7. fejezet - A randi /2

Sziasztok!

Még egyszer elnézést kérek, amiért csak így, darabokban tudtam az új fejezettel szolgálni. :S

Meghoztam a második felét a randinak, bár ez még nem minden. Nehogy azt higgyétek, hogy ezzel vége lesz az estéjüknek. :P

Jó olvasást és várom a komikat! :D

A nagy csatabárd elásás után repült az idő. Mire észbe kaptam elmúlt négy óra én pedig fejvesztve rohanhattam készülődni. Alice persze már teljes harci díszben várt a szobámban, mikor kiléptem a fürdőmből. Elővette a ruhámat, megcsinálta a hajamat és a sminkemet (pedig könyörögtem neki, hogy ne fessen ki), és mire úgy látta, hogy elfogadható állapotban vagyok már fél hatot mutatott a fali órám.

Egészen eddig nem engedte, hogy megnézzem magam. Egyfolytában azt hajtogatta, milyen szép vagyok és Jacob el fog ájulni, ha meglát, de én magam még nem láthattam a kreációját. Aztán végre kiejtette azt a néhány szót, amit vártam.

- Fordulj meg.

Nem kellett kétszer mondani. Az oldalamat majd’ kifúrta a kíváncsiság, éppen ezért habozás nélkül a tükör felé lendültem. És elállt a lélegzetem. Ez nem én vagyok –futott át az agyamon. A tükörben lévő lány csodaszép volt. Alice-től elvárná az ember, hogy túlzásokba esik a sminkeléssel, csakúgy mint a vásárlással, de ezúttal mindenből annyi volt, amennyi kellett. Lila szemhéjfesték, épp csak egy halvány árnyalattal, fekete szempillák, csillogó szájfény… Visszafogott, nőies.

A hajamat becsavarta, hogy lágy hullámokban omolhasson a vállamra. Az ablakon át beszűrődő napfényben, ezerféle színben csillogott a ráfújt hajlakktól és az enyhe vörös árnyalattól.

Egyedül a ruhán nem lepődtem meg, hisz azt láttam, mikor felvettem. Fehér, testre simuló felső, nem túl mély dekoltázzsal, ami attól függetlenül rendesen kiemelte a melleimet, valamint farmer. Ez is tapadós, de legalább kényelmes. Nem igazán voltam hozzászokva az ilyen holmikhoz, mert bár Alice folyton ilyeneket vett, én jobban kedveltem a bő ruhákat.

- Tetszik? –szólalt meg mögöttem Alice.

- Zseni vagy –vigyorogtam rá, mire földöntúli öröm jelent meg az arcán.

- Tudom –rántotta meg a vállát játékosan. Betáncolt a gardróbomba, majd alig fél másodperc múlva visszatért egy tűsarkú fehér szandállal.

- Na nem –ráztam meg a fejem azonnal. –Szó sem lehet róla, hogy ezt felvegyem.

- Miért? –kérdezte azonnal némi csalódottsággal a hangjában.

- Mert nem –vágtam rá. –Túlzás lenne.

Való igaz, csak moziba készültem nem buliba. Minek a tűsarkú… és amúgy is, fújj!

- A cipőt majd én kiválasztom –jelentettem ki és folytattam, mielőtt még tiltakozhatott volna. –Te mondtad meg, mit vegyek fel. Megcsináltad a hajamat és a sminkemet. A cipő az enyém. Punktum.

Egy másodpercig elhomályosult a tekintete, aztán elmosolyodott.

- Oké. Jót fogsz választani –mondta.

Hát persze. Látomása volt. Miért is nem vagyok meglepve?

Bemasíroztam a gardróbba, hogy szemügyre vegyem a minimum negyven pár cipőt, aminek a háromnegyed részét Rose-tól kaptam. Ő volt a cipőbolond a családban.

Volt itt minden; fekete bőr csizma, tűsarkú egy tucatnyi, strandpapucsok mindenféle csili-vili kövekkel díszítve, méregdrága edzőcipők és még sorolhatnám egy évig, mire a végére jutnék.

Szememmel gyorsan végigpásztáztam a választékon, aztán megakadtam egy edzőcipőn. Valami olasz márka volt. Rose rendelte nekem néhány hete, de még fel sem próbáltam. Egész jól mutatott, hát felpróbáltam. Mint mindig minden, amit Rose rendelt, ezt is tökéletesen illett a lábamra. Mintha csak rá szabták volna. Ami egyébként megeshet, ha Rose a fejébe vette, hogy direkt nekem csináltatja. Én mindenesetre kinézem belőle, hogy képes ilyesmire.

Alice elégedetten vigyorgott az ajtóból, miközben belebújtam a cipőbe. Illett a felsőmhöz.

- Mondtam, hogy jót fogsz választani –jegyezte meg.

- Neked mindig igazad van –villantottam rá egy grimaszos mosolyt.

- Ez így van –nevetett fel, majd megragadta a karomat és kifelé kezdett húzni.

Alig két perccel később már a lépcsőn szaladtunk le. Jas a nappaliban várt minket a család néhány tagjával együtt.

- Ejha –kiáltott fel Emmett, aztán füttyentett egyet. –Randira készülsz?

Egy pillanatra megfagyott az ereimben a vér, aztán rájöttem, hogy csak tréfált. Már azt hittem tud Jacobról és a ma estéről, de vidám arca épp az ellenkezőjéről tanúskodott. Nem tudott semmit. Szerencsére. Ha csak a legapróbb sejtése is lett volna a dologról, nem vigyorgott volna úgy, hogy az összes fogát látni lehet.

- Igen –vágtam rá megkönnyebbülten. –Randim van körülbelül negyven emberrel, akik szintén az Egy FBI ügynök életét akarják ma este megnézni.

Azzal kivonultam az ajtón. Még hallottam, ahogy anyu utánam kiáltja, hogy érezzem jól magam, de már nem foglalkoztam vele. Ott akartam lenni Forks határában. Jacobbal.

Amint kihajtottunk az útra és hallótávolságon kívülre értünk, Jasper hátrapillantott rám. Megjegyezném, hogy közben eszeveszett tempóban vezette a fekete Mercedest.

- Miért vagy ilyen ideges?

- Inkább izgatottnak mondanám –mosolygott rám Alice sokat mondóan.

- Miért? –kérdezte újra Jas, mire leesett a tantusz. Alice még nem szólt neki a ma esti program változásáról. Egy pillanatra találkozott a tekintetem Alicé-vel, mire nagynéném aprót bólintott majd kedveséhez fordult.

- Kicsit változtatunk a programunkon –mondta nyugodtan.

- Hogy érted ezt? –húzta össze a szemöldökét Jasper.

- Csak Kendra megy ma moziba. Mi máshová megyünk.

- Mi az, hogy csak Kendie megy? Nem mehet egyedül –rázta meg a fejét döbbenten nagybátyám.

- Nem lesz egyedül.

Alice annyira nyugodtnak tűnt, mint még sosem. Hogy honnan vette ezt az egészet… Biztos volt valami látomása erről a beszélgetésről. Jó lett volna, ha megmutatja, akkor talán én sem lettem volna annyira feszült.

Jas persze jó fej és elnézőbb Jacob-bal kapcsolatban, mint Emmett, de hogy mit fog szólni ehhez a dologhoz… Fogalmam sem volt.

- Mire akarsz kilyukadni, Alice? –szegezte neki egyenesen a kérdést.

- Jacobbal lesz.

Istenem –nyögtem fel hirtelen. Ilyen nyíltan kijelentve még számomra is megrázó volt. Jacobbal leszek…

Jas várakozásomhoz méltón beletaposott a fékbe és hitetlenkedve nézett Alice-re.

- Hogy mondtad?

- Jól hallottad.

Alice meg sem rebbent a haragos pillantástól, amit Jasper küldött felé. Márpedig ilyet nem sűrűn lát az ember. Jas sosem szokott haragudni Alice-re. Soha. Most mégis szinte gyilkos pillantással méregette.

- Mit csinálsz Alice?

- Segítek Kendrának, hogy találkozhasson Jacobbal.

- Nem hagyhatjuk őket kettesben –rázta meg a fejét azonnal. –Szó sem lehet róla. Ha tényleg ezt tervezitek, jobb, ha most azonnal hazamegyünk.

Azzal már indította is az autót, hogy megforduljon. Ezt nem hagyhattam. Itt a nagy lehetőség előttem és én ragaszkodni is fogok hozzá.

- Jas, kérlek –hajoltam előre a két ülés között, hogy a karjára tehessem a kezem. –Meg szeretném ismerni Jacobot. Tudom, hogy féltesz, akárcsak a többiek, de Jacobbal nincs mitől tartanom. Egy másodpercre sem leszek veszélyben.

Ebben biztos voltam. Legalább annyira, mint hogy az élethez oxigénre van szükség. Ez már csak így működött.

Jasper felém fordította a fejét és mélyen a szemembe nézett.

- Van róla fogalmad, hogy mit kérsz tőlem?

- Pontosan tudom, hogy mit kérek tőled. És azt is tudom, hogy bele fogsz menni, mert szeretsz, és azt akarod, hogy nekem jó legyen. Márpedig nekem csak akkor lehet jó, ha Jacobbal vagyok.

Néhány pillanatig méregettük egymást, aztán Jas megadóan felsóhajtott és beindította a Mercedest.

- Ha ez egyszer kiderül, engem Edward és Emmett darabokra szaggatnak.

A nyakába vetettem magam és hatalmas puszit nyomtam az arcára.

- Köszönöm, köszönöm, köszönöm –hajtogattam boldogan. Hát ezért volt Alice annyira nyugodt. Mert nem kételkedett benne, hogy ez lesz a végkimenetele a dolognak.

- Még ne köszönj semmit.

Na ez meg mit jelentsem? –tűnődtem el miközben Alice megadta a szükséges információkat Jaspernek, hogy hol találkozunk Jacobbal. Még ne köszönj semmit… Mit tervez? Mert hogy valamit forgat a fejében, azt biztos.

És nem is akármit. Kevesebb, mint öt perccel később meg is érkeztünk a találkozási helyre. Jacob már ott volt. Az út szélén parkolt, lazán nekitámaszkodott a fekete Toyota oldalának. Ezzel ellentétben arcán várakozás tükröződött. És mintha még izgatottság is lett volna rajta.

- Maradjatok a kocsiban –szólalt meg Jasper amint megállította az autót és már ki is szállt. Ráérősen odasétált Jacobhoz, akinek azonnal megfeszültek az izmai. Mit tehetne egy vérfarkas, ha egy teljes értékű vámpír közeledne felé…?

Alice kíváncsian nézte férjét, aki összevont szemöldökkel koncentrált és egy pillanatra sem fordította el a tekintetét Jacobról. A képességével próbálta felmérni, hogy jelent e rám bármiféle veszélyt.

Egészen közel ment hozzá, alig néhány centi választotta el őket. Olyan halkan szólalt meg, hogy alig hallottam a szavait.

- Ha csak egy haja szála is meggörbül, a saját kezemmel foglak megölni. Világosan fogalmaztam? –szűrte összeszorított fogain keresztül, mire a gerincem mentén hideg futott végig. Sosem hallottam még Jast ennyire fenyegetően beszélni.

- Én vagyok az utolsó ember, akitől Kendrának félnivalója van –vicsorgott Jacob is. Karjai remegni kezdtek, ami az átváltozás első jele volt. Kipattantam a kocsiból és már közöttük is álltam, nehogy egymásnak essenek.

- Nyugi fiúk –mondtam tettetett lazasággal, majd Jacobhoz fordultam. –Mehetünk?

A remegést szinte azonnal abbahagyta, mikor rám nézett. Az arca ellágyult, majd széles mosoly jelent meg rajta.

- Persze.

Jashoz fordultam. –Fél tizenkettőkor ugyanitt találkozunk –mondtam.

Láttam rajta, hogy hezitál. Nem tudta eldönteni mi lenne a helyes; elengedni vagy hazarángatni. Végül az első megoldás mellett döntött. Tántorgó léptekkel indult meg a Mercedes felé, mielőtt azonban beszállhatott volna, még visszanézett Jacobra.

- Ne feledd, amit mondtam.

- Nem fogom –vágta rá Jacob aztán elfordult, hogy kinyissa nekem az anyósülés felőli ajtót. Késlekedés nélkül beültem. Istenem… Az egész kocsit betöltötte Jacob illata. Az a mély erdő illat. Felséges volt. De ami a leginkább boldoggá tett az volt, hogy helyesnek éreztem. Mindent. Hogy Jacob kocsijában ülök, hogy kettesben leszek vele egész este. És nem volt bűntudatom. Más körülmények között biztosan lett volna, de most… minden a helyén volt. Itt a helyem. Jacob mellett.

Követtem minden mozdulatát, miközben megkerülte a kocsit és beszállt. Aztán egy pillanatra visszafordultam a Mercedes-hez. A sötétített üvegen keresztül is láttam Jasper összeráncolt szemöldökét, valamint Alice önfeledt mosolyát. Viszonoztam, majd intettem nekik, pont abban a pillanatban, amikor Jacob beindította a motort.

- Minden oké? –kérdezte, mikor elindultunk.

- Persze –mosolyogtam rá. Hogy is ne lenne minden oké, mikor végre ott vagyok, ahol mindig is lenni akartam. –Ne haragudj Jasper miatt. Tudom, hogy hülyén viselkedett…

- Dehogy –rázta meg a fejét. –Örülök neki, hogy ennyire odafigyel rád.

- Mi van? –kerekedtek el a szemeim. –Halálosan megfenyegetett és majdnem egymásnak ugrottatok, erre azt mondod örülsz neki, hogy ilyen? Ezt nem értem.

Egy pillanatra felém fordította az arcát. Sötét szemei megigéztek a komolyságukkal.

- Nem a fenyegetésre értettem. Csak az a lényeg, hogy te biztonságban legyél. És egy ilyen nagybácsi mellett, mint a szőke, tökéletes biztonságban vagy.

Szavaitól kirázott a hideg. Kitől kellene engem megvédeni? De csak egy pillanatra tűnődtem el ezen, már rá is jöttem a válaszra: Victoria és az újszülöttek. Nem csak a családomra jelentettek veszélyt, hanem rám is. És ez láthatóan nagyon idegesítette Jacobot. Jobban, mint a saját testi épsége.

- Még mindig nem akarsz arról beszélni, ami a tisztáson történt? –bukott ki belőlem, mielőtt még visszafoghattam volna magam.

Mintha félelem árnyékát láttam volna átsuhanni az arcán, visszafordította a tekintetét az útra, csak aztán válaszolt.

- Még nem jött el az ideje.

Akár a legutóbb, mikor rákérdeztem. Akkor is ugyanezt mondta. Dühített, hogy titkolózik előttem, de nem akartam elrontani az első randinkat, úgyhogy félretettem a frusztrációmat későbbre és próbáltam élvezni az előttünk álló estét. Ami nem is volt nehéz. Jacob-al a világ végén is jól éreztem volna magam. Vicces volt, szellemes és a film végén lévő szívfacsaró jelenet láttán nem kezdett hahotázó röhögésbe, ahogy Emmett szokta, hanem nagyon is komolyan, teljes átéléssel szemlélte a szereplők szenvedését. Be kell vallanom a film alatt sokszor fordultam felé, csak hogy lássam milyen arcot vág. Mindössze azt szerettem volna tudni, hogy egyes jelenetek milyen hatással vannak rá. Azt már az első pillanatban észrevettem, hogy jobban kedveli a férfias, verekedős, esetleg lövöldözős jeleneteket, de nem volt problémája az érzelgős, jobban mondva csöpögős, menten elsírom magam szituációkkal sem.

Velem ellentétben a teljes nyugalom áradt belőle. Képtelen voltam egy helyben ülni. Az, hogy ennyire közel van hozzám, teljesen kifordított magamból. A sötétség pedig csak még intenzívebbé tette a jelenlétét. Egymás mellett pihenő kezünk majdnem összeért. Alig fél centi választott el egymástól, és csak úgy ontotta felém a hőséget. Ez a farkasok természetes része. Tűzforróak. Ezzel még nem is lenne problémám, sőt, tetszett, és többet akartam belőle. Hozzásimítani fagyos ujjaimat, hogy átvegyék az ő hőmérsékletét, hogy összetartozzunk. De nem tettem meg az első lépést. Ahogy ő sem. A fürkésző pillantásoknál, amiket rendszerint vetettünk egymásra, nem mentünk tovább.

A vége felé kicsit féltem, hogy csalódást okoztam neki a filmválasztással. Nem volt semmi baj ezzel a filmmel, legalábbis ha a saját szemszögemből nézem. Hál’ istennek Jacob is a tetszésének adott hangot, miközben kifelé haladtunk:

- Nem is emlékszem mikor láttam utoljára ilyen jó filmet.

Rávillantottam a legboldogabb mosolyomat, ami csak létezett, mire hatalmas, tűzforró tenyerét az enyémbe csúsztatta. Egy pillanatra elállt a lélegzetem. Jó érzés lett volna feldorombolni már egy ilyen apró érintéstől is, annyira jól esett, de visszafogtam magam.

- Nem vagy éhes? –kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmet kikerekedő szemeimről. Erre vártam már nem is tudom milyen régóta.

- De –vágta rá azonnal és már húzott is maga után egy gyorsbüfé felé. Miközben próbáltam tartani vele a lépést, nem kerülte el a figyelmemet, a felénk forduló emberek –leginkább nők- tekintete, akik szinte nyálcsorgatva, nyakukat nyújtogatva próbálták jobban szemügyre venni a mellettem haladó, közel két méter magas, aranybarna bőrű félistent. Haragosan fújtattam egyet, mikor elképzeltem hogy mutathatok mellette az alig százhatvan centimmel és a krétafehér bőrömmel. Uhh…

- Még csak fél tíz van –mondta, amivel visszarántott a jelenbe. –Mit akarsz csinálni?

Annyira őszinte arccal fordult felém, amitől elfelejtettem minden előző gondolatomat. Bármit –szerettem volna mondani. Hisz akárhol jó, ha ő is velem van. De még nem készültem fel, hogy ennyire nyíltan bevalljam neki, hogy mit érzek iránta. Még magamnak sem szerettem volna beismerni, annyira ismeretlen volt az egész.

- Nem is tudom –válaszoltam.

- Kocsikázhatnánk, mit szólsz? –húzta széles mosolyra a száját, kivillantva hófehér fogait.

- Jól hangzik –bólintottam rá.

Miután legalább egy tucatnyi hamburgert megvett, visszamentünk a kocsihoz. Alig három hónapja vette, használtan ugyan, de tökéletes állapotban. Látszott rajta, hogy a gazdája törődik vele. Kívül és belül egyaránt.

- Hm… isteni az illata –sóhajtott fel, amint kinyitotta a papírzacskót és kivett belőle egy hamburgert, amit azonnal felém nyújtott. –Tessék.

- Oh… nem kérek, köszi –ráztam meg a fejem. Egy porcikám sem vágyott a szilárd ételre.

- Ne mondd, hogy nem vagy éhes. Mikor ettél utoljára?

- Reggel –vágtam rá gondolkozás nélkül, amit azonnal meg is bántam.

- Akkor most azonnal rá kell vetned magad erre –nyújtotta felém újra. –Csodálkozom, hogy nem remeg kezed-lábad. Reggel óta nem enni…

Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillant, de nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar. Márpedig innen nincs visszaút. Ha csak nem akarok előállni valami oltári hazugsággal. Nem akartam. Így hát kiböktem.

- Ez nálam normálisnak számít.

Jesszus, ez tényleg az én hangom volt? Még a suttogásnál is jóval halkabb, remegős, szégyenkező… Igen. Az enyém volt. Beszéltünk már Jacobbal arról, hogy félig vámpír vagyok, az ellenség génjeit hordom magamban, de ennyire határozottan még nem tértünk ki a közöttünk lévő különbségekre.

És íme. A várt reakció. Jacob alig hallhatóan felnyögött, aztán nyelt egy nagyot. Nem tudtam, hogy fog megbirkózni ezzel az új információval, de aztán rendezte az arcvonásait és a szemembe nézett.

- Biztos nem vagy éhes? –kérdezte.

Hitetlenkedve néztem rá. Hol marad a kiakadás? A kérdezősködés? Vagy valami, ami bizonyítja, hogy egy ízig-vérig vérfarkassal ülök egy autóban? De semmi ilyesmi nem történt. Csak nézett rám válaszra várva, mintha csak az időjárásról beszélgettünk volna.

- Biztos –bólintottam, hogy nagyobb nyomatékot adjak a szavaimnak, mire elmosolyodott.

- Akkor, ha téged nem zavar, helyetted is enni fogok, mert menten kilyukad a gyomrom –mondta, azzal akkorát harapott a hamburgerbe, hogy szinte a fele azonnal el is tűnt.

- Jó étvágyat –suttogtam még mindig tanácstalanul. Ismét felém fordult; arca kikerekedett a hatalmas mennyiségű ételtől, amit a szájába tömött, a szeme pedig vidáman, sőt mi több, boldogan csillogott, miközben bólintott.

- Ez tényleg isteni finom –mondta, miután lenyelte. –Biztos nem kóstolod meg?

Huncut mosolyától kitört belőlem a nevetés. Hát lehet ennek ellenállni? –futott át az agyamon. Nem. Nem lehet. Megadóan közelebb hajoltam és beleharaptam a kezében tartott hamburgerbe. Szemeiben elégedettség csillogott, mikor hátradőltem az ülésben és rágni kezdtem. Tényleg finom volt. És valamiért sokkal, de sokkal jobban esett, mint eddig bármikor, bármilyen étel. 
      - Én megmondtam –kacsintott rám, mintha tudta volna mire gondolok.