15. fejezet - Mit keresek én itt???

Sziasztok!

Először is: Kellemes Húsvéti Ünnepeket Mindenkinek!!! :)

Másodszor: Meghoztam a bulit. Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval várom a komikat. :D

 

Ott álltunk egymással szemben, szótlanul. Jake valami hihetetlenül jól nézett ki; fekete ing és koptatott farmer volt rajta. Sosem láttam még ennyire jóképűnek, mint akkor. Még mikor moziban voltunk, akkor sem. Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szemem.

- Lehetőleg ne nyálazd össze a szőnyeget! –csendült fel Rose gúnyos hangja, ami azonnal magamhoz térített. Természetesen nem nekem szánta ezt a bántó beszólást, hanem Jacobnak, aki erre felé fordította a fejét és vidáman, mint akinek semmi problémája a világon, rávigyorgott.

- Miért ne? –kérdezett vissza. –Úgyis ráérsz takarítani az örökkévalóságig, nem?

Szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. Egy pillanatra nem tudtam mit akarok, legorombítani mindkettőt, amiért nem képesek békén hagyni egymást, vagy engedni a zsigeri késztetésnek és nevetni egy nagyot. Végül a kettő keverékét választottam. Elengedtem egy kis kuncogást, de aztán összevontam a szemöldököm.

Rose, aki már a kanapé előtt állt, dühtől eltorzult arccal, épp robbanni készült, de megelőztem.

- Soha többé nem akarok hasonló beszólást meghallani –mondtam határozottan egyikükről a másikukra nézve. –Viseljétek el egymást!

Egymást túlkiabálva próbálták kifejteni ellenvéleményüket, de nem hagytam nekik, hogy sokáig folytassák. Annyira elegem volt már az ellentétekből és a veszekedésekből. Miért nem képesek legalább levegőnek nézni egymást? Még az is jobb lett volna a mostani helyzetnél.

- Ha nem fejezitek be –emeltem fel a hangom, hogy egyáltalán eljusson hozzájuk a mondanivalóm -, soha többé nem szólok egyikőtökhöz sem.

Komolyan gondoltam, ezt nyilván ők is tudták, mert a hirtelen beálló csendben még egy légy zümmögését is hallani lehetett volna.

- Kendie… - kezdte volna Rose, de leintettem.

- Nem érdekel a magyarázkodás –jelentettem ki. –Nem azt kérem tőletek, hogy puszipajtások legyetek, csak azt, hogy ne akarjatok állandóan egymás torkának esni. És ha ezt nem vagytok képesek megtenni értem… Tényleg nem fogok veletek beszélni soha többé.

Nem tudtam, hogy váltottam volna be az ígéretemet, de szerencsére nem is volt rá szükség. Jake is, akárcsak Rose megadóan felsóhajtott. Nyertem –konstatáltam elégedetten, aztán megfogtam Jake karját, és kifelé kezdtem húzni.

- Majd jövök –szóltam hátra a vállam fölött, aztán hagytam, hogy Jacob kinyissa nekem a kocsiajtót.

- Sajnálom –szólalt meg, amint helyet foglalt mellettem.

- Felejtsük el, rendben? –mosolyogtam rá, csakhogy oldjam a feszültséget.

- Oké –villantott felém egy tipikus jacob-os vigyort és én tudtam, minden rendben van ismét.

Az út Port Angelesbe ezúttal sem tartott sokáig. Közben az aznapi eseményekről beszélgettünk. Jake elmesélte, hogy kisegített a nővérénél, aki egy éve vette át Paul szüleinek éttermét. Nem volt egy nagyon elegáns hely, inkább a családias hangulatra törekedtek. La Push határában volt és egészen jó forgalommal rendelkezett.

Én pedig jól ki panaszkodhattam magam Alice miatt. Jó volt kiadni magamból a felgyülemlett frusztrációt.

- A nénikéd egy buzgómócsing –nevetett Jake és én akaratomon kívül nevettem vele, mert igaza volt. Alice-t sosem lehetett lelőni.

Mire odaértünk a klubba, a többiek már ott voltak, a parkolóban vártak minket, ahogy azt korábban már megbeszélték.

Jake még szinte le sem állította a motort, mikor Seth már ott is termett, hogy kisegítsen. Olyan aranyos srác volt. A testvéremnek tekintettem már én is. Ő volt az első, aki teljesen elfogadott Jake bevésődésének. Soha, egy pillanatig sem fújt rám és nem viselkedett velem ellenszenvesen.

- Ejha –füttyentett, mikor kiszálltam. –Nagyon csinos vagy –mondta.

- Köszi –nyomtam egy puszit az arcára köszönésként. –Te sem panaszkodhatsz.

Valóban, egyáltalán nem úgy nézett ki, amilyennek egy tizenöt éves kora óta nem változó fiút elképzeltem volna. Igazából megjelenése nagyon is hasonlított Jacob-éhoz. Mintha csak összeöltöztek volna; koptatott farmer, testre simuló fekete felső. Olyan volt, mint Jake fiatalabb kiadásban. Szinte láttam magam előtt, a csajok hogy fognak utána bámulni, ha bemegyünk.

Jacob egy pillanattal később mellettünk termett, kezét birtoklóan az enyémbe csúsztatta, ami igencsak jólesett. Az utóbbi napok viszontagságai után jó volt érezni, hogy attól még ugyanúgy szeret.

Meg kell mondanom, ahogy elindultunk a többiek felé, ideges lettem. Sosem találkoztam még emberrel, aki tudta volna rólam, hogy mi vagyok. És bizony hála Jared-nek, Kim mindent tudott rólam. Ebben nem kételkedtem, és fogalmam sem volt mire számítsak tőle. Talán rémületre és távolságtartásra?  Vagy csak egyszerűen undorra és elutasításra? Mindenesetre ezeket láttam a legvalószínűbbnek.

Ahogy melléjük értünk, már értettem miért akadt ki folyton Jake, ha farkas alakban sokat kellett Jared közelében lennie. A szerelmesek ugyanis ki sem szálltak egymás szájából, mintha csak összeragadt volna a nyelvük.

Elpirultam ettől a szenvedélytől, hiszen mi Jake-el még bőven nem tartottunk ennél a szintnél, és bár a családomnál megszoktam a szerelem nyílt felvállalását, nem tudtam hová tenni a hirtelen elém táruló látványt.

- Srácok, talán néha vehetnétek levegőt is –csóválta meg a fejét nevetve Jake, mire lassan eltávolodtak egymástól. – Kendra, Kim. Kim, Kendra –zavarta le gyorsan a bemutatást.

Kim sötétbarna szeme azonnal megállapodott rajtam, alaposan végigmért, miközben kedvesen mosolyogva kinyújtotta felém a kezét, amit meglepődve, de elfogadtam.

- Örülök, hogy végre megismerhetlek –mondta.

Nem is tudom mi döbbentett meg jobban. Az, hogy őszinte volt, vagy az, hogy nem rohant el fejvesztve. Óvatosan megszorítottam a kezét, vigyázva, hogy még véletlenül se okozzak neki fájdalmat. A szemem sarkából azért láttam, hogy Jared minden mozdulatomat figyeli. Bízott bennem, de csak a bevésődéséről volt szó, amit teljes mértékben megértettem, így nem vettem magamra.

- Én is –válaszoltam Kimnek, aki másik kezével megfogta szerelme kezét, és már húzott is minket a bejárat felé.

- Gyertek –nevetett fel izgatottan. Láthatóan már alig várta, hogy táncolhasson.

Másik kezemmel még mindig Jake-be kapaszkodtam, így őt is magunkkal vonszoltuk. Közben odaköszöntem a kissé távolabb álló Embry-nek, aki egy biccentéssel üdvözölt.

- Hova-hova? –lépett elénk a kidobó az ajtóban. Jó nagydarab fickó volt, szinte akkora mint a farkasok. Összehúzott szemöldökkel nézett ránk. Jobban mondva Kimre és rám. –Láthatnám az igazolványotokat? –kérdezte.

Kimnek már a kezében volt, így amint megmutatta, már mehetett is be. Később tudtam meg, hogy néhány hete ünnepelte a huszonegyedik születésnapját.

- Ugyan már, haver –hallottam meg Jake hangját. –Csak bulizni szeretnénk. Minek kell az igazolvány?

Láthatóan a kidobónak nem volt kedve összetűzésbe keveredni a négy izomkolosszussal, így nem küldte el Jake-et a fenébe a megszólítás miatt, bár tény, hogy nem nyerte el a tetszését.

- Igazolvány nélkül nem engedhetek be senkit –jelentette ki. –Főleg nem egy ilyen kislányt –nézett rám, amitől még inkább gyereknek éreztem magam.

- Van igazolványom –nyomtam a kezébe. Megdöbbent, mikor meglátta a születési dátumot, ami fel volt tüntetve, de aztán elfogadóan bólintott, visszaadta és elállt az útból. Azon már meg sem lepődtem, hogy a fiúktól nem kért semmilyen íratott. Mindannyian többnek néztek ki huszonegynél.

- Honnan van igazolványod? –kérdezte Jake, mikor már hallótávolságon kívül kerültünk.

Cinkos vigyort vetettem rá és a fülébe súgtam.

- Jasper elég jól ért a hamisításhoz.

Ez tény volt. Két igazolványt is készített nekem, mikor eljöttünk Esme szigetéről. Az egyik szerint tizenhat éves voltam - azzal kezdem majd el a sulit szeptemberben -, a másik szerint pedig huszonegy. Akkoriban, mikor megcsinálta, még nem igazán láttam értelmét, hiszen sosem gondoltam volna, hogy valaha  ilyen helyen kötök ki, mint ez a klub, de most kifejezetten hálás voltam az előrelátásáért.

Jake nevetve csóválta a fejét hitetlenkedésében, aztán az egyik távolabb eső asztalhoz mentünk, ami a fal mellett állt.

- Mit iszol? –kérdezte, mikor leültem.

- Ásványvizet.

Tudom, tudom. Bulizni voltam, el kellett volna engednem magam, de fogalmam sem volt róla, hogy azt hogy kell. Alkoholt alapból nem akartam inni, valahogy nem vonzott a részegség. Bár azt sem tudtam milyen hatással lenne rám, hiszen sosem ittam semmi ilyesmit.

Jacob szerencsére nem firtatta a választásomat, inkább gyorsan a pulthoz ment rendelni. A többieket elveszítettük szem elől, bár a tömegben –hála a vámpírlátásnak -, kiszúrtam őket. Kim és Jared már a parkett közepén voltak és eszeveszettül táncoltak. Seth és Embry pedig úgy nézelődtek körbe-körbe, mintha keresnének valakit. Nem volt nehéz kitalálni kit; csajozni jöttek. Nem tudom miért, de ettől a gondolattól mosolyognom kellett.

Míg Jake-re vártam, próbáltam minél észrevétlenebb lenni és felmérni a helyzetet. A zene olyan hangos volt, hogy azt hittem menten beszakad a dobhártyám. Mindenhol emberek voltak, bárhová néztem. A levegőt megtöltötte a parfüm és az izzadtság illata, amitől fintorognom kellett. Éreztem a vérük illatát is, de szerencsére a legkisebb kaparásszerű érzést sem váltotta ki a torkomban. Egyáltalán nem kívántam a vért. Bár az is igaz, hogy pár hete voltam legutóbb vadászni és ez így teljesen normálisnak számított nálam.

Amint a tömeget pásztáztam, megakadt a szemem egy páron, akik az egyik sötét sarok felé közeledtek. Úgy tűnt már egyikük sincs igazán beszámítható állapotban; alig álltak a lábukon. Szenvedélyesen csókolóztak és simogatták egymást, ahol csak érték. Képtelen voltam levenni róluk a szemem. Önkénytelenül is beleképzeltem magam a lány helyébe, ahogy Jake-et a fiúéba, mire a szívem gyorsabban kezdett verni és a gyomrom görcsbe rándult. Éreztem, hogy a pánik eluralkodik rajtam, miközben érezni véltem a testemen Jake erős kezét, amint felfedezi a legrejtettebb pontjaimat is.

Istenem… - nyögtem fel gondolatban. Próbáltam kizárni a fejemből a kéretlen gondolatokat, hiszen tudtam, hogy Jake sosem tenne olyasmit, amit én nem akarok és nincs mitől félnem mellette, de nem tehettem róla. A frusztráció, ami már napok óta tombolt bennem, ismét erőre kapott.

- Íme az ásványvized –kiabálta túl a hangzavart Jake, amitől megremegtem. Nem tudtam, hogyan kezeljem a közelségét. Szükségem lett volna egy kis távolságra tőle, de nem akartam megbántani azzal, hogy még el is mondom neki. Arra valahogy egyáltalán nem voltam kíváncsi, hogyan reagált volna rá. Helyette inkább rávetettem magam a vízre és mély kortyokkal, mint aki évek óta nem jutott folyadékhoz, kiittam az egészet. Pedig egyáltalán nem voltam szomjas.

- Látom szomjas voltál –kiabálta Jake a fülembe. Szerintem elfelejtette, hogy ha normál hangerővel beszél, azt is meghallottam volna még ekkora ricsajban is. Mindegy, nem tettem szóvá és nem is válaszoltam. Nem akartam hazudni.

- Táncolunk? –kérdeztem. Reméltem, hogy az majd eltereli a figyelmemet a sok zagyvaságról, ami épp a fejemben volt.

- Aha –bólogatott Jake és már mentünk is a tánctér felé.

Kissé kényelmetlen volt, hogy mindenhol emberek értek hozzám és nincs elég mozgásterem, de úgy tűnt a célnak megfelel. Igen ám, csak azzal nem számoltam, hogy mennyire nem fogok beleilleni az egészbe. Hiába a stroboszkóp szaggatott világítása, attól még ugyanúgy láttam a körülöttünk lévőket. A lányok, mintha világ életükben ezt csinálták volna, rázták a csípőjüket, ami egyértelműen elnyerte a fiúk tetszését.

Megpróbáltam én is leutánozni őket –hogy ne lógjak ki a sorból és valamennyire azért Jake-et is el szerettem volna kápráztatni, hiszen nézzünk szembe a tényekkel, ő is fiúból van -, kissé ívesebben ringattam a csípőm, de valahogy csak nem akart úgy sikerülni, ahogy szerettem volna. Örültem, hogy nem látok bele Jake fejébe, hiszen végig éreztem magamon a tekintetét. Végignézte a bénázásomat, és ez megalázóbb volt, mint bármi más eddigi életem során.

Nem is bírtam túl sokáig. Elengedtem a kezét, amit eddig fogtam és a füléhez hajoltam.

- Kimegyek a mosdóba –mondtam, aztán már rohantam is.

Természetesen nem halaszthatatlan folyóügyeim miatt siettem annyira, hanem a szememben gyülekező könnyek miatt. Nem akartam, hogy lássa őket. Nem értette volna. Én magam sem értettem.

Mikor becsuktam magam mögött a női mosdó ajtaját, kerestem egy szabad fülkét és magamra zártam. Csendesen, hangtalanul sírtam. Nem akartam, hogy bárki meghallja. Éreztem, hogy a zsebemben rezeg a telefonom, de nem foglalkoztam vele. Tudtam, hogy Alice az –amint elváltam Jake-től, máris megadtam a lehetőséget, hogy látomása legyen -, de most nem akartam beszélni még vele sem. Egy gyereknek éreztem magam, aki azt hitte magáról, hogy már felnőtt, miközben még egyáltalán nem volt az. Nem voltam az. Jacob-nak viszont egy felnőtt nőre lett volna szüksége, olyanra, aki illik hozzá. És én egyáltalán nem voltam az a típus. Ezzel szembe kellett volna már néznem korábban, sőt, egyáltalán nem kellett volna hagynom, hogy idáig fajuljanak a dolgok közöttünk, de gyáva voltam. Szerettem volna az lenni, akinek ő akart, hogy legyek.

Eltelt néhány perc, mire lenyugodtam annyira, hogy ki tudjak menni. Közben azért hallottam, hogy a lányok jönnek és mennek a mosdóban, de túl sok figyelmet nem fordítottam rájuk, csak annyit, hogy ne hallják meg, hogy sírok.

Tudtam, hogy Jake kezd ideges lenni kint. Ha eléggé koncentráltam, hallottam, hogy idegesen mászkál az asztalunk mellett. Nyilván észrevette, hogy történt valami és ezen még az sem segített, hogy túl sokáig voltam távol.

Mély levegőt vettem. A tükör elé léptem és elszörnyedtem a külsőmtől. Igaz, hogy a vámpírok nem tudnak sírni, de én nem voltam teljesen az, így a könnyektől teljesen elkenődött a sminkem, amivel Alice annyit bajlódott. Fogtam egy papír zsebkendőt és letöröltem mindent; a szemfestéket, a szájfényt… Ez mind nem én voltam és újra önmagam akartam lenni. Még a csili-vili gyűrűmet is a táskámba dobtam.

Nyílt az ajtó. Futólag odanéztem; egy fiatal, húsz év körüli lány jött be. Sötétbarna, hosszú haja volt. Olyan rövid ruhát viselt, hogy csodálkoztam, hogy képes benne leülni anélkül, hogy teljesen felcsúszna a combján.

- Szia –köszönt rám, majd azonnal a sminkjét kezdte igazgatni.

- Hello –sóhajtottam alig hallhatóan.

- Van egy szemceruzád? –kérdezte. –Otthon hagytam az enyémet.

- Persze –válaszoltam automatikusan. Alice indulás előtt bekészített mindent a táskámba, hátha szükségem lenne rá. Nem értettem minek, mikor az izzadás nem igazán volt rám jellemző, de most mégis jó volt, hogy van nálam néhány cucc. Nem kellett sokáig kotorásznom, azonnal a kezembe akadt.

- Amúgy Nicole vagyok –mosolygott rám a tükörben a lány, miközben vastagon kihúzta a szemét.

- Kendra –vágtam rá, továbbra is az arcomat tisztogatva.

- Lehet, hogy furcsa lesz, de kérhetnék egy szívességet? –kérdezte.

Meglepetten fordultam felé. Elképzelésem sem volt róla, hogy mit akarhat tőlem, főleg, hogy nem is ismertük egymást.

- Miféle szívességet?

- Nem mutatnál be a haverodnak? –csillantak fel a szemei.

- Milyen haveromnak? –értetlenkedtem.

- Láttalak vele táncolni –magyarázta. –A magas, sötétbőrű srác.

- Jacob-nak? –kerekedtek ki a szemeim, aztán a szavak automatikusan hagyták el a számat. –Ő nem a haverom, hanem a barátom.

- Tényleg? –húzta fel Nicole a szemöldökét, mintha legalább azt állítottam volna, hogy én vagyok a Dalai Láma. – Bocs, azt hittem… Nem is tudom. Inkább néztelek volna titeket mondjuk testvéreknek. Úgy értem… Szóval izé… Nem úgy tűnt, mintha együtt lennétek. –magyarázkodott zavarában.

Éreztem, amint meghűl a vér az ereimben. Testvérek? Jacobbal? Nem túlzás azt állítanom, hogy olyan volt, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör hideg vízzel. Ez volt az a pillanat, amikor azt mondtam magamban; itt a vége. Nem tudom tovább csinálni. Ez már túl sok…

Meg sem vártam, hogy Nicole visszaadja a szemceruzámat, egyenesen kirohantam az ajtón, hogy minél távolabb legyek tőle, a szavaitól, a meglepett arckifejezésétől.

A kijárat felé tartottam, de valaki megfogta a karom és nem engedett tovább. Ha a tűzforró érintés nem árulta volna el, hogy Jake az, az erős szorításból azonnal rájöttem volna. Jóval erősebb volt, mint egy ember lehetett volna.

- Mi a baj? –kérdezte azonnal. Hallottam a hangján, hogy ideges.

Megpróbáltam magam kiszabadítani, de sérülés nélkül nem sikerülhetett volna, márpedig az volt az utolsó dolog, amit akartam; Jake-nek újabb sérülést okozni.

- Engedj el –suttogtam összeszorított fogakkal. Alig tudtam így is visszatartani az újabb sírást, ami már a torkomat feszítette.

Ám Jake ahelyett, hogy hagyott volna elmenekülni, a terem széle felé húzott, ahol valamennyire lehetett beszélgetni. Nem ellenkeztem túlságosan, tudtam, hogy úgysem szabadulhatok simán. Inkább hagytam magam. Amint a falnál voltunk, Jake az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Akkorra már csak a könnyfátyolon át láthattam aggodalmas arcát, ami alig pár centire volt az enyémtől.

- Mi történt? –kérdezte.

- Jake… - nyögtem elkínzottan. Nem akartam, hogy tudjon róla. Nem akartam rázúdítani mindent, ami bennem tombolt. Én magam is alig tudtam elviselni.

- Addig nem engedlek el, amíg el nem mondod –jelentette ki határozottan. –Ki bántott? Esküszöm neked, a puszta kezemmel tépem szét!

Na jó, azt hiszem itt kellett volna felháborodnom, hiszen ez a fajta szadizmus még a vámpírcsaládomtól is távol állt, mégsem akadtam ki rajta, pedig komolyan mondta. A bevésődés mondatta vele. Erre még ilyen feldúlt lelkiállapotomban is rájöttem. És ez még rátett egy lapáttal a kusza érzéseimre.

Azt hiszem éppen azért lehetett, hogy megadtam magam az elkerülhetetlennek. Hiszen úgyis meg kellett mondanom neki rövid időn belül, hogy ennyi volt. Csakhogy tudtam, nem leszek képes szavakba önteni, így gyorsan az arcára simítottam a kezem és átküldtem neki, ami a mosdóban történt Nicole-al.

Az egész alig tartott pár másodpercig, ujjaim még az arcán voltak, mikor erős keze megragadta a fenekemet és felrántott magára. Lábaim automatikusan a derekára kulcsolódtak, hátam nekicsapódott a falnak, de természetesen egyáltalán nem fájt. Időm sem volt reagálni, vagy bármit mondani, Jake nyelve máris a számban volt, vadul, szinte már erőszakosan csókolt.

Nem kezeltem a legjobban a hirtelen támadását, ugyanis halálra rémített. Szemem előtt lejátszódott a korábbi jelenet, aminek szemtanúja voltam, ahol az a részeg pár egymást taperolva vonult egy ehhez hasonlóan eldugott részre, ahol nem lehetett látni, hogy mit csinálnak, de nem volt nehéz kitalálni. Az első gondolat, ami megfogalmazódott az agyamban az volt, hogy teljes erőmből, nem foglakozva azzal, hogy sérülést okozhatok, ellököm magamtól Jacobot, aztán hazáig meg sem állok. Ám mikor észrevettem, hogy a keze nem mozdult egy centit sem a fenekemről, ahol megtámasztott, némiképp megnyugodtam. Hiszen nem kezdett el fogdosni és bár az igaz, hogy akaratom ellenére csókolt meg, de a kezdeti hevessége már kezdett csillapodni. Szinte már olyan volt, mint az első csókunk. Kedveskedő, szerelmes…

A végére mégis kifulladtunk tőle és mikor Jake kissé elhúzódott, zihálva kapkodtunk levegő után. Homlokát az enyémhez támasztotta, úgy nézett a szemembe.

- Ez is testvéri volt szerinted? –kérdezte rekedten.

Szavak híján megráztam a fejem és lehunytam a szemem. Szeretett engem. Tudtam, éreztem. És én is szerettem őt. Minden viszontagság és nehézség ellenére szerettem, és nem tudtam volna nélküle élni. Már átkoztam magam, amiért olyan könnyen eldobtam volna mindent, de annyira össze voltam zavarodva.

- Haza akarsz menni? –kérdezte lágyan.

Olyan megértő volt, pedig elrontottam az estéjét. Meg sem érdemeltem őt.

Ismét megráztam a fejem.

- Inkább menjünk el valahova –mondtam összeszorult torokkal. –Nyugalomra van szükségem.

- Oké –vágta rá, aztán leemelt magáról. Addig észre sem vettem, hogy még mindig - akár egy kismajom -, csimpaszkodtam rajta. Ahogy lábam a talajhoz ért, engedtem a belső késztetésnek, és szorosan átöleltem. Arcomat a mellkasához szorítottam, kezeim a derekán és a hátán voltak. Ő is körém fonta izmos karjait. Néhány pillanatig még így álltunk, aztán kibontakoztunk az ölelésből és elindultunk kifelé.

Tudtam, hosszú este előtt állunk, ami elég sok beszélgetésből fog állni és a kártyák nyílt kiteregetéséből. Már előre féltem tőle…