Sziazstok!
Meghoztam az új fejezetet. :) Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval várom a komikat! :)
Jó olvasást mindenkinek! :)
Ahogy arra számítani is lehetett, a többiek örömmel köszöntöttek, miután megérkeztek. Néhányan, jobban mondva: Leah, Collin és Brady lent maradtak La Push-ban, ugyanis a rezervátumot nem hagyhatták védtelenül. Kérdeztem Jake-et, hogy miért pont ők maradtak hátra, de kitért a válaszadás elől. Elintézte annyival, hogy így alakult. Valami azt súgta, hogy miattam történt így. Leah… nem igazán volt toleráns, ha a vámpírokról volt szó. Collin és Brady pedig valóban olyanok voltak, ahogy Jake egyszer jellemezte őket: mint két farkaskölyök. Bárhol, bármikor jól érezték magukat, így valószínűleg nem sértődtek meg azon, hogy otthon kellett maradniuk.
És abban is igaza lett Jake-nek, hogy Claire-t egy pillanatra sem tudtam volna lerázni, még ha akartam volna sem. Egy tünemény volt az a kislány, ahogy nagy barna szemeivel jól megnézett magának, mintha valami furcsaságot keresne rajtam, aztán mikor nem talált semmit, csalódottan felsóhajtott.
- Ugyanolyan vagy, mint mi! – mondta, mire mindenki - engem is beleértve -, elnevette magát.
- Külsőre tényleg olyan vagyok – mosolyogtam rá, aztán leguggoltam elé, hogy az arcunk egy vonalba kerülhessen.
- És belsőre? – kérdezte izgatottan.
- Többnyire belsőre is olyan vagyok.
- És mit eszel? – olyan izgatottan csillogott a szeme, szinte mohón falta a szavaimat.
Fogalmam sem volt mennyire lehetek vele őszinte, ezért segélykérően néztem Quil-re, aki bólintott, hogy nyugodtan mondjam el az igazat. Úgy gondoltam ez a kislány már elég edzett ahhoz, hogy megbirkózzon ezzel a „kis aprósággal” is.
- Ugyanazt amit ti – válaszoltam, reménykedve benne, hogy ennél jobban nem akar belemenni a témába, de nem volt olyan szerencsém.
- És szoktál vért is inni?
- Ööö… - Kissé zavarba jöttem tőle, hogy ennyi ember előtt kellett erről beszélnem, még akkor is, ha mindannyian tisztában voltak azzal, hogy mi az igazság. – Igen, szoktam vért inni – adtam meg végül a várva várt választ.
Claire már épp lecsapott volna a témára, azt hitte ez valami fantasztikus dolog, mikor Quil elhívta tőlem, hogy segítsen neki valamiben. Egyértelmű volt a dolog számomra – csak nekem akarta megkönnyíteni a helyzetet. Valószínűleg mindenki észrevette mennyire kényelmetlenül érzem magam.
- Minden rendben? – jött oda hozzám Jake, és egyik kezével átkarolta a derekamat.
- Persze – mosolyogtam rá. Nem volt teljesen őszinte se a mosoly, se a szavaim, de reménykedtem benne, hogy idővel könnyebb lesz.
És igazam is lett. A nap további részében a fiúk a felújítást végezték, míg mi lányok, a konyhában serénykedtünk, hogy a folytonos éhenkórászok jól bekajálhassanak, ha végeztek.
- Mennyi normális ételt szoktál enni? – kérdezte Kim.
Meglepetten emeltem rá a tekintetem. Nem gondoltam volna, hogy ő is faggatózásba kezd, de az arckifejezése arra engedett következtetni, hogy kíváncsi. Claire is egyből abbahagyta a „mosogatást” és fülelni kezdett. Sőt, még Rachel is élénk érdeklődéssel fordult felénk.
- Hát… Igazából nem túl sokat – vallottam be. – Minden nap eszek egy kicsit. Néhány falatot reggel és este. Többre nincs szükségem.
- És milyen gyakran jársz… izé… tudod, vadászni?
Szegény Kim – gondoltam. – Mindent tudni akar, de fogalma sincs, hogyan kérdezzen rá a dolgokra, hogy ne sértsen meg vele.
- Néhány hetente – mosolyogtam, hogy oldjak egy kicsit a feszültségén, ami láthatóan el is érte a kellő hatást, ugyanis vállai ellazultak és arckifejezése is nyugodtabb lett.
- És miből szoktál inni? – ütötte tovább a vasat Claire.
- Leginkább szarvasból.
Nem tartottam a legjobb ötletnek, hogy Claire – aki valljuk be még egy ártatlan gyerek volt – minden véres részletről tudjon, de Quil nem tudott eltitkolni előle semmit, ahogy a többiek sem. Jake elmesélte még útközben, hogy eleinte nem akarták beavatni a durva dolgokba, de olyan kis ravasz, hogy mindent megtudott, bármit is próbáltak elhallgatni előle. És miután rájött arra, hogy Quil farkassá tud válni, kikövetelte magának, hogy láthassa is. Ő volt a legbátrabb kislány, akit valaha hátán hordott a föld.
Be kell vallanom, csodálkoztam rajta, hogy az édesanyja csak úgy elengedte egy teljes hétre, de mint utólag kiderült, nem kellett sokáig győzködni. Quil már évek óta állandó családtagként jelen volt a kislány életében, a szülei teljesen megbíztak benne, amihez hozzájárult Emily is. Mint a bevésődés elsőszámú alanya, mindent elkövetett annak érdekében, hogy Quil-nek ne kelljen távol lennie Claire-től – így megkímélte a szenvedéstől és a totális tébolytól, amit akkor érzett volna, ha nem láthatja a bevésődését -, és elfogadtatta a szülőkkel, hogy ebben a szoros, testvéri viszonyban semmi rossz sincsen és Quil mellett Claire tökéletes biztonságban van. És ez természetes így is volt. Öröm volt kettőjükre nézni, annyira aranyosak voltak: a nagydarab fickó és a pöttöm kislány, amint épp a babákkal és játékokkal teli táskában kotorásznak, hogy előszedjék Claire kedvenc barbie-ját, amit feltétlenül meg akart nekem mutatni. Már akkor tudtam, hogy imádni fogom ezt a kislányt és akárcsak a többiek, én is beállok a „kényeztessük együtt Claire-t” táborába.
O*o*o*O
A napunk elég gyorsan elszállt. A fiúk megállás nélkül dolgoztak, így estére kész lettek a ház külsejének a felével, amit újra kellett lécezni. Nem volt a legkönnyebb munka, azt láthattam, mikor kivittem nekik a jéghideg ásványvizeket, nehogy kiszáradjanak. Mindannyian félmeztelenek voltak, de az én tekintetemet csak egy test vonzotta: Jacobé. Ott állt a ház oldalánál, mindössze egy farmer volt rajta – az is térdben levágva –, mint amikor őrjáratozik, de ezúttal felhúzott egy cipőt is és nem mezítláb volt. Legnagyobb örömömre, ugyanis rengeteg szög és mindenféle éles dolog volt körülötte a fűben.
Alaposan végignéztem rajta. Szemeim tetőtől talpig falták a látványát. Remekbeszabott felsőteste egyszerűen olyan volt, mintha egy görög istenről mintázták volna. Izmai úgy dagadtak, hogy jó lett volna végigsimítani rajtuk… Szinte már érezni véltem a kezeim alatt megfeszülni vállának gömbölyű ívét… A szám kiszáradt a gondolatra és elöntött a forróság. Nem értettem mi van velem.
- Ah, istennő vagy! – villantott rám egy szívdöglesztő vigyort, amint meglátta a kezemben a vizes palackokat.
Egyet a kezébe nyomtam azonnal, mert láttam rajta, hogy már teljesen kitikkadt a hőségben. A másikat Seth-nek nyújtottam, míg a harmadikhoz Paul állt a legközelebb, de ő tűntetően elfordult tőlem és elindult a bejárat felé, nyilván hogy olyan vizet vegyen magához, amihez nem értem hozzá.
- Remélem erre nincs szüksége senkinek – szólalt meg mellettem Quil és már ki is vette a kezemből az utolsó üveget –, mert az egészet meg fogom inni.
Jólesett, hogy legalább ő nem finnyás miattam. Bár, ahogy észrevettem, a többiek sem voltak azok. Seth Embrynek nyújtotta át a maradék vizet, míg Jake Jared-nek, aki ugyanolyan mohón vetette magát a frissítőre, mint szerelmem.
- Köszönjük – húzott magához a derekamnál fogva Jake és nem zavartatva a nézőközönységtől, megcsókolt. Nem durván, nem szenvedélyesen, csak kedvesen, érzelmesen. Nem is tartott túl sokáig – főleg, hogy a fiúk egyből „húúú-zni” kezdtek, amivel kiérdemelték, hogy Jacob gyilkos pillantást vessen rájuk, én meg fülig piruljak.
- Elég lesz, srácok! – szólt rájuk Jake keményen. Először hallottam ki hangjából az alphai erősséget. Nem tudom miért, de ez tetszett. Jobban is, mint kellett volna…
A többiek persze hallgattak rá, de a kaján vigyor ott maradt a szájuk szegletében. Ők legalább nem fanyalogtak és fintorogtak…
Amint visszajött Paul – kezében persze egy vámpírmentes ásványvizes palackkal –, én is visszatértem a lányokhoz, hogy életemben először zöldséget pucoljak. Nem mondok el túl sok újdonságot azzal, hogy oltári béna voltam. A kezem egyszerűen nem állt rá a hámozóra, Kim hiába mutatta meg egymás után többször is.
- Még sosem csináltál ilyet? – kérdezte Rachel kuncogva. Láthatóan élvezte a bénázásomat.
- Soha – ráztam meg a fejem.
- Az meg hogy lehet? – lepődött meg Kim.
Nem volt mit tenni, elkezdtem nekik mesélni életem történetét, ami egy valóságos tündérmese volt, állandó kényeztetéssel és tennivalók nélkül.
- Ezt nem mondod komolyan! – csóválta a fejét Rachel helytelenítően, miután a végére értem.
- De bizony, hogy komolyan mondom! – vágtam rá.
- A családod nem teljesen százas – jegyezte meg, mire kirobbant belőlem a nevetés. Mintha csak Jake-et hallottam volna… És ettől csak még inkább megkedveltem sógornőjelöltemet.
- Én szoktam segíteni anyucinak – szólt közbe Claire ártatlan arckifejezéssel. –És ő hagyja nekem.
- Akkor te egy nagyon szerencsés kislány vagy – cirógattam meg az állát, mire megborzongott egy kicsit.
- Hideg a kezed! – mondta felhúzott orral, mire azonnal visszarántottam az ujjaim.
- Bocsi – haraptam be az alsó ajkam, attól félve, hogy megijesztettem, de szerencsére nem így volt. Mindössze csak az emberi és a forró érintéshez szokott.
- Ez egy különbség közöttünk, ugye? – kérdezte ismét vágyva a tudásra. Mielőtt még válaszoltam volna, elgondolkoztam rajta, hogyha ez a tudásvágy és intelligencia, amit egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni, megmaradt felnőttkorára is, valószínűleg ő lesz az Egyesült Államok első női elnöke…
- Igen, ez egy különbség – kitapintottam a pulzusomat a csuklómon és odatettem Claire kicsiny ujjait. – Érzed? – kérdeztem. Néhány pillanatig koncentrált, aztán bólintott. – Így ver a szívem. Kicsit lassabb, mint neked, vagy a többi embernek, és ezért hidegebb a bőröm.
Közben Kim is odajött hozzánk és Claire kicsi kezét a saját csuklójára tette, hogy a kislány egyszerre érezhesse mindkettőnk szívverését, és jobban különbséget tudjon tenni.
- Ez annyira király! – lelkendezett egy perc intenzív figyelem után.
- Ha te mondod – kuncogtam és összepillantottunk Kimmel. Láttam, ő is jól mulat Claire hiperaktivitását.
Ezek után csak figyeltem őket, új ismerőseimet, akik ugyanabban a cipőben jártak, mint én. Mindannyian egy farkas bevésődése voltak. Épp csak annyi különbség volt közöttük és közöttem, hogy ők mind tökéletesek voltak erre a szerepre. Emberi lények voltak ízig-vérig, gyönyörűek mindannyian, aranybarna bőrükkel sivatagi hercegnőknek tűntek a szememben és azt vettem észre, hogy irigylem őket.
Még a vacsora után is, mikor már túl voltam a zuhanyon – megjegyezném sorba kellett állni, mert csak egy fürdő van és mindenki egyszerre akarta felfrissíteni magát –, és már az ágyban feküdtem, várva, hátha el tudok aludni, még mindig ezen járt az agyam. Elképzeltem magamban, milyen lenne, ha én is a törzsbe születtem volna, ha normális ütemben növök fel és úgy ismerem meg Jake-et, majd szeretek bele. Talán már az egész farkasos dolog előtt együtt lehettünk volna és a bevésődés által még erősebbé váltak volna az érzéseink.
Jó lett volna… Talán jobb a mostani helyzetnél is. Mert akkor én is lehetnék valaki Jacob mellett, nem csak a félvér, sápadt kis betolakodó, aki nem illik bele a társaságba. Mert valóban kilógtam onnan. Ez vacsora közben is meglátszott.
Jake mellett ültem, velem szemben Kim, míg másik oldalamon Claire. Paul amilyen távolra csak tudott, elhúzódott tőlem és a szemem sarkából láttam azt is, hogy az orrát ráncolva turkálta az ételt. Gyanítottam ez azért van, mert tudta én is segítettem az elkészítésében.
- Ez fantasztikus – mondta Jake két falat között. Csak úgy tömte magába, akárcsak a többiek, akiket nem zavart a közreműködésem.
Boldogan felmosolyogtam szerelmemre, örültem, hogy ilyen jókedvű. Magamba kényszerítettem még két falatot, de már a másodiknál úgy éreztem, képtelen vagyok lenyelni és a torkomon akad. Finom volt, szó se róla, de egyáltalán nem kívántam semmilyen táplálékot. Előző este voltam vadászni, és ilyenkor még jobban lecsökkent az emberi étel iráni igényem.
Gondolkoztam, hogy megpróbálkozzam-e a harmadik falattal, de arra már képtelen voltam rávenni magam. Lassan turkálni kezdtem én is az ételt, akárcsak Paul és próbáltam úgy tenni, mint aki közben eszik is.
- Kendra – szólalt meg egy perc elteltével Rachel. – Nem kell megjátszanod magad, ha velünk vagy.
Arca kedves volt és egy csöppnyi elítélést sem láttam rajta. Őszinte volt és ez majdnem könnyeket csalt a szemembe. Megköszörültem a torkom mielőtt válaszoltam volna.
- Köszi…
Ez volt az a különbség, ami bántott engem. Akármit tettem, akármennyire is próbáltam olyan lenni, mint ők, nem sikerült. Nem teljesen.
Ezen kattogott az agyam, mikor halkan kinyílt az ajtó. Nem ijedtem meg, tudtam, hogy Jake az. Már vagy fél órával korábban hallottam, hogy kint matat az autónál, aztán a fürdőszoba felé veszi az irányt.
Az egyik éjjeli lámpa égett az ágy mellett, így tökéletesen láthattam, ahogy becsukja maga mögött az ajtót és egy nagy sporttáskát a fal mellé dob, ami feltételeztem a ruháit tartalmazza, amiket a kiruccanásra hozott magával. Az valahogy elkerülte a figyelmemet, mikor megérkeztünk, hogy az én csomagjaimat felhozta, de a sajátját kint hagyta a csomagtartóban.
- Még ébren vagy? – kérdezte, mikor észrevette, hogy figyelem.
Csak egy laza rövidnadrág volt rajta és egy kissé viseltes papucs. Felsőtestén még látszódtak apró cseppek a tusolás után. Vonzotta a tekintetem, nem tehettem róla…
- Merre jártál? – kérdeztem vissza, és feljebb tornáztam magam az ágyban.
- Körül néztem egy kicsit, hogy minden rendben van-e – kacsintott rám sokatmondóan, mire elnevettem magam.
- Csak nem attól félsz, hogy valamelyik családtagom utánunk lopakodik, hogy szemmel tartson? – ugrattam, bár nem tagadom, megfordult a fejemben, hogy Rose vagy Emmett ilyesmire adná a fejét, de tudtam, hogy Alice azt nem hagyná nekik, ahogy a többiek sem.
- Náluk sosem lehet tudni – vigyorgott és bebújt a takaró alá. Láttam rajta, hogy fáradt. Szemei alatt látszottak a halvány árnyékok, amiket sosem szerettem. Egy kipihent, energiától duzzadó Jake-et szerettem volna mindig látni, nem egy kimerült, túlhajtott Jacob-ot.
Lejjebb csúsztam én is, fejemet a párnámra hajtottam és hagytam, hogy az idegesség, amit egész nap távol tartottam magamtól, eluralkodjon rajtam. Egyetlen egyszer aludtam Jake mellett, akkor is a fél oldala törött volt és az egész családom hallótávolságon belül volt. De most tökéletes egészségnek örvendett, ráadásul senki sem volt, aki hallhatott volna minket. A farkasoknak bár tökéletes a hallásuk, már mindannyian aludtak – míg elmélkedtem, végighallottam ki mikor alszik el. Kettesben voltunk…
Jake felém fordult, amit önkénytelenül én is leutánoztam. Nem voltam teljesen tudatában annak, hogy mit is teszek, csak engedelmeskedtem a késztetésnek. Közelebb húzódtam hozzá, így már csak pár centiméter választott el minket egymástól. Arcomon éreztem friss leheletét –olyan fogkrémet használt, mint én. Szemei csillogtak, miközben hátranyúlt és lekapcsolta az egyetlen fényforrást a szobában.
A sötétség furcsa dolog – döbbentem rá a következő pillanatban. Elfedi a valóságot, elhiteti veled, hogy egyedül vagy és hogy bármit megtehetsz, senki sem fog tudni róla. Sajnos ez nem igaz, ha „varázslényekről” van szó; tökéletesen láttuk egymást továbbra is. Ki tudtam venni Jake ajkainak vonalát, amik egyre közelebb araszoltak felém, szemeit, amik a reakciómat figyelték és karját, ami feljebb emelkedett, hogy a derekamra simuljon.
Ajkaim készségesen elnyíltak, mikor megéreztem forróságát, és izgatott örömmel fogadtam kutató nyelvét is, ami kedvesen üdvözölte enyémet és vidám táncba hívta. A szívem a torkomban dobogott, olyan ideges voltam, mint még soha. Nem tudtam, mire számítsak, mi fog történni, és nem tudtam, mit szeretnék, mi történjen.
Jake közelebb húzott magához, mellkasunk egymáshoz simult, éreztem a belőle áradó hőt, ami engem is felforrósított, valamint egyfajta furcsa nyomást is, a mellemnél, amit nem tudtam hová tenni. Nem volt kellemetlen, sőt, nagyon is jó érzés volt, éppen ezért még közelebb nyomultam szerelmemhez. Karjaimat a nyaka köre fontam, amennyire ezt fekve meg tudtam tenni és szorítottam magamhoz, mintha sosem akarnám elengedni.
Jake keze közben simogatni kezdett, először csak a derekamon, aztán kicsit lejjebb siklott, lassan, önbizalmat keresve, vagy inkább engedélyre várva. Ám amikor nem tiltakoztam, egészen lemerészkedett a fenekemre, majd onnan tovább a combomra és mikor már a térdemnél volt, ujjai belemélyedtek a hajlatba és magára húztak. Így már félig rajta feküdtem, csípőjén átvetett lábbal. Ismeretlen volt a testhelyzet és maga a szituáció is, de egyben élvezetes is. Örültem, hogy ilyen közel lehetek Jacob-hoz, hogy ennyire érezhetem, hogy szeret. Megnyugvást jelentett ez az elmúlt napok őrültségei után.
A csókunkat még mindig nem szakítottuk meg, csak kényeztettük egymás ajkait, miközben kezünk felfedezőútra indult a másik testén.
Ujjaim a hajába túrtak, ami még kicsit nyirkos volt a zuhanyzás párájától, tarkóját simogattam és a háta felső részét, míg Jake lassan a pólóm alá bújtatta a kezét és leparkolt a derekamon. Tenyere szinte égette a csontjaimat is. Vagy az már én voltam? A saját testem forróságát éreztem volna, amit szerelmem közelsége váltott ki belőlem? Nem tudtam volna megmondani, de nem is érdekelt igazán. Többet akartam belőle, ott akartam érezni ezt a perzselő hőt az egész testemen, ám mikor a széles tenyér felfelé indult, bejárva a hátam, egészen a vállamig, mégis összerándult a gyomrom… És ezúttal nem a sóvárgástól, hanem a félelemtől.
Megdermedtem egy pillanat alatt, amit Jake is érzékelt és elhúzódott tőlem, hogy a szemembe tudjon nézni. Kerek, döbbent pillantással találta magát szemben és egy lánnyal, aki teljesen össze volt zavarodva. Egy részem folytatni akarta, érezni Jake-et, a közelségét a csókját, mindent, amit csak adni tud, míg egy másik részem gyerek akart lenni, felelősség és elkötelezettség nélkül. És ötletem sem volt hogyan egységesíthetném ezeket magamban.
- Jake… - kezdtem volna valami magyarázatba ismét, de ezúttal nem engedte. Kihúzta a kezét a pólóm alól és egyik ujját a számra tette.
- Ne – mondta gyengéden. – Nem kell semmit sem mondanod, rendben?
- De… - próbálkoztam ismét, de ezúttal sem jutottam sokra.
- Nincs de – mosolygott rám megértően. – Még nem vagy kész. Nincs semmi baj.
Nem tudtam mit mondjak erre. Hiszen igaza volt. Nem voltam kész semmire, ami felé haladtunk éppen. Gyerek voltam, aki félt az ismeretlentől és a testében dúló érzelmektől, mert azok annyira intenzívek voltak, ha Jacob-ról volt szó. Azt hiszem akartam őt, vágytam rá, de bizonytalan voltam.
És bár az jólesett, hogy ilyen megértő volt és nem akart rám erőltetni olyasmit, amit később valószínűleg megbántam volna, mégis zavart, hogy nem tudom megadni neki azt, amire vágyik. Mert az nem volt titok, hogy vágyik rám. Csak úgy sütött a szeméből.
