5. fejezet - Első lépések

 Sziasztok!

Nőnap tiszteletére extra hosszú fejezetet hoztam. :D

Remélem tetszeni fog. Várom a komikat! Jó olvasást!! :)

Három nap telt el azóta, hogy visszajöttünk. Három elviselhetetlenül hosszú nap és egyszer sem láttam Jacobot azóta, hogy a tisztáson hátat fordítottam - apu kényszerített, hogy megtegyem -, és haza nem jöttünk. A ház közelébe nem jöttek, hiszen apu mérföldekről hallotta a gondolataikat, így nem volt értelme jobban megnehezíteniük a helyzetüket. Bár én tudtam egy elég nyomós okot, amiért megtehetné. Én. Én itt vagyok és szeretném látni. Még ha nem is beszélhetek vele, vagy nem maradhatok vele kettesben, már az is nagyon jól esne, ha belenézhetnék abba a fekete szempárba, amitől a térdem remegni kezd.

A családom tényleg betartotta az apunak tett ígéretüket. Sosem voltam egyedül. Se éjjel, se nappal. Akkor is Alice-el voltam, mikor valaki bekopogott az ajtón. A nappaliban ültünk és valami dögunalmas divatbemutatót néztünk, jobban mondva Alice nézte, én meg úgy csináltam, mint akit érdekel, pedig a hátam közepére nem kívántam az egészet.

Alice egy pillanatra rám nézett. Szemében furcsa, komisz fény csillogott, mintha valami csintalanságra készülne.

- Kinyitnád? –kérdezte.

Nem tudtam mire vélni a dolgot. Én sosem szoktam ajtót nyitni. Nem azért mert lusta vagyok, hanem mert Emmették nem örültek volna neki. Hiszen, bár a vámpírok kitűnő hallással rendelkeztek, nem kockáztatták az épségem.

- Persze –vágtam rá némi habozás után.

Vámpírsebességemnek köszönhetően alig fél másodperc múlva az ajtónál voltam és szélesre tártam. A lábam azonnal földbe gyökerezett. Jacob állt előttem, hús-vár valójában. Mindössze egy levágott szárú farmert viselt ismételten. Még cipő sem volt rajta. Izmai olyan feszesek voltak, amit még Emmett is megirigyelhetett volna.

Amint meglátott, olyan hirtelen lépett hátra, mintha valaki meglökte volna. Eltátotta a száját, fekete szemei pedig elkerekedtek. Úgy láttam, elfelejtette, hol van, vagy legalábbis hogy miért jött. Megköszörültem a torkom.

- Szia –leheltem alig hallhatóan. Nem csak ő volt zavarban. Én is. Napok, sőt évek óta vártam erre a pillanatra, erre most hirtelen itt állt előttem, és fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki.

- Hello –vágta rá azonnal. Talán a hangomtól visszatért a jelenbe. Szemeit az enyémbe fúrta. Tudtam mire gondolt; olyan, mint anyué volt, emberként. Reméltem, hogy nem okozok neki fájdalmat ezzel, de nem láttam rajta, hogy szenvedne. Már nem. Ami köztünk történt a tisztáson, az örökre megváltoztatta az anyuhoz fűződő érzéseit. Nem tudtam, honnan tudom, csak tudtam.

- Ööö… izé… csak azért jöttem, hogy szóljak még nincs semmi fejlemény.

Biztos látta apuékat elmenni –gondoltam. És ha nincs itt apu, akkor nem hallja a gondolataikat, tehát nem tudjuk meg Sam üzenetét. Ezek szerint csak ezért jött. Kötelességből. A csalódottságot, ami a szívembe költözött lehetetlen volt elnyomni. Nem is rám kíváncsi…

- Oké –bólintottam kissé mereven.

- Most megyek –mondta, majd hátat fordított. Egyszerű, könnyű mozdulat volt, míg én alig tudtam rávenni a fejem az imént, hogy megmozduljon. Ennyivel különböznénk ezzel a minket összekötő dologgal kapcsolatban? Én majd’ belepusztulok, míg ő kényelmesen elindul a lépcső felé? De akkor mi történt a tisztáson? Apu sem tarthatta volna távol tőlem, ha Sam nem kapja el a karját. Azt mondta, összetartozunk és a biztonságom a legfontosabb a számára. Akkor most miért megy el? –zakatolt az agyam, akár egy gőzhenger.

Mielőtt még megakadályozhattam volna magam már ki is léptem az ajtón és becsuktam magam mögött. Persze fölöslegesen, mert Alice így is hallotta minden szavunkat, de így azért mégiscsak diszkrétebbnek éreztem.

- Nagyon sietsz? Mi még alig ismerjük egymást.

Ezt tényleg én mondtam volna? Mióta vagyok ennyire bátor?

Meglepődve fordult vissza. Szemöldöke a homloka közepéig felszaladt.

- Te meg akarsz ismerni engem?

Hitetlenkedés tükröződött a hangjából, mintha ez a lehetőség eszébe sem jutott volna.

- Igen –bólintottam mosolyogva. Ezek szerint nem azért akart elmenni, mert nem kíváncsi rám, hanem azért mert azt hitte, én nem vagyok kíváncsi rá. Ez azért megnyugtató volt.

Elmentem mellette és leültem a legfelső lépcsőfokra. Követte a példámat. Alig volt köztünk húsz centi távolság mégis nagyon távolinak tűnt számomra. Mintha nem itt lennénk, hanem a világ két ellentétes részén és semmi esélyünk sem lett volna rá, hogy együtt legyünk. Ettől a gondolattól elszomorodtam.

- Hol vannak a többiek? –kérdezte kiszakítva a gondolataimból.

- Nagyapa a kórházban, visszakapta a munkáját a nyárra, Alice a nappaliban, Emmett és Jasper elmentek valahová, Rosalie és nagymami pedig bevásárolnak a vacsorához.

Gratulálok Kendra, sikeresen elrontottad az eddig sem túl rózsás hangulatot. Miért kellett felhoznom a vacsora témát? Jacob arca azonnal megrándult és bűntudatos lett.

- Figyelj –kezdte. –Én sajnálom…

- Ne –szóltam közbe azonnal. Nem akartam hallani, ahogy szabadkozik, amiért nem fogadják el az ételt, amit nagymami nap, mint nap megfőz nekik, de ők visszautasítják. –Nem szükséges. Megértjük, hogy nem fogadjátok el, de nagymami már csak ilyen. Egy gondoskodó anya. Abban bízik, hogy egy idő után megtörik a jég.

Ezen elgondolkozott egy kicsit, mintha azon töprengene, hogy van-e rá esély, hogy így legyen. Reméltem, hogy igen. Szerettem volna egyszer vele vacsorázni. Már ha azt a két-három falatot vacsorának lehet nevezni, amit le szoktam erőltetni a torkomon.

- Apu és anyu pedig Charlie-hoz mentek –folytattam az előző beszámolót, mintha nem került volna szóba semmi kellemetlen téma.

Jacob azonnal megborzongott, amiért ismét elátkoztam magam.

- Ne haragudj –mondtam. –Nem akartalak bántani ezzel.

- Nem, nem –tiltakozott. –Csak néha elfelejtem, hogy kik a szüleid.

Na azt nem nehéz, tekintve, hogy velük egykorúnak tűnök. Mindenesetre szerettem volna, megkönnyíteni ezt az egész helyzetet a számára.

- Ha gondolod, hívhatom őket Bellának és Edward-nak –ajánlottam fel. Charlie nagyapa előtt is így hívtam őket. Nem esne nehezemre Jacob jelenlétében is a nevükön szólítani őket.

- Nem szükséges –rázta meg a fejét. –Nem zavar, csak szokatlan.

- Ezt megértem.

Hirtelen kicsapódott mögöttünk az ajtó, mire hátra fordultam. Emmett volt az. Széles vállaival elfoglalta az egész ajtót. Szemei villámokat szórtak, ahogy ránk nézett. Félelmetes volt, bár nem rám nézve. Sokkal inkább Jacob épségét figyelembe véve.

- Ti meg mit csináltok?! –kérdezte dühösen.

- Beszélgetünk –mondtam olyan nyugodtan, ahogy nagyapa szokott beszélni a feszült helyzetekben. Nem engedhettem meg magamnak, hogy elveszítsem a lélekjelenlétemet.

Emmett figyelmen kívül hagyta a válaszomat, helyette inkább Jacobhoz fordult.

- Mit keresel itt, kutya?!

Épp közbe akartam szólni a megszólítás miatt, de Jacob megelőzött.

- A vendégszereteted vetekszik a szőkéével –jegyezte meg, mire Em fenyegetően megfeszítette az izmait.

Felpattantam és eléálltam, mielőtt végképp elveszíti a türelmét.

- Emmett –szólaltam meg határozottan és a mellkasára tettem a tenyerem. –Nyugodj meg. Csak beszélgettünk.

Mit meg nem adtam volna érte, ha Jacob eltűnik a közelünkből. Valószínűleg ő is erre a következtetésre jutott, mert hallottam, ahogy feláll mögöttem és elindul lefelé a lépcsőn.

- Jelentés átadva, további vidám beszélgetést –mondta csípősen.

Emmett felmordult.

- Ne foglalkozz vele, hallod? Figyelj rám!

Emmett szeme lassan teljesen besötétedett, ahogy Jacob után nézett. Reméltem, hogy minél messzebb ment, mielőtt még egymás torkának esnek. Nem értettem miért kellett annak a hülyének még külön ingerelnie is Emmett-et! Nem látta rajta, hogy milyen ideges anélkül is? Hogy lehetett ilyen felelőtlen? Bele sem mertem gondolni, mi lett volna, ha Em elveszíti a fejét és megtámadja Jacobot. Nem biztos, hogy meg tudtam volna állítani időben.

- Miért beszélgetsz vele? –szegezte nekem a kérdést. Ilyen hangsúlyt sem ütött meg még velem szemben. Jó, még ilyen idegesnek sem láttam soha. Hatalmas veszekedés előtt álltam, de elhatároztam, hogy ezúttal nem engedek. Nem fog az általa helyesnek vélt irányba terelgetni.

- Miért ne beszélgethetnék vele?

- Azért mert veszélyes –sziszegte a fogai között.

- Ugyan már –sóhajtottam fel. –Ezt csak ti mondjátok azért, ami. Egy vérfarkas. Na és? Mi meg vámpírok vagyunk. Mi talán kevésbé vagyunk veszélyesek, mint ők?

- Nem akarom, hogy bármi közöd legyen hozzá! –parancsolt rám határozottan. Olyan szigorúan nézett rám, hogy egy pillanatra sem vonhattam kétségbe, teljesen komolyan gondolja.

- Ez meg mit jelentsen? –kérdeztem dühösen. –Megtiltod, hogy szóba álljak vele? Esetleg még szobafogságra is ítélsz?

- Igen –vágta rá. –Megtiltom, hogy a közelébe menj!

Elhűlve bámultam rá. Sosem hallottam őt így beszélni. Nem csak velem, senkivel sem. Mindig mindent viccként fogott fel, még azt is, hogy egy csapat újszülöttel kell harcolnia. De most, hogy rólam volt szó… teljesen kivetkőzött magából. Komoly lett. Méghozzá megingathatatlanul. Tudtam, hogy csak azért reagált így, mert szeret és félt, de elegem volt belőle, belőlük. Hogy folyton védeni akarnak mindentől. Nem kérek belőle többet!

- Ezt nem teheted! –kiáltottam fel. –Nem tilthatsz meg nekem semmit! Nem vagy az apám!

Tudtam, hogy az utolsó mondattal a lelkébe gázolok, de nem érdekelt. Mióta visszajöttünk Forks-ba annyi mindent voltam kénytelen lenyelni a családommal kapcsolatban, hogy ezt már nem voltam hajlandó elfogadni. Bár az is igaz, hogy nem voltam teljesen tudatában, hogy mit vágok a fejéhez. Nem volt szép tőlem, hogy pont rajta töltöttem ki a haragomat, főleg azok után, hogy egész életemben mellettem volt és a tenyerén hordozott. Hálátlannak éreztem magam, de képtelen voltam visszafogni magam. Még azok után is, hogy hátra tántorodott szavaimtól és elkomorult az arca, továbbra is dacosan néztem rá.

- Tényleg nem vagyok az apád, de ugyanúgy szeretlek! Szerinted Edward mást fog mondani? –nézett mélyen a szemembe. –Szerinted ő örülni fog neki, hogy egy vérfarkassal kavarsz?

- Kavarok?! –csattantam fel. –Az istenért, csak beszélgettünk! Nem készültem feleségül menni hozzá!

- Még csak az kéne –tekintete fájdalmas és dühös volt egyszerre.

- Szóval ez a bajod –mondtam és megpróbáltam uralkodni a hangom remegésén. –Nem az a probléma, hogy Jacobbal beszélgettem, hanem hogy fiú. Ha Leah-val ültem volna itt egy traccsparti kellős közepén, az teljesen természetes lenne még akkor is, ha történetesen ő is vérfarkas. Vagy tévedek?

Döbbenten nézett rám. Eltelt néhány másodperc, mire zavartan megszólat.

- Nem tudom, miről beszélsz.

- Valóban? Akkor beszéljünk inkább arról, ami a tisztáson történt Jacob és köztem és ti mindannyian mélyen hallgattok róla.

Feltűnően kerülte a pillantásomat, amitől csak még jobban dühös lettem.

- Tudom mitől félsz. Hogy megismerkedek valakivel és hozzámegyek feleségül. Azt szeretnéd, ha még mindig az a pici baba lennék, akit lehet babusgatni és irányítani. De Em, kérlek! Nézz rám! Felnőttem!

- Ebben nagyon tévedsz! –vágta rá. –Talán testileg felnőtt vagy, de lelkileg nem. Fogalmad sincs, milyen veszélyek fenyegetnek az életben.

- Emmett! –olyan erősen ejtettem ki a nevét, amennyire csak tudtam. –Meg tudom ítélni, hogy mi jelent veszélyt és mi nem! És biztos vagyok benne, hogy Jacob nem veszélyes!

Meglepődtem magamon. Nem féltem Jacob-tól, de nem is tartottam őt kezes báránynak. Bárcsak tudnám, mitől érzem mégis azt, hogy legalább olyan biztonságban vagyok mellette, mint a családommal. Mert ezt éreztem. Teljes szívemmel.

- Nem érdekel, hogy milyen érettnek képzeled magad –folytatta Emmett a prédikációját. –Megtiltom, hogy a közelébe menj!

- A francba már! –kiáltottam. –Nem vagyok már gyerek! Nem bánhatsz úgy velem, mintha az lennék!

Hátat fordítottam neki és futni kezdtem. Nem lett volna értelme, ha utánam jön, mert sokkal gyorsabb voltam, mint ő. Aputól örököltem ezt is. Őt ugyan nem tudtam lehagyni, de a többiek labdába se rúghattak mellettem.

Hallottam, ahogy utánam kiáltott, de nem fordultam vissza. Minél távolabb akartam lenni tőle. Fogalmam sem volt róla, hogy merre megyek, csak élveztem, hogy a szél az arcomba csap és magam mögött hagyhatom a lelkemet terhelő dolgokat. Ha megtehettem volna, egy évig vissza sem jönnék. Milyen jó lenne egy kis szabadság… Mindenem megvan, amit csak szeretnék, legyen az méregdrága bútor, vagy ruha, cipő… akármi. Mégis fogoly vagyok. Nyolcan lesik minden kívánságom, szabad akaratom még sincs. Pedig csak erre a két dologra lenne szükségem. Semmi másra. Nem kell a pénz. Csak egyenrangú családtag szeretnék lenni, akinek adnak a szavára.

Az időérzékem teljesen elszállt. Aztán megláttam egy széles törzsű bükkfát és lelassítottam. Letelepedtem mellé, és végre engedtem, hogy a torkomat szorító sírás felszínre törjön. A térdeimre hajtottam a fejem és zokogtam. Tudtam, hogy csak védeni akart, de megbántott. Úgy beszélt rólam, mintha egy buta kis fruska lennék, aki nem tud vigyázni magára. Nem értettem miért nem képes megbízni bennem.

- Miért itatod az egereket, Hercegnő?

Hirtelen felkaptam a fejem. Egy árva lépést sem hallottam, pedig kifinomultabb a hallásom, mint az embereknek. Jacob mégis teljesen észrevétlenül került a közelembe.

- Ne nevezz így! –morogtam, hiszen eszembe jutott mikor hívott így először. A tisztáson, amikor épp gyűlölködve felém fordult, bár nagybátyáim miatt nem látott rendesen csak a ruhámat.

- Miért? Nekem tetszik –mondta és leült egy másik fához.

- Van nevem is –vágtam rá.

- Igen, tudom, Miss Kendra Cullen Hercegkisasszony –vigyorgott rám, miközben ünnepélyesen fejet hajtott. A pulzusom az egekbe szökött egy másodperc alatt és kirobbant belőlem a nevetés. Ez volt az a Jacob, akit anyu emlékeiben láttam. A vicces, kedves, irtó aranyos srác, aki folyton megdobogtatta a szívemet.

- Na, most már, hogy túl vagyunk a bemutatkozáson, elmondod, hogy mi történt? –kérdezte.

Ettől kissé megint elkomorultam.

- Csak összevesztem Emmettel –mondtam.

- Miattam –vágta rá bűntudatosan.

- Nem! –tiltakoztam azonnal. –Te csak ürügy voltál.

Az arcomba tódult a vér, mikor megláttam kérdő tekintetét. Magyarázatra várt.

- Az a baja, hogy fiú vagy –mondtam kicsit halkabban, de biztos voltam benne, hogy így is tökéletesen hallja. Elvégre a vérfarkasoknak is hiper-szuper fülük van. –Na nem mintha lenne oka ezért haragudnia rád, hiszen… csak beszélgettünk, nem?

Totál idiótának éreztem magam ettől a magyarázkodástól. Miért nem vagyok képes befogni a számat? Legalább egyszer!

- De –felelte nem túl meggyőzően, de mielőtt még jobban belemerülhettem volna a dologba, már mondta is tovább. –Szóval ő egy ilyen buzgó diktátor, aki meg akar védeni a fiúktól?

- Emmett olyan, mintha a bátyám lenne, vagy inkább egy második apa –magyaráztam az igazsághoz hűen. –Nem látja be, hogy felnőttem. Azt hiszi ötéves, vagyok.

- Tudtommal még a hármat sem töltötted be –szólt közbe vigyorogva. Szóval vicces akar lenni. Ez cuki, de most nem nagyon voltam vevő rá.

- Tudod, hogy értettem –húztam el a számat.

- Aha –bólintott, aztán csend telepedett közénk. Nem az a fajta kínos hallgatás, hanem inkább az a megnyugtató fajta, ami jólesik néha.

- Tényleg nem hallottad, hogy jövök? –kérdezte, mire ismét rá néztem.

- Nem –válaszoltam. –Ez is olyan farkas tulajdonság? Hogy ilyen csendben vagytok?

- Igen, de én azt hittem ti attól még meghalljátok…

- A többiek igen, de én sajnos ezt nem örököltem aputól –mondtam egy sóhajjal. –Jobb a fülem, mint az embereké, de közel sem annyira, mint a vámpíroké.

Rávigyorogtam, mire elfordította a fejét, mintha zavarban lenne. Nem gondoltam volna, hogy Jacob Black egy egyszerű mosolytól is zavarba jöhet. Ez még jobban megnövelte őt a szememben.

- És mi mindent örököltél még tőle? –kérdezte, hogy elterelje a témát nyilvánvaló zavaráról. –Te is belelátsz a fejembe?

- Így nem –vágtam rá azonnal. Végtelenül boldog voltam, hogy meg akar ismerni. Másként nem tette volna fel ezt a kérdést. –Ahhoz meg kell érintenem az illetőt. De az én képességem egy kicsit összetettebb, mint apué. Ő csak azt hallja, amire abban a pillanatban gondolnak. Ezt én is hallhatom, ha hozzáérek, de ezenkívül még az emlékeiben is kutathatok és a sajátomat is megmutathatom másnak –magyaráztam lelkesen.

- Hogyan működik? –kérdezte hirtelen támadt mohósággal.

- Csak koncentrálnom kell –válaszoltam. –Szerencsére ki tudom kapcsolni, így nem kell tartani az érintésemtől. Engedély nélkül nem szoktam kutakodni.

- Ha most megfogom a kezed, meg tudod mondani, hogy… mondjuk, mit kaptam a tizedik szülinapomra?

- Igen –bólintottam.

- Próbáljuk ki –lelkendezett, ami igencsak meglepett. Sosem gondoltam volna, hogy önszántából képes lesz felvetni azt a lehetőséget, hogy a fejébe nézzek. Bár isten látja lelkem, semmire sem vágytam jobban. De a szavam kötött; engedély nélkül soha!!!

- Biztos vagy benne? –kérdeztem miközben felállt a földről. –Nem akarok betörni a személyes gondolataidba.

- Ugyan kit érdekel –legyintett és leült mellém. –Mit kell csinálnom?

Csodálatos illata teljesen elkápráztatott. Tömény erdő illat áradt belőle, ami nem meglepő, hiszen most is ott voltunk, de valahogy ez sokkal kellemesebb volt. Az ember szájában összefut tőle a nyál. Na persze nem olyan vámpír módra, hogy beleharapjak, hanem olyan emberi szempontból, hogy jó lenne odahajolni hozzá és mélyen beleszippantani, hogy még jobban élvezhessem.

A barna bőréről már nem is beszélve. Mint mindig most is félmeztelen volt, és valami elmondhatatlanul vonzotta a kezemet. Szerettem volna mindenhol végigsimítani rajta, hogy felfedezzem a legrejtettebb zugait is. De nem tehettem. Kezdünk ismerkedni, de még korántsem annyira, hogy ilyen személyes kontaktusba kerüljünk. És azt sem tudtam, hogy ő hogyan reagálna rá. Biztos nem díjazná, ha egy olyasvalaki, mint én (félig vámpír), csak úgy fogná és végig taperolná a testét.

- Csak add ide a kezed –válaszoltam az előző kérdésére, mire hezitálás nélkül felém nyújtotta hatalmas tenyerét.

Próbáltam uralkodni a szívemen, ami őrült tempóba kezdett, de hasztalan volt. Amint összesimult a tenyerünk, jóleső borzongás vonult át rajtam. Olyan forró volt, hogy szinte sütött, de jó értelemben. És hihetetlenül puha volt. Olyan, amit az ember nem szívesen enged el. Pláne az, aki eddig csak a fagyos, kőkemény érzését ismerte. Szerettem a családomat, nem is zavart, hogy olyanok, amilyenek, de ez a melegség maga volt a mennyország.

Amint megnyitottam az elméjét, a képek azonnal megjelentek előttem, a tekintetem pedig elhomályosult. Nem volt nehéz megtalálni a tizedik születésnapját. Az egész emléket alig két másodperc alatt lepörgettem magam előtt, de mielőtt még megszakíthattam volna a kapcsolatot, meghallottam a hangját. Nem kívülről, hanem a fejemben.

- Mennyivel puhább a bőre… és meleg. Legalábbis a vámpírokhoz képest. Annyira selymes, ahogy átfogja az ujjaimat… és milyen törékenynek tűnik…

A kapcsolatot hirtelen szakítottam meg. Jó lett volna még maradni egy kicsit és hallgatni a gondolatait, de az már túlzás lett volna. Elvégre csak arról volt szó, hogy megnézem a szülinapját, amit ugye meg is tettem.

- Azért van, mert dobog a szívem –mondtam gondolkozás nélkül, mire értetlenül nézett rám. Persze, nem tudta, hogy kihallgattam a gondolatait. Elpirultam, már amennyire el tudok, és magyarázkodni kezdtem. - Azon gondolkoztál, hogy miért nem jéghideg és kemény a kezem. Azért, mert dobog a szívem. De mivel lassabban, alacsonyabb a testhőmérsékletem egy-két fokkal –na jó, most már igazán elég ebből a kínos helyzetből. Megköszörültem a torkom. –Egyébként pedig új biciklit kaptál –vigyorogtam rá. Sosem fogom elfelejteni a kis Jacob izgatottságát, amint kimegy a ház elé, ahol apja széles mosollyal az arcán várja, mellette pedig a kék bicikli csillog a fényben. Aranyos kisfiú volt. Sőt mi több. Egyszerűen imádnivaló, ahogy odaszaladt, hogy azonnal kipróbálhassa.

- Ez lenyűgöző –nyögte csodálattal a hangjában. –Nem éreztem semmit. Azt hittem legalább az emléket fel fogom idézni, hogy láthasd, de nem… Egyáltalán nem jutott eszembe az a szülinap, míg meg nem szólaltál.

Igen, a kezem tanulmányozása jobban lekötötte.

- Nem kell rágondolnod, hogy lássam –mondtam vidáman. Elszállt belőlem minden, ami eddig a szívemet nyomta. Nem érdekelt az Emmett-tel folytatott vita, se semmi más. Az volt a fontos, hogy itt ülünk egymás mellett azzal az emberrel, akiről mindig is álmodoztam.

- Akkor mégis hogy csinálod? –kérdezte kíváncsian.

- Hát… - kezdtem keresni a megfelelő szavakat, hogy rendesen megérthesse -, úgy képzeld el, mint egy DVD menüjét. A jelenetválasztást. Az emlékek sorrendben vannak, nekem csak ki kell választanom, hogy melyiket akarom látni.

Emésztgette néhány pillanatig a hallottakat. Gondolom nem lehetett könnyű elhinni mindezt. Gondolatolvasás, emléklátás. Bár farkasként ők is hallják egymás gondolatait, de ez azért mégis más. Nem is kicsit. Ott a barátairól van szó, de itt… egy vadidegenről, aki bármit ki tud lesni a fejéből. Már ha szeretné. És én mást sem szerettem volna, mint minden emlékét megnézni, de visszafogtam magam.

- És így bármelyik emlékemet megnézheted, úgy, hogy nem is tudok róla? –kérdezte hirtelen.

- Igen –vallottam be nem túl lelkesen. Most jön a kiborulás és a felháborodás - gondoltam. Mindenesetre én így reagálnék, ha valaki be tudna törni a privát szférámba, úgy hogy nem tehetek ellene semmit.

Lepillantott a kezünkre, ami még mindig összefonódva pihent közöttünk. Eddig észre sem vettem, hogy még mindig egymást érintjük. Annyira természetesnek tűnt, olyan megszokottnak, pedig ez volt az első alkalom, hogy fizikailag érintkeztünk. Azonnal visszarántottam a kezem, bár a szívem akart beleszakadni, hogy el kell távolodnom tőle, de nem akartam, hogy azt higgye az engedélye nélkül betörök a fejébe.

Zavartan beletúrtam a hajamba.

- De nem néztem meg más emlékedet, esküszöm –hadartam. –Nem szoktam megsérteni a személyiségi jogokat. Komolyan.

- Oké, elhiszem –nevette el magát a heves magyarázkodáson. –De miért nem? Sokan kihasználnák ezt a képességüket és nem zavartatnák magukat olyan idézőjelben apróságokért, mint a személyiségi jogok.

Kerültem a tekintetét és megint elpirultam. Ez a nap már másról nem is fog szólni csak a kínos beismerésekről?

- Régebben engem sem érdekelt –ismertem be őszintén.

- Tényleg?

Megkockáztattam egy pillantást az arcára. Kaján vigyorral várta a folytatást, ami valamelyest oldotta a feszültségemet.

- Tényleg –bólintottam. –De miután belefutottam néhány kínos emlékbe…

- Miféle kínos emlékbe? –kíváncsiskodott tovább.

A józan eszem azt súgta, nem mondjak neki többet, de a szívem sürgetett. Azt akarta, hogy Jacob ismerjen. Tudjon a fogadalmamról és minden másról, ami én vagyok.

- Egyszer megakartam nézni nagyapáék esküvőjét, de nem szálltam ki belőle elég korán és… nos, beleestem a nászéjszakájukba…

Olyan hangos röhögésben tört ki, amit valószínűleg még a szomszédos államban is hallani lehetett. Néhány másodperc múlva aztán észbekapott és visszafogta magát, de a gonoszkodó mosolyt már nem volt képes leküzdeni, ami a szája sarkában virított.

- Ne haragudj –szabadkozott az elfojtott nevetéstől elcsukló hangon. –Csak… csak elképzeltem…

Elvigyorodtam. Sosem tudnék rá ilyesmiért haragudni. Bár azt hiszem másért sem nagyon. Kivéve a családomat. Ha őket bántja, az olyan, mintha engem bántana, de az előbbi nevetés inkább aranyos volt, mint bosszantó.

- Most már valóban vicces, de akkor gondolhatod milyen kínos volt a szemükbe nézni.

- El tudom képzelni –kuncogta.

- Azóta nagyon óvatos vagyok, ha valakinek az emlékeit nézem. Próbálok minél kevesebb részletet megnézni.

Néhány percig csendben ültünk és csak néztük egymást. Jacobnak olyan fekete volt a szeme, hogy a pupilláját is alig lehetett észrevenni. Egy embernek valószínűleg fel sem tűnne, de vámpírszemmel nekem könnyű dolgom volt. Bőre maga volt a gyönyörűség. Sötét aranybarna. A nap sugarai, amik utat törtek maguknak a fák koronáján át, játékosan csillogtak rajta.

- Mesélj magadról –szólalt meg hirtelen. Hangja most sokkal mélyebbnek tűnt, mint az előbb. A tekintete is furcsa volt. Olyan, mint akkor éjjel a tisztáson, amikor először találkoztunk –vesébe látó.

- Mit szeretnél tudni? –suttogtam vissza. Ennél többre nem futotta az erőmből, annyira a szívemig hatolt ez a nézés.

- Mindent –vigyorgott rám, kivillantva ezzel vakítóan fehér fogait.

De ezzel az egyetlen „normális” mozdulattal visszarántott a jelenbe. Gyorsan megráztam a fejem, hogy végképp koncentrálni tudjak, aztán várakozásteljesen néztem rá.

- Valami konkrétabb?

Felnevetett. A szívem ki akart ugrani ettől a hangtól. Istenem… Ez maga a mennyország.

- Oké –mondta. - Hol nőttél fel?

Nem láttam okát, hogy hazudjak. Talán a családom nem örülne neki, ha elmondanám, de úgy éreztem ez a helyes. Ráadásul már attól a gondolattól, hogy hazudjak Jacobnak, felfordult a gyomrom. Ami az én esetemben igencsak furcsa jelenség volt.

- Van egy szigetünk a Csendes-óceánon –mondtam, mire Jacob-nak kikerekedtek a szemei.

- Van egy szigetetek? –kérdezett vissza, csak hogy biztos legyen benne, hogy valóban jól hallotta-e.

- Igen –bólintottam és visszafojtottam egy mosolyt. Nem lenne túl kedves, ha kinevetném. –San Fransisco-ból könnyen el lehet jutni oda.

- És milyen? Mármint mekkora?

- Nagy –húztam el a számat. –Sajnos nem akkora, hogy az ember el tudjon bújni a rokonai elől néhány órára.

Megütközve nézett rám.

- Azt hittem szereted a családodat.

- Szeretem is –siettem a válasszal, mielőtt még félreértené. –Csak tudod elég fárasztó, amikor a nap huszonnégy órájából harmincat körülötted vannak és lesik minden mozdulatodat. Tudom, hogy szeretnek, és csak kényeztetni akarnak, de néha komolyan túlzásba esnek.

- Például?

Nem kellett gondolkodnom a válaszon. Imádott családom persze rengeteg furcsa dolgot csinált mióta én voltam nekik, de volt egy, ami kiemelkedett a többi közül. Éppen azért, mert akkora butaság volt.

- Kész csoda, hogy megtanultam járni –válaszoltam halványan mosolyogva. –A családtagjaim ugyanis a fejükbe vették, hogy bizony sosem adnak ki a kezükből. Ha éppen nem anyu fogott, vagy apu, akkor Rose. Vagy nagymami. Vagy Emmett. A kezükben ettem, aludtam, játszottam… Hónapokig nem értem a padlóhoz, de még az ágyhoz vagy a kanapéhoz sem. Aztán amikor úgy két éves szinten voltam, nagyapa megelégelte a dolgot. Ő volt az egyetlen, aki józanul tudott gondolkodni, és kijelentette, hogy meg kell tanulnom járni. Akkor kerültem ki először az ölelő kezekből.

Jacob megforgatta a szemét, miközben grimaszolt.

- A családod tényleg nem komplett –mondta. Láttam rajta, hogy nem sértésnek szánta, hanem egyszerű ténymegállapítás volt, éppen ezért nem is haragudtam érte. És igaza volt.

- Ahogy mondod –vigyorogtam rá.

- Ezt mind a többiek fejéből szedted ki? Mármint onnan tudsz róla?

- Nem –ráztam meg a fejem. –Emlékszem rá.

- Azt mondtad csak két éves szinten voltál –húzta össze a szemöldökét. –Hogy emlékezhetsz rá?

Na, ez most lesz érdekes –futott át az agyamon a gondolat.

- Mindenre emlékszem, ami a születésem után történt. Az első pillanattól kezdve. –Vártam néhány pillanatot, hogy megeméssze a hallottakat, csak azután folytattam. –Még arról is vannak emlékeim, amikor anyu hasában voltam. De onnan inkább csak érzések maradtak meg. Szerettem például, amikor anyu a hasát simogatta és beszélt hozzám. Vagy amikor apu dúdolt nekem. Ezek megmaradtak.

- De hogyan? –kérdezte teljesen döbbenten. Úgy tűnt még levegőt is elfelejtett venni.

- Máshogy működik az agyam, mint egy embernek –válaszoltam. –Ahogy a vámpíroknak, nekem is fotografikus memóriám van. Sosem felejtek el semmit. És már az első pillanattól kezdve megértettem, amit mondtak nekem. Ezt nem tudom máshogy megmagyarázni.

Jake nem kommentálta a dolgot, mindössze egy bólintással jelezte, hogy eljutott a tudatági és köszöni szépen az információt, nem nagyon tud vele mit kezdeni.

Hát, még ez is jobb volt annál, mint amire számítottam...