17. fejezet - Alpha

 Sziasztok!

Sajnálom, hogy csak most tudom hozni a fejezetet, de dolgozom egy meglepin, amit majd néhány nap múlva ti magatok is megnézhettek. :)

Addig is itt a folytatás. Jó olvasást és várom a komikat. :)

Már türelmetlenül vártam a hét órát, Jake ugyanis akkora ígérte magát, hogy együtt vacsorázzunk, mint szinte minden este. Ez már egy megszokott rituálészerű dolog volt. Este mindig beesett, általában Seth társaságában és együtt kajáltunk. Ahogy a reggelit is sokszor megosztottuk, apuék legnagyobb „örömére”.

Csütörtök este volt. Alig öt nap telt el a Port Angeles-i kiborulásom óta, és azóta szerencsére minden rendben volt körülöttem. Persze voltak kisebb megingásaim, de semmi komoly. És Jake közelségét is egészen jól bírtam.

Éppen ezért, mikor végre megérkezett, egy pillanat alatt a nyakába vetettem magam, és nem foglalkozva azzal, hogy ki van a közelünkben, megcsókoltam. Hosszú, érzelmes csók volt, éreztetve mennyire hiányzott az elmúlt órákban.

- Jesszus srácok – csendült fel mellettünk Seth kuncogó hangja. – Legalább egy másodpercre abbahagyhatnátok.

Jake-kel kelletlenül elhúzódtunk egymástól, de épp csak néhány centire.

- Mi bajod van, öcsi? – kérdezte Jacob rosszallóan. Nem tetszett neki, hogy félbeszakítottak minket. Mondjuk, nekem sem tetszett.

- Azon kívül, hogy lassan ti is olyanok lesztek, mint Jared és Kim? – kérdezett vissza Seth szemforgatva. – Igazán semmi.

- Mi egyáltalán nem vagyunk olyanok – mosolyogtam fel Jake-re, aki természetesen azonnal viszonozta azt és egy puszit is nyomott a számra, ami már sok volt Seth-nek. Panaszosan felnyögve elvonult a konyhába, ahol már megterítettem.

Miután végre kibontakoztunk az ölelésből, mi is követtük őt. Jacob gyomra jól hallhatóan korgott, mint mindig, így azonnal rávetette magát a tocsogós staek-re, amit nagymamival közösen készítettünk el.

- Ez oltári – motyogta teli szájjal, mire elégedetten nevettem.

- Az tuti – csatlakozott hozzá Seth is.

Nagymami arcán földöntúli öröm jelent meg ennek hallatán. Jó volt ennyire elégedettnek látni. Végre volt kiről rendesen gondoskodnia.

Mikor megérkeztek, észrevettem rajtuk, hogy valami történt, de evés közben nem akartam rákérdezni; azonban mikor befejeztük a vacsorát – ami nálam öt falatban kimerült, míg a fiúk háromszor szedtek, – nem bírtam tovább kíváncsiságommal.

- Mi a gond?

Jake gondterhelten sóhajtott, ami már alapból nem tetszett. Ezek szerint valami komoly és kellemetlen dologról lesz szó – gondoltam előre félve tőle.

- Sam visszavonul – mondta szerelmem, mire elkerekedtek a szemeim.

- Hogy mit csinál?

- Nem változik át többé.

A szemem sarkából láttam, hogy erre még nagymami is felkapta a fejét, akárcsak Alice és Jasper, akik nemrég csatlakoztak hozzánk.

- Miért? – adott hangot csodálkozásának kedvenc nagynéném.

- Mert Emily terhes – vágta rá Seth.

Emily Sam bevésődése és felesége. Két éve házasodtak össze, és azóta próbálkoztak a gyerekvállalással, de nem igazán jött nekik össze. Eddig.

- És most mi lesz? – kérdeztem. – Úgy értem ő az alpha. Egyáltalán kiszállhat?

Fogalmam sem volt, hogyan működnek ezek a dolgok. Ennyire azért nem merültem el a farkasok hierarchiájában.

- Persze – bólintott Jake. – Kiszállhat, ha akar. Már jó pár éve csinálja, van elég önuralma hozzá, hogy többet ne változzon át.

Időközben a többiek is a konyhában termettek. Ez azért a családomat is érintette valamilyen szinten és szerettek volna tudni a fejleményekről.

- És ki lesz az új alpha?

Felhúzott szemöldökkel néztem anyura. Nekem valahogy ez a dolog még eszembe se jutott, túlságosan is lesokkolt, hogy Sam kiszáll.

- Én – sóhajtott fel ismét Jake, mire ha lehet, még jobban kikerekedtek a szemeim, pedig nem hittem, hogy lehetséges. Jó, azt tudtam, hogy eredetileg is Jake lett volna, mert ő az előző alpha, Ephraim Black leszármazottja volt, míg Sam, Levi Uley-é, de azt is tudtam, hogy Jake egyáltalán nem akar alpha lenni.

- Te? – nevetett fel Emmett lenézően, de vetettem rá egy szigorú pillantást, ami megtette a hatását és elhallgatott.

Szerencsére Jake is válasz nélkül hagyta a beszólást.

- Kénytelen vagyok átvenni tőle ezt az egészet – mondta.

Láttam rajta, hogy a háta közepére sem kívánja az egészet, de a kötelesség az kötelesség volt. Ahogy a többiek mind kérdezgetni kezdték, én csak a vonásait figyeltem. Igazából meg sem hallottam a többiek szavait. Jake megváltozott – jöttem rá néhány percnyi bámulás után. Egyfajta méltóság sugárzott belőle, valami, ami megkövetelte a neki járó tiszteletet. Valami, aminek nem lehetett ellentmondani. Egy pillanatra még félelmetesnek is láttam őt, egy óriásnak, aki bármire képes és senki sem tudja megállítani. Reméltem, hogy valóban így van.

Miután családtagjaim kedvükre kikérdezték szerelmemet, felmentünk a szobámba, hogy kicsit „kettesben” legyünk. Feküdtünk a széles ágyamon, fejem Jake mellkasán nyugodott, miközben mintákat rajzoltam a hasára. Karja a vállamon pihent, lassan simogatott. Jó volt vele lenni, még a csendet és semmittevést is élveztem ilyenkor.

Most mégis úgy éreztem meg kéne beszélnünk, ami vele történik. Korábban ugyanis a többiek nem igazán hagytak szóhoz jutni.

- Minden rendben lesz – suttogtam.

Tudom, nem egy hú, de jó kezdete egy ilyen komoly beszélgetésnek, viszont ennél jobb nem jutott eszembe. Kicsit még mindig fura volt ez az egész „kapcsolatban élek” dolog.

- Nem tudom – vallotta be.

- Félsz tőle? – kérdeztem.

Néhány pillanatig nem válaszolt, mintha mérlegelné, mennyire lehet ezzel kapcsolatban őszinte, aztán éreztem, hogy bólint.

- Félek, hogy el fogom rontani.

- Biztos vagyok benne, hogy nem fogod – vágtam rá teljes meggyőződéssel. – Fantasztikus alpha leszel!

- Honnan vagy ebben ennyire biztos? – kérdezte nevetve, bár nem volt teljesen vidám.

- Ismerlek – emeltem rá a tekintetem. – Felelősségteljes vagy, megfontolt és a többiek is felnéznek rád. Szóval biztos, hogy minden jól fog alakulni.

Ajkait széles mosolyra húzta.

- Köszi – nyomott egy lágy puszit a számra, figyelve, hogy ne legyen túl szenvedélyes, csakhogy tudtam, éreztem, hogy mennyire szüksége lenne egy kis figyelemelterelésre, így mohón a csókja után kaptam, és teljesen elmerültem benne. Jake fantasztikusan csókolt. Minden pillanata maga volt a mennyország, legalábbis az lehetett volna, ha lentről nem hallatszik fel egy vad morgás és szakít minket félbe.

- Mi a fene jut eszedbe, Jacob? – kiáltott fel apu, mire azonnal elöntött a düh. Hogy az embernek már magánélete sem lehet…

- Mi van már megint? – adtam hangot felháborodottságomnak.

Kibontakoztam Jake karjából. Tudtam, egy pillanat múlva apu már a szobámban lesz, hogy jól lekiabáljon minket és nem is kellett csalódnom. Mire felültem, már ott is volt, mellette anyu, aki a karjánál fogva próbálta visszatartani, persze mindhiába.

- Nem zavar, hogy a szobámban vagy? – kérdeztem ellenségesen, de apu rám se hederített, csak Jake-et nézte gyilkos pillantással. Akkor esett le, mit is mondott, amivel megszakította meghitt pillanatunkat: Mi a fene jut eszedbe, Jacob? Megálltam mozdulat közben, ahogy számba vettem mit csináltunk éppen és mire gondolhatott Jake, ami ennyire kiakasztotta aput. Jake csak nem… csak nem…

Még be sem fejeztem a gondolatot, a többiek már ott is termettek, hogy megakadályozzák az esetleges vérontást, amire apu készült.

- Nem értem miért húzod fel magad ennyire ezen – vonta meg a vállát lazán Jake, és ő is felült. A testéből áradó meleg szinte égetett, annyira közel volt hozzám, és ez most a történtek függvényében egyáltalán nem esett jól. Most először az elmúlt napok után, jó lett volna egy kis távolság, de nem húzódtam el. Visszanyeltem a torkomban növekvő gombócot és figyelmemet inkább apura irányítottam, aki egyre mérgesebb lett.

- Miért húzom fel magam? – visszhangozta fújtatva. – Mert Kendra a lányom, és szó sem lehet róla, hogy ebbe belemenjek.

- Miért nem? – emelte fel a szemöldökét Jake. – Tökéletes biztonságban lesz. Sosem hagynám, hogy bántódása essen, ezt te is tudod.

Na jó, ez kezdett egyre zavarba ejtőbb lenni. Főleg, hogy az egész család füle hallatára beszélték meg. Az arcom már úgy égett, mintha valósággal lángok nyaldosták volna. Épp le akartam őket állítani, mikor anyu megelőzött.

- Miről van szó? – kérdezte összezavarodva. Ő nem volt gondolatolvasó, mint apu, így nem tudhatta Jake-nek milyen – jelen esetben – piszkos gondolatai támadtak velem kapcsolatban. Rá akartam vágni, hogy semmi, mielőtt még apu felindultságában minden jelenlévőnek elújságolná a dolgot, de megint megelőztek. Ez már rendesen kezdett az agyamra menni.

- Jake el akarja vinni Kendie-t egy hétre a hegyekbe.

Na most robbant ki az igazi harc. Egymást túlkiabálva próbálták érvényesíteni az ellenvetésüket vagy épp a helyeslésüket. Az ugyanis – hiába a döbbenet, amit apu szavai okoztak – nem kerülte el a figyelmemet, Alice milyen szélesen vigyorog, és milyen elégedettnek látszik. Mintha csak várt volna erre az egészre. Már Jake is bekapcsolódott a vitába, a józan eszükre próbált hatni, nem sok sikerrel, ugyanis továbbra is csak a morgásokat és a vicsorgásokat lehetett hallani.

- Abbahagynátok végre?! – csattantam fel túlkiabálva az egész hangzavart, de még így sem figyeltek oda rám. Felpattantam, és az ágyon állva kezdtem el kiabálni. – Fejezzétek már be!

Ez azért már megtette a hatását. Morcos rokonaim elhallgattak, de továbbra is puffogva néztek Jake-re. Főleg Emmett, Rose és apu. A három főkolompos.

- Elegem van abból, hogy folyton így egymásnak estek! – néztem rájuk összehúzott szemöldökkel, hogy még nagyobb nyomatékot adjak szavaimnak. – Azt hittem a múltkor elég világosan kifejtettem erről a véleményemet. Viseljétek el egymást, és ha valami bajotok van, azt emberi hangsúllyal is meg lehet beszélni!

- De… - kezdte volna apu, de ezúttal én szakítottam félbe őt.

- Nem érdekel! – csattantam fel ismét. – Nem vagyok kíváncsi semmilyen magyarázkodásra, se semmi másra. Csak azt mondjátok el, hogy mi ez az egy hét a hegyekben? – néztem egyenesen Jake-re, aki először csak nézett rám kerek szemekkel –gondolom eszébe sem jutott, hogy valaha így visszaszóljak apunak, – aztán belekezdett.

- Paul szüleinek van egy nyaralójuk a hegyekben. Kicsit le van lakva, szóval néhányan felmegyünk holnap, hogy helyrepofozzuk és szeretném, ha te is velünk jönnél.

- Én? – előztem meg apu ismételt közbeszólását. – Paul utál engem! – emlékeztettem.

Jacob – tudva, hogy hiába való lenne, – nem tagadta a dolgot, csak elhúzta a száját.

- Rachel ragaszkodik hozzá, hogy te is gyere – mondta. – Meg akar ismerni.

Na jó, ez azért jól esett. Még nem találkoztam Jake nővérével, de már nagyon kíváncsi voltam rá. Bár, eléggé tartottam a dologtól, mivel ő Paul bevésődése, és az köztudott, hogy ő mennyire nem szívlelt.

- Nem mehet veled sehova! – jelentette ki apu, ellentmondást nem tűrő hangon.

- Mi lenne, ha előbb megkérdeznél engem? – szegeztem neki a kérdést dühösen.

- Kendie – nézett rám szinte már kérlelően. – Nem mehetsz el egy teljes hétre. Főleg nem a falkával.

- Elmehetek, ha akarok – mondtam ki kerek perec, amit gondoltam. Már csak az volt a kérdés, hogy akarok-e. Mert ha arra gondoltam, hogy egy hétig a családom nélkül legyek, miközben még sosem töltöttem tőlük távol néhány óránál többet… Nem is tudom milyen érzést váltott ki belőlem. Talán… félelmet… nyugtalanságot.

Másrészről viszont szerettem volna találkozni Rachel-el, hiszen ő is Jake életéhez tartozott, vagyis most már az enyémhez is. És valamennyire azért abban is reménykedhettem, hogyha ő megkedvel, akkor talán Paul is engedékenyebbé válik az irányomban.

Míg ezt átgondoltam, eltelt körülbelül három másodperc. Még szerencse, hogy az eszemet aputól örököltem.

- Mikor indulunk? – kérdeztem Jake-et.

- Nem mehetsz el! – tiltakozott apu mielőtt még Jacob megszólalhatott volna.

- Mi az, hogy nem mehetek? Szabad országban élünk. Azt teszek, amit akarok –lázadoztam. Igenis el akartam menni és eldöntöttem, hogy ki fogom harcolni, hogy el is mehessek. Kerül, amibe kerül.

- Edward – szólt rá anyu, mikor kinyitotta a száját. – Engedd el.

- De Bella… – nézett anyura kínlódva. Féltett, aggódott és tudtam, ha elmegyek az őrületbe fogom kergetni, de eljött az ideje, hogy ne a családom jólétét nézzem, hanem kicsit önző legyek. Muszáj volt annak lennem.

- Edwardnak igaza van – füstölgött Rose is. – Nem mehet el.

- Miért ne mehetne? – vigyorgott Alice jókedvűen. – Legalább lebarnul egy kicsit.

- Legalább ezt ne vedd félvállról, Alice! – nézett rá rosszallóan Emmett. – Az eszedbe se jut, hogy veszélyben lesz?

- Hahó, én is itt vagyok – forgattam meg a szemem. – Mi lenne, ha nem úgy beszélnétek rólam, mintha nem is lennék a szobában?

- Egyáltalán nem lesz veszélyben – ellenkezett Jake szinkronban velem. – Sosem engedném, hogy bármi történjen vele.

- Még ha el is hisszük, hogy így van, mi a garancia rá, hogy a haverjaid is így gondolják?

Jake még sosem nézett annyi gyűlölettel Emmettre, mint most. Ez volt talán a legnagyobb sértés, amit egy farkasnak mondhatott.

- Előbb ugranánk le egy szakadékba, minthogy bántsuk valamelyik testvérünk bevésődését!

- Talán fel kellene keresned azt a szakadékot! – vágta rá Emmett.

- Hé, elég legyen – álltam közéjük, Jake ugyanis már szemlátomást remegett minden porcikájában. Ahogy sejtettem, a közelségem lenyugtatta felborzolt idegeit, így már kissé oldottabban fordulhattam oda apuhoz.

- El szeretnék menni – mondtam neki mélyen a szemébe nézve.

Istenem… Az arany íriszek tele voltak gyötrelemmel. Akkor jöttem rá apu mennyire szenved a kialakult helyzettől, de már ha akartam volna, sem tudtam volna visszacsinálni. Nem tehettem meg nem történté az elmúlt napokat, heteket. Már csak egy megoldás maradt, elfogadtatni vele Jake-et, a bevésődést és a falkát.

- Kendie… - nyögött fel, mintha fizikai kínokat élne át.

- Meg kell bíznod bennem, apu – léptem hozzá közelebb és a kezéért nyúltam. A hideg ujjak erősen szorítottak, de ez egy cseppet sem zavart. Nem okozott vele fájdalmat. Egyszerűen csak kapaszkodott belém, a kislányába, aki időközben felnőtt. Vagy legalábbis afelé haladt…

- Olyan, mintha tegnap születtél volna…

Esküszöm, ha képes lett volna rá, már rég könnyekben tört volna ki, annyira szenvedett. És a tudattól, hogy mindez miattam van, én is szenvedtem. Szemeimet el is futották a könnyek, ahogy apu köré fontam a karomat és szorosan átöleltem. Viszonozta a mozdulatot, csak úgy szorított magához. Úgy éreztem ezer év telt el azóta, hogy utoljára ilyen közel kerültünk egymáshoz.

- Nem akarlak még elveszíteni – suttogta a hajamba, ami még jobban összetörte a szívemet.

- Nem fogsz elveszíteni – vágtam rá. – De hagynod kell, hogy éljem az életem.

Felnéztem szoborszerű arcába, amin fanyar mosoly ült.

- Mintha az olyan könnyű lenne.

- El szeretnék menni – ismételtem meg. Tudtuk, hogy ez nem engedélykérés, hiszen ha nemet mondott volna, akkor is elmegyek, de hallanom kellett, hogy azt mondja, rendben. Szükségem volt rá, hogy a lelkiismeretem egy kicsit megnyugodhasson.

Eltelt vagy egy perc is, míg apu nem válaszolt, közben a szemem sarkából láttam, hogy a többiek izgatottan várják mit fog mondani. Én magam is féltem tőle egy kicsit. Nem akartam már harcolni vele, főleg hogy végre észrevettem micsoda kínok gyötrik az én döntéseim miatt.

- Rendben.

Hangja alig volt több egy lágy sóhajtásnál, de még így is meghallottam benne a beletörődést és a bizalmat, ami kifejezettem jólesett.

Rose dühösen kiviharzott a szobából, belátta, hogy már nincs esélye megakadályozni, hogy felmenjek a hegyekbe a falkával. Amint ez tudatosult bennem, elöntött a szorongás. 

Mibe kevertem már megint magam???