6. fejezet - Meghívás

Sziasztok! Elkészült a 6. fejezet is. Remélem tetszeni fog. :)
Előre is bocs, ha lesz benne valami elírás, mert bár átolvastam, de piszkosul fáj a fejem, szóval... :S
Azért jó olvasást mindenkinek és várom a komikat! :P

Jacob társaságában repült az idő. És a számra sem tudtam lakatot tenni. A szavak megállíthatatlanul folytak belőlem, ahogy a gyerekkoromról beszéltem és a szigetről, ahol felnőttem. Mindent elmondtam, amit csak lehetett. Nem volt olyan dolog, amit eltitkoltam volna, hiszen azt akartam, hogy ismerjen. Ahogy én is őt. Kérdezgettem a gyerekkoráról, La Push-ról és minden másról, amit csak hajlandó volt megosztani velem. Hozzám hasonlóan neki sem volt olyan téma, amit került volna. Legalábbis én nem vettem észre. Egyetlen dolgot kivéve. Amikor az első találkozásunk került szóba, nagyon tartózkodó lett. Úgy láttam, nem igazán tudja, mit mondjon azzal a dologgal kapcsolatban, ami köztünk történt, így nem erőltettem a dolgot. Szerettem volna tudni, de nem akartam elüldözni a kíváncsiskodással. Ha úgy érzi felkészült, akkor majd elmondja ő maga - reméltem.

Épp a filmeknél tartottunk, mikor elképedve bámult rám.

- Ne mondd, hogy még nem voltál moziban.

- Nem túl sokszor –válaszoltam. –Egyszer-kétszer beültünk Alice-el vagy Emmett-el, de nem gyakran. Nekik nehezebb emberek között lenni, mint nekem. És másfél órán keresztül összezárva egy teremnyi emberrel, nem túl kényelmes a számukra, így nem igazán erőltettem a dolgot.

- Na várj csak… - gondolkodott el egy pillanatra. –Igen, az jó lesz –motyogta magának. –Mit csinálsz szombat este? –nézett rám csillogó szemekkel.

- Nem tudom –vigyorogtam bambán, bár sejtettem mire akar kilyukadni, és a szívem őrült kalapálása jelezte is örömét a lehetőségre. –Azt hiszem semmit.

- Dehogynem –vágta rá. –Eljössz velem Port Angeles-be moziba. Kinézünk valami jó kis akciófilmet, és beülünk rá. Szereted az akciófilmeket, ugye? –húzta össze a szemöldökét komolykodva, mire elnevettem magam.

- Persze. Ki ne szeretné?

- Ez a beszéd. Akkor elmegyünk? –kérdezte izgatottan.

Szép kilátások, az igaz, de hogy fogom ezt otthon tálalni? –gondolkodtam. Ha apu meghallja, hogy Jacob-bal akarok moziba menni… nekem végem. És Jacob-nak is. De el akartam menni. Szerettem volna moziba menni, ráadásul külön örömet jelentene, ha Jacob-bal mehetnék. Ezt nem utasíthatom vissza. És nem is fogom –jutottam döntésre. Ha kell, elszököm vagy valami, bár hogy azt hogy csinálom, nem tudom, de majdcsak megoldom valahogy. Azért jöttem vissza Forks-ba, hogy megismerjem Jacob-ot és most itt a lehetőség. Mozi kettesben. Ennél jobbat el sem tudnék képzelni.

- Persze. Remekül hangzik –válaszoltam leplezetlen örömmel.

Jacob arcán földöntúli vigyor jelent meg. Mintha épp most teljesítettem volna a leghőbb vágyát. De aztán hirtelen eltűnt ez a kifejezés róla és aggodalom lett úrrá rajta.

- Mit fogsz mondani otthon?

Nagyot nyeltem.

- Az igazat –vágtam rá.

- Nem fognak elengedni velem –világított rá a valószínűleg elkerülhetetlenre.

- Felnőtt ember vagyok. Nem tilthatnak meg nekem semmit –jelentettem ki határozottan és csak remélni mertem, hogy ez a határozottság megmarad bennem, míg hazaérek és robbantom a bombát. Amit hamarosan meg kell tennem. Kezdett sötétedni, tehát ideje volt hazaindulni. Feltápászkodtam a földről. Jacob is követte a példámat.

- Akarod, hogy veled menjek? –kérdezte. –Talán jobban viselnék, ha nem egyedül állnál eléjük.

Elképzeltem apu arcát, amint meglát Jacob mellett a ház felé sétálni… Még a hideg is kirázott. Nem kérdezne semmit, egyszerűen nekiesne Jacobnak és…

- Nem –ráztam meg a fejem azonnal. –Jobb, ha egyedül intézem. Majd küldök egy üzenetet, hogy hogy ment, rendben?

Még korábban megadta a mobilszámát, így bármikor el tudom érni, feltéve, hogy nincs őrjáraton, mert farkasként nehéz lenne telefonálnia.

- Ahogy akarod –egyezett bele nem túl lelkesen.

Nem fűlött hozzá a fogam, hogy elbúcsúzzunk, de muszáj volt. Már azon is csodálkoztam, hogy eddig nem jöttek utánam, hiszen órák teltek el azóta, hogy eljöttem. Már biztosan halálra aggódták magukat.

Miután elköszöntem Jacobtól, futásnak eredtem. Igaz, hogy idefele jövet nem néztem, hogy merre megyek, de vámpír lévén nem tudok eltévedni. Pontosan tudtam hol a házunk és már majdnem ott voltam, mikor hirtelen Alice toppant elém. Hogy honnan jött, fogalmam sem volt. Csak azt láttam, hogy elém lép és elkapja a karom.

- Beszélnünk kell –mondta és már húzott is maga után az erdő belseje felé.

Ez volt az, amire nem gondoltam. Alice már akkor látta mi fog történni, amikor elhatároztam, hogy őszinte leszek Jacobot illetően. Míg meg nem bizonyosodott róla, hogy kellő távolságban vagyunk a háztól és a család hiperérzékeny radarjaitól egy szót sem szólt. Aztán leült egy kidőlt fatörzsre.

- Hogy jutott eszedbe ez az egész? –szegezte nekem a kérdést.

- Figyelj, Alice –kezdtem bele. –Tudom, hogy nem kedvelitek Jacobot, de meghívott és én igent mondtam. Szerintem nem veszélyes és bízom is ben…

- Én nem erről beszélek –vágott közbe. –Hanem arról, hogy el akarod mondani az igazat otthon. Van róla fogalmad, hogy Edward mennyire ki lesz akadva?

Megborzongott. A látomásában nyilván apu tajtékzott - mondjuk jogosan -, ha apai kötelességét vesszük figyelembe. Védi a lányát, csakhogy nem kellene ennyire.

- Alice. El akarok menni szombaton. És el is fogok menni. Akármit is mond apu –jelentettem ki.

- Nem mondanád ezt, ha láttad volna, amit én –mondta nagyot sóhajtva. Megijesztett. Alice mindig vidám volt. Csilingelve bearanyozta mindannyiunk életét. Ha a látomása ennyire padlóra küldte, akkor nagyon komoly dologról lehetett benne szó.

- Mutasd meg –nyújtottam felé a kezem, de megrázta a fejét.

- Jobb, ha nem látod. De higgy nekem. Nem szabad elmondanod otthon, amire készülsz.

- De akkor hogy menjek el szombaton? –kérdeztem kétségbeesve. Nem lehet, hogy le kelljen mondanom. Bármit elviselek, csak had menjek el Jacob-bal.

Könyörgő tekintettel néztem Alice-re, mire megadóan felsóhajtott.

- Majd azt mondjuk, hogy mi ketten megyünk moziba. Abba nem fognak belekötni a többiek.

Elkerekedtek a szemeim. Biztos, hogy jól hallottam? Nem csak képzelődtem? Nem, azt hiszem nem.

- Megtennéd? –kérdeztem suttogva.

- Érted bármit, hugi –mosolygott rám, mire a nyakába vetettem magam. Hideg volt, akár a kő, de mégis megnyugtató. Ez az én nénikém. Az állandó vásárlásmániás, túlzásokba eső, leírhatatlanul jószívű Alice.

- De ezt hogy fogjuk megoldani? –aggodalmaskodtam.

- Majd szólunk Jacob-nak, hogy mikor találkozunk Forks határában. Addig elviszlek kocsival, aztán pár óra múlva ott találkozunk és hazahozlak. Jó lesz így? –nézett a szemembe. Legszívesebben elsírtam volna magam örömömben.

- Igen –bólintottam. –De te mit fogsz addig csinálni, míg mi a moziban leszünk?

Nem örültem volna neki, ha unatkozva kellene várnia, míg véget ér a randim. Várjunk csak –álltam meg a gondolat közben. Ez most egy randi lesz? Életem első randija? A gyomrom görcsbe ugrott egy pillanat alatt az izgatottságtól. Igen. Randim lesz. Méghozzá Jacob-bal.

- Majd beszervezzük Jaspert is, így biztos nem fogok unatkozni –villantott rám egy sokatmondó vigyort. Na szép. Én az első randimra készülök, míg Alice-nek korhatáros dolgok jutnak eszébe. De nem hibáztattam érte. Közte és Jasper között még mindig ezer fokon lángolt a szerelem.

De egy valami nem tetszett a tervben. Jasper Emmett-hez hasonlóan óvó nagybácsit játszott az életemben. Mégis hogy akarja ezt Alice kivitelezni anélkül, hogy Jas ne ugrana azonnal Jacobnak, hogy darabokra szaggassa?

- De Jasper bele fog ebbe menni? Nem hinném, hogy túlzottan örülne neki, ha közel kerülnék Jacob-hoz –fejtettem ki az aggályomat.

- Ne aggódj. Majd én beszélek Jas-al –legyintett. A tapasztalat –gondoltam. Ha valamit Alice a fejébe vesz, azt Jasper sosem tudja megakadályozni. Bár nem is akarja.

- Mond csak Alice, miért segítesz nekem? –kérdeztem gyanakodva. Valamit tudnia kell, amit nem mond el. Talán volt valami látomása rólam. Vagyis rólunk. De az nem lehet, hiszen nem látja az alakváltókat. De valaminek akkor is lennie kell.

- Csak úgy –vágta rá nem túl meggyőzően.

- Ismerlek. Mit hallgatsz el?

Néhány pillanatig nem válaszolt, csak merően nézett a szemembe. Tisztán láttam, hogy látott valamit, de nem tudja elmondja-e vagy sem. Aztán megrázta a fejét.

- Most még nem mondhatom el. Majd ha eljött az ideje.

- Ne csináld ezt velem –nyögtem fel. –Már így is annyi titok vesz körül, hogy majd’ megőrülök tőlük.

- Sajnálom –mondta őszintén. –Na gyere, mondjuk el otthon a szombati terveinket.

Azzal már fel is húzott maga mellől.

Alig néhány perc alatt megérkeztünk. Mindenki otthon volt. Anyuék az egyik kanapén összebújva, mint mindig, Jasper és nagyapa a tv-t bámulták, nagymami a konyhában tevékenykedett, a kiszűrődő hangokból és illatokból legalábbis erre a következtetésre jutottam, Rosalie a körmét lakkozta, míg Em a fotelben terpeszkedett és összehúzott szemöldökkel nézett rám. Még nincs túl a délutáni veszekedésen –állapítottam meg. Sebaj, én sem. Nem fogok egykönnyen megbocsátani. Még neki sem.

- Merre jártál? –kérdezte apu számonkérőn. Emmett gondolataiból nyilván tisztában volt a helyzettel és egy cseppet sem tetszett neki a dolog, hogy Jacob-bal beszélgettem. De kit érdekel.

- Sétálni. –Durcásan ledobtam magam nagyapa mellé. Nem telt el egy másodperc és erős karja máris a vállamon pihent, ahogy magához húzott. Jó volt az ölelésében. Olyan nagyapás.

- És merre voltál sétálni? –kérdezett tovább apu.

- Erre-arra.

- Lehetne egy kicsit pontosabban?

Kezdett kijönni a béketűrésből. Mióta visszajöttünk, alig szólt hozzám normális hangon. Persze tudtam én, hogy nem rám haragszik, hanem a kialakult helyzetre, de attól még zavart. Nem voltam hozzászokva ehhez az egészhez. Egész életemben a tenyerén hordozott. Én voltam az ő kis angyalkája, erre most mindenért leharapja a fejemet.

- Nem –vágtam rá. –Nem lehetne.

Teljesen odafordultam nagyapához, hogy apu csak a hátamat láthassa. Vegye csak észre mennyire elegem van ebből az egészből.

- Miről beszélgettél azzal a kutyával?

Na ez már több volt a soknál. Engem kérdőre von, dühös, amiért sétálni voltam és még Jacob-ot is lekutyázza? Felpattantam a kanapéról és szikrázó szemekkel felé fordultam.

- Először is ne nevezd így Jacob-ot –mondtam keményen. Éreztem a hátamon a többiek tekintetét, de nem foglalkoztam velük. Most apun volt a sor, hogy beolvassak neki. –Másodszor, semmi közöd hozzá, hogy miről beszélgettünk. Felnőtt vagyok, azt teszek amit akarok!

Folytattam volna, de közbeszólt.

- Testileg igen, de lelkileg…

Ezúttal én szakítottam félbe.

- Összebeszéltetek Emmett-el?! Jó lenne, ha nem a gyereket látnátok bennem továbbra is, mert már kezdtek igencsak fárasztóak lenni. És harmadszor –folytattam az előbb megkezdett gondolatmenetet -, elegem van abból, hogy folyton itthon vagyok. Tisztára mintha börtönben lennék. Fiatal vagyok, és emberek közé vágyom.

- Szombaton elmehetnénk moziba –szólalt meg hirtelen Alice. Hál’ istennek, mert már közel jártam hozzá, hogy apu képébe vágjam a randimat. Nyilván látta, hogy ez fog történni, ha nem lép közbe. Ezért ismételten örök hála drága nagynénémnek.

- Nagyszerű ötlet –hallottam meg nagyapa hangját a hátam mögül. Nyugodt volt, mint mindig, ami engem is megnyugtatott. Vagy Jas vetette be a képességét rajtam? Valószínűleg igen, mert a nyugalom tetőtől talpig átjárt. Teljesen lecsillapodtak bennem az érzések. Ahogy apuban is. Ő is sokkal higgadtabbnak tűnt.

- Sajnálom Kicsim –sóhajtotta. –Csak meg akarlak óvni.

- Tudom –mondtam megadóan. –De kikészítesz vele.

- Majd megpróbálom visszafogni magam –ígérte.

Mondjuk kezdhetné azzal, hogy elmondja az igazat rólam és Jacob-ról, de az már túl nagy kérés lett volna a részemről. Már azt is haladásnak vettem, hogy nem lovagol továbbra is a témán. Bár valószínűleg Jasper miatt, de egy kis nyugalom most kifejezetten jól esett.

Visszaültem nagyapa mellé és ismét hozzábújtam. Kellett, hogy valaki vigasztaljon és simogató tenyere a vállamon pont megfelelt a célnak.

Egyelőre megúsztam a Jacob-os dolgot, de talán ez csak a kezdet volt. Nem tudhattam biztosan. Ha kiderül, hogy hazudtam, vagyis hazudtunk Alice-el együtt… itt kő kövön nem marad, az tuti.