1. fejezet - Visszatérés

 Sziasztok! Itt az első fejezet. Aki nem olvasta el az előzményeket, az tegye meg, mert csak akkor fogja érteni a történet lényegét. Jó olvasást! :)



A lépcső tetején álltam, és próbáltam felfogni a leghihetetlenebb dolgot, ami valaha történt velem: hazaértem. Bár még sosem jártam itt személyesen, a lelkem mélyén éreztem, hogy ez az otthonom. Az a hely, ahol boldogabb leszek, mint valaha.

Képtelen voltam tovább menni. Csak bámultam a nyitott ajtót, ahonnan a benti lámpák fénye megvilágította a tisztást mögöttem. Az idő múlása persze rajtahagyta a nyomát a területen. A páfrányok hamar visszafoglalták régi helyüket, szorosan a falakhoz simultak. Az emeleti ablakok még sötétbe burkolóztak és szinte sütött róluk az elhagyatottság, de biztos voltam benne, hogy holnapra minden olyan lesz, mintha a családom egy pillanatra sem ment volna el innen.

Mivel születésemtől kezdve meg van az a képességem, hogy egyetlen érintéssel láthatom mások gondolatait, emlékeit, apuékon keresztül ismertem a házat kívül-belül. Mégis az volt a legnagyobb vágyam, hogy a saját szememmel is láthassam.

- Mi az Macikám? Egész nap itt fogsz állni, vagy bent is körülnézel?

Meglepetten néztem oldalra. Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem Emmett-et. Egyik kedvenc nagybácsim kaján vigyorral nézett rám. Várta, hogy visszaszóljak a csipkelődésére, de ezúttal nem vettem fel a kesztyűt. Most jobban érdekelt a ház. Villantottam rá egy mosolyt, aztán besétáltam az ajtón.

A hátamban éreztem a tekintetét, mint mindig. Mióta az eszemet tudom, Emmett-re számíthatok. Persze a többiekre is, de Em volt az egyetlen, aki sosem mondott nekem nemet. Bármit akartam, bármit vettem a fejembe, ő ugrott és addig nem nyugodott, míg én ezer százalékosan nem voltam boldog. Mikor először kijelentettem, hogy vissza akarok jönni Forks-ba, akkor is ő volt az első, aki támogatott. Nem érdekelte a többiek aggodalma, hogy feltűnhetünk az embereknek, csak azt akarta, hogy én elégedett legyek. Nevetett apuék aggályain, bár a család mókamestereként mást nem is nagyon várhat tőle az ember. Ha őszinte akarok lenni, még sosem láttam őt igazán komolynak. De Emmett így volt Emmett. Így szerettük.

Amint beléptem a nappaliba, ismét megtorpantam. A régen eltávolított falak miatt hatalmas volt a hely. A hátsó üvegfalon szinte a folyóig el lehetett látni, legalábbis vámpírszemmel. Néhány pillanatig hallgattam lassú, egyenletes zúgását, aztán ismét a házra koncentráltam. Jobbra tőlem széles, masszív lépcső magasodott, ami az emeletre vezetett. Alatta egy kis emelvényen apu versenyzongorája állt, amit már rengetegszer láttam az emlékeiben. Apu egy művész. Ezt teljes joggal kijelenthetem. Gyönyörű dalokat írt, többek között anyunak és nekem is.

- Most meg itt eresztettél gyökeret? –hallottam Emmett provokáló hangját, mire ráfintorogtam. Már csak azért sem vágtam vissza valami csípőssel, mert ennyire várta. Nem vette kedvét nemtörődömségem, hangosan felnevetett, aztán megragadta a kezem.

- Gyere, nézzünk szét fent is –mondta és már rohantunk is felfelé. Halványan érzékeltem, hogy a többiek a kocsik csomagtartóját ürítik ki és behordják a bőröndöket, de nem foglalkoztam velük. Sokkal jobban érdekelt, ami odafent várt.

Emmettnek meg sem kellett szólalnia, pontosan tudtam, hogy milyen szobák vannak az első emeleten. A lépcsővel szemben nagyapa dolgozószobája, mellette Em és Rosalie hálószobája, valamint Alice és Jasper szobája.

Nem álltunk meg egy pillanatra sem, hiszen Emmett tudta mit szeretnék először látni: a saját szobámat. Ami még nem is az én szobám; át kell alakítani, mielőtt beköltözhetnék.

A második emeltre érve megláttam nagyapa és nagymami szobáját, mellette volt apué, ami ezentúl anyué is lesz, és ott volt a sarokban, a ház első felében, a hatalmas könyvtár, amit ha minden jól megy, holnap teljes egészében kirámolunk, hogy aztán a saját kis kuckómmá alakíthassam. Mellette Jasper dolgozószobájából lesz a gardróbom.

Hát, igen. Ez az én kis családom. Mindannyian készségesen átalakítják a már megszokott életüket csak azért, hogy az ő kicsi babájuk jól érezze magát. Mikor eldöntöttük, hogy visszajövünk Forks-ba és megkérdeztem hol lesz a szobám, mindannyian felajánlották a sajátjukat, mondván, nekem nagyobb szükségem van rá, hiszen ők nem szoktak aludni. Ez sajnos vámpír-átok. Éjjel-nappal ébren vannak. Megmondom őszintén, nem nagyon tetszett a dolog, hogy elvegyem a szobájukat, még akkor sem, ha önként adták volna. Szerencsére nagyapa kirukkolt a mentő ötlettel. Megszűntetjük a könyvtárat, így mindenki megtarthatja a maga felségterültét és én is jól járok. Jas persze azonnal hozzátette, hogy lemond a dolgozószobájáról, hiszen egy lánynak dukál külön gardrób. Néha komolyan az az érzésem, hogy túlzásba viszik. Készséggel elfogadtam volna azt is, ha bőröndből kell öltözködnöm, már amennyit foglalkozom a divattal, de persze Alice ezt sosem hagyná. Ő és a ruhamániája.

Így történt hát, hogy másik nagybátyám ajánlatát hálásan elfogadtam. Mertem volna ellentmondani. Emmett-hez hasonlóan Jasper is elengedhetetlennek tartotta, hogy el legyek kényeztetve. Bár szerencsére ez a rögeszméje nem öltött akkora méreteket, mint Emmett-é. Jasper tudott nemet mondani nekem. Alice-nek már kevésbé, de ez más kérdés.

Azt hiszem, ha nem lenne a képességem, és nem láttam volna azt a sok évet, ami a családtagjaim mögött áll, benne a számtalan pozitív és negatív emlékkel, nagyon el lennék rontva. Ha valakinek minden pillanatát figyelik, és minden kívánságát teljesítik, annak könnyen fejébe szállhat a dicsőség. És mivel én a családom számára amolyan csoda számba megyek, ezt mind ezerszeresen kaptam meg, hiszen a vámpíroknak nem lehet gyerekük. Legalábbis ebben a hitben éltek mindaddig, míg apu, aki már több, mint nyolcvan éve vámpír volt, meg nem ismerkedett anyuval, aki akkor még történetesen ember volt. A szerelem szárba szökkent köztük, aminek én lettem az eredménye; egy félig vámpír, félig emberi lény, akit nyolc teljes értékű vámpír nevelt fel és kényeztetett szinte halálba.

Időközben beléptünk a könyvtárba. Ámuldozva néztem körül. Mintha most több könyv lett volna ott, mint amit nagyapa emlékeiben láttam. A falak mentén rengeteg polc húzódott, szinte roskadásig telepakolva vaskosabbnál vaskosabb kötetekkel. Az ajtóval szemben lévő falon hatalmas ablak, ami nappal teljesen bevilágítja a helyiséget, most viszont a csillagok ragyogása borított be mindent. Volt ott még egy széles kanapé, néhány fotel és egy mahagóni asztal.

- Na, hogy tetszik? –kérdezte Emmett.

- Csodálatos –mosolyogtam rá. –Már alig várom, hogy az enyém legyen.

Láttam rajta, hogy valami csípős válasszal akar kirukkolni, de akkor meghallottuk anyu csendes, könnyek nélküli zokogását a földszintről. Mindketten elkomorodtunk, majd elindultunk visszafelé.

Tehát megtörtént; anyu beszélt a vérfarkasokkal, akik La Push-ban laknak. Az is nyilvánvaló volt, hogy anyu miért borult ki ennyire; mert az egykori legjobb barátja volt az az alakváltó, akit felhívott: Jacob Black.

Már attól, hogy kimondtam magamban a nevét, a gyomrom görcsbe rándult és a szívverésem felgyorsult. A testem azóta reagált így, mióta először megláttam őt anyu emlékében. A tengerparton voltak a barátaikkal, amikor Jacob leült anyu mellé.

- Te Isabella Swan vagy, ugye? –kérdezte.

Anyu mélyet sóhajtott. Utálta, ha a teljes nevén szólítják, aminek azonnal hangot is adott.

- Bella.

- Én meg Jacob Black vagyok. –Barátságosan kezet nyújtott anyunak. –Te vetted meg a papám furgonját…

Az én szupergyors fejlődésem miatt –a vámpír géneknek köszönhetően csaknem két év alatt fejlődtem tizennyolc éves szintre –kissé nehéz meghatározni, de nagyjából hat-hét éves szinten voltam, mikor véletlenül megláttam ezt anyu fejében.

Akkor megkérdeztem tőle, hogy ki ez a fiú és honnan ismeri, de arról, hogy milyen reakciót váltott ki belőlem, egyetlen szót sem szóltam. Bár fogalmam sem volt a miértekről, az elég nyilvánvaló volt már akkor is, hogy minden sejtem ordítva tiltakozott, ha beszélni akartam róla. Így már –a saját időszámításom szerint –tíz éve titkoltam mindenki elől, hogy éjszakánként csaknem mindig vele álmodok és ő az oka annak is, hogy vissza akartam jönni Forksba. El tudtam képzelni, mit szólnának a többiek, ha tudnának róla: idegrohamot kapnának és nemhogy Forks, de az Olimpia-félsziget közelébe sem jönnénk legalább ezer évig.

Mikor elértünk a nappaliba, ijesztő látvány fogadott. Ott volt az egész család. A kanapékon ültek és aggódva meredtek a semmibe. Emmett egy pillanat alatt Rosalie mellett termett, de én csak egyvalakire tudtam koncentrálni. Anyu apu mellkasához szorította az arcát és hangtalanul rázta a zokogás. Láttam apun, hogy majd’ szétveti a harag, de ennek ellenére olyan gyengéden vigasztalta, hogy elállt a szavam. Jó, beismerem, apu mindig ilyen volt anyuval és velem is, de ha a vérfarkasokról volt szó… nagyon könnyen elvesztette a fejét.

Odasiettem hozzájuk és leültem anyu mellé. Átöleltem hátulról, arcomat nekifektettem a hátának, miközben a karját simogattam.

Legszívesebben megnéztem volna az emlékeiben, hogy pontosan mi történt, de az beleütközött volna a fogadalmamba, miszerint soha többé nem nézek mások fejébe, csak az engedélyükkel.

Talán mégsem volt olyan jó ötlet, hogy visszajöttünk. Összefacsarodott a szívem, hogy anyut így kell látnom. Apu figyelmeztetett, hogy anyut meg fogja viselni a dolog, de ennek ellenére ragaszkodtam az elképzelésemhez. Látnom kell Jacobot. Muszáj.

Néhány perc elteltével anyu kezdett megnyugodni. Kissé elhúzódott aputól így szemügyre vehettem az arcát. A máskor életvidám, határtalanul boldog tekintet most tele volt fájdalommal. Bele sem kellet néznem az emlékbe, így is tudtam mi történt. Jacob természetes ellenszenve a vámpírokkal szemben, végtelen gyűlöletté vált, amint meghallotta anyu hangján, hogy ő is az ellenséghez tartozik.

Egy részem szerette volna puszta kézzel széttépni, amiért így megbántotta anyut, de a másik felem, ami vágyott rá, hogy a közelében legyen, már türelmetlenül várta a pillanatot, amikor személyesen találkozhatunk.

- Mikor találkozunk velük? –kérdeztem és próbáltam leplezni izgatottságomat.

Miután mindannyian beleegyeztek a visszatérésbe, nagyapa kijelentette, hogy azonnal fel kell venni a kapcsolatot a farkasokkal és egy rögtönzött találkozó keretében el kell magyarázni nekik, hogy mi történt anyuval és persze velem, hogy a szerződést nehogy megszegettnek tekintsék és megtámadjanak minket.

- Nem hiszem, hogy neked is velünk kellene jönnöd –szólalt meg apu, mielőtt anyu válaszolhatott volna.

A félelem hirtelen öntött el tetőtől talpig. Nem hagyhatnak itt. Nem tilthatják meg nekem, hogy találkozzak Jacobbal és végre, megtudjam, hogy mi vonz hozzá olyan erősem, mint a gravitáció.

Kinyitottam a számat, hogy valami ütős szónoklattal tiltakozni kezdjek, de a szemem sarkából észrevettem, hogy Jasper felkapja a fejét és rám néz. Ilyen az, amikor az ember nagybátyja érzi mások érzelmeit, és nem érti mire fel vagyok ennyire felháborodva, hiszen csak egy csapat vérfarkasról van szó. Lecsillapítottam valamennyire az érzéseimet. Hála istennek hamar megtanultam befolyásolni az érzelmeimet, ahogy az elmémet is le tudtam zárni, így se Jas, se apu nem tudott meg semmi olyat, amit én nem akartam megosztani velük.

Mikor már nem kellett Jasper fürkésző tekintetét elviselnem, ismét apura fordítottam a tekintetem.

- Nem gondolhatod komolyan, hogy itthon maradok.

- Pedig komolyan gondolom –nézett a szemembe. –Sokkal nyugodtabb lennék, ha nem lennél ott. Esme itt maradhatna veled.

Hangosan fújtattam. Méghogy maradjak itthon nagymamival… Nonszensz. Arra viszont nem maradt lehetőségem, hogy kifejezzem elképzeléseimet, mert nagyapa megtette helyette.

- Kendrának ott kell lennie. Ezt te is tudod, Edward –kezdte. –Elhiheted, hogy én sem örülök a dolognak, de jobb, ha egyszerre tudjuk le mindkét esetet.

Ez az én nagyapám! –ujjongtam magamban. Pontosan az ilyenekért szerettem annyira Carlisle-t. Mindig higgadtan mérlegelte a helyzetet és ezek alapján hozott döntést. Ami jelen estben nekem kedvezett.

Ezek után apunak nem maradt más választása, mint csendben puffogni. Szinte sosem mondott ellent nagyapának, hiszen mint gondolatolvasó, teljesen tisztában volt vele, hogy fogadott apja mi alapján hozta meg a döntéseit.

- Szóval –kezdtem bele újra -, mikor találkozunk velük?

- Éjfélkor –válaszolta anyu. A hangja nyugodt volt, már csak csodaszép aranybarna szemei tükröztek megbántottságot. –Nem akarsz addig aludni egy kicsit, Édesem? –kérdezte és megsimogatta az arcomat.

Igazából nem volt szükségem az alvásra, de szerettem és megnyugtatott. Tekintetbe véve, hogy milyen éjszaka előtt állok, nem is tűnik rossz ötletnek egy kis relaxáció. Anyu ölébe hajtottam a fejem és vártam a szokásos képeket, amik minden álmomban megjelentek és mindig végtelen boldogsággal töltöttek el.