20. fejezet - Igaz barátság

Sziasztok!

Itt a következő fejezet. :)

Kíváncsi vagyok a véleményetekre. Várom a komikat! :)

Jó olvasást! :)

A másnap reggel maga volt a pokol. Zavarban voltam, nem tudtam hogyan viselkedjek Jake-kel, mit mondhatnék azok után, ami történt. Vagy inkább, ami nem történt…

Szokásához híven, ő laza volt; ugyanúgy adott egy jó reggelt csókot, mikor felébredt – én szinte nem is aludtam -, aztán megreggeliztünk a többiekkel együtt, majd a fiúk ismét munkához láttak, mi pedig konyhai teendők után néztünk. Claire segítségével hamar elmosogattam, miközben Rachel és Kim kedélyesen beszélgettek, minket is bevonva a társalgásba, de én a magam részéről jobbára csak bólogattam, és néha dünnyögtem valami „aha” szerűt, csakhogy úgy tűnjön, figyelek rájuk.

Nem tehettem róla, de képtelen voltam figyelni bármire is, ami nem a fejemben zajlott. A gondolatok ezerrel száguldoztak bennem, és egyre másra ellentmondtak egymásnak. Az egyik pillanatban azt éreztem nem történt semmi különösebb dolog, hiszen jogom volt ahhoz, amit tettem, hogy visszautasítsam Jake-et, míg a másikban elátkoztam magam, amiért önző módon csak magamra gondoltam. Ez kezdett már rendesen az agyamra menni, ami persze nem kerülte el a lányok figyelmét sem.

- Minden rendben? – kérdezte Kim aggodalmasan.

- Persze - villantottam rá egy erőltetett vigyort.

- Olyan furcsa vagy… Mintha nyugtalanítana valami – jegyezte meg Rachel is.

Nem akartam elmondani nekik, hogy mi történt. Először is, alig ismertem még őket, és másodszor én sem tudtam kiigazodni magamon. Így hát elővettem vámpírtulajdonságaim közül a tökéletes színészi képességemet, hogy meggyőzzem őket.

- Nincs semmi bajom – mondtam.

- Egészen biztos? – próbálkozott újra Kim.

- Igen – nyugtattam meg őket. – Minden a legnagyobb rendben van.

- Oké, te tudod – vágta rá egy fél perc kitartó szemezés után Rachel, mikor az arcom tanulmányozása nem hozott neki eredményt.

- De azt tudod, ugye, hogyha beszélgetni akarsz, vagy valami, akkor mi itt vagyunk és meghallgatunk? – fogta meg a kezem Kim, miközben a szeme sem rebbent hideg bőröm érintésétől. Ez jobban esett, mint eddig bármi ezektől a lányoktól. Úgy láttam, elfogadtak annak, ami vagyok. Könnybe lábadt tőle a szemem, de elfojtottam a feltörni készülő sírást.

- Ez így van – csicseregte Claire mellettem. – Nekünk bármit elmondhatsz.

- Köszönöm – mosolyogtam rá hálásan és még jobban megdöbbentem, mikor az apró, gyermeki kezek a derekamra kulcsolódtak és átöleltek. Ez annyira… hihetetlen volt. Soha az életemben – ami bár nem volt túl hosszú eddig – nem gondoltam volna, hogy olyasvalakik, akik ízig-vérig emberek, így elfogadhatnak engem. Nem tartoztam sehová a fajok között. Kilógtam az emberek közül, és kilógtam a vámpírok közül is. Most mégis úgy tűnt otthonra leltem a farkasok között. És tetszett ez a gondolat.

Ettől az érzelmi túlcsordulástól egész jókedvben telt a napom. Segítettem a lányoknak, közben sokat nevettünk és beszélgettünk. Sokat megtudtam a gyerekkorukról, ahogy Claire is részletesen beszámolt nekünk a babáiról, amiket persze ezúttal sem hagyott otthon. Olyan aranyos volt velük, hogy mi is kedvet kaptunk egy kis játékhoz. Öltöztettük, fésültük a babákat és közben mindannyian gyereknek éreztük magunkat. Claire pedig valósággal ragyogott, annyira élvezte a dolgot.

Délután a fiúk kipakolták az egész nappalit, az volt soros az újrafestésben. Eredetileg citromságra lehetett a falak színe, ami mostanra igencsak átment piszkosfehérbe, ám Rachel –mint a főnök – almazöldnek képzelte el. Pault nem igazán érdekelték ezek az apróságok, így mindent kedvesére hagyott, had döntsön ő.

Estére el is készültek vele, valóban gyönyörű lett. El kellett ismernem, Rachel-nek fantasztikus ízlése volt. Belépve az embernek olyan érzése volt, mintha a szabadban lenne… szinté még a friss almaillatot is éreztem, mikor beleszimatoltam a levegőbe.

Vacsora után itt gyűlt össze a társaság – Jared és Embry még az új ablakkereteket festették.

- Unatkozom – szólalt meg Claire jó tíz perc elteltével. Arca elég durcásnak tűnt, ahogy vádlón meredt Quil-re, aki persze azonnal kapta magát, hogy valamivel elszórakoztassa bevésődését.

Néhány pillanattal később egy hordozható CD lejátszóval jött vissza, amit letett az egyik székre és bekapcsolta. Első pillanatban felismertem a zenét – a Dirty Dancing betétdala volt. Régebben állandóan azt a filmet bámultam és közben arra gondoltam, mi lenne, ha Jacob is ott lenne velem. Talán mi is úgy táncolnánk, ahogy a főszereplők? Kislány voltam még és már ennek a gondolatába is belepirultam. Jó volt visszaemlékezni azokra az időkre.

Claire sikongatva felugrott – nála nyilván épp most tombolt ez a korszak – és már Quil karjaiban is volt, hogy táncoljanak. Őket nézve, én is kedvet kaptam, már azon voltam, hogy ezt megemlítsem Jake-nek, mikor Seth jelent meg előttem, kinyújtott kézzel és kaján vigyorral az arcán.

- Szabad egy táncra? – kérdezte színpadiasan. Őrülten jól állt neki ez a szerep. Az állandóan viccelődő, laza kisfiú, amint előadja a csábítót…

Felnevettem, de azért a tenyerébe csúsztattam a kezem. Közben Jake-re kacsintottam, aki láthatóan jól mulatott a dolgon. Örültem neki, hogy nem kezdett féltékenykedni, hiszen nem volt rá semmi oka. Seth egy nagyon jó barát volt a számomra, egy báty, akit szerettem, és akivel végigbohóckodtuk az egész táncot.

Nem mondok el nagy titkot vele, de Seth nem volt igazán a parkett ördöge. Hatalmas lábaival alighanem ripityára törte volna a csontjaimat, olyannyira nem volt jó az egészben. Ismételten hála a vámpírgénekért apunak – megúsztam törés és különösebb fájdalom nélkül az incidenst. Épp csak majd’ halálra nevettem magam.

A többiek is kedvet kaptak a dologhoz; láttam mellettünk Kimet és Jared-et, akik mintha csak a diákbálon lennének, összesimulva, csókolózva keringtek, nem törődve a közönséggel, míg Rachel és Paul is szerelmesen - de azért jóval visszafogottabban, mint Kimék -, figyelve a zene ütemére is, táncoltak. Így elnézve Paul nem is tűnt olyan rossznak, mint amilyennek megismertem. Csillogott a szeme, miközben kedvesét nézte, sőt még mosolygott is. Akkor jöttem rá, hogy bár elég jól titkolja, Paulnak vannak érzései. Nem is akármilyenek: fülig szerelmes volt leendő sógornőmbe. Ez azért emberibbé tette őt a szememben.

Épphogy vége lett a számnak, már fel is csendült a következő, szintén a filmből, ám ez már a második részből származott. Seth – szerintem legalábbis - táncolt volna velem még egyet, de Jake mellettünk termett és lekért tőle.

Élvezettel fűztük össze ujjainkat, miközben felnéztem sötét tekintetébe, ami valósággal rabul ejtett. Nem volt már fontos a külvilág számomra, csak ő volt és én, valamint a zene, aminek ütemére elkezdtem ringatni a csípőmet. Ez a táncunk nem olyan volt, mint abban a klubban Port Angelesben. Itt nem érdekelt ki van körülöttünk, ki hogyan próbál csábos lenni és elcsavarni az éppen aktuális pasija fejét. Ösztönösen tettem, amit jónak éreztem, így fél perc elteltével már lazán, sőt mi több, talán mondhatom szexisen táncoltam, ráztam a fenekemet, méghozzá úgy, hogy közelebb léptem Jake-hez, így testünk összeért. Nem éreztem magam zavarban, nem éreztem magam gyereknek. Nő voltam, aki ennek tudatában is van és ez valami őrületes energiával töltött el, amit belevittem minden mozdulatomba.

Jake sem restelkedett. Ő egy fokkal jobb volt ebben, mint Seth – legalábbis nem lépett a lábamra. Közelebb húzott magához, tenyere a hátamra siklott, onnan pedig a derekamra, aztán a fenekemre. Nem volt tolakodó az érintése, se durva, éppen ezért nem is rémültem meg tőle és nem ellenkeztem, mikor leparkolt, majd kissé erősebben megszorított, hogy fel tudjon emelni. Amint lábaim elhagyták a talajt, automatikusan a dereka köré kulcsoltam – akárcsak a klubban - és hangosan felnevettem a hirtelen „támadástól”, majd szenvedélyesen a szájára tapadtam. Csókoltam, mintha sosem akarnám abbahagyni, miközben szorítottam magamhoz, hogy egész testünk egymáshoz érjen.

Már rég elfogyott a levegőm, mikor végre képes voltam elengedni őt. Homlokát a homlokomnak támasztotta, ám a hirtelen csend magamhoz térített; nem szólt a zene.

Meglepetten fordultam oldalra, ahol majdnem egy tucatnyi emberrel néztem szembe, akik mind minket bámultak; ki vigyorogva, ki elképedve, ki semlegesen. Na akkor jöttem igazán zavarba! A tudat, hogy mindazt végignézték, amit leműveltünk Jake-kel, ráadásul még mindig a derekára kulcsolt lábbal csüngtem rajta, akár egy kismajom, felszínre hozta kislány énemet és azonnal fülig pirultam.

Miközben lemásztam róla, halványan hallottam, hogy új zene indul, de én azt már nem akartam megvárni.

- Fáradt vagyok… - motyogtam. – Lefekszem… - azzal már rohantam is fel a szobánkba, hogy minél előbb kikerüljek a tekintetek kereszttüzéből.

Gyerekesen viselkedtem volna? Igen, talán úgy, de nem tudtam másként reagálni. Szégyelltem magam, azt amit tettem, főleg azért, mert a többiek szeme láttára történt. Nem is tudom mit akartam igazán csinálni ezek után. Hazáig futni a családom oltalmazó karjai közé, vagy bocsánatot kérni mindazért, ami vagyok, amilyen vagyok? Nem tudom. Semmit sem tudtam.

Felérve becsuktam magam mögött az ajtót, hátamat nekitámasztottam és zihálva kapkodtam levegő után, hátha kitisztul a fejem. Mikor nagyjából lecsillapodott a pulzusom, az ágyhoz botorkáltam és leültem a szélére. Nem tudtam hogyan tovább. Kis idő elteltével hátravetettem magam, bámultam a plafont és hagytam, hogy az agyam lázasan dolgozzon. Végül arra jutottam, nincs értelme azon keseregnem, ami megtörtént, mert már nem tudok rajta változtatni. Tovább kell lépni, elfelejteni… Csak ez nem volt olyan könnyen megvalósítható.

Még akkor is úgy feküdtem, mikor az ajtón felhangzott a lágy kopogás. Azonnal felültem, szívem kétszeres sebességre kapcsolt.

- Igen? – szóltam ki, mire Kim dugta be a fejét a résnyire nyitott ajtón.

- Zavarhatlak egy kicsit? – kérdezte.

- Persze – vágtam rá kiszáradt szájjal. – Nem zavarsz, amúgy… - tettem hozzá.

Mosolyogva jött beljebb, letelepedett mellém az ágyra, lábait maga alá húzta. Szemei barátságosak voltak, érdeklődők, miközben az arcomat fürkészte.

- Minden oké? Olyan hirtelen elszaladtál fáradságra hivatkozva? – kérdezte meg végül.

Számítottam erre a kérdésre, nem volt titok előttem minek köszönhetem a látogatását, így felkészültem rá.

- Persze, tényleg csak álmos vagyok – mosolyodtam el kissé erőltetetten. Nem örültem neki, hogy hazudnom kell.

- Mintha ezt már hallottam volna ma – utalt a délelőtti konyhai beszélgetésre. Akkor is ugyanezt játszottuk el. Fancsali arckifejezése megnevettetett, ami kifejezetten jólesett az elmúlt percek után.

- Rendben vagyok – mondtam aztán józanabbul.

- Remélem is, mert te vagy az utolsó reményem – kacsintott rám cinkosan, amit nem igazán tudtam hová tenni. Értetlenségem kiülhetett az arcomra, mert Kim azonnal magyarázatba kezdett. – Te vagy az egyetlen, akivel megbeszélhetem ezt az egész bevésődéses dolgot.

Meglepődtem ettől a kijelentéstől, aminek hangot is adtam.

- De ott van Rachel is. Ő is egy bevésődés, ahogy Claire és Emily is.

- Igen, de ők mind annyira másak, mint én – húzta el a száját alig láthatóan. – Emily már két éve Sam felesége, ráadásul most még terhes is. Sosem beszélgettem vele túl sokat. Aztán Rachel… Neki ott a munkája, ami teljesen leköti. Az étterem mellett nincs ideje szinte semmire. Claire pedig annyira kicsi még! Fel sem fogja mi minden történik körülötte, ahogy ebből a bevésődésből sem ért szinte semmit – magyarázta.

- Na és Leah? – kérdeztem kíváncsian. A szívem mélyén kíváncsi voltam, hogy Kim hogyan látja az egyetlen farkaslányt. Én még sosem beszéltem vele, nagy ívben elkerült.

- Leah? – nevetett fel Kim hangosan. – Na, vele aztán sosem lehet beszélgetni ilyesmiről. Sőt, másról se nagyon. Ő az egész bevésődést, úgy ahogy van, elítéli, és hallani sem akar róla. Tudod, Sam miatt…

Persze, hogy tudtam. Jake mindent elmesélt a Sam-Emily-Leah háromszögről, ami mindenkinek megkeserítette az életét. Eleinte csak Sam bűntudata miatt, amiért a bevésődés miatt elhagyta akkori szerelmét, Leah-t, aztán mikor Leah is csatlakozott a falkához és mindenki érezhette, mennyire összetört a szíve, csak még nehezebbé vált a helyzet.

- Szóval csak én maradtam? – kérdeztem Kimet.

- Bizony – bólogatott vigyorogva. Ez a lány valahogy ontotta magából a jókedvet, kicsit Alice-hez hasonlóan. Valószínűleg ezért szerettem meg már az első pillanattól kezdve.

- Hát, ha ez tényleg így van, akkor össze kell tartanunk – tettem még hozzá, és én is magam alá húztam a lábaimat, mert éreztem, hogy egy csajos beszélgetés előtt állunk. Kicsit izgultam is miatta, még nem volt ilyenben részem.

- A számból vetted ki a szót – vigyorgott teli szájjal. Így elnézve, Kim szép lány volt. Barna bőre, hosszú fekete haja, sötét szemei… Tökéletesen illett a falkába.

- Jared hol van? – kérdeztem, csakhogy megtörjem a beálló csendet.

- Ahogy ismerem, épp a hűtőt fosztja ki, mielőtt még éhen halna – forgatta meg a szemeit, ami ismét nevetéssel fogadtam. – Meg kell mondanom – folytatta komolyabb hangnemben –, örülök, hogy te vagy. Jó Jake-et végre boldognak látni.

Emésztettem egy pillanatig a szavait, aztán megkérdeztem, amiről azt hittem sosem lennék képes kiejteni a számon:

- Szerinted valóban boldog?

- De még mennyire! – mosolygott rám. – Te nem láttad őt az elmúlt években – húzta össze kissé a szemöldökét az emlékek hatására. – Rossz volt ránézni. Szenvedett és magányos volt. Azt hittük sosem fogja túltenni magát Bell… - hirtelen elharapta a mondatot, de persze tudtam mit akart mondani. – Ne haragudj, én…

- Nincs semmi baj – szóltam közbe. – Már elfogadtam a múltat.

- Igazad van. Azon már úgysem lehet változtatni.

- Így van – bólintottam rá. Bár kezdetben nehéz volt elképzelni, hogy Jacob szerelmes volt az édesanyámba, de a tudat, hogy soha semmi nem történt közöttük, lényegesen megkönnyítette a helyzetünket. Szerencsére.

- Szóval nem tudtuk mi lesz vele – folytatta Kim a beszélgetést. – Aztán betoppantál te, fenekestül felforgattad a világát és visszaadtad az életkedvét.

Istenem, de jól estek azok a szavak! Valósággal melengették a lelkem.

- És annak is nagyon örülök, hogy egyre közelebb kerültök egymáshoz – fűzte tovább a szót barátnőm – úgy éreztem, már nevezhetem annak. – A múltkor, Port Angelesben még olyan kis zavartak voltatok mindketten. És olyan gyorsan el is tűntetek utána. Erre most, olyan show-t adtatok elő… ejha… - vigyorgott kajánul, élvezve, hogy zavarba hozhat egy kicsit. Amit persze el is ért, mert azonnal fülig pirultam és lesütöttem a szemem.

- Én… izé… - nyögtem, keresve a szavakat, amivel esetleg kifejezhetem magam, de nem jutottam sokra.

- Jaj, ne már! – nevetett fel Kim. – Ne legyél zavarban! Ez egyáltalán nem kínos vagy ilyesmi. Ez tök jó! Örülnöd kellene neki.

- Én csak… Rossz volt, hogy mind ott voltatok… - vallottam be.

- Gondoltam, hogy emiatt szaladtál el olyan gyorsan – fogta meg a kezem kedvesen. Jóleső érzés kerített hatalmába az emberi érintéstől. Látszott Kimen, hogy valóban együtt érez velem, és nem csak megjátssza magát. – Megértelek, én is jártam ebben a cipőben. Megosztok veled egy titkot, amit még soha senkinek nem mondtam el. Pár éve, mielőtt ez az egész bevésődés dolog megváltoztatta az életünket, Jared rám sem nézett igazából. Egymás mellett ültünk az iskolában, mégis úgy viselkedett velem, mintha nem is léteznék. Pedig én már akkor is totál bele voltam esve. Aztán egyik nap megjelent; levágatta a haját, idegesnek tűnt, mintha félne valamitől, aztán mikor rám nézett, minden megváltozott. Eltűnt minden félelme és úgy mosolygott rám, hogy azt hittem menten elolvadok.

- Bevésődött – kotyogtam közbe, mire Kim bólintott.

- Pontosan. De akkor még nem tudtam erről. Elkezdtünk beszélgetni, tanítás után hazakísért, hozta helyettem a táskámat… Úgy éreztem valóra vált minden álmom, míg pár héttel később, mikor már elcsattant az első csókunk, elmondta, hogy mi ő és mi történik közöttünk. Kiborultam – nézett Kim a szemembe, mely most egyáltalán nem volt vidám, mint a történet elején. Most komoly volt az emlékek hatására.

Teljesen kizártam a külvilágot, olyan intenzíven koncentráltam szavaira. Ő is érezte ugyanazt, amit én… Amint erre ráébredtem, egy mázsányi súly szakadt le a vállaimról. Végre nem voltam egyedül ebben a helyzetben!

- Akkor azt hittem nem is engem szeret – folytatta -, hanem ez a bevésődés dolog tartja mellettem, és ez nagyon fájt. Jelentéktelennek éreztem magam, akit csak úgy önmagáért nem lehet szeretni, csak akkor, ha kényszerítik az embert… Jared állandóan a nyakamra járt, azt bizonygatta mennyire szeret, és mennyire fontos vagyok neki. Egy idő után elkezdtem elhinni, amit mondott, mert a szemei nem hazudtak. Láttam benne valamit, ami azelőtt nem volt ott; szerelmet. Szinte égetett, mikor rám nézett. És Jake szemében is azt látom, mikor rád néz.

- Tudom, hogy szeret – sóhajtottam fel és úgy döntöttem végre őszinte leszek. – Csak attól félek, hogy nem vagyok elég jó neki.

- Ne beszélj butaságokat – mosolyodott el. – Hiszen csak rá kell nézned! Sugárzik a tekintete. Minden pillanat, amit veled tölt maga a mennyország számára. Ezt hidd el nekem.

- Elhiszem. – Végre rá mertem emelni a szemem.

- Akkor jó. Most viszont megyek, hagylak pihenni – kacsintott rám, aztán már állt is fel. –Köszi a beszélgetést, ezer éve vágytam már egy ilyenre.

- Én is – vágtam rá őszintén. Valóban így volt. Most, hogy már tudtam milyen, ha az ember lányának barátnője van, aki meghallgatja és tanácsot is tud adni, megértettem mi hiányzott eddig az életemből.

Miután Kim elment, átgondoltam mindent, ami elhangzott ebben a szobában és ismét arra jutottam, hogy igaza volt. A lelkem mélyén éreztem, hogy így van. Hiszen Jake szeretett engem, elfogadott olyannak, amilyen voltam. Sőt, még akkor sem küldött el a búsba, mikor az érzelmeim egy hullámvasutat megszégyenítően csapongtak egyik végletből a másikba.

Nem értettem magamat. Örülnöm kellett volna mindennek és nem úgy viselkedni, mint egy elkényeztetett kis fruska, aki folyton elrohan a legkisebb problémánál is. Fel kellett nőnöm végre, hogy méltó párja lehessek ennek a nagyszerű férfinak, akit mindennél jobban szerettem.