Újabb díjak! :)

Sziasztok!

Ismét egy örömteli hírt kell bejelentenem; újabb két díjat kapott a blogom. :)

Ezer hálám és köszönetem, Brigi Bogyó. :)

Szabályok a díjakhoz:

- Kitenni a díjat a blogodra

- Azt, akitől ezt a díjat kaptad linkben megjelölni a bejegyzésben.

- Leírni magadról pár dolgot.

- Továbbküldeni 1-3 blogtársadnak, aki szíved szerint megérdemli.

- Értesíteni őket eme hírről.

Néhány dolog magamról:

- Kedvenc könyvem Stephenie Meyertől A burok.

- Szeretnék majd valamikor kiadni egy könyvet.

- Példaképem Ayrton Senna.

- Álmaim pasija Damon Salvatore. :P

- Kettesszámú álmaim pasija Ben Barnes. :P

Akiknek továbbküldeném a díjakat:

Bee - A Twilight világa!

Bri - Látlak

Pharm - BreakingDawnKibővítés

Még egyszer nagyon köszi Brigi. :)

9. fejezet - Biztos pont

 Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet és mellé egy kis meglepetést. Eszter ugyanis kért tőlem egy képet Quil-ről és Claire-ről, amit oldalt meg is nézhettek, ám míg azt csináltam, kipattant a fejemből egy újabb ötlet, aminek az eredménye az alább látható háttérkép lett. :)

Gondoltam, ha már megcsináltam, azt is felteszem, hogy megnézhessétek.

Jó olvasást a fejezethez és várom a komikat! :)

Két nap felhőtlen mámor következett az életemben. Egyszerűen madarat lehetett volna fogatni velem, olyannyira a fellegekben jártam. A családom nem tudott meg semmit a titkos randiból, így Jake sem került életveszélybe. Ez nekem abban a pillanatban tökéletesen elég volt.

Alice, eszményi nagynénihez méltó módon, tovább szervezte a boldogságom, ennek eredményeként hétfő délelőtt kitalálta, hogy délután menjünk el vadászni, csak mi ketten. Egy csöppet feltűnő lehetett volna, ha a többiek jobban odafigyelnek, ugyanis köztudott tény volt, hogy Jacob aznap nincs szolgálatban. De a többieknek semmi sem tűnt fel. Egyetértően bólogattak és folytatták tovább, amit éppen csináltak.

Így kerültem édes-kettesben az erdő közepére Jacobbal, aki szíves-örömest belement az újabb randiba, mikor üzentem neki.

Már minimum fél órája sétáltunk egymás mellett, semmiségekről beszélgetve, mikor egy kisebb tisztásra jutottunk. Alig pár méter volt az átmérője, és a szélénél néhány kidőlt fa szinte hívogatott, hogy üljünk le.

Épp leereszkedtem volna, mikor megéreztem részegítő illatát. Tudtam, hogy sokkal közelebb van, mint eddig bármikor és nem lenne szabad felnéznem, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Lassan ráemeltem tekintetem és valóban, mindössze néhány centi választotta el arcunkat.

Sötét szemei úgy csillogtak, akár a drágakövek. Vágy tüzét láttam felvillanni bennük, ami magam sem értettem hogyan, de bennem is lángra kapott. Addig azt sem tudtam miből áll egy ilyen érzés, de akkor, ott, tetőtől talpig elborított a forróság és nem akartam mást, mint hogy kívánatos ajkai az enyémekhez érjenek.

Jacob is erre gondolhatott, mert még közelebb hajolt hozzám, tekintetét megrögzötten a számra függesztve. Már éreztem a belőle áradó meleget, ajkaink azt hiszem össze is értek, mégha csak egy leheletnyire is, mikor lehunyt szemeim előtt megjelent egy kép: apu, vicsorogva, támadóállásban, szemben Jacob farkas alakjával, ugyancsak támadásra készülve és aztán egymásnak is esnek, hogy vérre-menő harcba kezdjenek; miattam.

Olyan hirtelen rántottam vissza a fejem, hogy egy ember nyaka valószínűleg eltört volna a mozdulattól. Kerekre tágult szemekkel bámultam Jacob megdöbbent arcát és nem tudtam mit tegyek. Nem lehettem vele. Nem tehettem meg ezt a családommal. Ők ellenségek. Apu és Emmett, hogy Rosalie-t már ne is említsük, az egész falkát lemészárolnák, ha mi ketten csókolóznánk. És ezt nem hagyhattam. Ők a családom és bár Jacob fontos volt nekem, nem helyezhettem ismét előtérbe. Számolnom kellett a tetteim következményével.

- Én… - habogtam zavarodottan. –Sajnálom… De… Nem szabad… Most… Én… Mennem kell… - hadartam el és már futottam is, olyan gyorsan, ahogy tudtam, Jake akkor sem tudott volna utolérni, ha azonnal át is változott.

Csak rohantam és rohantam, minél távolabb, minél messzebb, nem érdekelt hová, csak el tőle, amennyire csak lehet. Könnyeim égették a szemem, torkomat szorította a visszafojtott zokogás, de még nem adhattam át magam nekik. Előbb még messzire kellett mennem, hogy senki se lássa, ahogy összeomlok.

Nem tudom mennyi idő telt el, de életemben először azt éreztem, hogy fáradt vagyok. Nem testileg, az szinte lehetetlenség lett volna, sokkal inkább lelkileg. Fájt, hogy ott kellett hagynom Jacobot, hogy nem lehetek vele, hogy nem találkozhatok vele többé, de tudtam, ennek így kell lennie. Meg kell hoznom ezt az áldozatot a családomért.

Leroskadtam egy fa tövébe és megadtam magam a kínoknak. Zokogtam megállíthatatlanul, szememből ömlöttek a könnyek, miközben arról fantáziáltam, egy másik életben boldogok lehettünk volna együtt. Randizhattunk volna nyugodtan, nem titokban, bujkálva, hanem nyíltan, felvállalva egymást, összeházasodhattunk volna, lehettek volna gyerekeink, unokáink, és megöregedhettünk volna együtt, hogy aztán a mennyországban örökké együtt legyünk.

De nem… Ez nekünk nem adatott meg itt és most és tudtam, soha nem is fog. Nem, míg a családjaink esküdt ellenségek. Istenem… Már bántam, hogy vissza akartam jönni Forks-ba. Nem lett volna szabad. Akkor nem lennénk veszélyben, a szívem nem lenne darabokban… Annyi mindent el lehetett volna kerülni, annyi fájdalmat, amit a szeretteimnek okoztam.

Épp az önzőségem miatt átkoztam magam, mikor egy hideg kéz a vállamra simult. Riadtan kaptam fel a fejem. Ismételten nem hallottam senki közeledtét, aggodalmam azonban elszállt, mikor megláttam nagyapa arany szemeit, amik együttérzően néztek rám. Ettől újra elfogott a zokogás és úgy éreztem már soha nem is marad abba.

Nagyapa, mint mindig, ha vigasztalásra volt szükségem, az ölébe kapott és magához ölelt. Nem érdekelt, hogy már lényegében felnőtt vagyok, és nem kellene a nagyapám ölében ülni, mert az elég dedós dolog, menedéket keresve bújtam a karjai közé és szorítottam kemény mellkasához az arcom. Annyira jó volt ott. Biztonságban éreztem magam és tudtam, ha ő itt van, nem történhetnek rossz dolgok. Carlisle maga volt a megtestesült jóság.

- Nincs semmi baj, kincsem –simogatta a hajam és a hátam, miközben vigasztalt.

Megnyugtató szavaitól lassan alábbhagyott a sírásom, de nem éreztem jobban magam. Könnyáztatta arccal néztem fel rá.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? –kérdeztem rekedten a sok sírástól.

- Alice látott és szólt nekem, mert úgy gondolta rám van szükséged –mosolygott rám kedvesen és lassan törölgetni kezdte az arcomat. Mintha még mindig kisbaba lennék… Egy pillanatra tényleg jó volt annak képzelni magam. Akkor még nem volt semmi komoly gondom, nem nehezedtek mázsás súlyok a vállaimra. –Most már elmondod mi történt? –kérdezte.

Tudtam, hogy azért kérdezi, mert törődik velem, mégsem akartam, hogy megtudja milyen árulást követtem el majdnem a családunk ellen. Alig láthatóan megráztam a fejem és szégyenemben lesütöttem a tekintetem. Nem akartam csalódást okozni neki. Őrá mindig számíthattam, szeretett, támogatott, erre én…

Nagyapa, mintha csak olvasott volna a gondolataimban –amire szerencsére apun kívül más nem volt képes -, az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Nekem bármit elmondhatsz, Kendie. Tudod, hogy megbízhatsz bennem. Bármi történt, én melletted állok, és mindent megteszek, hogy segítsek neked.

A kavargó arany íriszek őszinték voltak, mint mindig. Ez győzött meg végül, ám szavakba képtelen lettem volna önteni a történteket, így arcára simítottam a tenyerem és megmutattam neki mindent. Hogy miért akartam visszajönni Forks-ba, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem Jacob, a mozis randinkat, hogy hogyan segített Alice és Jasper, és a közelmúlt eseményeit, mikor majdnem megkaptam életem első csókját attól a személytől, akibe „tíz éves korom óta” szerelmes voltam.

Mert valóban az voltam. Eleinte nem tudtam hová tenni azt az érzést, ami hozzá fűzött, de mostmár értettem. Egy pillanat alatt beleszerettem, mikor megláttam őt anyu emlékében.

Mikor befejeződött az előadás, elvettem a kezem nagyapa arcáról és az ölembe ejtettem. Vártam a felháborodást, és a leszidást a felelőtlenségem miatt, de mikor az nem érkezett meg, felsandítottam. Nagyapa arcán szomorkás mosoly játszott, de nem láttam nyomát semminek, amire számítottam. Bár tény, az effajta kirohanás nem illett volna hozzá.

- Nincs okod haragudni magadra –szólalt meg végül. – Nem tettél semmi rosszat.

- De ha nem akarok visszajönni ide, ez mind nem történt volna meg –suttogtam. Többre nem is futotta tőlem.

- De ez még nem azt jelenti, hogy amit tettél, rossz. Kicsikém, te még annyira fiatal vagy. Élned kell az életedet, úgy, ahogy szerinted a legjobb. Nem nézheted örökké azt, hogy a többiek mit fognak szólni. Elsősorban magadnak kell megfelelned.

- De a farkasok és… és Jacob… - még a nevét is nehezemre esett kimondani, olyannyira összetörtnek éreztem magam nélküle.

- Nem mi választjuk meg, hogy kibe szeretünk bele –mondta. – Örülök neki, hogy képes vagy ennyire szeretni valakit. El sem hinnéd a mai világban ez milyen ritka kincsnek számít.

- De ő…

- Nem –vágott a szavamba azonnal. –Nem számít ki ő. Csak az a fontos, hogy szereted őt és ő is szeret téged. A többiek majd megenyhülnek. Más választásuk nincs, mint beletörődni. Te csak hallgass a szívedre. Ha azt mondja, hogy Jacob kell neki, akkor ő kell. Nem tehetsz ellene semmit.

Annyira jó lett volna hinni neki, de akkor még nem voltam rá képes. Csak azt láttam magam előtt, ahogy a szeretteim egymásnak esnek az önzőségem miatt. Nem akartam, hogy bárkinek is baja essen. Aggódtam apuékért és a farkasokért is. Igen, már nem csak Jacob vált fontossá az életemben, hanem az egész falka. Valami megmagyarázhatatlan kötelék fűzött hozzájuk. Éreztem, hogy ők is a családom részét képezik.

- Ne törd ezen tovább a fejecskédet –simogatta meg nagyapa a hajam. – Az idő majd segít.

Beletörődve bólintottam. Nem kételkedtem a szavai igazában. Nagyapa bölcs volt, főként a rengeteg évnek köszönhetően, ami a háta mögött volt és biztos voltam benne, hogy egyszer, valamikor tényleg rendeződnek majd a dolgaim. Remélhetőleg kedvezően.

Néhány percig még ott maradtunk, ahol voltunk, és hallgattuk az erdő csendjét, aztán feltápászkodtunk, hogy hazamenjünk. Most nem rohantam annyira, mint idefelé jövet, bevártam nagyapát, de még így is alig negyed óra alatt hazaértünk.

Alice kedvesen mosolygott rám, mikor beléptem a házba, míg nagymami a nyakamba vetette magát. Nem volt titok előtte, hogy kiborultam; láttam aggodalmas arckifejezésén. Azt nem tudtam az okokkal is tisztában van-e, de nem is érdekelt már. Ha minden igaz, hamarosan az egész családom megtudja legféltettebb titkomat.

- Le kellene pihenned –szólalt meg nagyapa, mikor kibontakoztam nagymami karjából.

- Oké –bólintottam. Én magam is éreztem, hogy az érzelmeim őrült váltakozása kimerített és ilyenkor csak az alvás segített visszaállítani az egyensúlyom.

- Szeretnéd, hogy veled maradjak ma éjjel? –kérdezte nagyapa, mire jólesően megdobbant a szívem és megrohamoztak az emlékek.

Míg „kicsi” voltam, minden éjszaka volt mellettem valaki a családból. Vámpírok lévén, nem volt szükségük alvásra, így egész éjjel csak feküdtek mellettem és őrizték az álmom. De senki mellett sem szerettem annyira aludni, mint nagyapa mellett. Ha ő ott volt, garantáltan szép álmaim voltak és olyan vidáman ébredtem reggel, hogy majd szétrepedt az arcom a vigyorgástól.

Ám az a szokás abbamaradt, mikor olyan tizenhárom éves szinten lehettem. Valahogy már nem éreztem helyénvalónak. Gyerekesnek tartottam és miután egymás után több alkalommal is elhárítottam a felajánlásukat, a többiek is rájöttek erre, és nem erőltették a dolgot. Bár láttam rajtuk, hogy rosszul esik nekik a hirtelen jött pálfordulásom, mégis önző módon tartottam magam az elhatározásomhoz.

De most, egy ilyen viszontagságokkal teli nap után, úgy éreztem, szükségem van nagyapára, hogy ki tudjam pihenni magam. Zsongott a fejem és a szemeim is égtek a sok sírástól.

Szívem szerint azonnal rávágtam volna, hogy persze, igen, de a szavak mégis a torkomon rekedtek, mikor ráébredtem, hogy ott van nagymami is. Nem tudtam mennyire illendő ezt, mert bár Carlisle a nagyapám, de már felnőtt voltam és nem tudtam nagymami ezt hogyan értelmezi. Utólag visszagondolva, itt látszott meg igazán, hogy mennyire nem voltam még felnőtt. Ha az lettem volna, meg sem fordul a fejemben, hogy nagymami, vagy bárki más félreértheti a helyzetet.

Már épp azon voltam, hogy fájó szívvel, de visszautasítom az ajánlatot, mikor nagymami átlátott a szitán. Esme mindig is éleslátó volt, ha a szeretteiről volt szó. Azonnal rájött mindenre, bármit próbáltunk titkolni.

- Ez egy jó ötlet, édesem –mosolygott férjére, aztán hozzám fordult. – Menj, tussolj le, addig én megnézem kész van-e már a vacsorád és felviszem.

Annyira szerettem Esme-t. Olyan volt, mint egy második anya. Sőt, egy igazi nagymama. Hálám jeleként a nyakába vetettem magam és szorosan magamhoz öleltem.

- Szeretlek –suttogtam a fülébe, persze mindenki más is hallotta, de nem tették szóvá.

- Én is téged, drágám –súgta vissza és megsimogatta a hátam.

Nem késlekedtem tovább, amint kibontakoztunk az ölelésből, már rohantam is fel a fürdőszobámba. Nem foglalkoztam a ruháim épségével, Alice úgy is vesz másikat, csak lekapkodtam őket és már álltam is be a forró vízsugár alá. Általában nem szerettem, ha a víz nagyon égetett, de most kifejezetten jólesett. Jacobra emlékeztetett. A bőréből áradó hőségre, és ha behunytam a szemem, szinte azt képzelhettem, hogy ott van velem és a karjába zár.

Szemeim ismét szúrni kezdtek, annyira szerettem volna vele lenni, de ezúttal uralkodtam magamon és az érzéseimen. Hamarosan –mondogattam magamban. Hamarosan vele lehetek, ugyanis úgy döntöttem, hallgatok nagyapára. Nem mondhatom meg a szívemnek, hogy kit szeressen, és ha nem akarom az örökkévalóságot azzal tölteni, hogy Jake után vágyakozom, akkor bizony elő kell állnom a tényekkel és színt vallanom.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hogy sok veszekedés áll előttünk, de biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Rendben kell lennie. Az nem lehet, hogy a dolgok rosszul végződjenek. Feltéve persze, hogy Jacob is akar engem. Nagyapa szerint szeret, és én is úgy éreztem, de azért bizonyos mértékben kételkedtem ebben. Főleg, ha arra gondoltam, hogy milyen különbségek vannak közöttünk és itt most nem csak arra gondolok, hogy ő vérfarkas, míg én félig vámpír vagyok. Nem. Ez volt az utolsó dolog, ami akkor eszembe jutott. Ami a leginkább zavart, hogy ő annyira, de annyira tökéletes volt. Tetőtől talpig a nők megtestesült álmát jelképezte duzzadó izomzatával, gyönyörű bronz bőrével, míg én egy alacsony, sápadt kis senki voltam mellette. Nem véletlenül bámulták őt annyian a moziban.

Kiűztem fejemből ezeket a gondolatokat, nem akartam ilyesmin rágódni. Elzártam a csapot, megtörölköztem, majd magamra kaptam a pizsamámat és visszamentem a szobámba. Nagyapa már az ágyamon várt, vaskos könyvvel a kezében, mint mindig, ha mellettem „aludt”. Valamivel végülis agyon kellett ütni az időt.

Mellette egyik oldalon nagymami ült az ágy szélén, míg a másikon széles tálca volt, roskadásig megpakolva étellel. Nagymami minden nap külön nekem főzött valami finomat, mert a szervezetem igényelte az emberi táplálékot is, bár én a hátam közepére sem kívántam. Nem mondom, finom illata volt, de nem futott össze a nyál a számban tőle, ahogy a legtöbb embernél történne.

Azért persze nekiültem. Finom volt, mind a krumpli, mind a hús és a saláta, de pár falatnál többet nem tudtam leerőltetni a torkomon. És még így is többet ettem, mint szoktam, mert nem akartam megsérteni Esmét, aki még fel is hozta és türelmesen meg is várta, hogy végezzek vele. Mikor már úgy éreztem, hogy végképp nem bírok többet enni, kicsit arrébb toltam a tálcát és megköszöntem nagymaminak.

- Örülök, hogy ízlett –mosolygott rám, aztán gyors csókot nyomott nagyapa szájára, majd hozzám lépett és megsimogatta az arcom. Hideg ajkait a homlokomra csúsztatta. –Aludj jól, drágám –azzal már fel is kapta a tálcát és kilibbent a szobából.

Kényelmesen elhelyezkedtem nagyapa mellett, összegömbölyödtem, ahogy mindig, hátamat oldalának támasztottam, jobb karja a fejem alatt pihent, míg ballal a könyvet tartotta.

- Szép álmokat –hajolt oda, hogy puszit leheljen a hajamra.

- Köszi –kuncogtam fel. –Neked pedig jó éjszakát.

Hallottam, hogy halkan nevet, miközben magamra húztam a takarómat és elkezdtem köröket rajzolgatni az arcom előtt heverő kezére. Még régen szoktam rá erre. Kislányként imádtam a családom bőrét vizsgálgatni. Én nem éreztem őket olyan keménynek és hidegnek, mint az emberek, de azért észrevettem a különbséget köztük és köztem.

Hamarosan bele is aludtam, a nagy vizsgálódásba és álmomban ismét ott voltam azon a réten, ahol aznap Jacobbal. Arca most is olyan közel volt hozzám, hogy éreztem forró leheletét az arcomon, ám ezúttal mikor már épp összeértek volna ajkaink, nem történt semmi, ami megakadályozhatta volna, aminek meg kellett történnie.

 /Sorry, hogy még mindig nem csattant el az a várva várt csók, de hamarosan arra is sort kerítek, ígérem. :)/

8. fejezet - Boldogság

 Sziasztok!

Na, végre eljutottam odáig, hogy új fejezetet hozhassak. Még egyszer bocs mindenkitől, hogy ilyen sokat kellett rá várni, de remélem kárpótollak titeket. :)

Kicseréltem néhány képet oldalt. A legszembetűnőbb Quil. Sajnálom, de én őt egy nagyon is helyes srácnak képzeltem el már az eredetiben is és kissé csalódnom kellett, mikor a filmben feltűnt. /Remélem ezzel senki érzéseit nem sértem meg./ Én így képzeltem el őt és A farkas hercegnőjében is így néz ki. :P

Jó olvasását mindenkinek és várom a komikat! :)

Ha eddig úgy gondoltam, hogy boldog vagyok, hát nagyot tévedtem. Mintha a mennyországba kerültem volna. Jacob egyszerűen… csodálatos volt. Miközben elpusztította az összes hamburgert, kedélyesen, mindenféle viszolygás nélkül érdeklődött az életmódomról és a táplálkozási szokásaimról. Még a szeme sem rebbent, mikor bevallottam neki, hogy úgy három-négyhetente szoktam vadászni. Egyáltalán nem úgy reagált, ahogy vártam volna. Tényszerűen elfogadta, nem firtatta az okokat, nem akart változtatni… semmi. Így, hogy túl voltunk ezen a kényesnek számító témán, nem is nagyon értettem magam, amiért annyira féltem elmondani neki ezeket a dolgokat. Hiszen ez vagyok én; Kendra Cullen. Én sem szóltam egy rossz szót sem, amikor az életéről mesélt, pedig ez a farkasos gondolatolvasás, ami összeköti őt a többiekkel, hát… elég fura. Hogy nem lehet magánéleted, mert a társaid akkor olvasnak a fejedben, amikor csak akarnak és semmit sem tehetsz ellene… Szörnyű. Hogy valakinek ne lehessenek titkai… Még elképzelni is nehéz. Vagy csak azért látom így a dolgokat, mert annyi mindent próbáltam eltitkolni a családom elől az elmúlt hónapokban? Lehetséges. Hálát adtam istennek, amiért anyutól örököltem ezt a pajzs dolgot, és képes voltam védeni az elmémet apu képességével szemben. Bele sem merek gondolni, mit szólt volna hozzá, ha meglátja a legbelsőbb gondolataimat. Uh…

- Mesélj a többiekről –váltottam témát hirtelen, hogy kizárjam a fejemből a felesleges gondolatokat. Szerettem volna teljes mértékben kihasználni a pillanatot, amíg Jake-el lehetek. Ki tudja mikor lesz rá ismét lehetőségem. Szerencsémre még több mint egy óránk volt az Alice-ékkel megbeszélt találkozóig.

- Mit szeretnél tudni? –nézett rám sötét szemeivel.

- Mindent –villantottam felé egy széles vigyort, mire tekintete még nyíltabbá vált. Mintha jól esne neki ez a társai iránti érdeklődésem.

- Sam-et már láttad –kezdte. –Ő az alpha.

- És ez mit jelent pontosan? –kérdeztem. Úgy nagyjából tisztában voltam vele, de azért jobb biztosra menni. Pláne, ha Jake-el kapcsolatos dologról van szó.

- Ő a főnök –magyarázta azonnal. –Ha ő megtilt valamit, akkor azt nem tudjuk megszegni. Például, ha a létezésünkről van szó. Parancsba adta, hogy nem mondhatjuk el senkinek, így szó szerint nem tudom kiejteni a számon, hogy vérfarkas vagyok.

- De hát most is kiejtetted –mutattam rá a nyilvánvalóra, amitől elég butának éreztem magam. Főleg, mikor láttam, hogy elfojt egy nevetést.

- Rád nem vonatkoznak ezek a szabályok –mondta.

- Hogyhogy? Azért mert félig vámpír vagyok?

Arca azonnal óvatos lett. Már ismertem ezt a kifejezését. Akkor használta, amikor a kettőnk közti kapcsolat került szóba. Kihúztam magam az ülésben, mintha így jobban tudnék a szavaira koncentrálni.

- Részben azért. Igen –válaszolta egy pillanattal később.

- És még miért? –kérdeztem tovább, addig üsd a vasat, amíg meleg alapon.

Hosszan a szemembe nézett, amitől görcsbe ugrott a gyomrom. Mintha a vesémig látna…

- Mert veled kapcsolatban semmit sem tilthat meg nekem –mondta rekedt hangon, miközben a tekintete lesiklott a számra. Olyan elmélyülten nézte az ajkaimat, hogy azt hittem ott helyben megcsókol, de mégsem tette. Sajnos.

Ettől a gondolattól viszont megriadtam. Sajnos. Mi van velem? Ha arra gondolok, hogy az ajkaink esetleg összeérhetnek… magam sem tudom miért, de az érzéseim felbolydulnak. Egyrészről ott van a gyerekes riadalom, amit a közelsége jelentene, a másikról pedig a mély vágyakozás, hogy érezhessem selymes száját, amint az enyémet kényezteti. Ahogy elképzeltem, hogy odahajol hozzám, forró tenyerét az arcomra simítja, esetleg beletúr a hajamba, majd gyengéden a számra szorítja a száját… megborzongtam. Hogy ez a jóféle borzongás volt-e vagy a maradj távol tőlem- féle, azt nem tudom. Legalábbis nem teljesen. Azt hiszem mindkettő volt benne.

De Jacob nem hajolt előre, nem simította végig az arcom és a hajamba sem túrt bele. Az ajkait pedig ahelyett, hogy az enyémre nyomta volna, alig látható mosolyra húzta.

- Képzelheted Rachel mekkorát nézett, mikor Paul elmesélt neki mindent –mondta hirtelen.

El sem tudtam képzelni, hogy miről beszél. Hogy mi miről beszéltünk egyáltalán… Aztán leesett a tantusz. Az alpha. A parancs. A titoktartás. Amiről eszembe jutott valami.

- De hogyhogy Paul elmondhatta Rachelnek?

- Mert összejöttek. Legnagyobb sajnálatomra –jött a válasz.

Be kell vallanom, ezt nem teljesen értettem. Jacob nővére, Rachel összejött Paul-al, aki a falka egyik tagja, de ennek Jacob láthatóan nem örült. De miért?

- Nem kedveled Paul-t? –kérdeztem gondolkozás nélkül.

- Nem arról van szó, hogy nem kedvelem –húzta el a száját -, csak… zavaró.

- Kifejtenéd?

- Hát csak annyi, hogy… izé… - elkezdett helyezkedni az ülésben, mintha ezzel szeretné leplezni a zavarát, amivel csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet. –Meséltem már neked erről a gondolatolvasós dologról.

Bólintottam és mohón vártam a folytatást.

- Ilyenkor az emlékeket is látjuk, ami elég kellemetlen, de nincs túl nagy baj, amíg a kérdéses emlékben az embernek nem a saját nővérét kell látnia, amint éppen… izé... tudod… Paul-al…

Az összes vér az arcomba szalad, amint megértettem Jake szavait. Na erre azért nem számítottam. Hogy még azt is látják, amikor valaki együtt van a kedvesével… úgy. Ez már több a soknál. De legalább már értettem, miért volt olyan zavart, amikor belekezdett ebbe a beszélgetésbe.

- Az elég… - megköszörültem a torkom, hogy tisztábban szóljon a hangom -, kényelmetlen lehet.

- Az –bólintott rá határozottan.

- Ettől eltekintve kedveled Paul-t? –kérdeztem, hogy kicsit eltereljem a témát.

- Néha –vágta rá sokkal kedélyesebben. Amint elhagytuk a „kénytelen vagyok látni a nővéremet szex közben” témát, máris sokkal felszabadultabb lett. De hát ki hibáztathatná érte? –Ő elég fura fazon –folytatta. –Az esetek kilencven százalékában egy bunkó. Szó szerint. De ha tényleg szükség van rá, akkor odateszi magát. Jobban, mint akárki.

- Fura srác lehet.

- Az is –bólintott Jake. –Aztán ott van még Jared, akinek általában a közelébe sem lehet menni, mert minden gondolata Kim körül forog.

Olyan látványosan forgatta meg a szemét, hogy kitört belőlem a nevetés, mire felhúzta a szemöldökét és kérdőn nézett rám.

- Nem érdekes –legyintettem, amint normálisan kaptam levegőt. –Folytasd.

- Előbb mondd el mi volt ennyire mulatságos –unszolt.

- A szemforgatásod –vágtam rá és leutánoztam az előbbi mozdulatát, mire ő is nevetésben tört ki. Aztán amint lehiggadt, részletesen beszámolt róla, hogy miért olyan nehéz elviselni a hősszerelmes, rózsaszínben látom a világok Jared-et, akinek másodpercenként eszébe jut szíve választottja.

Aztán még mesélt Collin-ról és Brady-ről, akik a legfiatalabbak a falkában, alig tizenöt évesek, és olyanok, mintha ikrek lennének. Szinte össze vannak nőve, és úgy viselkednek, mint az óvodások. „Mint két bevadult farkaskölyök” –hogy szó szerint Jacob-ot idézzem.

Mesélt Quil-ről is és Embry-ről, két legjobb barátjáról, akikkel már születésük óta elválaszthatatlanok. Szerettem volna megismerni őket személyesen is, mert nem kerülte el a figyelmem, hogy Jake milyen arckifejezéssel beszélt róluk. Szerette őket, olyanok voltak, mintha testvérek lettek volna. Ez tetszett. Nagyon tetszett.

Seth-ről és Leah-ról nem sokat mondott. Igaz, ők voltak azok - Embry-vel egyetemben -, akik vele tartottak a földünkre, de azt az elejtett mondatfoszlányokból is ki tudtam szűrni, hogy Leah-val nincs túl jó kapcsolata. Seth viszont olyan volt, mintha az öccse lenne, kötelességének érezte, hogy vigyázzon rá. Ezt is becsültem benne. Már nem olyan volt, mint anyu emlékeiben. Nyomát sem láttam annak a felelőtlen kölyöknek, aki motorozni tanította anyut, és megígérte neki, hogy elviszi sziklát ugrani. Ez a Jacob Black felelősségteljes volt, komoly gondolatokkal és határozott véleménnyel az élet dolgairól. Felnőtt. És ez jobban vonzott hozzá, mint bármi más eddig.

Bele is pirultam ebbe a gondolatba, ami persze nem kerülte el a figyelmét és csibészesen rám mosolygott, aztán beindította az autót, mert el kellett indulnunk a találkozóra, ha nem akartuk, hogy Jas beváltsa az ígéretét, és darabokra szaggassa Jacobot.

Az út nem tartott sokáig, Jake ugyanis, akárcsak a családom tagjai, sebességőrült volt. Úgy száguldottunk az egyenesekben, amit még egy Forma-1-es pilóta is megirigyelt volna, így alig néhány perc múlva megérkeztünk.

Alice-ék természetesen már ott voltak. Kedvenc nagynéném fülig érő szájjal vigyorgott rám, és kecses szökkenésekkel bolondozott a szobormereven álló, összevont szemöldökű Jasper körül, aki a Mercedes oldalának támaszkodott.

Jake időt sem hagyott, hogy kiszálljak a kocsiból, már mellettem is termett, hogy kisegítsen. Meglepődtem udvariasságán, de nagyon is jólesett. Egy hercegnőnek érezhettem magam mellette.

Kezem a kezébe csúsztattam, miközben kikászálódtam a kocsiból. Tűzforró tenyerében elvesztek apró ujjaim. Élveztem az érintését és nem akartam elengedni. Hosszú másodpercekig csak álltunk egymással szemben, kitartó szemezgetéssel, míg Jas - érezhetően türelme végén járva -, jól hallhatóan meg nem köszörülte a torkát.

Megadóan felsóhajtottam, tudtam, hogy mennem kell, de isten látja lelkem, nem akartam. Jake is így lehetett ezzel, mert szorított a fogásán. Nem húzhattam már sokáig, és nem tudtam mikor találkozhatunk újra. Összefacsarodott a szívem erre a gondolatra és még mielőtt ráébredhettem volna mit is csinálok, közelebb léptem Jacob-hoz és átöleltem. Nem késlekedett, azonnal viszonozta a gesztust. Erős, izmos karjait körém fonta és úgy ölelt, mintha az élete múlna rajta.

- Köszönöm az estét –suttogtam a fülébe, bár tudtam Alice-ék minden egyes szavamat hallják. – Jól éreztem magam.

Egy óvatos, alig érezhető puszit is leheltem az arcára, aztán már ott sem voltam. Féltem a reakciójától még mindig. Tudtam, hogy kedvel, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy hogyan kedvel. Mint egy barátot, vagy egy kislányt, vagy talán már látja bennem a felnőtté váló nőt? És ezzel a puszival úgy éreztem még jobban felszínre került bennem az a nő, akinek minden pillanatban Jacob jár a fejében és szeretne hozzá minél közelebb kerülni.

Gyorsan bepattantam a kocsiba és egy apró pillantást megengedtem magamnak a sötétített üvegen keresztül. Jake még mindig ugyanott állt, ahol hagytam, ajkain meglepett, de őszinte vigyor terült el, ami megdobogtatta a szívem. Intésre emelte a kezét, mikor Jas beindította a motort, aztán már ki is lőttünk.

Alice sugárzó arccal nézett az anyósülésről, teljesen hátrafordulva.

- Föld hívja Kendie-t –csilingelte. –Na milyen volt?

- Oh, Alice… - sóhajtottam fel és kezembe temettem az arcom egy pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Mikor felnéztem, még elégedettebbnek láttam mosolyát. –El sem hinnétek… - ráztam meg a fejem, majd Jasper nyakába vetettem magam hátulról. Tudtam, hogy nem veszélyeztetem vele a vezetést, mert vámpírreflexének köszönhetően tökéletesen uralta az autót. –Köszönöm, köszönöm, köszönöm –soroltam, minden szót egy nagy puszival spékelve meg, amit oda nyomtam, ahova csak tudtam; arcára, nyakára, vállára… Mindegy volt, csak kifejezhessem valahogy a hálámat.

Jasper, látva, hogy épségben vagyok és egy hajam szála sem görbült meg, és valószínűleg érzéseimmel is teljesen tisztában volt, mert most meg sem próbáltam eltitkolni előle, végre felszabadultan felnevetett és megpaskolta a karom, ami olyan szorosan a nyakára kulcsolódott, hogy egy ember rövid úton megfulladt volna tőle.

- Örülök, hogy jól érezted magad –mondta.

- Az nem kifejezés –vágtam rá. – Annyira hálás vagyok nektek. Tudom, hogy nem lesz könnyű eltitkolni apu elől, és mégis segítettetek. Köszönöm.

- Jól van már –kacagott fel Alice csengettyű hangján. –Elég a köszöngetésből. Részleteket kérek, mert Jacob miatt nem láttam semmit.

Alice nem látja az alakváltókat, mert ő maga sosem volt az és ez roppant módon idegesítette mindig is. Imádott mindentudó lenni, akit nem lehetett meglepni soha, semmivel. Éppen ezért, most égett a vágytól, hogy beszámoljak mindenről, amiből kimaradt.

Hát hogy is tagadhattam volna meg tőle ezt az apróságot, mikor lényegében neki köszönhettem a végtelen boldogságot, amit még sohasem éreztem?!

Sorry!:(

Sziasztok!

Elnézést kérek mindenkitől amiért nem hoztam frisset és egészen hétvégéig nem is tudok hozni, de melózom és minden este 8 után fogok hazaérni. Mint ma is. És mit ne mondjak, eléggé ki vagyok ütve, az agyam se forog... :S
Ígérem, hétvégén hozom a kövi fejezetet.
Addig is köszönöm a türelmeteket.

Millió puszi mindenkinek, Zoe

7. fejezet - A randi /2

Sziasztok!

Még egyszer elnézést kérek, amiért csak így, darabokban tudtam az új fejezettel szolgálni. :S

Meghoztam a második felét a randinak, bár ez még nem minden. Nehogy azt higgyétek, hogy ezzel vége lesz az estéjüknek. :P

Jó olvasást és várom a komikat! :D

A nagy csatabárd elásás után repült az idő. Mire észbe kaptam elmúlt négy óra én pedig fejvesztve rohanhattam készülődni. Alice persze már teljes harci díszben várt a szobámban, mikor kiléptem a fürdőmből. Elővette a ruhámat, megcsinálta a hajamat és a sminkemet (pedig könyörögtem neki, hogy ne fessen ki), és mire úgy látta, hogy elfogadható állapotban vagyok már fél hatot mutatott a fali órám.

Egészen eddig nem engedte, hogy megnézzem magam. Egyfolytában azt hajtogatta, milyen szép vagyok és Jacob el fog ájulni, ha meglát, de én magam még nem láthattam a kreációját. Aztán végre kiejtette azt a néhány szót, amit vártam.

- Fordulj meg.

Nem kellett kétszer mondani. Az oldalamat majd’ kifúrta a kíváncsiság, éppen ezért habozás nélkül a tükör felé lendültem. És elállt a lélegzetem. Ez nem én vagyok –futott át az agyamon. A tükörben lévő lány csodaszép volt. Alice-től elvárná az ember, hogy túlzásokba esik a sminkeléssel, csakúgy mint a vásárlással, de ezúttal mindenből annyi volt, amennyi kellett. Lila szemhéjfesték, épp csak egy halvány árnyalattal, fekete szempillák, csillogó szájfény… Visszafogott, nőies.

A hajamat becsavarta, hogy lágy hullámokban omolhasson a vállamra. Az ablakon át beszűrődő napfényben, ezerféle színben csillogott a ráfújt hajlakktól és az enyhe vörös árnyalattól.

Egyedül a ruhán nem lepődtem meg, hisz azt láttam, mikor felvettem. Fehér, testre simuló felső, nem túl mély dekoltázzsal, ami attól függetlenül rendesen kiemelte a melleimet, valamint farmer. Ez is tapadós, de legalább kényelmes. Nem igazán voltam hozzászokva az ilyen holmikhoz, mert bár Alice folyton ilyeneket vett, én jobban kedveltem a bő ruhákat.

- Tetszik? –szólalt meg mögöttem Alice.

- Zseni vagy –vigyorogtam rá, mire földöntúli öröm jelent meg az arcán.

- Tudom –rántotta meg a vállát játékosan. Betáncolt a gardróbomba, majd alig fél másodperc múlva visszatért egy tűsarkú fehér szandállal.

- Na nem –ráztam meg a fejem azonnal. –Szó sem lehet róla, hogy ezt felvegyem.

- Miért? –kérdezte azonnal némi csalódottsággal a hangjában.

- Mert nem –vágtam rá. –Túlzás lenne.

Való igaz, csak moziba készültem nem buliba. Minek a tűsarkú… és amúgy is, fújj!

- A cipőt majd én kiválasztom –jelentettem ki és folytattam, mielőtt még tiltakozhatott volna. –Te mondtad meg, mit vegyek fel. Megcsináltad a hajamat és a sminkemet. A cipő az enyém. Punktum.

Egy másodpercig elhomályosult a tekintete, aztán elmosolyodott.

- Oké. Jót fogsz választani –mondta.

Hát persze. Látomása volt. Miért is nem vagyok meglepve?

Bemasíroztam a gardróbba, hogy szemügyre vegyem a minimum negyven pár cipőt, aminek a háromnegyed részét Rose-tól kaptam. Ő volt a cipőbolond a családban.

Volt itt minden; fekete bőr csizma, tűsarkú egy tucatnyi, strandpapucsok mindenféle csili-vili kövekkel díszítve, méregdrága edzőcipők és még sorolhatnám egy évig, mire a végére jutnék.

Szememmel gyorsan végigpásztáztam a választékon, aztán megakadtam egy edzőcipőn. Valami olasz márka volt. Rose rendelte nekem néhány hete, de még fel sem próbáltam. Egész jól mutatott, hát felpróbáltam. Mint mindig minden, amit Rose rendelt, ezt is tökéletesen illett a lábamra. Mintha csak rá szabták volna. Ami egyébként megeshet, ha Rose a fejébe vette, hogy direkt nekem csináltatja. Én mindenesetre kinézem belőle, hogy képes ilyesmire.

Alice elégedetten vigyorgott az ajtóból, miközben belebújtam a cipőbe. Illett a felsőmhöz.

- Mondtam, hogy jót fogsz választani –jegyezte meg.

- Neked mindig igazad van –villantottam rá egy grimaszos mosolyt.

- Ez így van –nevetett fel, majd megragadta a karomat és kifelé kezdett húzni.

Alig két perccel később már a lépcsőn szaladtunk le. Jas a nappaliban várt minket a család néhány tagjával együtt.

- Ejha –kiáltott fel Emmett, aztán füttyentett egyet. –Randira készülsz?

Egy pillanatra megfagyott az ereimben a vér, aztán rájöttem, hogy csak tréfált. Már azt hittem tud Jacobról és a ma estéről, de vidám arca épp az ellenkezőjéről tanúskodott. Nem tudott semmit. Szerencsére. Ha csak a legapróbb sejtése is lett volna a dologról, nem vigyorgott volna úgy, hogy az összes fogát látni lehet.

- Igen –vágtam rá megkönnyebbülten. –Randim van körülbelül negyven emberrel, akik szintén az Egy FBI ügynök életét akarják ma este megnézni.

Azzal kivonultam az ajtón. Még hallottam, ahogy anyu utánam kiáltja, hogy érezzem jól magam, de már nem foglalkoztam vele. Ott akartam lenni Forks határában. Jacobbal.

Amint kihajtottunk az útra és hallótávolságon kívülre értünk, Jasper hátrapillantott rám. Megjegyezném, hogy közben eszeveszett tempóban vezette a fekete Mercedest.

- Miért vagy ilyen ideges?

- Inkább izgatottnak mondanám –mosolygott rám Alice sokat mondóan.

- Miért? –kérdezte újra Jas, mire leesett a tantusz. Alice még nem szólt neki a ma esti program változásáról. Egy pillanatra találkozott a tekintetem Alicé-vel, mire nagynéném aprót bólintott majd kedveséhez fordult.

- Kicsit változtatunk a programunkon –mondta nyugodtan.

- Hogy érted ezt? –húzta össze a szemöldökét Jasper.

- Csak Kendra megy ma moziba. Mi máshová megyünk.

- Mi az, hogy csak Kendie megy? Nem mehet egyedül –rázta meg a fejét döbbenten nagybátyám.

- Nem lesz egyedül.

Alice annyira nyugodtnak tűnt, mint még sosem. Hogy honnan vette ezt az egészet… Biztos volt valami látomása erről a beszélgetésről. Jó lett volna, ha megmutatja, akkor talán én sem lettem volna annyira feszült.

Jas persze jó fej és elnézőbb Jacob-bal kapcsolatban, mint Emmett, de hogy mit fog szólni ehhez a dologhoz… Fogalmam sem volt.

- Mire akarsz kilyukadni, Alice? –szegezte neki egyenesen a kérdést.

- Jacobbal lesz.

Istenem –nyögtem fel hirtelen. Ilyen nyíltan kijelentve még számomra is megrázó volt. Jacobbal leszek…

Jas várakozásomhoz méltón beletaposott a fékbe és hitetlenkedve nézett Alice-re.

- Hogy mondtad?

- Jól hallottad.

Alice meg sem rebbent a haragos pillantástól, amit Jasper küldött felé. Márpedig ilyet nem sűrűn lát az ember. Jas sosem szokott haragudni Alice-re. Soha. Most mégis szinte gyilkos pillantással méregette.

- Mit csinálsz Alice?

- Segítek Kendrának, hogy találkozhasson Jacobbal.

- Nem hagyhatjuk őket kettesben –rázta meg a fejét azonnal. –Szó sem lehet róla. Ha tényleg ezt tervezitek, jobb, ha most azonnal hazamegyünk.

Azzal már indította is az autót, hogy megforduljon. Ezt nem hagyhattam. Itt a nagy lehetőség előttem és én ragaszkodni is fogok hozzá.

- Jas, kérlek –hajoltam előre a két ülés között, hogy a karjára tehessem a kezem. –Meg szeretném ismerni Jacobot. Tudom, hogy féltesz, akárcsak a többiek, de Jacobbal nincs mitől tartanom. Egy másodpercre sem leszek veszélyben.

Ebben biztos voltam. Legalább annyira, mint hogy az élethez oxigénre van szükség. Ez már csak így működött.

Jasper felém fordította a fejét és mélyen a szemembe nézett.

- Van róla fogalmad, hogy mit kérsz tőlem?

- Pontosan tudom, hogy mit kérek tőled. És azt is tudom, hogy bele fogsz menni, mert szeretsz, és azt akarod, hogy nekem jó legyen. Márpedig nekem csak akkor lehet jó, ha Jacobbal vagyok.

Néhány pillanatig méregettük egymást, aztán Jas megadóan felsóhajtott és beindította a Mercedest.

- Ha ez egyszer kiderül, engem Edward és Emmett darabokra szaggatnak.

A nyakába vetettem magam és hatalmas puszit nyomtam az arcára.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm –hajtogattam boldogan. Hát ezért volt Alice annyira nyugodt. Mert nem kételkedett benne, hogy ez lesz a végkimenetele a dolognak.

- Még ne köszönj semmit.

Na ez meg mit jelentsem? –tűnődtem el miközben Alice megadta a szükséges információkat Jaspernek, hogy hol találkozunk Jacobbal. Még ne köszönj semmit… Mit tervez? Mert hogy valamit forgat a fejében, azt biztos.

És nem is akármit. Kevesebb, mint öt perccel később meg is érkeztünk a találkozási helyre. Jacob már ott volt. Az út szélén parkolt, lazán nekitámaszkodott a fekete Toyota oldalának. Ezzel ellentétben arcán várakozás tükröződött. És mintha még izgatottság is lett volna rajta.

- Maradjatok a kocsiban –szólalt meg Jasper amint megállította az autót és már ki is szállt. Ráérősen odasétált Jacobhoz, akinek azonnal megfeszültek az izmai. Mit tehetne egy vérfarkas, ha egy teljes értékű vámpír közeledne felé…?

Alice kíváncsian nézte férjét, aki összevont szemöldökkel koncentrált és egy pillanatra sem fordította el a tekintetét Jacobról. A képességével próbálta felmérni, hogy jelent e rám bármiféle veszélyt.

Egészen közel ment hozzá, alig néhány centi választotta el őket. Olyan halkan szólalt meg, hogy alig hallottam a szavait.

- Ha csak egy haja szála is meggörbül, a saját kezemmel foglak megölni. Világosan fogalmaztam? –szűrte összeszorított fogain keresztül, mire a gerincem mentén hideg futott végig. Sosem hallottam még Jast ennyire fenyegetően beszélni.

- Én vagyok az utolsó ember, akitől Kendrának félnivalója van –vicsorgott Jacob is. Karjai remegni kezdtek, ami az átváltozás első jele volt. Kipattantam a kocsiból és már közöttük is álltam, nehogy egymásnak essenek.

- Nyugi fiúk –mondtam tettetett lazasággal, majd Jacobhoz fordultam. –Mehetünk?

A remegést szinte azonnal abbahagyta, mikor rám nézett. Az arca ellágyult, majd széles mosoly jelent meg rajta.

- Persze.

Jashoz fordultam. –Fél tizenkettőkor ugyanitt találkozunk –mondtam.

Láttam rajta, hogy hezitál. Nem tudta eldönteni mi lenne a helyes; elengedni vagy hazarángatni. Végül az első megoldás mellett döntött. Tántorgó léptekkel indult meg a Mercedes felé, mielőtt azonban beszállhatott volna, még visszanézett Jacobra.

- Ne feledd, amit mondtam.

- Nem fogom –vágta rá Jacob aztán elfordult, hogy kinyissa nekem az anyósülés felőli ajtót. Késlekedés nélkül beültem. Istenem… Az egész kocsit betöltötte Jacob illata. Az a mély erdő illat. Felséges volt. De ami a leginkább boldoggá tett az volt, hogy helyesnek éreztem. Mindent. Hogy Jacob kocsijában ülök, hogy kettesben leszek vele egész este. És nem volt bűntudatom. Más körülmények között biztosan lett volna, de most… minden a helyén volt. Itt a helyem. Jacob mellett.

Követtem minden mozdulatát, miközben megkerülte a kocsit és beszállt. Aztán egy pillanatra visszafordultam a Mercedes-hez. A sötétített üvegen keresztül is láttam Jasper összeráncolt szemöldökét, valamint Alice önfeledt mosolyát. Viszonoztam, majd intettem nekik, pont abban a pillanatban, amikor Jacob beindította a motort.

- Minden oké? –kérdezte, mikor elindultunk.

- Persze –mosolyogtam rá. Hogy is ne lenne minden oké, mikor végre ott vagyok, ahol mindig is lenni akartam. –Ne haragudj Jasper miatt. Tudom, hogy hülyén viselkedett…

- Dehogy –rázta meg a fejét. –Örülök neki, hogy ennyire odafigyel rád.

- Mi van? –kerekedtek el a szemeim. –Halálosan megfenyegetett és majdnem egymásnak ugrottatok, erre azt mondod örülsz neki, hogy ilyen? Ezt nem értem.

Egy pillanatra felém fordította az arcát. Sötét szemei megigéztek a komolyságukkal.

- Nem a fenyegetésre értettem. Csak az a lényeg, hogy te biztonságban legyél. És egy ilyen nagybácsi mellett, mint a szőke, tökéletes biztonságban vagy.

Szavaitól kirázott a hideg. Kitől kellene engem megvédeni? De csak egy pillanatra tűnődtem el ezen, már rá is jöttem a válaszra: Victoria és az újszülöttek. Nem csak a családomra jelentettek veszélyt, hanem rám is. És ez láthatóan nagyon idegesítette Jacobot. Jobban, mint a saját testi épsége.

- Még mindig nem akarsz arról beszélni, ami a tisztáson történt? –bukott ki belőlem, mielőtt még visszafoghattam volna magam.

Mintha félelem árnyékát láttam volna átsuhanni az arcán, visszafordította a tekintetét az útra, csak aztán válaszolt.

- Még nem jött el az ideje.

Akár a legutóbb, mikor rákérdeztem. Akkor is ugyanezt mondta. Dühített, hogy titkolózik előttem, de nem akartam elrontani az első randinkat, úgyhogy félretettem a frusztrációmat későbbre és próbáltam élvezni az előttünk álló estét. Ami nem is volt nehéz. Jacob-al a világ végén is jól éreztem volna magam. Vicces volt, szellemes és a film végén lévő szívfacsaró jelenet láttán nem kezdett hahotázó röhögésbe, ahogy Emmett szokta, hanem nagyon is komolyan, teljes átéléssel szemlélte a szereplők szenvedését. Be kell vallanom a film alatt sokszor fordultam felé, csak hogy lássam milyen arcot vág. Mindössze azt szerettem volna tudni, hogy egyes jelenetek milyen hatással vannak rá. Azt már az első pillanatban észrevettem, hogy jobban kedveli a férfias, verekedős, esetleg lövöldözős jeleneteket, de nem volt problémája az érzelgős, jobban mondva csöpögős, menten elsírom magam szituációkkal sem.

Velem ellentétben a teljes nyugalom áradt belőle. Képtelen voltam egy helyben ülni. Az, hogy ennyire közel van hozzám, teljesen kifordított magamból. A sötétség pedig csak még intenzívebbé tette a jelenlétét. Egymás mellett pihenő kezünk majdnem összeért. Alig fél centi választott el egymástól, és csak úgy ontotta felém a hőséget. Ez a farkasok természetes része. Tűzforróak. Ezzel még nem is lenne problémám, sőt, tetszett, és többet akartam belőle. Hozzásimítani fagyos ujjaimat, hogy átvegyék az ő hőmérsékletét, hogy összetartozzunk. De nem tettem meg az első lépést. Ahogy ő sem. A fürkésző pillantásoknál, amiket rendszerint vetettünk egymásra, nem mentünk tovább.

A vége felé kicsit féltem, hogy csalódást okoztam neki a filmválasztással. Nem volt semmi baj ezzel a filmmel, legalábbis ha a saját szemszögemből nézem. Hál’ istennek Jacob is a tetszésének adott hangot, miközben kifelé haladtunk:

- Nem is emlékszem mikor láttam utoljára ilyen jó filmet.

Rávillantottam a legboldogabb mosolyomat, ami csak létezett, mire hatalmas, tűzforró tenyerét az enyémbe csúsztatta. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Jó érzés lett volna feldorombolni már egy ilyen apró érintéstől is, annyira jól esett, de visszafogtam magam.

- Nem vagy éhes? –kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmet kikerekedő szemeimről. Erre vártam már nem is tudom milyen régóta.

- De –vágta rá azonnal és már húzott is maga után egy gyorsbüfé felé. Miközben próbáltam tartani vele a lépést, nem kerülte el a figyelmemet, a felénk forduló emberek –leginkább nők- tekintete, akik szinte nyálcsorgatva, nyakukat nyújtogatva próbálták jobban szemügyre venni a mellettem haladó, közel két méter magas, aranybarna bőrű félistent. Haragosan fújtattam egyet, mikor elképzeltem hogy mutathatok mellette az alig százhatvan centimmel és a krétafehér bőrömmel. Uhh…

- Még csak fél tíz van –mondta, amivel visszarántott a jelenbe. –Mit akarsz csinálni?

Annyira őszinte arccal fordult felém, amitől elfelejtettem minden előző gondolatomat. Bármit –szerettem volna mondani. Hisz akárhol jó, ha ő is velem van. De még nem készültem fel, hogy ennyire nyíltan bevalljam neki, hogy mit érzek iránta. Még magamnak sem szerettem volna beismerni, annyira ismeretlen volt az egész.

- Nem is tudom –válaszoltam.

- Kocsikázhatnánk, mit szólsz? –húzta széles mosolyra a száját, kivillantva hófehér fogait.

- Jól hangzik –bólintottam rá.

Miután legalább egy tucatnyi hamburgert megvett, visszamentünk a kocsihoz. Alig három hónapja vette, használtan ugyan, de tökéletes állapotban. Látszott rajta, hogy a gazdája törődik vele. Kívül és belül egyaránt.

- Hm… isteni az illata –sóhajtott fel, amint kinyitotta a papírzacskót és kivett belőle egy hamburgert, amit azonnal felém nyújtott. –Tessék.

- Oh… nem kérek, köszi –ráztam meg a fejem. Egy porcikám sem vágyott a szilárd ételre.

- Ne mondd, hogy nem vagy éhes. Mikor ettél utoljára?

- Reggel –vágtam rá gondolkozás nélkül, amit azonnal meg is bántam.

- Akkor most azonnal rá kell vetned magad erre –nyújtotta felém újra. –Csodálkozom, hogy nem remeg kezed-lábad. Reggel óta nem enni…

Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillant, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Márpedig innen nincs visszaút. Ha csak nem akarok előállni valami oltári hazugsággal. Nem akartam. Így hát kiböktem.

- Ez nálam normálisnak számít.

Jesszus, ez tényleg az én hangom volt? Még a suttogásnál is jóval halkabb, remegős, szégyenkező… Igen. Az enyém volt. Beszéltünk már Jacobbal arról, hogy félig vámpír vagyok, az ellenség génjeit hordom magamban, de ennyire határozottan még nem tértünk ki a közöttünk lévő különbségekre.

És íme. A várt reakció. Jacob alig hallhatóan felnyögött, aztán nyelt egy nagyot. Nem tudtam, hogy fog megbirkózni ezzel az új információval, de aztán rendezte az arcvonásait és a szemembe nézett.

- Biztos nem vagy éhes? –kérdezte.

Hitetlenkedve néztem rá. Hol marad a kiakadás? A kérdezősködés? Vagy valami, ami bizonyítja, hogy egy ízig-vérig vérfarkassal ülök egy autóban? De semmi ilyesmi nem történt. Csak nézett rám válaszra várva, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna.

- Biztos –bólintottam, hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak, mire elmosolyodott.

- Akkor, ha téged nem zavar, helyetted is enni fogok, mert menten kilyukad a gyomrom –mondta, azzal akkorát harapott a hamburgerbe, hogy szinte a fele azonnal el is tűnt.

- Jó étvágyat –suttogtam még mindig tanácstalanul. Ismét felém fordult; arca kikerekedett a hatalmas mennyiségű ételtől, amit a szájába tömött, a szeme pedig vidáman, sőt mi több, boldogan csillogott, miközben bólintott.

- Ez tényleg isteni finom –mondta, miután lenyelte. –Biztos nem kóstolod meg?

Huncut mosolyától kitört belőlem a nevetés. Hát lehet ennek ellenállni? –futott át az agyamon. Nem. Nem lehet. Megadóan közelebb hajoltam és beleharaptam a kezében tartott hamburgerbe. Szemeiben elégedettség csillogott, mikor hátradőltem az ülésben és rágni kezdtem. Tényleg finom volt. És valamiért sokkal, de sokkal jobban esett, mint eddig bármikor, bármilyen étel. 
      - Én megmondtam –kacsintott rám, mintha tudta volna mire gondolok.

Díj! :)

Sziasztok!

Újabb díjakkal büszkélkedhet a blogom, amit nagyon szépen köszönök Bee-nek.

/http://www.jamiescottlife.blogspot.com/

Akiknek tovább küldeném:

Briki Green: http://brikigreen.blogspot.com/

Niara: http://nstanfire-lightnshadow.blogspot.com/

Gigi: http://gigi0223.blogspot.com/

Cloeé~: http://twilightficlittlebella-bycloee.blogspot.com/

Réka: http://szivemzara.blogspot.com/

Még egyszer nagyon köszi, Bee. :)

Puszi, Zoe

7. fejezet - A randi /1

 Sziasztok! Sajnálom, hogy eltűntem és nem válaszoltam senkinek és most is csak egy fél fejezettel szolgálhatok, de egész hétvégén nálam volt az én Macikám, a 4 éves unokahúgom és teljesen lekötött a kis drága. :) Amit tudom megírom a másik felét is a fejezetnek. Addig is a türelmeteket kérem. :S

Azért remélem tetszeni fog. Jó olvasást és várom a komikat. :)

Szombaton nagyon korán ébredtem. Az új ágyam, ami már a megrendelés utáni napon megérkezett - a bútorokkal együtt -, nagyon kényelmes volt. A szobám is már teljesen kész volt. Alig néhány óra alatt sikerült kicipelnünk az összes könyvet és polcos szekrényt. A festést Emmett és Rose vállalták magukra, míg Jas és apu a gardróbom átalakítását csinálták Jas dolgozószobájából. Nekem nem is maradt dolgom. Miután készen lettek, anyu, Alice és nagymami néhány perc alatt kipakolták a ruháimat és a könyveimet. Megjegyzem mindent oda, ahová én is raktam volna. Ismertek, mint a saját tenyerüket.

Bár az igaz, hogy zavart, amiért nem csinálhattam én ezeket a dolgokat, de nem akartam megbántani őket. Ez tette őket boldoggá. Hogy gondoskodhattak rólam. Azért néha hálás lettem volna nekik, ha hagynak élni egy kicsit.

Na, de a szombatnál tartottam. Nagyon korán kivetett magából az ágy. Még csak fél hat volt, de én már tűkön ültem és vártam, hogy este hat legyen. Ugyanis akkorra beszéltem meg Jacob-bal a találkozót Forks határába. Nem volt ellenére, hogy Alice-el elterveztük ezt a kis színjátékot, sőt örült neki, amiért nem kerültem bajba. Az utóbbi három napban ugyan nem tudtunk találkozni, de sms-ben rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Ez is több volt a semminél. És egyébként is imádtam az sms-eit, mint például azt, amit késő éjszaka írt:

Lassan el kellene köszönnöm. Későre jár. Vagy inkább korán van. Álmodj szépeket, Hercegnő és gondolj rám.

Mondanom sem kell, amint elolvastam, a mennyországban éreztem magam. A pulzusom felgyorsult, a fejem szédülni kezdett, amit még sosem produkált, de mindez kellemes volt. Boldog voltam. Mint még sosem.

Csak egy dolog zavart. Míg én a pihe-puha párnáim között feküdtem, addig Jacob a szabad ég alatt őrjáratozott, hogy biztonságban tudjon engem. Ez nem volt fair. Ha tehettem volna, kimegyek hozzá és lemondok az alvásról, csakhogy vele legyek. De nem lehetett. Apu ugyan betartotta a szavát, kevésbé volt erőszakos a házi őrizetet illetően, de még így is felügyelet alatt álltam állandóan. Azt hiszem ez már sosem fog megváltozni. Sajnos.

Még rengeteg időm volt az esti randiig, amit el kellett ütnöm valahogy, ezért első lépésként elmentem zuhanyozni, aztán reggelizni (két falat a sonkás szendvicsből, amit nagymami készített), és itt vége is volt a teendőimnek. Azt már tudtam, hogy mit fogok felvenni este. Alice két nappal ezelőtt felpróbáltatta velem az összes ruhámat, végül úgy döntött egyik sem túl jó egy első randihoz, úgyhogy elrángatott vásárolni, aminek az lett az eredménye, hogy harminc szatyorral tértünk haza. De nem bántam. Ilyen sem fordult még elő velem soha. Hálás voltam Alice-nek, amiért ennyire divatbolond, mert magamtól biztosan valami hagyományos, szakadt cuccot vennék fel. Nem titok; nem értek a divathoz. Sosem érdekelt. Ezt a kiváltságot meghagytam Alice-nek és Rose-nak. Én tökéletesen megelégedtem volna azzal is, ha egy hétig ugyanazt a farmert hordom. Persze ilyen sosem fordulhatott elő. Ha nem voltam képes „rendesen” felöltözni, Alice azonnal a karmai közé kapott és rám húzott valami vadiúj, méregdrága holmit.

Nem lévén dolgom, felbaktattam nagyapa dolgozószobájába. Szegénynek ide kellett besuvasztani a könyvtár háromnegyed részét. A többit elszórták a hálószobákban, de még így is zsúfolva tornyosultak a vaskosabbnál vaskosabb kötetek a polcokon valamint előttük a földön. Annyi hely a világon nincs, amennyi ezeknek kellene.

Leültem a kényelmes bőrszékbe a hatalmas íróasztal mögé és belelapoztam az előttem heverő nyitott könyvbe. Nagyapa állandóan orvosi szakkönyveket bújt. Amikor csak volt egy szabad pillanata, beletemetkezett egybe valamelyik eldugott sarokban. Ilyenkor se látott, se hallott, csak a könyvre koncentrált. Most is egy ilyen kötetet tartottam a kezemben. A címét meg sem néztem, elég volt egy mondatra vagy képre ránézni és máris tudtam; ez engem nem érdekel. Ez nagyapa világa, nem az enyém.

Visszatettem a könyvet az asztalra, aztán összegömbölyödtem a székben. A térdeimet átöleltem a karommal. Fejemet hátratámasztottam és élveztem a csendet. A ház majdnem teljesen üres volt. Alice és Jasper vadászni mentek, hogy az esti „mozi” alatt ne essenek kísértésbe, míg a többiek valahol szétszóródtak. Csak Emmett és Rosalie voltak itthon, de ők is a nappaliban tv-ztek. Jobban mondva Em tv-zett, Rose pedig a változatosság kedvéért duzzogott valami miatt. Jellemző.

Hiába próbáltam elterelni a gondolataimat, folyton a ma esténél lyukadtam ki. Randim lesz. Randim… Hihetetlennek tűnt a dolog. Hát még a partner személye milyen hihetetlen. Néhány napja még csak álmodoztam arról, hogy láthassam Jacob Blacket, erre most kettesben leszek vele egy RANDIN!!! Hogy történhetett mindez? Mintha kicsúszott volna a kezemből az irányítás és egy felsőbb hatalom magához vette volna. Nekem szinte beleszólásom sem volt a dolgokba. Semmi. Csak tettem, amit kell. Amit a lelkem mélyén éreztem lüktetni. Ami egyre csak Jacob nevét hajtogatta.

Hirtelen kinyílt az ajtó, mire azonnal felkaptam a fejem. Emmett volt az. Már megint. Az elmúlt napokban, az összeveszésünk óta a nyakamra járt. Különböző időpontokban ugyan, de mindig megjelent, hogy megbeszéljük a dolgokat. Csakhogy nekem ehhez semmi kedvem nem volt. Se a beszélgetéshez, se Emmett-hez. Túlságosan megbántott, pedig pont ő volt az utolsó ember a földön, akiről feltételeztem volna, hogy a lelkem mélyébe gázol a legváratlanabb pillanatban.

- Szia Macikám.

Na persze –fújtattam gondolatban. Már megint azt hiszi, hogy a kedvenc becenevemmel levehet a lábamról. Márpedig erről szó sem lehet.

- Szia –válaszoltam, miközben visszahajtottam a fejem a szék támlájára.

- Beszéljük meg –nézett rám könyörgő szemekkel. Megbánta. Tudtam. Láttam rajta. És éreztem, hogy megesik rajta a szívem. Nem tehettem róla. Ahogy megláttam azokat a kiskutya szemeket, miközben felém közeledett, képtelen voltam rá tovább haragudni. Hisz ő Emmett. Az én Emmett-em. Aki mindig mellettem volt, akit a világon szinte mindenkinél jobban szeretek.

- Szeretlek kicsi Macikám! –dörmögte mély hangján. Biztos voltam benne, ha képes lenne sírni, patakokban folyna a könnye. A mindene vagyok. Akárcsak Rose (persze nem teljesen egy szinten). És még sosem vesztünk össze. Soha, mióta élek. Még egy hangosabb szó sem esett köztünk. Számomra is furcsa volt, hogy nem megyek oda hozzá egy puszira, vagy egy ölelésre, de Jacob teljesen elvonta a figyelmemet a nyilvánvaló dolgokról. Ezért is történhetett, hogy ilyen sokáig tartottam mosolyszünetet. Ha nincs Jacob, már a veszekedés estéjén kibékültem volna Em-mel.

- Miről akarsz beszélni? –kérdeztem félvállról. A szívem már megbocsátott, de a büszkeségem még nem engedte, hogy ezt ki is mutassam.

- Tudod te miről –jött a válasz azonnal. Letérdelt mellém a szőnyegre és maga felé fordított. –Nem akarok haragban lenni veled. Hiányzik a nevetésed. Az ölelésed. Te hiányzol.

Most őszintén. Ki tudna ennek ellenállni? Pláne, ha Emmett mondd ilyeneket. Hisz ő sosem beszélt komolyan. Számára minden csak vicc, nevetés és szórakozás. De most… halálosan komoly volt. Egy cseppnyi humor sem volt a szemében. Semmi. Egy apró mosoly sem bujkált a szája sarkában.

Megadóan felsóhajtottam.

- Te is hiányzol nekem –mondtam és kinyújtottam felé a karomat, hogy megölelhessem. Nem kellett kétszer kérni. Már oda is hajolt, izmos karjait körém fonta és szorosan magához húzott. Vékony karommal alig tudtam átölelni széles vállát, de azért nagy nehezen, kisebb mozgolódás után csak sikerült valahogy megoldanom. Éreztem, ahogy a hátán lévő izmok engednek feszességükből. Megkönnyebbült. Akárcsak én.

- Tudom, hogy meg akarsz védeni –kezdtem, mikor kibontakoztunk az ölelésből. –Óvni akarsz, amiért hálás vagyok, de nem kezelhetsz gyerekként.

- Te el sem tudod képzelni, mennyire nehéz nekünk, hogy ilyen hamar felnőttél… - sóhajtott fel. Most először nevezett felnőttnek. Sosem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat.

- Sajnálom –mosolyogtam rá. –De el kell fogadnotok.

- Mintha az olyan könnyű lenne –húzta el a száját rosszallóan.

- Egy szóval sem mondtam, hogy könnyű lesz –belefúrtam a pillantásom aranyszínű szemeibe. –De nincs más választásotok.

- De kemény lettél.

- El sem hinnéd mennyire –nevettem vele együtt. Na igen. Ez már valóban az én Emmett-em volt. A vicces, imádnivaló Emmett.

Jó érzés volt kibékülni. Legalább ez visszaállt a normális kerékvágásba, ha már minden más felborult körülöttem. Emmett ismét biztos pontnak számított az életemben. Hál’ istennek. Nélküle elveszettnek éreztem volna magam.

6. fejezet - Meghívás

Sziasztok! Elkészült a 6. fejezet is. Remélem tetszeni fog. :)
Előre is bocs, ha lesz benne valami elírás, mert bár átolvastam, de piszkosul fáj a fejem, szóval... :S
Azért jó olvasást mindenkinek és várom a komikat! :P

Jacob társaságában repült az idő. És a számra sem tudtam lakatot tenni. A szavak megállíthatatlanul folytak belőlem, ahogy a gyerekkoromról beszéltem és a szigetről, ahol felnőttem. Mindent elmondtam, amit csak lehetett. Nem volt olyan dolog, amit eltitkoltam volna, hiszen azt akartam, hogy ismerjen. Ahogy én is őt. Kérdezgettem a gyerekkoráról, La Push-ról és minden másról, amit csak hajlandó volt megosztani velem. Hozzám hasonlóan neki sem volt olyan téma, amit került volna. Legalábbis én nem vettem észre. Egyetlen dolgot kivéve. Amikor az első találkozásunk került szóba, nagyon tartózkodó lett. Úgy láttam, nem igazán tudja, mit mondjon azzal a dologgal kapcsolatban, ami köztünk történt, így nem erőltettem a dolgot. Szerettem volna tudni, de nem akartam elüldözni a kíváncsiskodással. Ha úgy érzi felkészült, akkor majd elmondja ő maga - reméltem.

Épp a filmeknél tartottunk, mikor elképedve bámult rám.

- Ne mondd, hogy még nem voltál moziban.

- Nem túl sokszor –válaszoltam. –Egyszer-kétszer beültünk Alice-el vagy Emmett-el, de nem gyakran. Nekik nehezebb emberek között lenni, mint nekem. És másfél órán keresztül összezárva egy teremnyi emberrel, nem túl kényelmes a számukra, így nem igazán erőltettem a dolgot.

- Na várj csak… - gondolkodott el egy pillanatra. –Igen, az jó lesz –motyogta magának. –Mit csinálsz szombat este? –nézett rám csillogó szemekkel.

- Nem tudom –vigyorogtam bambán, bár sejtettem mire akar kilyukadni, és a szívem őrült kalapálása jelezte is örömét a lehetőségre. –Azt hiszem semmit.

- Dehogynem –vágta rá. –Eljössz velem Port Angeles-be moziba. Kinézünk valami jó kis akciófilmet, és beülünk rá. Szereted az akciófilmeket, ugye? –húzta össze a szemöldökét komolykodva, mire elnevettem magam.

- Persze. Ki ne szeretné?

- Ez a beszéd. Akkor elmegyünk? –kérdezte izgatottan.

Szép kilátások, az igaz, de hogy fogom ezt otthon tálalni? –gondolkodtam. Ha apu meghallja, hogy Jacob-bal akarok moziba menni… nekem végem. És Jacob-nak is. De el akartam menni. Szerettem volna moziba menni, ráadásul külön örömet jelentene, ha Jacob-bal mehetnék. Ezt nem utasíthatom vissza. És nem is fogom –jutottam döntésre. Ha kell, elszököm vagy valami, bár hogy azt hogy csinálom, nem tudom, de majdcsak megoldom valahogy. Azért jöttem vissza Forks-ba, hogy megismerjem Jacob-ot és most itt a lehetőség. Mozi kettesben. Ennél jobbat el sem tudnék képzelni.

- Persze. Remekül hangzik –válaszoltam leplezetlen örömmel.

Jacob arcán földöntúli vigyor jelent meg. Mintha épp most teljesítettem volna a leghőbb vágyát. De aztán hirtelen eltűnt ez a kifejezés róla és aggodalom lett úrrá rajta.

- Mit fogsz mondani otthon?

Nagyot nyeltem.

- Az igazat –vágtam rá.

- Nem fognak elengedni velem –világított rá a valószínűleg elkerülhetetlenre.

- Felnőtt ember vagyok. Nem tilthatnak meg nekem semmit –jelentettem ki határozottan és csak remélni mertem, hogy ez a határozottság megmarad bennem, míg hazaérek és robbantom a bombát. Amit hamarosan meg kell tennem. Kezdett sötétedni, tehát ideje volt hazaindulni. Feltápászkodtam a földről. Jacob is követte a példámat.

- Akarod, hogy veled menjek? –kérdezte. –Talán jobban viselnék, ha nem egyedül állnál eléjük.

Elképzeltem apu arcát, amint meglát Jacob mellett a ház felé sétálni… Még a hideg is kirázott. Nem kérdezne semmit, egyszerűen nekiesne Jacobnak és…

- Nem –ráztam meg a fejem azonnal. –Jobb, ha egyedül intézem. Majd küldök egy üzenetet, hogy hogy ment, rendben?

Még korábban megadta a mobilszámát, így bármikor el tudom érni, feltéve, hogy nincs őrjáraton, mert farkasként nehéz lenne telefonálnia.

- Ahogy akarod –egyezett bele nem túl lelkesen.

Nem fűlött hozzá a fogam, hogy elbúcsúzzunk, de muszáj volt. Már azon is csodálkoztam, hogy eddig nem jöttek utánam, hiszen órák teltek el azóta, hogy eljöttem. Már biztosan halálra aggódták magukat.

Miután elköszöntem Jacobtól, futásnak eredtem. Igaz, hogy idefele jövet nem néztem, hogy merre megyek, de vámpír lévén nem tudok eltévedni. Pontosan tudtam hol a házunk és már majdnem ott voltam, mikor hirtelen Alice toppant elém. Hogy honnan jött, fogalmam sem volt. Csak azt láttam, hogy elém lép és elkapja a karom.

- Beszélnünk kell –mondta és már húzott is maga után az erdő belseje felé.

Ez volt az, amire nem gondoltam. Alice már akkor látta mi fog történni, amikor elhatároztam, hogy őszinte leszek Jacobot illetően. Míg meg nem bizonyosodott róla, hogy kellő távolságban vagyunk a háztól és a család hiperérzékeny radarjaitól egy szót sem szólt. Aztán leült egy kidőlt fatörzsre.

- Hogy jutott eszedbe ez az egész? –szegezte nekem a kérdést.

- Figyelj, Alice –kezdtem bele. –Tudom, hogy nem kedvelitek Jacobot, de meghívott és én igent mondtam. Szerintem nem veszélyes és bízom is ben…

- Én nem erről beszélek –vágott közbe. –Hanem arról, hogy el akarod mondani az igazat otthon. Van róla fogalmad, hogy Edward mennyire ki lesz akadva?

Megborzongott. A látomásában nyilván apu tajtékzott - mondjuk jogosan -, ha apai kötelességét vesszük figyelembe. Védi a lányát, csakhogy nem kellene ennyire.

- Alice. El akarok menni szombaton. És el is fogok menni. Akármit is mond apu –jelentettem ki.

- Nem mondanád ezt, ha láttad volna, amit én –mondta nagyot sóhajtva. Megijesztett. Alice mindig vidám volt. Csilingelve bearanyozta mindannyiunk életét. Ha a látomása ennyire padlóra küldte, akkor nagyon komoly dologról lehetett benne szó.

- Mutasd meg –nyújtottam felé a kezem, de megrázta a fejét.

- Jobb, ha nem látod. De higgy nekem. Nem szabad elmondanod otthon, amire készülsz.

- De akkor hogy menjek el szombaton? –kérdeztem kétségbeesve. Nem lehet, hogy le kelljen mondanom. Bármit elviselek, csak had menjek el Jacob-bal.

Könyörgő tekintettel néztem Alice-re, mire megadóan felsóhajtott.

- Majd azt mondjuk, hogy mi ketten megyünk moziba. Abba nem fognak belekötni a többiek.

Elkerekedtek a szemeim. Biztos, hogy jól hallottam? Nem csak képzelődtem? Nem, azt hiszem nem.

- Megtennéd? –kérdeztem suttogva.

- Érted bármit, hugi –mosolygott rám, mire a nyakába vetettem magam. Hideg volt, akár a kő, de mégis megnyugtató. Ez az én nénikém. Az állandó vásárlásmániás, túlzásokba eső, leírhatatlanul jószívű Alice.

- De ezt hogy fogjuk megoldani? –aggodalmaskodtam.

- Majd szólunk Jacob-nak, hogy mikor találkozunk Forks határában. Addig elviszlek kocsival, aztán pár óra múlva ott találkozunk és hazahozlak. Jó lesz így? –nézett a szemembe. Legszívesebben elsírtam volna magam örömömben.

- Igen –bólintottam. –De te mit fogsz addig csinálni, míg mi a moziban leszünk?

Nem örültem volna neki, ha unatkozva kellene várnia, míg véget ér a randim. Várjunk csak –álltam meg a gondolat közben. Ez most egy randi lesz? Életem első randija? A gyomrom görcsbe ugrott egy pillanat alatt az izgatottságtól. Igen. Randim lesz. Méghozzá Jacob-bal.

- Majd beszervezzük Jaspert is, így biztos nem fogok unatkozni –villantott rám egy sokatmondó vigyort. Na szép. Én az első randimra készülök, míg Alice-nek korhatáros dolgok jutnak eszébe. De nem hibáztattam érte. Közte és Jasper között még mindig ezer fokon lángolt a szerelem.

De egy valami nem tetszett a tervben. Jasper Emmett-hez hasonlóan óvó nagybácsit játszott az életemben. Mégis hogy akarja ezt Alice kivitelezni anélkül, hogy Jas ne ugrana azonnal Jacobnak, hogy darabokra szaggassa?

- De Jasper bele fog ebbe menni? Nem hinném, hogy túlzottan örülne neki, ha közel kerülnék Jacob-hoz –fejtettem ki az aggályomat.

- Ne aggódj. Majd én beszélek Jas-al –legyintett. A tapasztalat –gondoltam. Ha valamit Alice a fejébe vesz, azt Jasper sosem tudja megakadályozni. Bár nem is akarja.

- Mond csak Alice, miért segítesz nekem? –kérdeztem gyanakodva. Valamit tudnia kell, amit nem mond el. Talán volt valami látomása rólam. Vagyis rólunk. De az nem lehet, hiszen nem látja az alakváltókat. De valaminek akkor is lennie kell.

- Csak úgy –vágta rá nem túl meggyőzően.

- Ismerlek. Mit hallgatsz el?

Néhány pillanatig nem válaszolt, csak merően nézett a szemembe. Tisztán láttam, hogy látott valamit, de nem tudja elmondja-e vagy sem. Aztán megrázta a fejét.

- Most még nem mondhatom el. Majd ha eljött az ideje.

- Ne csináld ezt velem –nyögtem fel. –Már így is annyi titok vesz körül, hogy majd’ megőrülök tőlük.

- Sajnálom –mondta őszintén. –Na gyere, mondjuk el otthon a szombati terveinket.

Azzal már fel is húzott maga mellől.

Alig néhány perc alatt megérkeztünk. Mindenki otthon volt. Anyuék az egyik kanapén összebújva, mint mindig, Jasper és nagyapa a tv-t bámulták, nagymami a konyhában tevékenykedett, a kiszűrődő hangokból és illatokból legalábbis erre a következtetésre jutottam, Rosalie a körmét lakkozta, míg Em a fotelben terpeszkedett és összehúzott szemöldökkel nézett rám. Még nincs túl a délutáni veszekedésen –állapítottam meg. Sebaj, én sem. Nem fogok egykönnyen megbocsátani. Még neki sem.

- Merre jártál? –kérdezte apu számonkérőn. Emmett gondolataiból nyilván tisztában volt a helyzettel és egy cseppet sem tetszett neki a dolog, hogy Jacob-bal beszélgettem. De kit érdekel.

- Sétálni. –Durcásan ledobtam magam nagyapa mellé. Nem telt el egy másodperc és erős karja máris a vállamon pihent, ahogy magához húzott. Jó volt az ölelésében. Olyan nagyapás.

- És merre voltál sétálni? –kérdezett tovább apu.

- Erre-arra.

- Lehetne egy kicsit pontosabban?

Kezdett kijönni a béketűrésből. Mióta visszajöttünk, alig szólt hozzám normális hangon. Persze tudtam én, hogy nem rám haragszik, hanem a kialakult helyzetre, de attól még zavart. Nem voltam hozzászokva ehhez az egészhez. Egész életemben a tenyerén hordozott. Én voltam az ő kis angyalkája, erre most mindenért leharapja a fejemet.

- Nem –vágtam rá. –Nem lehetne.

Teljesen odafordultam nagyapához, hogy apu csak a hátamat láthassa. Vegye csak észre mennyire elegem van ebből az egészből.

- Miről beszélgettél azzal a kutyával?

Na ez már több volt a soknál. Engem kérdőre von, dühös, amiért sétálni voltam és még Jacob-ot is lekutyázza? Felpattantam a kanapéról és szikrázó szemekkel felé fordultam.

- Először is ne nevezd így Jacob-ot –mondtam keményen. Éreztem a hátamon a többiek tekintetét, de nem foglalkoztam velük. Most apun volt a sor, hogy beolvassak neki. –Másodszor, semmi közöd hozzá, hogy miről beszélgettünk. Felnőtt vagyok, azt teszek amit akarok!

Folytattam volna, de közbeszólt.

- Testileg igen, de lelkileg…

Ezúttal én szakítottam félbe.

- Összebeszéltetek Emmett-el?! Jó lenne, ha nem a gyereket látnátok bennem továbbra is, mert már kezdtek igencsak fárasztóak lenni. És harmadszor –folytattam az előbb megkezdett gondolatmenetet -, elegem van abból, hogy folyton itthon vagyok. Tisztára mintha börtönben lennék. Fiatal vagyok, és emberek közé vágyom.

- Szombaton elmehetnénk moziba –szólalt meg hirtelen Alice. Hál’ istennek, mert már közel jártam hozzá, hogy apu képébe vágjam a randimat. Nyilván látta, hogy ez fog történni, ha nem lép közbe. Ezért ismételten örök hála drága nagynénémnek.

- Nagyszerű ötlet –hallottam meg nagyapa hangját a hátam mögül. Nyugodt volt, mint mindig, ami engem is megnyugtatott. Vagy Jas vetette be a képességét rajtam? Valószínűleg igen, mert a nyugalom tetőtől talpig átjárt. Teljesen lecsillapodtak bennem az érzések. Ahogy apuban is. Ő is sokkal higgadtabbnak tűnt.

- Sajnálom Kicsim –sóhajtotta. –Csak meg akarlak óvni.

- Tudom –mondtam megadóan. –De kikészítesz vele.

- Majd megpróbálom visszafogni magam –ígérte.

Mondjuk kezdhetné azzal, hogy elmondja az igazat rólam és Jacob-ról, de az már túl nagy kérés lett volna a részemről. Már azt is haladásnak vettem, hogy nem lovagol továbbra is a témán. Bár valószínűleg Jasper miatt, de egy kis nyugalom most kifejezetten jól esett.

Visszaültem nagyapa mellé és ismét hozzábújtam. Kellett, hogy valaki vigasztaljon és simogató tenyere a vállamon pont megfelelt a célnak.

Egyelőre megúsztam a Jacob-os dolgot, de talán ez csak a kezdet volt. Nem tudhattam biztosan. Ha kiderül, hogy hazudtam, vagyis hazudtunk Alice-el együtt… itt kő kövön nem marad, az tuti.