16. fejezet - Titkok

Sziasztok!

Mint azt oldalt is láthatjátok, ezentúl mindig pénteken hozom a frisst. Legalábbis megpróbálom. :)

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval várom a komikat. :P

Nem volt konkrét tervünk, mikor kigördültünk a klub parkolójából. Néhány percig csak haladtunk a forgalommal együtt, aztán Jake félrehúzódott az egyik park mellett és leállította a motort.

Nem szólaltunk meg azóta, hogy eljöttünk. Csak hallgattuk a már kínossá váló csendet, amit aztán Jake szakított meg.

- Mi van veled mostanában? –kérdezte meggyötört hangon.

Nem kellett egy észlénynek lenni hozzá, hogy rájöjjek, nagyon aggódik. Miattam, miattunk. Éreztem, hogy a torkom ismét összeszorul, de ezúttal uralkodtam rajta. Nem sírhattam el magam ismét. Erősnek kellett maradnom.

- Jake… - kezdtem, de megakadtam, mert nem tudtam mit mondhatnék.

- Csak mondd el –fordította felém a fejét. – Segíteni akarok, de nem értem mi van.

- Hidd el, én sem –csúszott ki a számon, mire azonnal le is sütöttem a szemem. Ez annyira kínos volt.

- Kendra –ejtette ki a nevem, mint valami imádságot. –Én tényleg szeretlek téged. Bennem megbízhatsz.

Oh, mintha én azt nem tudtam volna. Természetesen tisztában voltam vele, de attól még nem volt sokkal könnyebb leküzdeni tiltakozó gondolatimat. Annyira a lételememmé vált már a titkolózás. Először a családommal szemben Jake miatt, aztán Jake előtt saját magam miatt. Nem volt ez így jó…

- Bízom benned –feleltem, de kerültem a tekintetét.

- Nem hiszek neked –vágta rá csalódottan. –Még a szemembe se nézel.

Erre már kénytelen voltam felemelni a fejem. Sötét szemei olyan gondterheltek voltak… Egy pillanatra beleképzeltem magam a helyébe, miszerint a létem értelme, a bevésődésem gondokkal küzd, amiket nem hajlandó megosztani velem, így tehetetlen vagyok. Az én szívem is összefacsarodott ettől. Ennél rosszabb érzés talán nem is létezik.

Nem akartam, hogy Jake-et ilyesmik kínozzák.

- Én csak annyira nem érzem magam idevalónak –mondtam ki, ami a leginkább a szívemet nyomta.

- Hogy érted, hogy idevalónak? Forksba? Vagy… vagy a farkasok közé?

Láttam rajta, hogy fél az utóbbi lehetőségtől, mégis őszintén válaszoltam.

- A farkasok közé.

- Paul miatt? –tört ki belőle azonnal a szó. –Tudod, hogy vele nem kell foglalkoznod. Ő egy bunkó. A többiek szeretnek téged. Elfogadták és… és még örülnek is neki. Hidd ezt el…

- Elhiszem –mondtam és valóban így volt. Láttam Seth-en és még néhányukon, hogy kedvelnek és ezt ki is mutatták felém, de… - De…

- De mi? –kérdezte és még jobban felém fordult, már amennyire a kocsi szűkös helye engedte. – Kendra, kérlek…

Nem bírtam nézni, ahogy szenved. Főleg nem miattam. Meg kellett neki mondanom.

- Én… - kezdtem. – Én nem vagyok… elég jó neked.

Istenem, de fájtak a szavak. Inkább haraptam volna le a saját nyelvem, minthogy még egyszer ki kelljen mondanom.

És amit Jake arcán láttam végbemenni, az még annál is sokkal rosszabb volt, mint elképzeltem. Mintha csak kitéptem volna a szívét és jól megtapostam volna. Pedig én nem ezt akartam. Isten látja lelkem, nem ezt akartam. Szeretni akartam őt, boldoggá tenni.

- Mi az, hogy nem vagy elég jó nekem? –húzta össze a szemöldökét. –Tökéletes vagy.

- Nem, ez nem igaz –ráztam meg a fejem, és megint kerülni kezdtem a tekintetét, amit persze nem hagyott. Tűzforró tenyerével megfogta az arcom, és úgy fordította, hogy muszáj legyek ránézni. Nagyon komoly volt. Talán komolyabb, mint eddig bármikor.

- Ne mondd ezt. Soha többé. Ha nem lenne a bevésődés, ami azonnal megmutatta, hogy te vagy az igazi, akkor is tudnám, hogy te vagy az.

- Mással sokkal jobban járnál, mint velem…

- Soha rá se néznék másra! –vágta rá. Már a feltételezés is sértette, hogy esetleg mással legyen. –Kendra ne csináld ezt.

- Mit ne csináljak? –kérdeztem. Éreztem, hogy a fájdalmam támadásba csap át. –Szerinted ez nekem jó? Szerinted én nem akarok veled lenni? Dehogynem. De ha egyszer látom, amit látok... Nem én kellek neked, hanem valaki más.

- Mégis ki? –csattant fel Jake is. –Mondd csak meg, ki lenne jó nekem, ha már ennyire mindent tudsz.

Először nem tudtam hogyan kezeljem ezt a hangnemet, hiszen még sosem ütötte meg velem szemben, de aztán engedtem, hogy az érzéseim teljesen átvegyék felettem az irányítást.

- Például Nicole. Ő jó lenne hozzád. Vagy az egyik korodbeli la push-i. Valaki, aki már kész arra, hogy kapcsolata legyen. Én még nem vagyok kész.

Hihetetlen volt, hogy tényleg kimondtam. Meg kellett volna könnyebbülnöm, mégsem éreztem azt a felszabadító érzést, ami ilyenkor elönti a testet. Csak mély fájdalmat éreztem, olyat, amilyet Jake is érzett. Láttam rajta.

- Mire nem vagy kész? –kérdezte halkan. –Arra, hogy azt mondd, szeretsz? Mert tudtommal én még ennyit sem kértem tőled. Nem erőltettem semmit, vagy ha te mégis úgy érezted, akkor bocsánatot kérek, de szerintem nem tettem semmilyen utalást arra, hogy esetleg az ágyamba akarnálak cipelni. – Fülig vörösödtem nyílt szavaitól, főleg, hogy rátapintott a lényegre. –Szóval nem értem miért akadtál ki ennyire.

Tényleg nem értette. Valahogy mégsem haragudtam miatta.

- Jake –néztem egyenesen a szemébe. –Én még csak most leszek három éves. Oké, elismerem, hogy nem annyi vagyok, hanem tizenhét-tizennyolc. De attól még alig néhány év áll a hátam mögött. Abból is a legtöbbet egy szigeten töltöttem nyolc vámpír társaságában és rajtuk kívül nem ismertem senkit és nem láttam semmit. El sem tudod képzelni mennyire új nekem most minden. És nem tudom, hogyan viselkedjek ebben a kapcsolatban, amibe csak úgy belecsöppentem.

- Nem kértem tőled semmit –ismételte meg Jake.

- Tudom, és ezért nagyon hálás vagyok, de még mindig nem érted a lényeget –néztem ki a kocsi elejére. Valahogy muszáj voltam elmagyarázni neki, és ehhez össze kellett szednem a gondolataimat. –Az a baj, hogy én szeretnék megadni neked mindent, ami csak emberileg lehetséges, de gyereknek érzem magam hozzá.

Hangom a végére szinte már csak suttogás volt, de persze Jake attól még tökéletesen értette. Ismét maga felé fordította az arcom.

- Kendra, te mindent megadsz nekem, ami emberileg lehetséges. Már a létezésed megadja mindazt. A többi dolog, hogy megfoghatom a kezed, hogy megcsókolhatlak, az már csak ráadás. És ennél több, hidd el, nekem nem kell. Ha azt szeretnéd, hogy csak a barátod legyek, akivel néha jó együttlógni, hát az leszek. Nekem nem számít. Hidd el, én úgy is tökéletesen boldog lennék.

- A bevésődés miatt –húztam el a számat.

- Nem csak amiatt –tiltakozott. –Sokkal inkább azért, mert egyszerűen beragyogod a napjaimat.

- Jake… - néztem rá kérlelően. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha csak úgy hagyja, hogy vége legyen mielőtt még valóban elkezdődött volna.

- Mit akarsz? –kérdezte. –Hogy soha többé ne találkozzunk? Vagy csak a barátod legyek? Vagy azt, hogy itt és most megcsókoljalak? Te döntesz.

Ez így volt. Én döntöttem. A bevésődés miatt azt tette volna, amit csak én akarok, hiába akarta ő egészen biztosan az utolsó lehetőséget. És azok után, amin ma este keresztülmentünk, amennyire megbántottam és tönkretettem az estéjét, azt kellett volna mondanom neki, hogy soha többé ne találkozzunk, de képtelen voltam rá. Bele is haltam volna, ha ki kell ejtenem a számon azokat a hazug szavakat. Így nem maradt más választásom, mint az őszinteség. Ismét.

- Csókolj meg.

Nem késlekedett. Azonnal a számra simította forró ajkait és lassan, óvatosan csókolt, mintha egy szappanbuborék lettem volna, amire vigyázni kell, nehogy valami baja legyen. Széles tenyere a hátamra csúszott, de nem kezdett simogatásba, csupán csak ott volt, jelezve, hogy biztonságban vagyok. És én tudtam, hogy ott vagyok, és most még jó is volt ott lenni. Nem akartam elhúzódni, nem akartam hogy távolság legyen közöttünk. Megnyugodtam. Talán mert már tudott a titkaimról, talán csak azért, mert végre éreztem, hogy ennyi elég neki. Legalábbis egyelőre elég, és ez egyelőre nekem is elég volt.

O*o*o*O

Majd’ két órát ültünk még a kocsiban, mielőtt hazaindultunk volna. Jó érzés volt kimondani mindent, ami a szívemet nyomta. Feltöltődtem tőle és elöntött a remény, hogy talán mégiscsak működhet a dolog. Működnie kellett, hiszen nem élhettem Jake nélkül. Ezt már az első pillanattól kezdve tudtam, mikor megláttam őt anyu fejében.

Már indulni készültünk, de én még mindig nem voltam hajlandó elhúzódni Jacob-tól. Kissé kényelmetlen volt ugyan, de azért szorosan hozzábújtam a kézifék fölött. Karjaival ő is átölelt engem, miközben fejem a mellkasán nyugodott, akár a klubban azután az észbontó csók után. Hallgattam egyenletes szívdobogását, ami még jobban a béke szigetére repített.

Csendben voltunk, már nem kellettek a szavak. Csak a rádió szólt, az is elég halkan, épphogy háttérzajként. Annyira ellazultam az ölelésben, hogy az uralmam a képességem felett szép lassan elpárolgott és én ott találtam magam Jake fejében, amiben számtalan gondolat kavargott –természetesen mind körülöttem. Volt ott aggodalom, hogy mindent megadjon nekem, amire szükségem van, félelem, hogy elveszíthet és szerelem, ami elborította tetőtől talpig. Olyan intenzív volt az érzés, hogy elakadt tőle a lélegzetem. Szinte perzselő volt, egyfajta forróság, ami a szívéből indult ki és aztán átjárta mindenét.

Tudtam, hogy nem lenne szabad ezt csinálnom, azonnal ki kellett volna szállnom és elhúzódni tőle, de nem akartam. Az, hogy ilyen szintű bizonyosságot szerezhettem szavai igazáról, valami fantasztikus volt. Ott akartam maradni örökké, hogy mindig tudjam mit érez, mit gondol.

- Jól vagy? –kérdezte aggodalmasan. Hallotta, ahogy a tüdőmben rekedt a levegő.

- Persze –emeltem rá a tekintetem. –Tökéletesen vagyok –biztosítottam, aztán óvatosan megcsókoltam. –Én is szeretlek –sóhajtottam utána, amivel önkénytelenül el is árultam magam.

Jake először meglepődött, aztán cinkosan elmosolyodott.

- Csak nem a fejembe nézett, Miss Cullen?

Beharaptam az alsó ajkam, hogy lássa mennyire szánom-bánom a dolgot, miközben igazán jól szórakoztam.

- Elnézését kérem, Mr Black –vettem fel a stílusát és kiskutya szemeket meresztgettem rá. –Fogalmam sincs, hogyan történhetett.

- Ezt igen komolyan meg fogom torolni, remélem tudja –húzta össze játékosan a szemöldökét.

- Valóban? –kérdeztem mostmár pukkadozó nevetéssel. –És mégis hogyan?

- Így –vágta rá, aztán már rám is vetette magát és ahol csak ért, csiklandozni kezdett. Ez volt az egyik gyengém. Anyutól örököltem ezt az emberi tulajdonságomat is, én meggondolatlan pedig, egyszer megemlítettem Jake-nek, aki persze nem felejtette el és most a lelket is kicsiklandozta belőlem, amit én hangos sikongatással és szinte már fülsértő nevetéssel szenvedtem el, de élveztem minden pillanatát, mert együtt voltunk és csak ez számított.

Újabb díjak! :):)

Sziasztok!

Valóságos díjeső van a blogomon. :D

Először is nagyon szépen köszönöm mindannyiótoknak, hogy gondoltatok rám. :)

Kriszti és Bee. Ezeket a díjakat már megkaptam korábban és tovább is küldtem őket, de azért nagyon szépen köszönöm!!!

Brigi Bogyó. Köszönöm szépen!

Szabályok:

1, Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad.

2, Tedd ki a logót a blogodra.

3, Írj magadról 7 dolgot.

4, Add tovább 7 embernek, és linkeld is be a blogjukat.

5, Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról =)

7 dolog magamról:

- Régen Forma-1 fan voltam. :P

- Kedvencem Kimi Räikkönen és Fernando Alonso még most is, bár már nem nézem. :D

- Ha dühös vagyok Marilyn Mansont hallgatok, jó hangosan. :P

- Rajzolni tanulok. :)

- Van egy fekete fonott karkötőm, ami már több, mint 3 éve a kezemen van. :’(

- Imádom Johnny Deppet!!! :D

- Kedvencem tőle: A Karib-tenger kalózai – A Fekete Gyöngy átka. :P

Akiknek továbbküldöm:

ElisaJ 

Kriszti

Carly 

Ginewra 

Réka 

Nikuska94 

Cloeé~

Még egyszer köszönöm! :)

15. fejezet - Mit keresek én itt???

Sziasztok!

Először is: Kellemes Húsvéti Ünnepeket Mindenkinek!!! :)

Másodszor: Meghoztam a bulit. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval várom a komikat. :D

 

Ott álltunk egymással szemben, szótlanul. Jake valami hihetetlenül jól nézett ki; fekete ing és koptatott farmer volt rajta. Sosem láttam még ennyire jóképűnek, mint akkor. Még mikor moziban voltunk, akkor sem. Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemem.

- Lehetőleg ne nyálazd össze a szőnyeget! –csendült fel Rose gúnyos hangja, ami azonnal magamhoz térített. Természetesen nem nekem szánta ezt a bántó beszólást, hanem Jacobnak, aki erre felé fordította a fejét és vidáman, mint akinek semmi problémája a világon, rávigyorgott.

- Miért ne? –kérdezett vissza. –Úgyis ráérsz takarítani az örökkévalóságig, nem?

Szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. Egy pillanatra nem tudtam mit akarok, legorombítani mindkettőt, amiért nem képesek békén hagyni egymást, vagy engedni a zsigeri késztetésnek és nevetni egy nagyot. Végül a kettő keverékét választottam. Elengedtem egy kis kuncogást, de aztán összevontam a szemöldököm.

Rose, aki már a kanapé előtt állt, dühtől eltorzult arccal, épp robbanni készült, de megelőztem.

- Soha többé nem akarok hasonló beszólást meghallani –mondtam határozottan egyikükről a másikukra nézve. –Viseljétek el egymást!

Egymást túlkiabálva próbálták kifejteni ellenvéleményüket, de nem hagytam nekik, hogy sokáig folytassák. Annyira elegem volt már az ellentétekből és a veszekedésekből. Miért nem képesek legalább levegőnek nézni egymást? Még az is jobb lett volna a mostani helyzetnél.

- Ha nem fejezitek be –emeltem fel a hangom, hogy egyáltalán eljusson hozzájuk a mondanivalóm -, soha többé nem szólok egyikőtökhöz sem.

Komolyan gondoltam, ezt nyilván ők is tudták, mert a hirtelen beálló csendben még egy légy zümmögését is hallani lehetett volna.

- Kendie… - kezdte volna Rose, de leintettem.

- Nem érdekel a magyarázkodás –jelentettem ki. –Nem azt kérem tőletek, hogy puszipajtások legyetek, csak azt, hogy ne akarjatok állandóan egymás torkának esni. És ha ezt nem vagytok képesek megtenni értem… Tényleg nem fogok veletek beszélni soha többé.

Nem tudtam, hogy váltottam volna be az ígéretemet, de szerencsére nem is volt rá szükség. Jake is, akárcsak Rose megadóan felsóhajtott. Nyertem –konstatáltam elégedetten, aztán megfogtam Jake karját, és kifelé kezdtem húzni.

- Majd jövök –szóltam hátra a vállam fölött, aztán hagytam, hogy Jacob kinyissa nekem a kocsiajtót.

- Sajnálom –szólalt meg, amint helyet foglalt mellettem.

- Felejtsük el, rendben? –mosolyogtam rá, csakhogy oldjam a feszültséget.

- Oké –villantott felém egy tipikus jacob-os vigyort és én tudtam, minden rendben van ismét.

Az út Port Angelesbe ezúttal sem tartott sokáig. Közben az aznapi eseményekről beszélgettünk. Jake elmesélte, hogy kisegített a nővérénél, aki egy éve vette át Paul szüleinek éttermét. Nem volt egy nagyon elegáns hely, inkább a családias hangulatra törekedtek. La Push határában volt és egészen jó forgalommal rendelkezett.

Én pedig jól ki panaszkodhattam magam Alice miatt. Jó volt kiadni magamból a felgyülemlett frusztrációt.

- A nénikéd egy buzgómócsing –nevetett Jake és én akaratomon kívül nevettem vele, mert igaza volt. Alice-t sosem lehetett lelőni.

Mire odaértünk a klubba, a többiek már ott voltak, a parkolóban vártak minket, ahogy azt korábban már megbeszélték.

Jake még szinte le sem állította a motort, mikor Seth már ott is termett, hogy kisegítsen. Olyan aranyos srác volt. A testvéremnek tekintettem már én is. Ő volt az első, aki teljesen elfogadott Jake bevésődésének. Soha, egy pillanatig sem fújt rám és nem viselkedett velem ellenszenvesen.

- Ejha –füttyentett, mikor kiszálltam. –Nagyon csinos vagy –mondta.

- Köszi –nyomtam egy puszit az arcára köszönésként. –Te sem panaszkodhatsz.

Valóban, egyáltalán nem úgy nézett ki, amilyennek egy tizenöt éves kora óta nem változó fiút elképzeltem volna. Igazából megjelenése nagyon is hasonlított Jacob-éhoz. Mintha csak összeöltöztek volna; koptatott farmer, testre simuló fekete felső. Olyan volt, mint Jake fiatalabb kiadásban. Szinte láttam magam előtt, a csajok hogy fognak utána bámulni, ha bemegyünk.

Jacob egy pillanattal később mellettünk termett, kezét birtoklóan az enyémbe csúsztatta, ami igencsak jólesett. Az utóbbi napok viszontagságai után jó volt érezni, hogy attól még ugyanúgy szeret.

Meg kell mondanom, ahogy elindultunk a többiek felé, ideges lettem. Sosem találkoztam még emberrel, aki tudta volna rólam, hogy mi vagyok. És bizony hála Jared-nek, Kim mindent tudott rólam. Ebben nem kételkedtem, és fogalmam sem volt mire számítsak tőle. Talán rémületre és távolságtartásra?  Vagy csak egyszerűen undorra és elutasításra? Mindenesetre ezeket láttam a legvalószínűbbnek.

Ahogy melléjük értünk, már értettem miért akadt ki folyton Jake, ha farkas alakban sokat kellett Jared közelében lennie. A szerelmesek ugyanis ki sem szálltak egymás szájából, mintha csak összeragadt volna a nyelvük.

Elpirultam ettől a szenvedélytől, hiszen mi Jake-el még bőven nem tartottunk ennél a szintnél, és bár a családomnál megszoktam a szerelem nyílt felvállalását, nem tudtam hová tenni a hirtelen elém táruló látványt.

- Srácok, talán néha vehetnétek levegőt is –csóválta meg a fejét nevetve Jake, mire lassan eltávolodtak egymástól. – Kendra, Kim. Kim, Kendra –zavarta le gyorsan a bemutatást.

Kim sötétbarna szeme azonnal megállapodott rajtam, alaposan végigmért, miközben kedvesen mosolyogva kinyújtotta felém a kezét, amit meglepődve, de elfogadtam.

- Örülök, hogy végre megismerhetlek –mondta.

Nem is tudom mi döbbentett meg jobban. Az, hogy őszinte volt, vagy az, hogy nem rohant el fejvesztve. Óvatosan megszorítottam a kezét, vigyázva, hogy még véletlenül se okozzak neki fájdalmat. A szemem sarkából azért láttam, hogy Jared minden mozdulatomat figyeli. Bízott bennem, de csak a bevésődéséről volt szó, amit teljes mértékben megértettem, így nem vettem magamra.

- Én is –válaszoltam Kimnek, aki másik kezével megfogta szerelme kezét, és már húzott is minket a bejárat felé.

- Gyertek –nevetett fel izgatottan. Láthatóan már alig várta, hogy táncolhasson.

Másik kezemmel még mindig Jake-be kapaszkodtam, így őt is magunkkal vonszoltuk. Közben odaköszöntem a kissé távolabb álló Embry-nek, aki egy biccentéssel üdvözölt.

- Hova-hova? –lépett elénk a kidobó az ajtóban. Jó nagydarab fickó volt, szinte akkora mint a farkasok. Összehúzott szemöldökkel nézett ránk. Jobban mondva Kimre és rám. –Láthatnám az igazolványotokat? –kérdezte.

Kimnek már a kezében volt, így amint megmutatta, már mehetett is be. Később tudtam meg, hogy néhány hete ünnepelte a huszonegyedik születésnapját.

- Ugyan már, haver –hallottam meg Jake hangját. –Csak bulizni szeretnénk. Minek kell az igazolvány?

Láthatóan a kidobónak nem volt kedve összetűzésbe keveredni a négy izomkolosszussal, így nem küldte el Jake-et a fenébe a megszólítás miatt, bár tény, hogy nem nyerte el a tetszését.

- Igazolvány nélkül nem engedhetek be senkit –jelentette ki. –Főleg nem egy ilyen kislányt –nézett rám, amitől még inkább gyereknek éreztem magam.

- Van igazolványom –nyomtam a kezébe. Megdöbbent, mikor meglátta a születési dátumot, ami fel volt tüntetve, de aztán elfogadóan bólintott, visszaadta és elállt az útból. Azon már meg sem lepődtem, hogy a fiúktól nem kért semmilyen íratott. Mindannyian többnek néztek ki huszonegynél.

- Honnan van igazolványod? –kérdezte Jake, mikor már hallótávolságon kívül kerültünk.

Cinkos vigyort vetettem rá és a fülébe súgtam.

- Jasper elég jól ért a hamisításhoz.

Ez tény volt. Két igazolványt is készített nekem, mikor eljöttünk Esme szigetéről. Az egyik szerint tizenhat éves voltam - azzal kezdem majd el a sulit szeptemberben -, a másik szerint pedig huszonegy. Akkoriban, mikor megcsinálta, még nem igazán láttam értelmét, hiszen sosem gondoltam volna, hogy valaha  ilyen helyen kötök ki, mint ez a klub, de most kifejezetten hálás voltam az előrelátásáért.

Jake nevetve csóválta a fejét hitetlenkedésében, aztán az egyik távolabb eső asztalhoz mentünk, ami a fal mellett állt.

- Mit iszol? –kérdezte, mikor leültem.

- Ásványvizet.

Tudom, tudom. Bulizni voltam, el kellett volna engednem magam, de fogalmam sem volt róla, hogy azt hogy kell. Alkoholt alapból nem akartam inni, valahogy nem vonzott a részegség. Bár azt sem tudtam milyen hatással lenne rám, hiszen sosem ittam semmi ilyesmit.

Jacob szerencsére nem firtatta a választásomat, inkább gyorsan a pulthoz ment rendelni. A többieket elveszítettük szem elől, bár a tömegben –hála a vámpírlátásnak -, kiszúrtam őket. Kim és Jared már a parkett közepén voltak és eszeveszettül táncoltak. Seth és Embry pedig úgy nézelődtek körbe-körbe, mintha keresnének valakit. Nem volt nehéz kitalálni kit; csajozni jöttek. Nem tudom miért, de ettől a gondolattól mosolyognom kellett.

Míg Jake-re vártam, próbáltam minél észrevétlenebb lenni és felmérni a helyzetet. A zene olyan hangos volt, hogy azt hittem menten beszakad a dobhártyám. Mindenhol emberek voltak, bárhová néztem. A levegőt megtöltötte a parfüm és az izzadtság illata, amitől fintorognom kellett. Éreztem a vérük illatát is, de szerencsére a legkisebb kaparásszerű érzést sem váltotta ki a torkomban. Egyáltalán nem kívántam a vért. Bár az is igaz, hogy pár hete voltam legutóbb vadászni és ez így teljesen normálisnak számított nálam.

Amint a tömeget pásztáztam, megakadt a szemem egy páron, akik az egyik sötét sarok felé közeledtek. Úgy tűnt már egyikük sincs igazán beszámítható állapotban; alig álltak a lábukon. Szenvedélyesen csókolóztak és simogatták egymást, ahol csak érték. Képtelen voltam levenni róluk a szemem. Önkénytelenül is beleképzeltem magam a lány helyébe, ahogy Jake-et a fiúéba, mire a szívem gyorsabban kezdett verni és a gyomrom görcsbe rándult. Éreztem, hogy a pánik eluralkodik rajtam, miközben érezni véltem a testemen Jake erős kezét, amint felfedezi a legrejtettebb pontjaimat is.

Istenem… - nyögtem fel gondolatban. Próbáltam kizárni a fejemből a kéretlen gondolatokat, hiszen tudtam, hogy Jake sosem tenne olyasmit, amit én nem akarok és nincs mitől félnem mellette, de nem tehettem róla. A frusztráció, ami már napok óta tombolt bennem, ismét erőre kapott.

- Íme az ásványvized –kiabálta túl a hangzavart Jake, amitől megremegtem. Nem tudtam, hogyan kezeljem a közelségét. Szükségem lett volna egy kis távolságra tőle, de nem akartam megbántani azzal, hogy még el is mondom neki. Arra valahogy egyáltalán nem voltam kíváncsi, hogyan reagált volna rá. Helyette inkább rávetettem magam a vízre és mély kortyokkal, mint aki évek óta nem jutott folyadékhoz, kiittam az egészet. Pedig egyáltalán nem voltam szomjas.

- Látom szomjas voltál –kiabálta Jake a fülembe. Szerintem elfelejtette, hogy ha normál hangerővel beszél, azt is meghallottam volna még ekkora ricsajban is. Mindegy, nem tettem szóvá és nem is válaszoltam. Nem akartam hazudni.

- Táncolunk? –kérdeztem. Reméltem, hogy az majd eltereli a figyelmemet a sok zagyvaságról, ami épp a fejemben volt.

- Aha –bólogatott Jake és már mentünk is a tánctér felé.

Kissé kényelmetlen volt, hogy mindenhol emberek értek hozzám és nincs elég mozgásterem, de úgy tűnt a célnak megfelel. Igen ám, csak azzal nem számoltam, hogy mennyire nem fogok beleilleni az egészbe. Hiába a stroboszkóp szaggatott világítása, attól még ugyanúgy láttam a körülöttünk lévőket. A lányok, mintha világ életükben ezt csinálták volna, rázták a csípőjüket, ami egyértelműen elnyerte a fiúk tetszését.

Megpróbáltam én is leutánozni őket –hogy ne lógjak ki a sorból és valamennyire azért Jake-et is el szerettem volna kápráztatni, hiszen nézzünk szembe a tényekkel, ő is fiúból van -, kissé ívesebben ringattam a csípőm, de valahogy csak nem akart úgy sikerülni, ahogy szerettem volna. Örültem, hogy nem látok bele Jake fejébe, hiszen végig éreztem magamon a tekintetét. Végignézte a bénázásomat, és ez megalázóbb volt, mint bármi más eddigi életem során.

Nem is bírtam túl sokáig. Elengedtem a kezét, amit eddig fogtam és a füléhez hajoltam.

- Kimegyek a mosdóba –mondtam, aztán már rohantam is.

Természetesen nem halaszthatatlan folyóügyeim miatt siettem annyira, hanem a szememben gyülekező könnyek miatt. Nem akartam, hogy lássa őket. Nem értette volna. Én magam sem értettem.

Mikor becsuktam magam mögött a női mosdó ajtaját, kerestem egy szabad fülkét és magamra zártam. Csendesen, hangtalanul sírtam. Nem akartam, hogy bárki meghallja. Éreztem, hogy a zsebemben rezeg a telefonom, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy Alice az –amint elváltam Jake-től, máris megadtam a lehetőséget, hogy látomása legyen -, de most nem akartam beszélni még vele sem. Egy gyereknek éreztem magam, aki azt hitte magáról, hogy már felnőtt, miközben még egyáltalán nem volt az. Nem voltam az. Jacob-nak viszont egy felnőtt nőre lett volna szüksége, olyanra, aki illik hozzá. És én egyáltalán nem voltam az a típus. Ezzel szembe kellett volna már néznem korábban, sőt, egyáltalán nem kellett volna hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok közöttünk, de gyáva voltam. Szerettem volna az lenni, akinek ő akart, hogy legyek.

Eltelt néhány perc, mire lenyugodtam annyira, hogy ki tudjak menni. Közben azért hallottam, hogy a lányok jönnek és mennek a mosdóban, de túl sok figyelmet nem fordítottam rájuk, csak annyit, hogy ne hallják meg, hogy sírok.

Tudtam, hogy Jake kezd ideges lenni kint. Ha eléggé koncentráltam, hallottam, hogy idegesen mászkál az asztalunk mellett. Nyilván észrevette, hogy történt valami és ezen még az sem segített, hogy túl sokáig voltam távol.

Mély levegőt vettem. A tükör elé léptem és elszörnyedtem a külsőmtől. Igaz, hogy a vámpírok nem tudnak sírni, de én nem voltam teljesen az, így a könnyektől teljesen elkenődött a sminkem, amivel Alice annyit bajlódott. Fogtam egy papír zsebkendőt és letöröltem mindent; a szemfestéket, a szájfényt… Ez mind nem én voltam és újra önmagam akartam lenni. Még a csili-vili gyűrűmet is a táskámba dobtam.

Nyílt az ajtó. Futólag odanéztem; egy fiatal, húsz év körüli lány jött be. Sötétbarna, hosszú haja volt. Olyan rövid ruhát viselt, hogy csodálkoztam, hogy képes benne leülni anélkül, hogy teljesen felcsúszna a combján.

- Szia –köszönt rám, majd azonnal a sminkjét kezdte igazgatni.

- Hello –sóhajtottam alig hallhatóan.

- Van egy szemceruzád? –kérdezte. –Otthon hagytam az enyémet.

- Persze –válaszoltam automatikusan. Alice indulás előtt bekészített mindent a táskámba, hátha szükségem lenne rá. Nem értettem minek, mikor az izzadás nem igazán volt rám jellemző, de most mégis jó volt, hogy van nálam néhány cucc. Nem kellett sokáig kotorásznom, azonnal a kezembe akadt.

- Amúgy Nicole vagyok –mosolygott rám a tükörben a lány, miközben vastagon kihúzta a szemét.

- Kendra –vágtam rá, továbbra is az arcomat tisztogatva.

- Lehet, hogy furcsa lesz, de kérhetnék egy szívességet? –kérdezte.

Meglepetten fordultam felé. Elképzelésem sem volt róla, hogy mit akarhat tőlem, főleg, hogy nem is ismertük egymást.

- Miféle szívességet?

- Nem mutatnál be a haverodnak? –csillantak fel a szemei.

- Milyen haveromnak? –értetlenkedtem.

- Láttalak vele táncolni –magyarázta. –A magas, sötétbőrű srác.

- Jacob-nak? –kerekedtek ki a szemeim, aztán a szavak automatikusan hagyták el a számat. –Ő nem a haverom, hanem a barátom.

- Tényleg? –húzta fel Nicole a szemöldökét, mintha legalább azt állítottam volna, hogy én vagyok a Dalai Láma. – Bocs, azt hittem… Nem is tudom. Inkább néztelek volna titeket mondjuk testvéreknek. Úgy értem… Szóval izé… Nem úgy tűnt, mintha együtt lennétek. –magyarázkodott zavarában.

Éreztem, amint meghűl a vér az ereimben. Testvérek? Jacobbal? Nem túlzás azt állítanom, hogy olyan volt, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel. Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam magamban; itt a vége. Nem tudom tovább csinálni. Ez már túl sok…

Meg sem vártam, hogy Nicole visszaadja a szemceruzámat, egyenesen kirohantam az ajtón, hogy minél távolabb legyek tőle, a szavaitól, a meglepett arckifejezésétől.

A kijárat felé tartottam, de valaki megfogta a karom és nem engedett tovább. Ha a tűzforró érintés nem árulta volna el, hogy Jake az, az erős szorításból azonnal rájöttem volna. Jóval erősebb volt, mint egy ember lehetett volna.

- Mi a baj? –kérdezte azonnal. Hallottam a hangján, hogy ideges.

Megpróbáltam magam kiszabadítani, de sérülés nélkül nem sikerülhetett volna, márpedig az volt az utolsó dolog, amit akartam; Jake-nek újabb sérülést okozni.

- Engedj el –suttogtam összeszorított fogakkal. Alig tudtam így is visszatartani az újabb sírást, ami már a torkomat feszítette.

Ám Jake ahelyett, hogy hagyott volna elmenekülni, a terem széle felé húzott, ahol valamennyire lehetett beszélgetni. Nem ellenkeztem túlságosan, tudtam, hogy úgysem szabadulhatok simán. Inkább hagytam magam. Amint a falnál voltunk, Jake az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Akkorra már csak a könnyfátyolon át láthattam aggodalmas arcát, ami alig pár centire volt az enyémtől.

- Mi történt? –kérdezte.

- Jake… - nyögtem elkínzottan. Nem akartam, hogy tudjon róla. Nem akartam rázúdítani mindent, ami bennem tombolt. Én magam is alig tudtam elviselni.

- Addig nem engedlek el, amíg el nem mondod –jelentette ki határozottan. –Ki bántott? Esküszöm neked, a puszta kezemmel tépem szét!

Na jó, azt hiszem itt kellett volna felháborodnom, hiszen ez a fajta szadizmus még a vámpírcsaládomtól is távol állt, mégsem akadtam ki rajta, pedig komolyan mondta. A bevésődés mondatta vele. Erre még ilyen feldúlt lelkiállapotomban is rájöttem. És ez még rátett egy lapáttal a kusza érzéseimre.

Azt hiszem éppen azért lehetett, hogy megadtam magam az elkerülhetetlennek. Hiszen úgyis meg kellett mondanom neki rövid időn belül, hogy ennyi volt. Csakhogy tudtam, nem leszek képes szavakba önteni, így gyorsan az arcára simítottam a kezem és átküldtem neki, ami a mosdóban történt Nicole-al.

Az egész alig tartott pár másodpercig, ujjaim még az arcán voltak, mikor erős keze megragadta a fenekemet és felrántott magára. Lábaim automatikusan a derekára kulcsolódtak, hátam nekicsapódott a falnak, de természetesen egyáltalán nem fájt. Időm sem volt reagálni, vagy bármit mondani, Jake nyelve máris a számban volt, vadul, szinte már erőszakosan csókolt.

Nem kezeltem a legjobban a hirtelen támadását, ugyanis halálra rémített. Szemem előtt lejátszódott a korábbi jelenet, aminek szemtanúja voltam, ahol az a részeg pár egymást taperolva vonult egy ehhez hasonlóan eldugott részre, ahol nem lehetett látni, hogy mit csinálnak, de nem volt nehéz kitalálni. Az első gondolat, ami megfogalmazódott az agyamban az volt, hogy teljes erőmből, nem foglakozva azzal, hogy sérülést okozhatok, ellököm magamtól Jacobot, aztán hazáig meg sem állok. Ám mikor észrevettem, hogy a keze nem mozdult egy centit sem a fenekemről, ahol megtámasztott, némiképp megnyugodtam. Hiszen nem kezdett el fogdosni és bár az igaz, hogy akaratom ellenére csókolt meg, de a kezdeti hevessége már kezdett csillapodni. Szinte már olyan volt, mint az első csókunk. Kedveskedő, szerelmes…

A végére mégis kifulladtunk tőle és mikor Jake kissé elhúzódott, zihálva kapkodtunk levegő után. Homlokát az enyémhez támasztotta, úgy nézett a szemembe.

- Ez is testvéri volt szerinted? –kérdezte rekedten.

Szavak híján megráztam a fejem és lehunytam a szemem. Szeretett engem. Tudtam, éreztem. És én is szerettem őt. Minden viszontagság és nehézség ellenére szerettem, és nem tudtam volna nélküle élni. Már átkoztam magam, amiért olyan könnyen eldobtam volna mindent, de annyira össze voltam zavarodva.

- Haza akarsz menni? –kérdezte lágyan.

Olyan megértő volt, pedig elrontottam az estéjét. Meg sem érdemeltem őt.

Ismét megráztam a fejem.

- Inkább menjünk el valahova –mondtam összeszorult torokkal. –Nyugalomra van szükségem.

- Oké –vágta rá, aztán leemelt magáról. Addig észre sem vettem, hogy még mindig - akár egy kismajom -, csimpaszkodtam rajta. Ahogy lábam a talajhoz ért, engedtem a belső késztetésnek, és szorosan átöleltem. Arcomat a mellkasához szorítottam, kezeim a derekán és a hátán voltak. Ő is körém fonta izmos karjait. Néhány pillanatig még így álltunk, aztán kibontakoztunk az ölelésből és elindultunk kifelé.

Tudtam, hosszú este előtt állunk, ami elég sok beszélgetésből fog állni és a kártyák nyílt kiteregetéséből. Már előre féltem tőle…

A zene szárnyain pályázat - Érzések

Sziasztok!

Sorry, amiért nem a következő fejezetet hoztam, de szeretnék veletek megosztani egy számomra nagyon is fontos novellát. Carrie pályázatára írtam. /LinAsh Jacobs-ként neveztem, mert ez is közösnek indult a barátnőmmel, de végül egyedül írtam meg./ Helyezést nem értem el, de igazából nem is az volt a célom vele.

A pályázat lényege az volt, hogy kaptam egy zenét, amire ki kellett találni egy történetet. A zene hallgatása közben azonban nem egy új történet pergett le a szemeim előtt, hanem a sajátom. A múltam egy része...

A zene, ami ismét életre hívta a történetemet: 

Kislánykoromban sokat álmodoztam a szőke, kék szemű hercegről, hogy milyen lesz ha végre feltűnik, hogyan fogunk egymásba szeretni, hogy aztán életünk végéig boldogan éljünk.

Ha akkor tudtam volna mekkorát tévedek, és mennyire nem azt fogom kapni, amire vágytam… Nem tudom. Talán akkor sem változtattam volna semmin. Hiszen megismerhettem, boldog lehettem… és aztán elveszíthettem.

A történetem –mely túlzás lenne azt állítani, hogy életeket fog megváltoztatni, de talán segítséget nyújt abban, hogyan ragadd meg a pillanatot -, egy esős augusztusi napon kezdődött. Egy kis panzióban segítettem ki, hogy némi plusz pénzhez jussak az iskolakezdés előtt. Alig múltam tizenöt éves és szerelmes voltam a szerelem gondolatába.

Már nem emlékszem mit csináltam, talán épp a poharakat töröltem el a pultban, mikor belépett Ő. Sötétszőke rövid haj, csillogó zöld szemek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azonnal megakadt rajta a szemem. Nem így volt. Épphogy csak rápillantottam, aztán már folytattam is a munkám.

Nem volt egyedül, két barátjával érkezett. Láttam már őket korábban is, mert az emeleten laktak, ugyanis a környéken dolgoztak. Helyet foglaltak és rendeltek valami italt. Azt hiszem sört. Utólag tudtam meg, hogy aznap, az eső miatt nem tudtak dolgozni, ugyanis kinti munkájuk volt, így el akarták ütni az időt egy kis lazulással.

Kedves voltam, mint mindig, minden vendéghez, de túl nagy figyelmet nem szenteltem nekik; csak tettem a dolgom. Aztán valahogy engem is belevontak a beszélgetésbe. Eleinte csak a barátaival folytattunk eszmecserét, Ő csendesebb volt, csak néha főzte hozzá a saját gondolatait.

A lassú, nehézkes beszélgetésből egyre barátibb csevej lett, érintve személyes témákat is, de ez valahogy egyáltalán nem zavart. Nyílt voltam, őszinte, érdeklődő. És egyre jobban vonzotta a tekintetem a visszafogott, felettébb helyes –mert akkor már feltűnt milyen szépek a szemei -, szőke srác, aki a szeme sarkából mindig engem nézett. Taktikát váltottam és a beszélgetést úgy irányítottam, hogy kénytelen legyen válaszolni a kérdéseimre. Ennek eléréséért sokszor direkt neki intéztem szavaimat, ami persze a barátai figyelmét sem kerülte el, ahogy az sem, hogy Ő ugyanannyira érdeklődik irántam, mint én Őiránta. Besegítettek nekem, célozgattak, ugrattak minket, aminek sorozatos pirulás és kuncogás lett az eredménye, valamint az, hogy megismerhettük egymást.

Ő, Barry akkor huszonkét éves volt. Tudom, tudom; ilyenkor tűnődik el az ember, hogy mit akar egy felnőtt férfi egy részben még kislánytól és fordítva is. Mentségünkre szolgáljon, egyáltalán nem olyan voltam, mint a korombeliek. A külsőm tizennyolc évesnek felelt meg, ahogy a gondolkozásom is komolyabb volt, mint az évfolyamtársaimnak. Éppen ezért is lepődött meg nagyon, mikor meghallotta, hogy csak tizenöt vagyok.

- Tényleg? –kérdezte.

- Igen –nevettem el magam döbbent arca láttán. –Miért, mennyinek gondoltál?

- Tizenhét-tizennyolc –válaszolta, ami csak még jobban megdobogtatta a szívemet. Akkor már tudtam Ő mennyi, és örültem, hogy nem gyerekként kezel.

A beszélgetés folyt a maga kis medrében, érintve a legzavarbaejtőbb témákat is, de én már nem foglalkoztam azzal mi kínos és mi nem az. Csak az számított, hogy ott van, láthatom és hallhatom a hangját. Teljesen elcsavarta a fejem.

Kis idő elteltével a barátai egy kicsit jobban felöntöttek a garatra, mint kellett volna, ezért egyikük, Chase, felment lefeküdni, míg Paul lent maradt velünk, de láthatóan már alig tudott egyenesen ülni. Barry nem tartozott ebből a szempontból közéjük. Ő nem ivott sokat, sőt, azt hiszem csak egy sör volt, utána pedig narancslevet kért.

Annak ellenére, hogy Paul mennyire nem volt józan, Barry kitalálta, hogy biliárdozzanak, de Paul-nak nem volt kedve hozzá. Bevallom, vártam, hogy megkérdezzen engem is, és nem is kellett csalódnom. Odafordult hozzám, láttam, hogy hirtelen nem tudja, hogyan fogjon hozzá, de aztán összeszedte magát.

- És neked lenne kedved hozzá, Erica?

- Még sosem biliárdoztam, nem tudom, hogyan kell –vágtam rá őszintén, mire felcsillant a szeme.

- Majd én megtanítalak –ajánlotta, amitől a pulzusom azt hiszem az egekig szökött.

- Nem is tudom… - hezitáltam. –Nem hiszem, hogy ez jó ötlet –mondtam végül, amivel rendesen le is hervasztottam arcáról a mosolyt.

Hogy miért nem ragadtam meg a lehetőséget és egyeztem bele azonnal? Mert féltem. Felülkerekedett rajtam a gyermeki énem, ami nem akart előtte bénázni. Ne tudjátok meg, utána hogy akartam a fejem a falba verni a gyávaságom miatt…

Ezek után még beszélgettünk ugyan, de kissé lelankadt a hangulat, majd eljött a műszakom vége. Összeszedtem a cuccaimat, elköszöntem tőlük és már majdnem az ajtónál jártam, mikor valami kényszer hatására, mintha nem is én irányítanám a mozdulataimat, hátrafordultam és megszólaltam:

- Holnap megtanítanál biliárdozni?

Arcán ismét boldog mosoly terült el, aminél szebbet még életemben nem láttam.

- Persze –válaszolta.

Ez az egy szó bearanyozta az egész estémet és éjszakámat. Türelmetlenül vártam a másnap reggelt és imádkoztam az esőért, hogy ismét ne tudjanak dolgozni, és újra együtt tölthessük a napot.

Nem árulok el nagy titkot, ha elmondom, másnap hét ágra sütött a nap. Talán fényesebben, mint eddig bármikor, bár az is lehet, hogy csak én láttam úgy. Csalódott voltam, hiszen mire beértem a panzióba, ők már nem voltak ott. Egyértelműen kihasználtak a szép időt, hogy behozzák a tegnapi lemaradásukat, és hiába rimánkodtam esőért, senki sem hallott meg. Már kezdtem volna feladni a reményt, hogy egyáltalán láthatom, mikor szemerkélni kezdett. Hihetetlen boldogság kerített hatalmába egy pillanat alatt… Egészen addig, míg rá nem néztem az órára, és meg nem láttam, hogy alig tíz perc maradt a munkaidőmből. Lázasan kutattam megoldás után, de nem találtam. Hiába akartam maradni, nem tehettem, ugyanis a bátyám jött értem kocsival, hogy hazavigyen és tudtam, utána már nem fog ráérni, hogy visszajöjjön.

Lógó orral ültem be mellé, és mikor épp kanyarodtunk volna ki a parkolóból, Barryék megérkeztek. Szomorú voltam, dühös és azt hiszem részben összetört is. Tudom, furcsa elképzelni, hogy valóban ezt éreztem, pedig így volt.

Másnap már reménykedni sem mertem. Nem volt forgalom, így munkám sem nagyon akadt. Csak ültem a pult mellett, bámultam kifelé a napsütésbe és Ő járt a fejemben. Emlékszem mélyet sóhajtottam és eldöntöttem; nem gondolok rá többet, hiszen esélyünk sincs találkozni, ám mikor az ajtó felé fordultam, Őt pillantottam meg. Épp felém tartott, szívdöglesztően mosolyogva. A szívem, mint egy őrült verte a bordáimat. Attól féltem menten kiugrik.

- Szia –hallottam meg a világ legcsodálatosabb hangját, ami még most is –miközben ezt írom -, a fülemben cseng. – Mikor biliárdozunk? –kérdezte.

Alig akartam elhinni, hogy még emlékszik rá, ám ahogy szemébe néztem, láttam mennyire várta már ezt a pillanatot.

- Amikor neked jó –válaszoltam akadozó nyelvvel.

- Nekem bármikor jó, csak előtte elmegyek tusolni –mondta, mire beleegyezően bólintottam.

Mire végzett és lejött, érkezett néhány vendég, akiket nem hagyhattam csak úgy ott, de láttam, megérti. Addig a barátaival játszott. Mikor végre nem volt dolgom, odamentem hozzájuk. Tudom, munkaidőben voltam, de az sem zavart volna, ha a főnök kirúg, csak Barry-vel lehessek.

Kevin –ő is az egyik munkatársa -, azonnal a kezembe nyomta az egyik biliárd dákót.

- Én még sosem játszottam –emlékeztettem őket, titkon abban bízva, hogy Barry majd odajön, és megmutatja hogyan kell. Láttam már filmekben, hogy ilyenkor milyen közel állnak egymáshoz a szereplők és megmondom őszintén, másra sem vágytam jobban, minthogy közel lehessek Barryhez.

Ám helyette Kevin vette fel a tanár szerepét. Megmutatta, hogyan tartsam a kezem, mire figyeljek oda, sőt, még mögém is állt, hogy jobban megértsem miről beszél. Fogta a kezem, úgy mutatta, hogyan lehet a legkönnyebben eltüntetni a golyókat. Elég magas volt, így se a mellkasa, se semmi más nem ért hozzám, csakis a keze.

- Tudjátok mit kell mondani, mikor egy gyönyörű lányt tanítotok biliárdozni? –kérdezte a többiektől. Mellettünk körülbelül négyen-öten ültek, mind Barry munkatársai. Kevin meg sem várta a választ, csak mondta. –Érezd a dákót, baby.

Ismertem már őt is annyira, hogy tudjam csak viccnek szánta, és ennek megfelelően nevettem is rajta. Mindannyian nagyon rendesek voltak, jó volt velük lógni.

Mikor már úgy láttak, hogy eléggé belejöttem a dologba, játszani kezdtünk. Párban voltunk, Kevin egy Robert nevű sráccal, én pedig természetesen Barry-vel. Minden lökésemnél a segítségemre volt, minek köszönhetően óhatatlanul is egymáshoz értünk. Ki tudna így a játékra koncentrálni? Szerintem senki. Éppen ezért Barry-nek egyre többször kellett besegítenie. Ennek ellenére mi nyertünk. Nem áltatom magam, tudom, hogy nem az én érdemem volt, de attól még legalább annyira örültem a győzelemnek, mint Barry.

Ezek után a többiek, nyilván leszűrték a kettőnk között végbemenő szikrázást, mert magunkra hagytak minket, mi pedig új játékba kezdtünk, ezúttal egymás ellen.

Talán a tudattól, hogy először vagyunk kettesben, talán csak magától, de a játékom egyre rosszabb lett, minek következtében Barry is ugyanúgy mögém állt, ahogy korábban Kevin, hogy segítsen. Kezét a kezemre tette, hasa és mellkasa a hátamhoz simult, szája a fülem mellett volt, úgy suttogta lágyan az instrukciókat. Ettől a közelségtől még a térdem is remegni kezdett, és mikor megéreztem bódító illatát, valóságos köd ereszkedett az elmémre. Alig voltam tudatában a külvilágnak. Ilyet még sosem éreztem. Azt akartam, hogy sose legyen vége a játéknak, na nem mintha annyira tudtam volna koncentrálni. Csak Barry járt a fejemben, csak ő érdekelt.

Hagyott nyerni. Mindketten tisztában voltunk ezzel, ettől eltekintve játszotta a sértettet.

- Nem hiszem el, hogy megvertél –nevetett rám, amit én ugyanúgy viszonoztam.

Beszélgettünk még egy ideig, de aztán haza kellett mennem.

Két nappal később találkoztunk újra, az utolsó munkanapomon. Nem volt túl sok időnk, mert épp akkor érkezett, mikor én már hazafelé készülődtem. Elköszöntem mindenkitől, akivel együtt dolgoztam, majd tőle is.

Úgy éreztem, a szívem megszakad, mikor elindultam kifelé. Képtelen voltam visszatartani a könnyeimet, amik megállíthatatlanul folytak végig az arcomon. Félúton járhattam, mikor visszanéztem. Ő is engem nézett, arca szomorú volt. Egy hajszálnyira voltam attól, hogy odaszaladjak hozzá és elmondjam neki mit érzek iránta. Már a nyelvemen volt az a bizonyos sz-betűs szó, mégsem tettem meg. Féltem megtenni.

Kényszerítettem magam, hogy megforduljak és kilépjek az ajtón. Akkor láttam Őt utoljára és a mai napig átkozom magam, amiért nem mentem vissza. Tudom, naivság arra gondolni, hogy mint egy tündérmesében, csodálatos életünk lehetett volna, de ki tudja. Én hiszek a mesékben és hiszem, hogy Ő a lelkem társa, akivel ha valaha újra összehozna a sors, soha többé nem engedném el.

Díj! :):):)

Sziasztok!

A blogom ismételten gazdagabb lett egy díjjal, amit nagyon szépen köszönök Bee-nek.

 Szabályok:

1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad!

2. Tedd ki a logót a blogodra!

3. Írj magadról 7 dolgot!

4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!

5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!

7 dolog magamról:

- Imádom a gyerekeket /az unokahúgom, Zsani-Manó a mindenem!!! :)/

- Jól főzök. :P

- A Jóbarátokat bármikor meg tudom nézni, és mindig szétröhögöm magam rajta. :D

- Most éppen Az Éjszaka Háza 7-et olvasom. /Megperzselve/ És imádom!!! :D

- Az első igazi szerelmemet Bertalannak hívták.

- Hármasszámú álmaim pasija Booth ügynök. /Dr. Csont/ :P

- 16 éves korom óta írok. :)

Akiknek továbbküldöm:

- Briki Green 

- Alyosha & Briki Green

- liiinda

- Lisi

- AliceCarror & Puszmó

- Bri

- Kriszti

Még egyszer nagyon köszi Bee! :)

14. fejezet - Nehézségek

 Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyit kellett várni az új fejezetre, de zsúfolt napok vannak mögöttem. :S

Azért remélem tetszeni fog nektek a fejezet. Várom a komikat. :)

Az ember lánya azt hihetné, hogy azok után, amin keresztülmentünk, és amit túléltünk, minden egyenesbe jön. Hát nem úgy történt.

Persze a két faj között létrejött az eddigi legszilárdabb béke, hála Jake-nek és nekem, valamint a bevésődésnek, de nem állíthatom, hogy mindenki egyaránt örült a dolognak. Volt néhány farkas, aki már attól felmordult, ha meglátott, de voltak olyanok is, akik kedvesek voltak velem.

Embry például a csata másnapján, mikor megnézte, hogy van a barátja, megjegyezte, milyen rendes tőlem, hogy így gondját viselem Jacob-nak. Zavaromban hirtelen azt sem tudtam mit mondjak, de végül csak annyit motyogtam, hogy semmiség.

Végtelenül örültem neki, hogy néhányan támogatnak minket Jake családjából is. Az édesapjával és a nővéreivel még nem találkoztam, de a farkasok ugyanúgy a családja voltak, a testvérei.

Mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére, Jake másnap délutánra teljesen felépült. Hihetetlen gyorsan gyógyult, még a vámpírméreggel együtt is. Nyoma sem volt a töréseknek sem más sérülésének. És ahogy nagyapa megjósolta, jobban volt, mint újkorában.

Azok a farkasok, akik még ellenszenveztek velünk, enyhülni látszottak ennek kapcsán és már nem fintorogtak és remegtek meg a közelemben. Kivéve persze egyet, aki semmilyen körülmények között nem volt hajlandó egy levegőt szívni velem: Paul. Szó szerint kiparancsolt a saját szobámból, mikor meglátogatta Jacobot. Egyszerűen képtelenség volt szót érteni vele. Láttam sötét szemében, amivel végigmért, mennyire gyűlöl engem is és az egész fajtámat.

Nem volt értelme harcolni vele, így magukra hagytam őket, ám a nem túl szuper, de azért használható vámpírhallásomnak köszönhetően azért hallottam, hogy Jake megpróbál beszélni a fejével, persze mindhiába. Paul elismerte, hogy Jacob bevésődése vagyok, ám elfogadni képtelen volt.

- Soha nem fog közénk tartozni, és ezt te is tudod –mondta határozottan.

Ennek hallatán számtalan gondolat árasztott el egyidőben. Talán tényleg nem vagyok elég jó Jake-nek. Talán valóban nem tudok majd beilleszkedni a farkasok közé, és ezzel csak fájdalmat okozok mindkettőnknek, akárcsak a falka tagjainak, hiszen Jake választás elé kényszerül, és mint tudjuk, a bevésődését KELL választania. Ez az, amit a világért sem akartam. Nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy közéjük álljak, és miattam megromoljon velük a kapcsolata. Csakhogy ez patthelyzet volt. Nem csak rajtam múlott, tudtam jól. Hiába teszek meg mindent, ha egyesek, mint például Paul, nem hajlandók engem is emberszámba venni.

Akkor fordult meg először a fejemben, hogy talán mégis Emmett-nek volt igaza és nem tudtam, mibe keveredek. Egy csapat dühös, vámpír gyűlölő kamasz kereszttüzébe kerültem, akik az esküdt ellenségüknek tartottak.

Azt hiszem itt kezdődött az a lelki hullámvölgy, ami még Jaspert is elüldözte otthonról. Az érzelmeim olyannyira ingadoztak, hogy nagybátyám egyszerűen képtelen volt megmaradni a közelemben, hiszen el nem tudtam rejteni előle, de még a képessége sem hatott rám, mikor le akart nyugtatni.

Az egyik pillanatban repestem a boldogságtól, a szerelemtől, míg a másikban felülkerekedett rajtam a rémület, hogy mibe vágtam a fejszém. Egyáltalán nem voltam még kész egy kapcsolatra, de arra sem voltam képes, hogy elengedjem Jacob-ot. Kellett nekem, akár az éltető oxigén, de ha mellettem volt, éreztem hogy valami mégsem jó. Hogy micsoda, ötletem sem volt rá.

Imádtam az ölelésében lenni, mégis vágytam a távolságra kettőnk között. Ekkora ellentmondásokat én magam is alig bírtam elviselni, így megértettem Jas-t és nem is nehezteltem rá amiatt, hogy került.

Persze ezt Jacob is észrevette és láttam rajta, hogy zavarja. Próbált úgy viselkedni, ahogy az nekem megfelel, de hát én magam sem tudtam hogy felel meg nekem, így teljesen összezavartam őt is.

Így jutottunk el oda, alig három nappal a csata után, hogy Jake feldobta a mentő ötletet. Vagyis azt hitte az lesz.

- Ma este néhányan elmegyünk Port Angelesbe, bulizni –mondta. A konyhában ültünk a nagyházban, épp végeztünk a reggelivel. Ő egy halom rántottát evett, vagy tíz tojásból, míg én kettőt alig tudtam leerőszakolni a torkomon. Sőt, amit meghagytam, még azt is ő ette meg. –Gyere velünk –tette hozzá egy pillanatnyi szünet után.

Fogalmam sem volt mit mondhatnék erre. A szívem ment volna, míg az agyam húzódozott. A szokásos ellentmondások viaskodtak bennem, mikor felbukkant Alice. Vidáman, fülig érő szájjal, mint mindig.

- Szerintem ez jó ötlet –kapcsolódott be a beszélgetésbe lazán, hiszen minden egyes szavát hallotta.

- Szerintem viszont egyáltalán nem az! –csattant fel Rose a nappaliban és egy pillanat alatt már mellettünk is termett.

Ettől a közelségtől, Jake automatikusan megremegett, mire gyengéden megfogtam a kezét, hogy lenyugtassam. Csak Rosalie közelségére reagált ilyen intenzíven. A többi családtagomat már el tudta viselni farkas énjét elnyomva magában. Még apu sem váltott ki belőle ilyen reakciót, pedig vele naponta kétszer-háromszor összeszólalkoztak valamin.

Őrülten kavarogtak bennem a gondolatok. Néhány hónapja, sőt néhány napja, még kapva kaptam volna egy ilyen meghívás után, és izgatottan, késlekedés nélkül igent mondtam volna, már azon törve a fejem, hogy mit vegyek fel, de most nem voltam benne biztos. Mentem is volna, meg maradtam is volna.

Végül Jake vágyódó tekintete győzött meg; azt akarta, hogy menjek. Nem tudtam volna elviselni, hogy én okozzak neki csalódást, még nagyobbat, mint az eddigiek, így magamra erőltetve egy kis lelkesedést, bólintottam.

- Oké –mondtam, és még egy mosolyt is megeresztettem. Fantasztikus színésznő lehettem, mert senki nem vett észre semmit. Rose fújtatva kivonult, Alice pedig elégedetten rám kacsintott, majd ő is magunkra hagyott minket.

Jake arcán földöntúli öröm jelent meg, ahogy felkapott és megpörgetett a levegőben. Jólesően simultam a karjába, ismét otthon éreztem magam, de ez az állapotom csak addig tartott, míg eszembe nem jutott pontosan mit mondott: néhányan elmegyünk Port Angelesbe… néhányan…

Egy pillanatra megmerevedtem az ölelésében, amit persze észrevett és arra gyanakodva, hogy a közelsége zavar, el is engedett, majd visszaült a székére és aggodalmasan nézett rám.

- Kik jönnek még velünk? –kérdeztem, mintha csak érdeklődnék, de közben nagyon reméltem, hogy semmi Paul-féle „utálom a vámpírokat és utállak téged is” beállítottságú falkatag nem jön.

- Seth és Embry, meg Jared és a barátnője, Kim –válaszolta.

- Jared a közelembe meri engedni a bevésődését? –lepődtem meg.

- Miért ne merné?–vágta rá azonnal, kissé sértődötten. –Jared kedvel téged és nincs oka féltenie tőled Kimet.

- Ja, kedvel, csak nem gondoltam volna, hogy meg is bízik bennem. Főleg nem ennyire.

- Már mondtam, nincs oka féltenie tőled Kimet –mondta. –Egy pillanatig sem fogod veszélyeztetni az életét.

Olyan mély hittel mondta ki ezeket a szavakat, ami meghatott. Tény, hogy nem kívántam az emberek vérét, hiszen részben bennem is az csörgedezett, de attól még volt vámpír részem, bár sosem mutatott túl nagy aktivitást, még a vadászatokkor sem. Én nem élveztem annyira az ilyen kiruccanásokat, mint a családom. Csak leterítettem egy szarvast, ittam belőle néhány kortyot, aztán átadtam valakinek, aki befejezhette helyettem a dolgot. Elengedni nem lett volna célszerű, mert nagy valószínűséggel úgyis elvérzett volna, ami hosszú ideig tart, sok szenvedéssel, de családtagjaim gyorsan végeztek vele, szinte észre sem vette szegény pára és már vége volt. Kegyes halál –ahogy emlegetni szoktuk.

- Oké –mosolyogtam rá, már kicsit valódibb lelkesedéssel.

Embryt kedveltem, ahogy Seth-et is. Ő volt az, aki besegített apunak és Emmettnek végezni Victoriával. Az a nőstény ugyanis olyan gyors és ravasz volt, hogy hiába próbáltak rajta ketten is fogást találni, mindig kicselezte őket. Aztán felbukkant Seth és mindhárman rávetették magukat. Így már nem maradt esélye és ezzel megszűnt az anyut veszélyeztető legfőbb forrás.

Apu ezért végtelenül hálás volt Seth-nek, szinte már a család tagjának tekintette és szívesen látta nálunk bármikor. Ennek talán legfőbb oka az lehetett, hogy ő nem próbált meg hozzámérni legalább kétpercenként, mint Jake. Azt ugyanis egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy fogjuk egymás kezét, pedig ennél több szinte nem történt. Érkezéskor és távozáskor Jake ugyan odahajolt hozzám egy lágy csókra, de a keze soha nem kalandozott se nem lejjebb, se nem feljebb a derekamról, éppen ezért nem értettem aput. Hiszen semmi rosszat nem tettünk.

Anyu bezzeg vigyorgott, akárhányszor csak meglátta Jake-et.

- Ti ketten tökéletesen összeilletek –mondta, mikor végre sikerült leülnöm vele beszélni. Azért a szívem mélyén tartottam tőle, hogy lesz valami ellenvetése, hiszen mégiscsak a legjobb barátjáról volt szó, de aggodalmam fölöslegesnek bizonyult.

Még Jacob-bal is megbeszélték a dolgokat és abban maradtak, hogy bár egy kicsit nehéz egymás közelében lenniük, de attól még barátok maradnak és próbálják megszokni a kialakult helyzetet, hiszen úgy tűnt mindketten az életem szerves részét fogják ezentúl képezni és nagy valószínűséggel sosem tudnék közöttük választani.

A napom gyorsan elszállt. Miután Jake elment, hogy elintézzen még néhány dolgot, Alice azonnal a karmai közé kaparintott, hogy készüljünk az esti kiruccanásra. Nem tiltakoztam ellene, legalábbis nem túl látványosan, csak néhány szájhúzással jeleztem ellenérzésemet a smink és a kenceficék láttán. De ezektől eltekintve nyugodtan ülve hagytam, hogy túlbuzgó nagynéném extrémebbnél extrémebb hajkoronát varázsoljon a fejemre. Igazán egyik sem tetszett és nagy valószínűséggel még a hátsókertbe sem mentem volna ki így, de ezúttal lehetett alkudozni Alice-el, valószínűleg amiért nem ficánkoltam állandóan, míg az ő úgynevezett „remekművei” elkészültek.

- Alice… - sóhajtottam fel vagy az ötödik borzalom lebontása közben. –Valami egyszerűt szeretnék. Mondjuk vasald ki, vagy csinálj egy szép fonatot, mit tudom én, csak ne nézzenek ufónak.

- Kivasalni? –kerekedtek el a szemei. –Fonatot? És akkor hol marad az idei divat? –rémüldözött, mintha egy esetleges katasztrófa közeledtéről lett volna szó.

- Engem nem érdekel a divat –nyafogtam aznap először. – Csak csinálj vele valami emberit, kérlek.

- Hát jó –vágott megbántott arcot. –Rajtam ne múljék. Egyszerűt akarsz? Hát miért nem kötöd simán lófarokba? –kérdezte.

Azt hitte ettől majd pánikba esem, pedig tudhatta volna, hogy engem nem olyan fából faragtak, mint őt. Szélesen rámosolyogtam és felvettem a legegyszerűbb hajgumit, ami a tükör előtt fellelhető volt.

- Nagyszerű ötlet, Alice –lelkendeztem és már nyúltam is, hogy összefogjam a hajam, de ahogy arra számítottam is, elkapta a kezem és megakadályozta a „szentségtörést”.

- Szó sem lehet róla, te lány –kiáltott fel csengettyű hangján. –Ki nem teszed innen a lábad lófarokba kötött hajjal. Mégis mik jutnak eszedbe?

- Hiszen te mondtad… - néztem rá a tükörben ártatlan szemekkel.

- Igen, de csak… - elharapta a mondatot, és inkább munkához látott. Előásott a fiókból egy doboznyi hajcsavarót és minden tincsemet szorosan feltekerte rájuk. Aztán egy hálóval rögzítette is, hogy a helyükön maradjanak.

Beszáguldott a gardróbomba és egy halomnyi ruhával a karjában tért vissza. Az egyik csicsásabb volt, mint a másik. El sem tudtam képzelni, Alice-nek egyáltalán hogy fordulhatott meg a fejében, hogy én ezek közül bármit is fel fogok venni. Annyira nem én voltam egyik sem.

- Ehhez mit szólsz? –kérdezte és felmutatott egy olyan apró toppot, amiből vagy a mellem esett volna ki, vagy a teljes hasam vált volna láthatóvá. Attól függ hová próbálom húzni, le vagy épp fel.

- Szó sem lehet róla –ráztam meg a fejem azon nyomban, direkt ugyanazokat a szavakat használva, mint ő az imént.

Alice fintorgott egyet, de nem erőltette tovább. Helyette előhúzott egy pánt nélküli ruhát, ami alig ért volna a combomig, ha hajlandó vagyok felvenni. Mondanom sem kell, azonnal leszavaztam azt is. Szép volt, persze, hiszen Alice csak szép dolgokat vett meg, de sosem mentem volna benne emberek közé. Általában azt szerettem, ha beleolvadhatok a tömegbe, nem pedig, ha kilógok onnan.

- Alice… - sóhajtottam fel a következő világmárka látványára. –Ezek nem illenek hozzám. Miért nem mehetek mondjuk ebben? –kérdeztem és kihúztam a fiókból egy kényelmes, egyszerű, kék pamut felsőt, ami azért eléggé dekoltált volt, de azt még elviseltem volna.

Csakhogy Alice, amint arra számítani is lehetett, az életben nem engedett volna ki ilyen „szakadtan” a házból.

- Hová gondolsz? –kapta ki azonnal a kezemből. –Ennek még márkája sincs. Honnan szerezted egyáltalán?

- Anyué volt, még emberkorából –válaszoltam az igazságnak megfelelően.

- Jellemző –fújtatott nagynéném. –Bella sem értett soha a divathoz –csóválta meg a fejét rosszallóan, mire majdnem elnevettem magam. Hihetetlen milyen nagy hacacárét tudott kerekíteni egy egyszerű buliból.

Végül, nagy nehézségek és kompromisszumok árán –miszerint vehetek fel farmert, miniszoknya helyett, kénytelen voltam belemenni abba, hogy a felsőt Alice válassza ki. Szerencsémre nem ragadtatta el magát túlzottan. A választása egy fekete, hosszú ujjú, vállra húzott pulcsi lett, ami a fenekem közepéig ért, és annyira tapadt rám, hogy úgy éreztem, meztelen vagyok benne. De szerencsémre, legalább attól nem kellett tartanom, hogy majd felcsúszik.

Leküzdve ellenérzéseimet, még egy fekete magas sarkú cipőt is hajlandó voltam felvenni, amit természetesen Rose-től kaptam és valami híres-neves tervező készített, de ha megfeszítettek volna, se jutott volna eszembe a neve. Mindenesetre ez volt az első alkalom, hogy felvettem. És meg kell mondanom, annyira nem is volt rossz. Azt hittem, majd billegni fogok benne, lévén, hogy nem sűrűn hordok ilyesmit, de nem. Tökéletesen illett rám, és a ruhámhoz is. Jó választás volt.

Alice arca csak úgy ragyogott, mikor rámosolyogtam.

- Egész jó –mondtam, mire megforgatta a szemét.

- Csak egész jó? –kacagott fel csengettyűként. –Inkább azt akartad mondani, hogy fenomenálisan tökéletes, nem?

- De –vágtam rá én is nevetve. Igaza volt, éppen ezért nem akartam neki ezúttal is ellentmondani. Had örüljön drága nénikém.

Valószínűleg itt rontottam el. Ha akkor nem adom alá a lovat, talán megúszhattam volna a kiegészítőket. Először is a bal kezemre húzott egy akkora virágdíszes gyűrűt, ami majd kiverte a szemem, a kőről, ami a közepén volt, már nem is beszélve. Jobbnak láttam rá se kérdezni, hogy igazi gyémánt van-e benne, vagy csak egy bizsuboltban vette. Nem akartam tudni, hány százezer dollárnyi ficeg az ujjamon. Aztán még előhúzott két lelógós fülbevalót, amit minden tiltakozásom ellenére a fülembe akasztott egy pillanat alatt.

Mikor végre úgy látta elég jól nézek ki ahhoz, hogy emberek közé menjek, tetőtől talpig végignéztem magamon az egészalakos tükörben és meg kellett állapítanom, hogy bár remekül festek, mégsem magamat látom. Semmi sem volt olyan, mint én. Talán egyedül a hajam - ami egész egyszerűen csak lágy hullámokban omlott a vállamra, és oldalra fésültük -, tükrözött valamicskét az egyéniségemből. De se a tapadós felső, se a szuszt is majdnem kiszorító nadrág, se a magas sarkú nem volt szokásom.

Szerencsémre, mielőtt még Alice újra kitalált volna valami eget-rengető őrültséget, megérkezett Jake. Már messziről hallottam a kocsijának a hangját, aztán mikor leparkolt a ház előtt.

Gyorsan felkaptam a táskám, a farmerdzsekim, és már száguldottam is lefelé. Épp akkor értem le, mikor nagymami ajtót nyitott szerelmemnek. Sötét szemei azonnal kiszúrtak a lépcső aljában és jól láthatóan álla a padlóig zuhant, ahogy szájtátva végignézett rajtam.

13.fejezet - Bevésődés

 Sziasztok!

Ezer bocs, amiért csak most tudtam hozni a frisst, de el se hinnétek milyen napom volt tegnap... Borzalmas... :(

Remélem tetszeni fog a fejezet. Várom a véleményeket. Kíváncsi vagyok. :)

 

Nagyapa épp végzett a kötözéssel, mire felértem.

- A töréseid szépen gyógyulnak –mondta Jake-nek. –Úgy számolom holnap reggelre teljesen összeforrnak.

Ez volt a legjobb hír, amit csak mondhatott.

- Kösz, nagyapa –mosolyogtam rá, mikor az ajtó felé indult.

A farkasok, akik kihasználták az időt, hogy nem vagyok Jake mellett, már lementek. Valahogy az az érzésem támadt, hogy nem akarnak a közelemben lenni. Nem ítéltem el őket miatta, hiszen elég fura szerzet voltam a félvérségemmel. Igazából még örültem is neki, hogy ismét kettesben lehetek Jacob-bal.

- Nincs mit, Kincsem –nyomott egy puszit a homlokomra nagyapa és már ment is kifelé.

Letelepedtem Jake mellé az ágyra, és a kezemből kezdtem etetni. Nem lett volna jó, ha megerőlteti magát. Felfelé jövet hallottam is, ahogy nagyapa ráparancsol, hogy ne mozogjon.

Rettentően éhes lehetett, mert csak úgy tömte magába a forró pizzát. Szerintem eleinte még meg sem rágta teljesen, csak nyelte. Irtó cuki volt ez a habzsolás. Egész nap el tudtam volna nézni, ám mikor már úgy tényleg, istenigazából kezdtem volna belejönni a bámulásába, megszólalt, ezzel is visszarántva a valóságba.

- Beszélnünk kell –mondta, mire éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul.

Valahogy nem az a „kellemes téma következik” hangulat szállta meg a szobát és én féltem, hogy valamiért visszavonja az előbbi szavait, miszerint szeret engem. Azt valószínűleg nem éltem volna túl.

- Miről? –kérdeztem előre rettegve a választól.

- Arról, ami köztünk történt –sóhajtott fel. Még mindig nem volt túl erős, de ösztönösen éreztem, hogy hiába is próbálnám most pihenésre késztetni, nem hagyná magát. –Első este a tisztáson… Mikor megláttalak –folytatta, majd egy pillanatra elhallgatott, hogy összeszedje a gondolatait.

Ezt a kis haladékot arra használtam, hogy lélekben felkészítsem magam. Tudtam, hogy fontos dologról van szó, olyasmiről, ami meghatározza az egész életemet. Hetek óta tudni akartam már, hogy mi történt akkor közöttünk, hogy apu miért kelt ki magából annyira, és mi volt az az erő, ami Jake-hez húzott, és azóta is vonz felé folyamatosan.

- Nekünk, farkasoknak… –kezdett bele a történetbe egyenesen a szemembe nézve, mintha onnan akarná kiolvasni, mi is jár a fejemben pontosan. - … van egy olyan, úgymond speciális képességünk, hogy ha meglátjuk a számunkra tökéletes társat, akkor azonnal felismerjük. Ezt bevésődésnek hívjuk –magyarázta, miközben feszült figyelemmel hallgattam. – Ilyenkor… hogy is mondjam el neked… - morfondírozott. -… Már nem a gravitáció az, ami a földön tart. Már nem számít ki voltál és kit szerettél. Csak az számít, hogy ő boldog legyen. Bármit megtennél érte… bármi lennél az ő kedvéért.

Szavait mély csend követte. Egyszerűen képtelen lettem volna azonnal megszólalni. Csak néztem őt, sötét szemeit és éreztem, hogy elönt valami megmagyarázhatatlan fájdalom. A lelkemnek az a része sajgott, ami naphosszat mást sem csinált, mint Jake után vágyakozott, már évek óta és most csak azt sugallta felém, hogy vége. Itt és most, mindennek vége. A szerelemnek, a boldogságnak, az életnek.

- És te… ? –csuklott egy a hangom mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy ez vele is megtörtént-e. Muszáj volt biztosnak lennem benne.

Persze Jake azonnal tudta mire gondolok.

- Igen –válaszolta nyíltan. –Azon az estén, mikor kiléptél a nagydarab meg a szőke mögül és a holdfényben a szemedbe néztem… Igen, te vagy az, aki iránt bevésődtem –mondta ki azt, amitől a legjobban tartottam mióta csak felfogtam szavainak értelmét.

Mióta vártam, hogy megtudjam… Most mégis csak egy dolog visszhangzott a gondolataimban: Nem akarom ezt. Nem így. Hogy neki nincs választása.

Tehetetlen dühömben, csak a fejemet ráztam és felálltam az ágy széléről, hogy hátrébb léphessek. Szemeimet könnyek homályosították el, de azt még így is láttam, hogy Jake homloka ráncba szalad az aggodalomtól és megpróbálja feljebb tornázni magát, amit kisebb-nagyobb szenvedések árán el is ért, így hátát az ágytámlának tudta támasztani.

- Kendra… - hallottam meg remegő hangját, de én még mindig csak a fejemet ráztam és távolodtam tőle.

- Sajnálom… - suttogtam, de tudtam így is tökéletesen hallja. –Nem lehet… Így nem lehetek veled…

- Miről beszélsz? –kérdezte. Hangjában ijedtséget véltem felfedezni, mintha félne attól, amit mondok. –A bevésődés miatt?

- Igen – kényszerítettem ki magamból.

- Az téged nem köt – hadarta, mintha az élete múlna raja, hogy megértsem mit mond. –Neked nincs kötelezettséged felém. Esküszöm.

- De téged köt –vágtam rá és éreztem, hogy itt most elszakadt a cérna ismét. Szabad folyást engedtem könnyeimnek és érzéseimnek. –És én úgy sajnálom –zokogtam fel. –Sosem lett volna szabad visszajönnünk ide. Ha tudtam volna… Ha csak sejtettem volna… Annyira sajnálom, Jake… - arcomat a tenyerembe rejtettem, hogy elrejtőzzek éber tekintete elől, ám a következő másodpercben egy forró tenyér siklott az állam alá, és kényszerített, hogy felnézzek.

Jacob állt előttem –ki más lehetett volna. Arca eltorzult a fájdalomtól, amit érzett a törései miatt, de nem foglalkozott velük. Csak engem nézett, én meg csak őt és azt, hogy milyen felelőtlen.

- Vissza kell feküdnöd, most azonnal –parancsoltam rá. Bűntudatom volt amiatt, amit vele tettem, de az élete azért jobban érdekelt.

- Először megbeszéljük ezt –mondta összeszorított fogakkal. El sem tudtam képzelni, milyen fájdalmai lehettek, de ha már ennyire nyíltan meglátszottak a vonásain, azt gyanítottam, hogy igen súlyosak.

- Jake, azonnal le kell feküdnöd –jelentettem ki határozottan, remélve, hogy ez elegendő lesz. Tévedtem.

- Először mond el, miért sajnálod, hogy visszajöttetek –vágta rá.

Elámultam a kitartásán, de azonnal rá is jöttem miről van szó. A bevésődésről, már megint. Az az, ami hajtja. Nem a szerelem, hanem az a megtörhetetlen kényszer, amit irántam érez. Jobbnak láttam nem küzdeni vele tovább, hanem megadni neki amit akar, akkor talán hallgat a szép szóra.

- Mert nincs választásod –mondtam ki, ami a legjobban nyomta a szívemet. –Elvettem tőled a szabadságodat.

- Miről beszélsz? –döbbent meg.

- Arról, hogy miattam kerültél ebbe a helyzetbe. Azért akartam visszajönni ide, mert megláttalak anyu emlékében és… - nem tudtam, hogyan mondjam meg neki, de úgy gondoltam, már úgy is teljesen mindegy. – Már akkor szerettelek. Amint megláttalak anyu fejében, beléd szerettem. És meg akartalak ismerni, oké? Mostmár elmondtam mindent, feküdj vissza!

Annyi határozottságot erőltettem a hangomba, ami egy elefántot is térdre kényszerített volna. Nem volt ez másként Jacob-bal sem. Megadóan felsóhajtott, és még azt is engedte, hogy levegyem a terhet a törött oldaláról, ahogy visszasegítettem az ágyba. Nagyon reméltem, hogy ettől a meggondolatlan cselekedetétől nem lesz semmi komolyabb baja. Bár a tény, hogy nagyapa nem rontott be ajtóstul a szobámba, amint Jake felkelt, adott némi bizakodnivalót.

Amint végre megint vízszintesben volt, el akartam húzódni ismét, persze ezúttal nem annyira, mint az előbb –nehogy újabb kényszeres cselekedetre adja a fejét -, épp csak annyira, hogy legyen köztünk egy kis távolság, de nem jutottam messzire. Hosszú ujjai a csuklómra fonódtak, és nem engedtek eltávolodni.

- Szeretlek, Kendra.

Egyszerűen nem bírtam elviselni nyílt tekintetét, ami meg volt győződve róla, hogy tényleg úgy van, ahogy állítja, pedig tévedett. Csak a bevésődés mondatta vele, hogy szeret és ez jobban fájt, mintha konkrétan a szemembe mondta volna, hogy nem szeret. Azt valahogy könnyebben elviseltem volna, mint ezt az önámítást.

- Ne mond ezt –ráztam meg a fejem és leszegtem a tekintetem, hogy ne is lássam.

- Miért ne mondanám, ha egyszer így van? –kérdezett vissza és közben megsimogatta a kezem.

- Mert csak azt hiszed, hogy így van –vágtam rá továbbra is a szőnyeg mintáit fürkészve. –A bevésődés miatt hiszed, hogy szeretsz, pedig ha az nem lenne, akkor rám se néztél volna.

- Ez nem igaz –tiltakozott azonnal és ismét feljebb tornázta magát az ágyban, ami nekem egyáltalán nem tetszett. Komoly sérüléseket szenvedett, pihennie kellett volna.

- Ezt majd később megbeszéljünk –mondtam. –Ha felépültél.

Ki akartam húzni a kezem az övéből, de túl erősen fogta és nem akartam megkockáztatni egy újabb törést - ezúttal az ujjperceiben -, ezért maradtam.

- Most beszéljük meg –makacsolta meg magát. –Egyáltalán nem a bevésődés miatt szeretlek. Elismerem, azért figyeltem fel rád, de ez még nem vezet egyenes úton a szerelemhez.

Hitetlenkedve néztem fel rá. Őszintének tűnt, ami új reménnyel töltötte el a lelkemet.

- Én azon az estén még nem szerettelek téged –mondta. –Akkor még csak fontos voltál nekem. Egy sokkal különlegesebb pillanatban szerettem beléd.

Szívdobogásom betöltötte az egész szobát és a házat is, olyan izgatottan vártam a folytatást. Szinte csüngtem minden szaván, annyira hinni akartam, hogy igazat mond.

- Mikor… ? –kérdeztem elhaló hangon.

- Mikor moziban voltunk –villantott rám egy csibészes mosolyt, amitől úgy éreztem, menten elolvadok. –A film közepénél járhattunk, mikor rád néztem a sötétben –idézte az emléket. –Akkor volt az a jelenet, hogy a két főhős kénytelen volt elválni egymástól valami baromság miatt. A szemed csillogott a könnyektől és az alsó ajkad rágcsáltad, annyira beleélted magad abba a nyálas jelenetbe.

Emlékeztem arra a részre. A férfi főszereplőnek, muszáj volt elhagynia szerelmét, hogy megvédhesse. Nagyjából az volt az egyetlen jelenet, amire oda tudtam figyelni, mert annyira megrészegített Jake közelsége. Azt pedig észre sem vettem, hogy felém fordult volna akkor. Tényleg teljesen beleéltem magam.

Jake kajánul vigyorogva nézte végig, hogyan derengenek fel emlékeim, aztán mikor kitisztult a tekintetem és újra képes voltam a jelenre koncentrálni, folytatta.

- Akkor szerettem beléd –komolyodott el. –Egyáltalán nem a bevésődés miatt volt, mondjuk örülök neki, hogy így történt, mert ha az nincs, akkor nem kerültünk volna ilyen közel egymáshoz.

Tudtam, hogy igaza van. A szívem tudta már, de az agyam még tiltakozott. Kereste a buktatókat, amiért nem működne, de mikor –leszámítva a puszta fajbéli különbségeket, amik egyáltalán nem érdekeltek már –nem talált semmit, boldogan vetettem magam bele a boldogság új hullámába, ami elborított tetőtől-talpig.

- Tényleg? –kérdeztem mostmár én is széles mosollyal a számon.

- Tényleg –bólintott rá.

Szívem szerint a nyakába vetettem volna magam, de persze nem tettem. Helyette inkább felemeltem összefűzött kezeinket és egy lágy csókot leheltem rá, amitől azonnal zavarba is jöttem. Hogy leplezzem azt, gyorsan felpattantam –Jake már nem fogott olyan erősen, így könnyen ki tudtam szabadulni, anélkül, hogy bármi baja lett volna belőle -, és felkaptam az üres tálcát az ágy másik oldaláról. Ahogy sejtettem, Jake mindent megevett és a narancsléből sem maradt egy korty sem. Örültem neki, mert ez legalább azt jelentette, hogy végre elfogadja tőlünk az ételt. Ez többet jelentett, bármely szónál.

- Egy perc és itt vagyok –hadartam és már rohantam is le a konyhába, hogy elmosogassak utána.

A nappali még mindig zsúfolt volt, másra nem is számítottam, hiszen még Tanyáék és Dezráék is ott voltak, hogy azt a néhány farkast, akik nem voltak hajlandóak magára hagyni Jacobot a vámpírok között, már ne is említsük.

Egyenesen a konyhába mentem, ahol nagymami újabb adag pizzát készült berakni a sütőbe. Ezt nevezem haladásnak –gondoltam. Ezek szerint több farkas is nálunk vacsorázik ma. Örültem neki, így éreztem helyesnek.

- Tedd csak le, Kincsem, majd mindjárt elmosom őket –mosolygott rám nagymami, amint meglátott.

- Majd én –vágtam rá azonnal. Igaz, én sosem szoktam mosogatni, hiszen azt is az elkényeztetésem elengedhetetlen kellékének tartották, hogy átvállalják helyettem, de ezúttal elhatároztam, hogy márpedig én fogom megcsinálni. Jake miatt. Elvégre mégiscsak az én… az én fiúm, vagy mim. De furcsa volt így gondolni rá. Még az egész helyzet annyira új volt. Azt sem tudtam, hogyan kezeljem, hogyan beszéljek róla, vagy hogyan gondoljak rá.

Nagymami, mint maga is szerelmes nő, persze azonnal átlátott a szitán és bólintott, hogy csináljam csak meg én, ha szeretném. Nem is késlekedtem, mert minél előbb vissza akartam menni Jacob-hoz. Szinte fizikai fájdalmat okozott, ha nem lehettem vele. A mellkasom tompán sajgott, mint amikor a tüdőmben bent reked a levegő.

Először a poharat öblítettem el, aztán a kancsót, majd következett a tányér és a tálca. Ahhoz képest, hogy életemben először csináltam, hipp-hopp kész lettem vele. Már rohantam volna vissza az emeletre, mikor megjelent előttem Brian. Olyan közel volt, hogy önkéntelenül hátrébb léptem egyet, amivel nekiütköztem a konyhaszekrénynek.

Arckifejezése szokatlan volt. A mindig jókedvű, életvidám csillogás helyén ezúttal szomorúságot láttam. Nem értettem az okát, hiszen győztünk, végeztünk az újszülöttekkel és nem veszítettünk el egyetlen embert sem. Csak Jake volt az, aki súlyosabban megsérült. A többieknek is volt egy-két kisebb törése, de az már azelőtt összeforrt, hogy igazán megérezhették volna. És ez igaz volt a vámpírokra is. Ők is ilyen hamar regenerálódtak, ha egyáltalán megsérültek, de tudtommal senkinek sem lett baja közülünk.

- Mi a baj? –kérdeztem barátomat.

Ő mélyen a szemembe nézett és úgy kérdezett vissza: - Szereted őt?

Persze tudtam kire gondol. Fogalmam sem volt mire akar ezzel kilyukadni, hát válaszoltam neki.

- Igen –mosolyodtam el. –Nagyon szeretem.

Arany szemei még mélyebb fájdalommal teltek meg, és akkor megértettem. Brian szerelmes volt belém. Hogy hogyan és mióta, azt nem tudtam. Ahogy azt sem, hogyhogy nem jöttem erre rá korábban. Azt hittem ismerem, akár a saját tenyeremet, de ezek szerint tévedtem. Soha, egy pillanatra sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg többet érezhet irántam, mint én őiránta.

- Brian… - kezdtem, de akkor valami hirtelen sugallatra hallgatva, elkezdett közeledni felém. Már teljesen a szekrénynek simultam. Nem volt hová tovább húzódni. Ajkai alig egy centire voltak az enyémektől, mikor a mellkasára tettem a kezem, hogy azzal tartsam vissza. – Ne, Brian… - sóhajtottam fel. Nem akartam neki még nagyobb fájdalmat okozni, de azt sem hagyhattam, hogy megcsókoljon. Az én szívem Jake-é volt és nem adhattam másnak.

Lassan felemeltem a tekintetem, hogy lássam, hogyan fogadta a visszautasítást. Megbántottam vele, azt láttam rajta, de nem volt más választásom.

- Sajnálom –mondtam gyengéden és megfogtam az arcát. Bőre kemény és hideg volt a tenyerem alatt, ami hirtelen eszembe juttatta milyen sok különbség van közte, és Jake között. Jacob forró volt, akár egy vulkán és én imádtam hozzáérni. Brian vámpírsága sem zavart túlságosan, de fele olyan reakciókat sem váltott ki belőlem, mint az a lángoló érintés.

- Meg kellett próbálnom –suttogta vissza, majd fagyos ajkait a homlokomra simította. –Vigyázz magadra –mondta még, aztán már ott sem volt.

Hirtelen nem tudtam hová tenni a szavait és a tetteit, de aztán rájöttem; ez volt a búcsúja. Jó ideig nem fogom viszontlátni. Reméltem, hogy neki így a jobb és, hogy egyszer még ugyanolyan barátok lehetünk, amilyenek voltunk.

Most, hogy már nem volt miért a konyhában maradnom –nagymami is eltűnt időközben -, visszasiettem Jake-hez, aki nagy meglepetésemre már félig megint kint volt az ágyból.

- Mit csinálsz? –rémüldöztem, amint megláttam, hogy épp a törött lábára akar támaszkodni. Azonnal mellette termettem és levettem a terhet a bal oldaláról.

- Jól vagy? –kérdezte idegesen. –Nem esett bajod?

Értetlenül néztem rá. –Mi bajom esett volna?

- Hallottam azt a Brian-t –vágta rá ingerülten. –Meg akart csókolni, de te nemet mondtál. Békén hagyott ugye?

- Igen –nevettem fel a helyzet abszurditásán. –Miért, mit gondoltál, hogy letámadott a konyha közepén?

- Sosem lehet tudni egy ilyen vérszo… - harapta el a végét, de azért ki tudtam következtetni, hogy mire akart kilyukadni.

- …egy ilyen vérszopónál –fejeztem be helyette, mire bűntudat villant a szemében.

- Ne haragudj, én…

- Nem haragszom –vágtam a szavába. –Régi szokás, tudom, nehéz levetkőzni. De most feküdj vissza –azzal segítettem neki ismét kényelembe helyezni magát.

- De ugye tényleg nem volt erőszakos veled? –kérdezett rá csak azért is, mire megforgattam a szemem.

- Miért, mit csinálsz, ha az volt? –csúszott ki a számon, amiért később végtelenül átkoztam magam és a meggondolatlanságom.

Jake ugyanis ezt egy határozott igennek vette és olyan gyorsan ült fel, hogy még egy mérföldnyire is hallhatták, ahogy a félig összeforrt bordák hatalmasat roppannak. Jacob felnyögött a hirtelen fájdalomtól, ám mire én felpattantam, nagyapa már ott is volt mellette és segített neki visszafeküdni. Megtapogatta az oldalát, hogy lássa milyen állapotban vannak a bordák, aztán nagyon is helytelenítő arcot vágva legorombította Jacobot.

- Nem szabad heves mozdulatokat tenned –mondta szakszerűen. –Gyorsan gyógyulsz, azt elismerem, de nem annyira, amilyenhez hozzá vagy szokva. Sok méreg jutott a szervezetedbe és annak bizony idő kell, hogy a magas testhőmérsékleted lebomlassza. Addig pedig ágynyugalom, megértetted? –kérdezte, de Jake csak engem nézett, nagyon is dühös szemekkel. Persze nem rám volt ilyen mérges, hanem Brian-re, a nem-létező tette miatt, ami az én butaságomnak volt köszönhető. Ám mielőtt még belekezdhettem volna a magyarázatba, nagyapa megelőzött. –Ugyanmár, Jacob. Tele van a ház vámpírokkal, akiknek tökéletes a hallásuk. Szerinted Brian bármit is tehetett volna az alatt a negyed másodperc alatt, amíg odaérünk, főleg, hogy egy gondolatolvasó lányáról van szó? Szeretjük Kendrát, és bárkitől megvédenénk.

- Ezt jobb, ha az eszedbe vésed, korcs –hallatszott fel a földszintről Rosalie gúnyos hangja.

- Rose –sziszegtem vissza.

Jake egy pillanatig csak bámult, aztán bólintott. Carlisle ennek láttán elmosolyodott, aztán ismét kettesben hagyott minket. Már amennyire kettesben-nek lehetett nevezni a szituációt, hogy szuperhallású vámpírok lézengenek mindenhol a házban.

- Ne haragudj, eszembe se jutott, hogy talán komolyan veszed –magyarázkodtam szerelmemnek, aki már jóval higgadtabb volt.

- Nem baj –nyújtotta felém ép karját, amit én készséggel el is fogadtam. Leültem mellé, és néhány percig beszélgettünk az állapotáról, mikor láttam, hogy kezd lecsukódni a szeme. Elfáradt.

Felálltam és az ágy mellett lévő fotelembe telepedtem, hogy majd ott alszom egy keveset én is, de ez nem nyerte el Jake tetszését.

- Gyere ide mellém –mondta. –Állati nagy ágyad van. Simán elférünk rajta ketten is.

- Nem lehet –ráztam meg a fejem azonnal. –Nem akarok még véletlenül sem fájdalmat okozni.

- Ugyan –vigyorodott el. –A jobb oldalamon egy karcolás sincs. Nem fogsz összetörni, nyugi.

Olyan csábító ajánlat volt, hogy nem tudtam rá nemet mondani, ám megtette helyettem más. Épphogy egyet léptem előre, mikor lentről vad morgás szűrődött fel. Ezer közül is megismertem volna; apu volt. Nyilván nem nyerte el a tetszését, hogy az ő egyetlen kicsi lánya egy férfival aludjon, főleg egy olyannak, aki még ráadásként vérfarkas is.

Jacob is rájött erre és elnevette magát. Sokkal inkább tűnt kényszeredettnek, mint őszintének, de határozottan nevetés volt.

- Ugyan Edward –szólalt meg jól hallhatóan, bár erre nem volt szükség. Ha suttogott volna, a többiek akkor is tökéletesen hallották volna. –Mégis mi történhet közöttünk, mikor a fél oldalam törött és ti is itt vagytok a közelben? Azért a nyilvános pornográfia még tőlem is távol áll.

Utolsó mondatától kirázott a hideg. Én még nagyon nem éreztem magam késznek semmiféle felnőtt kategóriás dologhoz. Főleg nem a családom hallótávolságán belül. De mikor észrevettem, hogy Jake csak viccnek szánta, megkönnyebbülve kifújtam a levegőt és ledőltem mellé az ágyra.

Ő persze egyből felemelte a jobb karját, hogy a mellkasára tudjam hajtani a fejem, és át tudjon ölelni. Fenséges érzés volt ott feküdni mellette. Mintha befeküdtem volna egy kandallóba, az igaz, de mégis a legjobb hely volt a világon. És ezt most nem is éreztem helytelennek, mint amikor Brian-nel voltunk majdnem hasonló helyzetben.

Amint Brian eszembe jutott, elöntött a bűntudat, de félresöpörtem. Most csak Jake volt a fontos, rá kellett koncentrálnom.

- Olyan régóta vágyom erre –sóhajtott fel Jake egy perccel később, mire felemeltem a fejem, hogy ránézhessek.

Sokkal közelebb voltunk egymáshoz, mint amire számítottam, de ezúttal nem ijedtem meg tőle. Ajkaink lassan közeledtek egymás felé, aztán hirtelen már ott is voltak. Éreztem a belőle áradó forróságot, amint óvatos simításokkal kényeztetett, majd nagyon finoman ajkaim közé kéredzkedett, amit én örömmel engedélyeztem. Tűzforró nyelve a számba hatolt, és bársonyosan körbejárta, felfedezve minden apró kis zugát. 

Hamar ráéreztem a dologra. Ösztönösen követtem Jake-et, felvéve az ő tempóját, és csak akkor húzódtunk el egymástól, mikor már kénytelenek voltunk levegőt préselni elkínzott tüdőnkbe. Utána még lehelt egy gyengéd puszit a számra, majd édes álomba merültem szerelmem karjában, hiszen attól kaptam életem első csókját, akitől mindig is akartam.