18. fejezet - Kiruccanás

 Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet. Előre is elnézést kérek, amiért ilyen rövidke lett, de ígérem a következőkkel kárpótolni foglak titeket. :)

Jó olvasást és várom a komikat. :)

Ezer százalék, hogy nem vagyok komplett! – gondoltam, miközben félúton jártunk a nyaralóhoz.

Jake értem jött délelőtt, bepakolta az összes – három bőröndömet, hála Alice-nek -, a csomagtartóba, aztán már indultunk is. Azt mondta kicsit több, mint másfél óra lesz az út és mi most tartottunk pont egy óránál.

Idegesen fészkelődtem a Toyota anyósülésén, és próbáltam leküzdeni a gyomromban keletkező görcsöt. Miért kellett nekem ebbe belemenni? – zakatoltak az agyamban a gondolatok. – Egy hét a család nélkül? Egy hét a falkával? Egy hét Paul-lal??? Megőrültem!!!

Igen. A legjobban Paultól tartottam. Rajta kívül csak olyan emberek lesznek velünk, akikkel jóban vagyok. Amint elindultunk, azonnal lecsaptam a témára, és jól kifaggattam Jacob-ot.

- Mondd, hogy Seth is jön – néztem rá kiskutya szemekkel, mire elfojtott egy vigyort és komoly arcot erőltetett magára.

- Azt hiszem jobban szemmel kéne tartanom titeket – mondta. –Túl sokat érdeklődsz iránta.

Bocsánatkérő arcot vágtam, csakhogy lássa, benne vagyok a játékban.

- Nem tehetek róla – görbítettem le a számat is. – Ő annyira… nem is tudom, hogy mondjam. Annyira aranyos és kedves, és ha tudnád, hogy csókol…

Jake olyan hirtelen kapta felém a fejét, amit még egy vámpír is megirigyelhetett volna. Félrehúzódott és leparkolt az út szélén, de a motort nem állította le. Arcán döbbenetet láttam, aztán megbántottságot, végül végtelen szomorúságot. Éreztem, amint meghűl a vér az ereimben. Csak nem vette komolyan…?

- Jake, én… - nyögtem kiszáradt torokkal, keresve a megfelelő szavakat a mentegetőzéshez, de akkor kirobbant belőle a nevetés. Olyan harsány volt, mint még soha, szinte már bántotta a fülemet. Eltelt vagy egy másodperc, mire leesett a tantusz; csak szórakozott velem. – Te galád! – kiáltottam fel és püfölni kezdtem, ahol csak értem. Szerencse, hogy vérfarkas, mert nem igazán fogtam vissza magam, bár sérülést nem okoztam neki. Legalábbis nem panaszkodott.

- Nem hiszem el, hogy ilyen könnyen átverhető vagy! – hahotázott még mindig, de közben azért elkapta a kezeimet és leszorította őket. Nagyjából egyforma erősek voltunk, szóval, ha akartam volna, kiszabadulhattam volna, de őszintén szólva, nem akartam. Élveztem forró érintését.

- Majdnem infarktust kaptam miattad – nevettem már vele együtt én is. Tényleg hihetetlen volt, hogy így meg tudott etetni.

- Az egy kicsit nehezen menne a te esetedben, nem gondolod? – hajolt hozzám egy lágy csókra, de tüntetően elfordítottam a fejemet.

- Nehogy azt hidd, hogy ezek után még engedni fogom, hogy megcsókolj – emeltem fel az állam, mint egy sértődött kis fruska. – Előbb kérj bocsánatot!

Tudta, hogy csak megjátszom magam, de azért bűnbánónak tetette magát.

- Bocsánatáért esedezem őfelsége, Miss Kendra Cullen hercegkisasszony.

A szívem, mint egy őrült kezdett dobogni, amint meghallottam minek nevezett. Tökéletesen emlékeztem az első alkalomra, amikor ugyanígy hívott. Az Emmett-el való összeveszésem után volt, mikor először tudtunk igazán négyszemközt beszélgetni. Akkor szerettem meg, hogy hercegnőnek hív. És ilyenkor, mikor csodás ajkait elhagyták ezek a szavak, valóban annak is éreztem magam. Egy hercegnőnek, aki rátalálta az ő fekete hercegére…

Felhagyva a játszadozással, gyorsan a szájára tapadtam és csak csókoltam, és csókoltam, míg bírtam levegő nélkül. Aztán mikor már kénytelenek voltunk különválni, szélesen rámosolyogtam.

- Meg van bocsátva.

- Na azért – kacsintott rám, majd visszatért a vezetéshez, ami eszembe juttatta hol is tartottunk a bolondozás előtt.

- Szóval, kik is jönnek rajtunk kívül? – kérdeztem ezúttal figyelve a szavaimra, nehogy ismét elterelje a témát.

- Embry és Seth, meg Jared és Kim…

- Az jó – sóhajtottam fel kissé megkönnyebbülten. Csak túlélem valahogy akkor…

- … Quil és Claire…

- Tessék? – szóltam közbe meglepetten.

Természetesen tudtam Claire és Quil különleges kapcsolatáról, néztem is egy nagyot, mikor Jake elmesélte, hogy Claire még csak öt éves múlt, mégis ő Quil bevésődése. Bevallom először kissé félreértettem ezt a dolgot. Azt hittem ez valami perverz dolog, amit mélyen elítéltem, de aztán Jake részletesen elmagyarázta, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, mert Quil egyáltalán nem nőként tekint a kislányra, semmi szerelemhez hasonló dolgot nem érez iránta, mindössze csak fontos neki, azt akarja, hogy boldog és egészséges legyen és egyszerűen a tenyerén hordozza, mint egy tökéletes nagy testvér, aki lesi minden kívánságát a kishúgának.

- Hogyhogy ők is jönnek? – kérdeztem.

- Claire-t le sem lehetett lőni, mikor meghallotta, hogy feljövünk – nevetett Jake.

- És Quil tudja, hogy én is jövök?

- Persze, hogy tudja – nézett rám egy pillanatra. – Claire már olyan kíváncsi rád…

- De tudja, hogy mi vagyok?

- Igen, Quil elmondta neki. – Összeszorult a gyomrom erre a gondolatra. Elmondani egy öt évesnek, hogy félig vámpír vagyok… Valahogy ez annyira… Durvának tűnt. El sem tudtam képzelni, hogy szegény kislány mennyire retteghet tőlem. Szinte már láttam is lelki szemeim előtt, ahogy egész héten kerülni fog és nem mer majd velem egy légtérben maradni… És ezt annyira nem akartam…

- Hé, hé… - ragadta meg Jake a kezem, mikor észrevette mennyire megrémültem az elkövetkezőtől. – Nincs mitől tartanod. Claire még elég kicsi, fel sem fogja hogy egy vámpír – már aki nem vegetáriánus – milyen veszélyes lehet. Tök izginek tartja, hogy te félig az vagy és már össze is gyűjtött magában egy csomó kérdést, amit majd fel akar tenni neked.

- Izginek? – húztam fel a szemöldököm. Elképzelésem sem volt róla, mit tarthat ebben izginek. Félnie kellene. Az lenne a normális, vagyis szerintem, bár még sosem találkoztam gyerekkel, főleg nem ennyire kicsivel.

- Ne feledd, az ő számára te is egy mesebeli lény vagy, akárcsak mi – magyarázta Jacob. –Ha láttad volna, hogy ragyogott a szeme, mikor először látta Quilt farkasként. Az első mondata az volt, hogy saját kutyája van – csóválta meg a fejét –, és ez milyen király.

Elképzeltem a jelenetet, amitől nekem is nevetnem kellett. Hihetetlen egy kislány lehetett ez a Claire. És már nagyon vártam, hogy megismerjem. Maradt bennem egy kis fenntartás az elkövetkezővel szemben, mert nem akartam semmivel sem megijeszteni vagy hasonló. Szerettem volna, ha megkedvel.

- És milyen kérdésekre kell majd válaszolnom? – tudakoltam oldottabban, amit persze Jake is észrevett és örült neki.

- Majd megtudod! – kacsintott rám ismét. – Ne aggódj egy percen belül rajtad fog lógni a kiscsaj, és egész héten nem tudod majd levakarni magadról.

- De jó – mosolyodtam el. Jó is lett volna. Mindig kíváncsi voltam a gyerekekre, ők annyira nyíltak és őszinték és azt hiszem jót tett volna a önbecsülésemnek, ha egy ennyire tiszta lélek elfogadna annak, aki vagyok. De eddig még nem volt alkalmam megtudni milyen is az. - És még jön valaki?

- Csak Rachel és Paul.

Na, ennyit a nyugalomról, ami egy kis időre megszállt. Paul nevének hallatára ismét görcsbe rándult a gyomrom és eluralkodott rajtam a pánik. Nem kellett volna eljönnöm, jobban át kellett volna gondolnom ezt az egészet… De már késő volt. Félúton jártunk és gyávaság lett volna azt mondani Jake-nek, hogy haza akarok menni.

- Ne aggódj –szorította meg biztatóan az ujjaimat, mintha csak tudta volna, mire gondolok. –Minden rendben lesz. Paul nem fog mondani semmit. Rachel alighanem ki is kaparná miatta a szemét.

Abszurdumnak tűnt a dolog, de ráhagytam Jake-re. Ha ez őt megnyugtatja… Az út további részében nem nagyon beszélgettünk, inkább a gondolataimba mélyedtem és vártam, hogy végre megérkezzünk és szembenézzek az elkerülhetetlennel.

O*o*o*O

Paul szüleinek nyaralója igazán otthonosan nézett ki még úgy is, hogy valóban le volt lakva egy kicsit – hogy Jake szavaival éljek. Egy festés ráfért volna a külső faburkolatra, valamint az ablakok is réginek tűntek. Kétemeletes volt, magasan a környező fák lombjai közé ért a tető. Előtte parkolt egy autó, így nem mi érkeztünk elsőként.

- Rachelék már itt vannak – szólalt meg Jake az ezüst Nissan-ra nézve.

Mély levegőt vettem. Itt az idő – gondoltam magamban, ahogy kiszálltam. A csomagokat Jake már kezdte kiszedni a csomagtartóból, mikor beszélgetés hangja ütötte meg a fülemet. Egyikük mélyebb, erősebb, míg a másikuk lágyabb, kedvesebb tónusú volt. Aztán egy másodperccel később arcok is csatlakoztak a hangokhoz.

Kinyílt a ház bejárati ajtaja és kilépett egy magas, bronzbarna bőrű, sötéthajú fiatal nő. Arcán széles mosollyal közeledett felénk, ami éles kontrasztban állt a mögötte kullogó, fintorgó Paul-lal szemben.

- Na végre, hogy itt vagytok – mondta Rachel, és már a karjába is zárt. Ölelése annyira emberi volt, hogy először nem is tudtam mit csináljak, aztán gépiesen köré fontam a karjaimat – figyelve, hogy ne okozzak neki sérülést –, és viszonoztam a köszöntését. – Ezer éve meg akartalak már ismerni! Rachel vagyok – mutatkozott be, bár így is tökéletesen tisztában voltam vele. A szeme és a szája sarkában megbújó vigyor egyébként is tiszta Jacob volt. Le sem tagadhatták volna, hogy testvérek.

- Kendra – vágtam rá automatikusan, miközben tekintetem egy pillanatra Paulra tévedt, aki összehúzott szemöldökkel figyelt. Úgy vettem észre minden mozdulatomat lesi, nehogy kárt tegyek élete párjában. Csak azt nem tudta, hogy inkább vetettem volna véget saját kezűleg az életemnek, minthogy Rachel-nek bármi fájdalmat okozzak. Ő annyira szívélyes volt velem, és annyira őszintének tűnt.

- Tudom, szívem – nevetett rám. – Jake már hetek óta másról sem tud beszélni csak rólad. Azért is akartalak ennyire megismerni. Megváltoztattad az én idióta öcsikémet, amiért mérhetetlenül hálás vagyok.

- Hé! – kiáltott fel az említett. – Nem is vagyok idióta – vigyorgott ránk. Láttam rajta mennyire tetszik neki, hogy együtt lát minket, főleg hogy Rachel még a vállamat is átölelte.

- Oh, dehogyisnem – öltött nyelvet a testvérére, aztán a ház felé kezdett húzni. – A tiétek lesz a legszebb szoba, mit szólsz hozzá? –kérdezte tőlem, miközben elhaladtunk Paul mellett. Rachel rákacsintott, de több figyelmet nem szentelt neki.

- Ööö… köszi – nyögtem. – Jake-kel közös lesz a szobám? – kérdeztem meglepetten. Valahogy eddig nem gondoltam arra hol és kivel fogok majd aludni. Nem is értettem, hogy kerülhette el a figyelmemet ez az egyébként igencsak fontos dolog.

- Igen – vágta rá Rachel fülig érő mosollyal, ami egy pillanat alatt eltűnt az arcáról, mikor rám nézett és észrevette rajtam a zavartságot. – Talán… gond? Mert ha az, akkor megoldjuk másként… Majd a fiúk összeköltöznek, vagy…

- Nem, nem – ráztam meg a fejem azonnal. - Dehogy gond! – mosolyogtam rá, hogy eloszlassam a kételyeit.

Pár pillanatig még fürkészte az arcom, aztán valószínűleg úgy döntött, hogy igazat mondok, mert ismét jókedvű lett és vidáman magyarázta milyen programokat talált ki az előttünk álló egy hétre a munkán kívül.

A ház elég tágasnak tűnt belülről is. Egy nagy nappaliba nyílt a bejárati ajtó, onnan vezetett fel a lépcső az emeletre, ahol a hálószobák voltak, valamint a konyhába is afelől lehetett bemenni. A földszinten volt egy hálószoba is, amit majd Embry és Seth fognak megosztani egymással – legalábbis Rachel elmondása szerint.

A fiúkkal mit sem törődve – hordják csak be ők a csomagokat –, Rachel körbevezetett az egész házban. Az első emeleten két hálószoba volt és egy tágas fürdőszoba – mellesleg megjegyezném az az egy fürdőszoba volt az egész házban… – míg a második emeleten, ami a tetőtér beépítése volt, ismét két hálószoba kapott helyet. Rachel azt szánta nekünk, amelyik a ház hátsó felében volt. A fal elég kopott volt, de még őrizte a régi festés nyomait. Narancssárga lehetett valamikor, amit még jobban kiemelt az erkélyen át beszűrődő napfény. Egy hatalmas franciaágy állt jobb oldalt a fal mellett, két kis éjjeliszekrénnyel kiegészítve. Azon kívül még egy szekrény és egy kis kanapészerű ülőalkalmatosság alkotta a berendezést, de olyan otthonosságot árasztott, ami megdobogtatta a szívemet. Tényleg a legszebb szoba volt a házban.

Odaléptem a régimódi ajtóhoz, ami az erkélyre nyílt. Amint szemem elé tárult a kilátás, elakadt a lélegzetem.

- Szép ugye? –állt mellém Rachel, velem együtt gyönyörködve a környező hegyekben és a varázslatosan csillogó tóban, ami alig tíz percnyi sétára volt a háztól, és a szobánkból tökéletes rálátás volt.

- Az nem kifejezés – mosolyogtam rá egy pillanatra, aztán ismét a tájat fürkésztem. Egyszerűen képtelen voltam betelni a látványával. Nem mondom, láttam már rövid életem során szép tájakat – kezdve a szigetünkkel, ahol felnőttem –, de ehhez fogható csodával még nem találkoztam. És tudva, hogy itt fogom, fogjuk tölteni az elkövetkező egy hetet… - Ez maga a paradicsom! – adtam hangot elragadtatottságomnak.