake, mikor látta mennyire nézem. – Azt jelenti „Együtt a világ utolsó pillanatáig”.
- Milyen találó – mosolyogtam rá.
- Az édesanyámé volt – mondta, mélyen a szemembe nézve, mire még inkább meghatódtam, pedig azt még tényleg nehéz volt elképzelni.
- Rach és Rebecca… - kezdtem volna, de megrázta a fejét.
- Ezt a gyűrűt még az apai nagyapám készítette a saját kezével és mindig a fiú ág örökli. Vagyis én. Így most már a tied. Az idők végezetéig.
- Köszönöm! – mondtam végtelen szerelemmel, melyet minden sejtemben éreztem. – Így még inkább velem leszel, mikor vissza kell menned Forks-ba – mondtam kissé elszorult torokkal, de azért rámosolyogtam, hogy ne lássa, mennyire félek attól a pillanattól.
- Nem megyek vissza – mondta, mire eltátottam a számat.
- Tessék? – kérdeztem automatikusan.
- Nem megyek vissza Forks-ba – ismételte meg. – Mark és Leah most már egyedül is képesek lesznek boldogulni.
- Itt maradsz? – kérdeztem izgatottan. – Ideköltözöl hozzánk?
- Igen – bólintott. – Minden cuccom a kocsimban van a házatoknál.
Végtelen boldogság kerített hatalmába ettől a néhány szótól és a tudattól, hogy többé nem kell elválnom tőle, hogy nem lesz többé átsírt éjszaka a szobám magányában, miközben utána vágyakozom. Istenem, olyan boldog még soha az életben nem voltam!
- A házunknál – javítottam ki előző szavait, mikor elhúzódtam egy kicsit. – Az már a te házad is – mondtam, aztán gyengéden ismét csókolni kezdtem. Először csak a száját, majd miután ledöntöttem az ágyra és fölé kerekedtem, lassan áttértem a nyakára is. Hátrahajtottam a fejét, hogy kedvemre feltérképezhessem minden négyzetcentiméterét és élvezettel kényeztettem a finom bőrt. Örömmel töltöttek el a torkából feltörő egyre mélyebb nyögések hangjai, melyek egyértelműen jelezték mennyire élvezi ténykedésemet, ám ezzel még nem állt szándékomban abbahagyni. Azt akartam, végképp veszítse el a fejét, ezért miközben számmal továbbra is folytattam tudatpusztító hadműveletemet, kezemet kettőnk között lecsúsztatva egyenesen duzzadt férfiasságához vezettem, majd lágy simogatásba kezdtem, ami tudtam, végképp a mennyországba repíti kedvesemet. És igazam is lett. Teste meg-megremegett kezem alatt, homloka verejtékezni kezdett a csúcs közeledtével és egyre erősebben szorított magához. Ujjai belevájtak a combomba, de nem okozott fájdalmat, épp ellenkezőleg. Elégedettséggel töltött el a tudat, hogy mindezt én adom neki, és még többet szerettem volna. Éppen ezért, mielőtt végképp elöntötte volna a gyönyör, fölé emelkedtem, majd amennyire csak tudtam, kínzó lassúsággal egymásba forrasztottam a testünket. Ennél tökéletesebb ünneplést el sem tudtam volna képzelni az eljegyzésünk alkalmával.
Egy pillanatra felrémlett előttem mit mondott Jake, mikor megkérte a kezem. Ő már nem az az egyszerű fiú La Push-ból, aki volt. Egyet kellett értenem vele. Mindketten rengeteget változtunk. Én sem voltam már az a félvér, aki beleszeretett az egykori ellenségbe, hanem egy hihetetlen férfi jegyese lettem, aki farkas mivoltának köszönhetően az örökkévalóságig az enyém volt.
A farkas hercegnője végérvényesen révbe ért.
/Adam, Lorie, Patrick/
És még egy dolog!:D
Mivel hivatalosan ez volt az utolsó fejezet, szeretnék megkérni mindenkit, aki végigolvasta A farkas hercegnőjét, hogy írjon komit, akár ide a fejezet végére, akár a chatbe. Mindegy, hogy mit, akár pár szó is lehet, de szeretném tudni kik azok, akik valóban végigkövették a történetet! Köszönöm előre is!!!:)
