Itt a 2. fejezet. Remélem ez is legalább annyira tetszeni fog nektek, mint az első. :)
Szeretném megragadni az alkalmat, hogy kifejezzem mély hálámat Briginek, aki sokat segített, hogy kiigazodjak a blog-szerkesztés bonyolult világában és biztatott, hogy vágjak bele. Ezer köszönet érte.! :)
És tartozom még egy köszönettel Lilnek, drága fogadott húgocskámnak, aki a kezdeti, borzalmas írásaimat is élvezettel olvasta és folytatásra ösztönzött. :) Szeretlek tesókám. :)
A találkozót arra az útra beszélték meg, ahol anyu és Jacob régen együtt motoroztak. A várostól délre, mélyen az erdőben volt egy földút, amit szinte sosem használt senki. Tökéletes találkozóhely.
Előbb érkeztünk, mint a farkasok. A családom tagjai nagyon közel álltak egymáshoz, mintha támadástól tartanának. Az arckifejezésük még jobban meggyőzött róla, hogy ez így van. Nem lehettünk biztosak benne, hogy az alakváltók megértőek lesznek. Természetüktől függően, ösztönösen a vámpírok ellen voltak. Már az is csodának számított, hogy a múltban képesek voltak békésen élni a családom mellett.
Apu, mintha csak meghallotta volna a gondolataimat, odafordult hozzám.
- Kendie, Kicsim. Szeretném, ha végig Emmett és Jasper mögött állnál –mondta. Hangja vibrált a visszafojtott idegességtől. Még mindig nem tetszett neki a dolog, hogy én is a frontvonalba kerültem. –És, ha valami rosszul sülne el…, ha valamit meghallok a gondolataikból, ami a legkisebb veszélyt is jelenti és szólok, akkor te fogod magad és elrohansz, megértetted?
Olyan keményen nézett a szemembe, hogy a gyomrom összerándult, az arcomból pedig kifutott az a kevés vér is, ami addig egy halvány színt biztosított számomra.
- Azt akarod, hogy itt hagyjalak titeket? –kérdeztem suttogva. Minden szempár felém fordult. Vámpír füllel nem nehéz meghallani bármily halkan beszélek is. Ahogy végignéztem rajtuk, láttam, hogy mindannyian egyetértenek apuval.
- Igen –bólintott egy aprót. Hideg kezét a vállamra tette. –Nem tudnám elviselni, ha bármi bajod esne.
Sosem láttam még ilyennek. Félelem csillogott az aranyozott szemekben. Nem maga miatt, hanem anyu és én miattam. Meg persze a család többi tagjáért is aggódott, de tudta, hogyha baj történik, nem menthet meg mindenkit. És nekem akkor lesz a legjobb esélyem a túlélésre, ha cserbenhagyva őket, elfutok, míg ők feltartják a farkasokat.
Nem kellett volna ide jönnünk. Ha bármi történik, az csakis az én hibám lesz –korholtam magam. Ha én nem akarom látni Jacobot, akkor most nem lennénk veszélyben. Békésen élnénk valahol, semmitől sem zavartatva. Miért is kellett könyörögnöm…
Apu még mindig feszülten várta, hogy megígérjem neki, amit szeretne, de képtelen voltam megszólalni. Hirtelen valami ismeretlen illatot sodort felénk a szél. Mindenki megfeszítette az izmait és az erdő felé fordult, csak apu nézett még mindig engem. Tudtam, hogy csak másodperceink vannak, míg a farkasok ideérnek, így megköszörültem a torkom és kényszerítettem magam, hogy megszólaljak.
- Hová menjek?
A hangom csupán egy sóhajtásnak tűnt még az én számomra is, de apu arca egy kissé ellágyult, mikor meghallotta.
- Tanyá-ékhoz –válaszolta azonnal.
Tanya és a családja Denaliban lakott. Olyanok voltak, mint egy második család a számunkra. Apu teljesen megbízott bennük, tudta, hogy náluk biztonságban leszek.
Beleegyezésem jeleként bólintottam, aztán beálltam Em és Jas mögé. Azt a furcsa illatot most még jobban éreztem. Mintha egy csoport moha lepte fa venne körül, amit normális körülmények között nem is tartottam volna szokatlannak, hiszen tényleg egy erdő közepén álltunk, de ehhez az illathoz társult valami kellemetlen érzés, amitől felhúztam az orrom, mintha tüsszentenem kellene. Aztán meghallottam a lihegésüket, amihez egy másodperccel később hatalmas alakjuk is társult, amint kiléptek a fák takarásából. Többen voltak, mint amit anyu emlékeiben láttam. Összesen nyolc sötét alakot számoltam össze és próbáltam felismerni azt a bizonyos vörösesbarna farkast, akire kíváncsi voltam, de nem találtam. Volt ott egy halványszürke, aki jóval kisebb volt a többinél, egy másiknak sivatagi homok színe volt, mellette egy csokoládébarna és egy sötétszürke morgott. Talán anyu emlékezett rosszul Jacob farkas alakjára –tűnődtem -, vagy az is lehet, hogy nincs itt.
Már épp feladtam volna a reményt, hogy láthatom álmaim állandó szereplőjét, mikor apu megszólalt.
- Beszélni akarnak velünk. Sam és Jacob emberi alakban vannak.
Legszívesebben felkiáltottam volna örömömben. Lassú szívdobogásom azonnal felgyorsult. Reménykedtem benne, hogy családom tagjai eléggé el vannak foglalva ahhoz, hogy ne hallják, vagy ha mégis észreveszik, akkor csak a félelem számlájára írják.
A farkasok vicsorgása élesebb lett, mikor a két emberi alak kilépett a hold által megvilágított tisztásra. Járásuk magabiztosnak tűnt, mégis mintha merevek lettek volna a tagjaik. Nem jöttek közelebb. Egyszerűen megálltak néhány lépéssel társaik előtt.
Életemben először bosszankodtam azért, mert nagybátyáim ennyivel meghaladták a százhatvan centimétert. Én, a teljesen átlagosnak mondható százhatvanhárom centimmel, alig láttam tőlük valamit, pedig kitartóan nyújtogattam a nyakam. Végső elkeseredésemben, hogy rendesen szemügyre vehessem az előttünk állókat, és ne csak nagyjából, lejjebb hajoltam és Emmett karja mellett kukucskáltam ki.
A látvány több okból is sokkoló volt. Bár Jacob semmit sem változott az elmúlt majdnem három évben, nem is úgy nézett ki, mint anyu emlékeiben. Az a fiú mosolygott, viccelődött és nyugodt volt, míg ez a mostani… kirázott tőle a hideg. Mindössze egy levágott szárú farmert viselt, így jól lehetett látni, ahogy minden izma vibrál és megfeszül. A kezét ökölbe szorította maga mellett és olyan leplezetlen gyűlölettel nézett ránk, amitől azonnal kijózanodtam. Az előbbi eufórikus hangulat, a türelmetlen várakozás elmúlt és a helyét átvette a valóság: a családom, szemben az ellenséggel, akik bármikor támadhatnak. Nem volt kétséges, hogy kik győznének, hiszen többen voltak, mint mi és még ha meg is tagadom az adott szavam, és a családommal maradok harcolni, akkor sem lett volna esélyünk.
Elfordítottam a tekintetem Jacobról, hogy megnézhessem Sam-et, a falkavezért is. Ugyanolyan magas volt, mint Jacob, hasonló farmert viselt, de valamivel kevésbé tűnt dühösnek.
Nagyapa előre lépett egyet. Barátságos, lassú mozdulat volt.
- Köszönjük, hogy eljöttetek.
A szokásosnál is nyugodtabb volt a hangja.
- Mit akartok? –kérdezte Sam minden udvariaskodás nélkül.
- Szeretnénk elmagyarázni a helyzetet, és ha lehetséges a szerződést is megújítanánk.
- Azok után, amit tettetek? –kiáltott fel Jacob hirtelen. Egyenesen anyura nézett. A tekintetében csak csalódottság, megbántottság és elviselhetetlen fájdalom volt. Mintha elárulták volna.
- Jake –szólalt meg anyu esdeklő hangon. –Én akartam. Az én döntésem volt.
- Mit változtat ez a dolgokon? –kérdezte dühösen. –Nézz magadra! Egy átkozott vérszopó lettél!
Szavai mellbevágóak voltak, még akkor is, ha részben igaz volt. Anyu vámpír lett, teljesen és visszafordíthatatlanul. De ez még nem azt jelenti, hogy rossz ember vagy gonosz.
- Sajnálom –sóhajtotta anyu. Csendesen, könnyek nélkül sírt már megint. Ha ez sokáig így megy, nem a farkasok lesznek, akik kirobbantják a harcot, hanem apu. Nem hittem, hogy huzamosabb ideig képes lesz eltűrni ezt a hangnemet. – De azt el kell ismernetek –folytatta anyu -, hogy Cullenék sosem szegték meg a szerződést. Arról ugyanis egyetlen egy szót sem ejtettetek, ha az úgynevezett áldozat maga kéri, hogy változtassák át. Én kértem, és ha újra ott lennénk, ugyanígy tennék, mert ezt akartam!
- Te beteg vagy! –ordította Jacob. –Hogy mondhatod ezt? A szörnyetegekhez tartozol!
Ez volt az a pont, amikor valami átszakadt bennem. Nem hagyhattam, hogy tovább ócsárolja anyut még akkor sem, ha a szívem mélyén még érzem azt a vonzalmat iránta, amit nem tudtam megmagyarázni.
- Még te beszélsz? –nevettem fel gúnyosan. –Nézz már a barátaidra!
A szavak maguktól hagyták el a számat. Nem is gondolkoztam, csak kimondtam. Hiába voltam boldog néhány perce, most csak dühöt éreztem, legfőképpen magam iránt. Ha én nem akarok találkozni Jacob-bal, akkor ez mind nem történik meg.
Jacob hirtelen felém kapta a fejét, de Emmett és Jasper miatt nem sokat láthatott belőlem.
- Neked senki sem osztott lapot, hercegnő! –vágta rá hasonló stílusban.
Meglepett a megszólítása. Mire fel nevez engem hercegnőnek? De mire rákérdezhettem volna, már rá is jöttem. Alice figyelmeztetett, hogy öltözzek át, mert a fehér nadrág és rózsaszín felső nem a legjobb választás az erdőben futkosáshoz és egy csapat vérfarkassal folytatott vitához, de izgatottságomban csak leintettem túlbuzgó nénikémet. Amilyen sötétben álltam, valószínűleg csak ezeket a rikító ruhákat látta belőlem.
Emmett és Jasper felmordultak és előrébb léptek. Minden izmukat megfeszítették, készen álltak a támadásra. Ez persze Jacob figyelmét sem kerülte el.
- Nocsak –folytatta szenvtelenül. –Hogy védenek. Talán te vagy a legújabb szörnyike?
Emmett torkából vad morgás tört fel. Láttam rajta, hogy már nem sokáig képes visszafogni magát. Ha Jacob nem hagyja abba és még néhány sértő megjegyzést tesz rám, teljesen el fogja veszíteni a fejét. Anyu is így gondolhatta, mert gyorsan közbeszólt.
- Jake! Nem azért jöttünk ide, hogy kígyót-békát kiabáljunk egymásra!
- Mikor haraptátok meg? –kérdezte Jacob, mintha meg sem hallotta volna anyu szavait.
- Kendrát senki sem harapta meg –vette vissza a szót nagyapa. –Ő Bella és Edward vérszerinti lánya.
Jacob úgy tántorodott hátra, mintha valaki megütötte volna. A szemei kitágultak, az arcára kiült a borzalom. Az egész területre döbbent csönd telepedett. Nagyapa hagyott nekik néhány pillanatot, hogy megemésszék a hallottakat, aztán folytatta.
- Mint bizonyára ti is tudjátok, a vámpíroknak nem lehet gyerekük, de ha az anya még ember, akkor lehetséges. Bella emberként hordta ki Kendrát. Tudom, hogy hihetetlenül hangzik, hiszen felnőttnek tűnik, de valójában még nincs három éve, hogy megszületett. A vámpírgének felgyorsították a növekedését –magyarázta a számomra már unalmas sztorit.
- Ezért mentetek el? –szegezte anyunak a kérdést Jacob.
- Igen –bólintott anyu.
Megsajnáltam Jacobot. Olyan sebezhetőnek tűnt, ahogy anyut nézte. Szerette őt. Láttam rajta és tudtam anyu emlékeiből is. Végtelenül szerelmes volt egy olyan lányba, akiből vámpír lett, ráadásul egy félvér gyereke is született. Ahogy az arcát néztem, olyan volt, mint akinek most ért véget az élete. Mintha az én létezésem a halált jelentené számára. Tudom, ezért inkább haragudnom kellett volna, de nem voltam rá képes. Nem akartam, hogy szenvedjen.
- Szóval félig ember vagy –nézett rám Sam. –Akkor ez a furcsa dübörgés a szíved?
- Igen –válaszoltam és jeleztem testőr nagybátyáimnak, hogy engedjenek előre. Nem akartam a hátuk mögül beszélni, és Jacobhoz is közelebb kellett lennem. A szívem legalábbis ezt diktálta. –Ugyan kicsit lassabban ver, mint az embereknek –tettem hozzá csak úgy mellékesen, de amint a hold megvilágította az arcomat és a tekintetem találkozott Jacob-éval, a világ kifordult önmagából. Nem számított semmi, csak mi ketten, ahogy ott állunk egymással szemben. A szívem még soha nem tapasztalt ütemben kezdett dörömbölni a mellkasomban, arra ösztönözve, hogy mellette legyek. A testem azonnal reagált erre a sürgető parancsra: egy másodpercnyi habozás nélkül előreléptem, de két hideg, erős kéz megakadályozott benne, hogy továbbmenjek.
Teljesen elfelejtkeztem arról, hogy hol vagyunk és hogy a családom, valamint az összes farkas jelen van, és nyilván értetlenül figyelik, ahogy transzba esem. Jobban mondva esünk. Jacob ugyanolyan kábának tűnt, mint én. Sőt; kábábbnak. Mintha nem lenne tudatában annak, hogy mit tesz, elindult felém.
Fülsiketítő morgás töltötte be a területet. Ijedten kaptam oldalra a fejem. Apu volt az. Támadóállásban állt és vadul vicsorgott. Nem értettem mi baja, de ami még jobban rám hozta a frászt, hogy Jacobot hidegen hagyta a fenyegetés. Ha Sam nem kapja el a karját és tartja erősem, egészen biztos odajött volna hozzám. Vagy legalábbis megpróbálja, ami alighanem az életébe került volna.
- Ezt most azonnal hagyd abba! –kiáltott apu. Szemei teljesen feketék voltak a dühtől. Még sosem láttam őt ennyire vámpírnak. Még akkor sem, mikor vadászni voltunk, pedig ott teljesen átadta magát az ösztöneinek.
Úgy tűnt Jacob is tisztában van már a helyzet komolyságával, mert magabiztosan ejtette ki a szavakat, bár a szemét még mindig nem vette le rólam.
- Belelátsz a fejembe, így te is pontosan tudod, hogy nem tehetek ellene semmit. Már megtörtént.
- Csináld vissza, te túlméretezett, koszos dög! –vicsorgott apu.
- Nem tudom –felelte Jacob feltűnően higgadtan. Az előző dühkitöréshez képest úgy tűnt minden problémája elszállt. Fájdalom sem volt a szemében, csak… nyugalom. – Már összetartozunk –mondta és rám mosolygott.
Döbbenten álltam, miközben az utolsó szava visszhangzott a fejemben: összetartozunk. Igen, éreztem, hogy így van, de mit jelent mindez? Mi történt az előbb?
- Ha csak a közelébe mész, kitépem a szívedet, megértetted?! –sziszegte apu összeszorított fogain keresztül.
A jeges borzongás végigfutott a gerincemen. Apu épp most fenyegette meg Jacobot halálosan, amit igencsak komolyan vettem. Tudtam, hogy nem csak dobálózik az üres szavakkal, hanem valós veszélyt jelent Jacobra, de miért?
- Valaki elmagyarázná, hogy mi folyik itt? -kérdezte hirtelen anyu. Annyi minden történt néhány perc alatt, annyira csak Jacobra koncentráltam, hogy fel sem tűnt a többiek döbbent, tanácstalan arca, ahogy minket bámulnak.
- Majd otthon –vágta rá apu és elindult hátrafelé, mintha azonnal távozni akarna.
- Várjatok –szólalt meg Jacob. –Még nem mehettek el.
Apu újra felmordult, mire Jacob védekezően feltartotta a kezét a mellkasa előtt, mintha megadná magát.
- Nem azért, amire gondolsz. Van valami, amiről tudnotok kell. A vörös hajú nőstény visszatért.
Anyu tüdejéből ijedt nyögés tört fel. Úgy nézett ki, mintha minden ereje elhagyta volna. Akár egy szerencsétlen, törékeny ember. Csak állt apu mellett, szorította a kezét, mintha nem is vámpír lenne.
- Victoria? –törte meg a csendet nagyapa.
- Igen –bólintott Sam.
- Két-háromhavonta beugrik –folytatta Jacob. –Körbeszaglászik, aztán lelép. Egy napnál tovább sosem marad, ezért nem sikerült elkapnunk.
- Még mindig engem akar –suttogta anyu. Nem csodálkoztam, hogy halálra rémült. Az emlékeiben láttam a vörös hajú, őrült nőt, aki a párjáért akart bosszút állni anyun. James ugyanis vadászott az akkor még ember Bella Swan-ra, csakhogy apuék elintézték a nyomorultat. Victoria szerint úgy tud a legnagyobb fájdalmat okozni apunak, ha a szerelmét veszi el tőle: anyut.
- Mi is úgy gondoljuk, arra vár, hogy vissza gyere –mondta Sam mély hangján.
- Mikor volt itt legutóbb? –kérdezte nagyapa gyakorlatiasan.
- Körülbelül egy hónapja –válaszolta Jacob azonnal. Milyen segítőkész lett… - De nem volt egyedül. Három másik is volt vele.
- Kik lehettek? –szólalt meg hirtelen nagymami. Eddig teljes csendben állt a háttérben Rose-al és Alice-el.
- Nem tudjuk, de nagyon furcsák voltak. Szétszórtnak tűntek –magyarázta Sam. –Az egyiket el is tudtuk kapni.
- Szétszórtnak? –kérdezett vissza Jasper.
- Igen. Négy ember meghalt Seattle-ben. Egyáltalán nem törődtek vele, hogy észrevétlenek maradjanak.
- Újszülöttek –jelentette ki Jasper magabiztosan. Az előéletét ismerve, senki sem kételkedett benne, hogy igaza van, hiszen majd’ száz évig élt újszülöttek között délen, amikor a teremtője, egy bizonyos Maria, vámpírhadsereget akart létrehozni magának. Jasper volt az, aki kiképezte őket, de ez az életmód teljesen kikészített, így eljött onnan. –Vérszomjasak –folytatta nyugodtan. –Sokkal erősebbek, mint mi, akik már évtizedek óta vámpírok vagyunk. Nem tudnak megálljt parancsolni az ösztöneiknek. Ha Victoria úgy tervezi, hogy néhány újszülöttel akar megtámadni minket, akkor bajban leszünk.
- Majd mi segítünk –mondta Jacob határozottan. Mögötte talpra ugrottak a farkasok és vadul vicsorogtak rá, ezzel kifejezve ellenérzésüket. Őszintén szólva nekem is leesett az állam. Az előbb még szörnyek voltunk, most meg társak? Hogy jön ez össze?
- Megörültél? –kérdezte Sam láthatóan megütközve.
- Sam –nézett rá nagyon komolyan. –Te tudod a legjobban, hogy ez milyen számomra. Te hagynád, hogy Emily veszélyben legyen? Ne válaszolj, tudom, hogy nem. Meg kell értened! Én sem hagyhatom, hogy bármi baja essen. És mint alpha hím, bármit megtilthatsz nekem, kivéve ezt. Te is tudod, hogy ez magasabban áll, mint te.
Sam tekintete rám vándorolt. Méregetett néhány pillanatig, míg én teljesen összezavarodva álltam. Semmit sem értettem az egészből. Azt tudtam, hogy Emily Sam menyasszonya vagy talán már a felesége, de hogy kapcsolódom én ebbe bele? Biztos voltam benne, hogy annak a furcsa vonzásnak, amit érzek, köze van hozzá, de hogyan? Jacob nem is ismer engem. Mégis aggódik értem. Az egész szürreális volt.
- És ezt mégis hogy akarod megoldani? –kérdezte végül Sam.
Jacob szó nélkül felénk fordult, egyenesen nagyapa szemébe nézett.
- Ha beleegyeztek, hogy a területeteken legyek, akkor tudjuk tartani a kapcsolatot a falkával. Szinte bármilyen távolságról halljuk egymást a srácokkal –bökött a fejével hátra.
- Szó sem lehet róla! –mordult fel apu azonnal.
- Egyáltalán nem azért, amire gondolsz –magyarázkodott Jacob. –Láthatod a fejemben, nekem csak a biztonsága számít.
Tekintete szinte perzselt, ahogy mélyen a szemembe fúródott.
- Semmit sem értek –sóhajtottam fel, de senki sem törődött velem. Életemben először nem rohantak oda hozzám magyarázattal.
- Ezt nem engedhetem! –tiltakozott Sam.
- Nem tilthatod meg, ha szerintem ez a legjobb neki. És csak magamat sodrom veszélybe.
Sam még a gondolattól is elborzadt, hogy Jacob egyedül legyen egy csapat vámpírral.
- Mi beleegyezünk –szólalt meg nagyapa. A szívem repesett. Jacob nálunk lesz. Megismerhetem.
- Nem vagyok hajlandó elviselni egyetlen egy korcsot sem a közelemben!
Rosalie valósággal dühöngött. Őt egyébként sem volt nehéz kihozni a sodrából.
- Rose –fordult hozzá nagyapa nyugodt, de határozott hanggal. –Ha összefogunk a farkasokkal, könnyen le tudjuk zárni ezt a Victoria-ügyet.
Rosalie még mindig fújtatott, de nem kezdett ellenkezni, csak szikrázó szemekkel elfordította a fejét. Nagyapa akkor apura nézett, aki néhány másodpercig rezzenéstelenül állta a tekintetét, aztán alig láthatóan bólintott.
- Jacob –szólította meg nagyapa. –Örömmel látunk a földünkön.
- Kösz –biccentett Jake.
- Nem engedhetlek oda egyedül –jelentette ki Sam. Hátrafordult a többi farkashoz. –Van valaki, aki önként csatlakozna Jake-hez?
Várakozásommal ellentétben azonnal akadt jelentkező. Egy nagy, szürke farkas előrelépett. Hátán fekete foltok tarkították a bundáját. Sam mondani akart valamit, már a szája is nyitva volt, mikor egy kisebb homokszínű farkas is csatlakozott az előzőhöz, de akkor a kisebb szürke eléugrott és rámordult. Vad vicsorgásba kezdtek, mintha vitatkoznának, aztán a szürke dacosan felemelte a fejét, mint aki megsértődött, de ott maradt ahol állt. Ez lehetett a megadás jele, mert Sam rábólintott.
- Embry, Seth és Leah is veletek tartanak –mondta.
- Ahogy akarjátok –egyezett bele nagyapa.
