10. fejezet - Látomás és vendégek

 Sziasztok!

Itt a hétvége és az új fejezet. Az új szereplők képeit megtaláljátok oldalt. :)

Jó olvasást és jó komizást. :P

Másnap reggel úgy elaludtam, mint még soha. Tudat alatt szerettem volna minél tovább az álmomban maradni, de egy idő után már nem tudtam visszakényszeríteni magam arra a rétre. Csak feküdtem továbbra is, behunyt szemmel, mosolyogva, boldogan.

Ha minden úgy alakul, ahogy láttam magam előtt –gondoltam –akkor minden rendben lesz. A legnagyobb rendben.

Miközben ezen járt az agyam, és tervezgettem az elkövetkező napokat, lassan eljutott a tudatomig, hogy már nem nagyapa fekszik mellettem, hanem Jasper. A kezén lévő harapásnyomokról ismertem fel, amiket még akkor szerzett be, mikor délen élt és a teremtőjével, Maria-val vámpírhadsereget szerveztek. Szinte az egész teste tele volt ezekkel a harci sebekkel, de főleg a karjai és a nyaka.

Vigyorogva fordultam felé, de ő csak összehúzott szemöldökkel figyelt engem. Kivételesen nem rejtettem el az érzéseimet előle, sőt, örültem, hogy végre szabadjára engedhetem őket, csakhogy ő nem értette hogyan és mikor lettem ennyire szerelmes.

Már szólásra nyitotta a száját, hogy rákérdezzen, mikor lentről felhallatszott Alice sikolya. Jasper, akárcsak én, nem késlekedett; egy szempillantás alatt lent termettünk a nappaliban, ahol Alice összegömbölyödve, térdeit a mellkasához szorítva, könnyek nélkül zokogott.

- Mit láttál, Alice? –kérdezte gyakorlottan Jas és átölelte felesége vállát. Mindig ő kérdezte ki nagynénémet, ha látomása volt, mert neki könnyebben megnyílt.

Már az egész család körülöttük állt, kivéve nagyapát, aki a kórházban volt, és anyuékat, akik vadászni mentek előző nap.

- Jönnek –sírta Alice. –Victoria… és az újszülöttek… és…

Nem tudta tovább mondani, annyira zokogott. El sem tudtam képzelni mit láthatott még, de már a tudat, hogy Alice ennyire kiborult miatta, halálra rémített.

Jas persze azonnal vigasztalni kezdte, bevetve a képességét is, minek hatására néhány perc múlva lenyugodott annyira, hogy összefüggően tudjon beszélni.

- Holnapra itt lesznek –mondta remegő hangon. –Túl sokan vannak… Összesen negyvenen. Nincs esélyünk még úgy sem, hogy a farkasok mellettünk állnak. Alig láttam tőlük, de… meg fogunk… meg fogunk…

Jasper képessége ide vagy oda, Alice ismét zokogásban tört ki, ahogy felidézte magában a látomást, ami már mindannyiunk előtt tiszta volt; meg fogunk halni.

- Nem –vágta rá Jasper határozottan és újabb nyugalomhullámot küldött Alice-nek. –Minden rendben lesz. –egy pillanatra elhallgatott, láttam, hogy agya vészesen pörög. Ilyenkor jött csak igazán felszínre benne a katona és máris a stratégián gondolkozott, aztán utasításokat osztott mindenkinek. –Esme, hívd fel Carlisle-t és Edwardékat. Azonnal haza kell jönniük. Emmett, ti Rose-al menjetek el a farkasokhoz. Meg kell beszélnünk, hogyan tovább.

Szemei egy pillanatra megállapodtak rajtam, de én nem kaptam utasítást. Mint mindig, nekem nem volt dolgom és ettől csak még idegesebb lettem. Nem elég, hogy rettegtem Alice látomása miatt, ismét gyerekként kezeltek. Duzzogva felvágtattam a szobámba, miközben mindenki intézte a rábízott feladatot és berohantam a gardróbomba. Nem néztem mit veszek le a ruhák közül, csak magamra kaptam, ami épp a kezembe került, hajamat összefogtam egy szoros lófarokba, egy perc alatt elintéztem az emberi szükségleteimet a fürdőszobában, és már lent is voltam ismét a nappaliban, várva, hátha mégiscsak tehetek valamit.

Nagyapa tíz perccel később futott be, anyuék utána, míg a farkasokra negyed órát kellett várni. Sam, az alpha is velük jött, így hárman - Jacobbal és Seth-el kiegészülve - képviselték szövetségeseinket.

- Hányan vannak? –kérdezte Sam, amint belépett az ajtón. Azt már valószínűleg tudta, hogy mikorra várható a támadás.

- Negyvenen –válaszolta Jasper. Nagyapa is bízott a tapasztalataiban, ezért teljesen átadta neki az ügy irányítását.

- És mi a terv? –kérdezte Jacob, miközben szeme végig rajtam volt, mintha azt figyelné mennyire vagyok biztonságban.

- Ahhoz elegen vagyunk, hogy végezzünk velük –mondta Jas -, de lesznek áldozatok.

Szakszerű volt, nem kertelt. Ezt Sam is díjazta.

- Akkor mi legyen? –jött a következő kérdés az alphától.

- Segítséget kérünk –vágta rá késlekedés nélkül nagybátyám. Nyilván már meg volt a fejében az egész terv elejétől a végéig, ami garantálja, hogy mindenki élve megússza a csatát. –Vannak barátaink, akikre számíthatunk. Carlisle hívd fel Tanyáékat, Edward, te pedig Dezráékat.

- Kitehetjük őket ekkora veszélynek? –aggodalmaskodott nagymami.

- Mi is megtennénk értük –mondta apu, már telefonnal a kezében.

Míg a beszélgetések folytak, én egyre csak Jacobot néztem, ő pedig engem. Fél füllel hallottam, hogy Sam a barátaink étkezési szokásairól érdeklődik, de Jasper megnyugtatta, hogy mindannyian vegetáriánusak, így különösebben nincs ok az aggodalomra.

Szerettem volna odamenni Jake-hez, belebújni az ölelésébe, de nem mozdultam. Nem volt megfelelő az időpont arra, hogy mindenki megtudja, mit érzek. Nagy csata állt előttünk, és mindenkinek tiszta fejjel kellett gondolkozni, főként apunak és Emmett-nek. Sosem bocsátanám meg magamnak, ha a meggondolatlanságom miatt, történne velük valami. Így csak álltam ott, földbe gyökerezett lábakkal és bámultam őt, mintha el akarnám raktározni arcának minden egyes milliméterét.

Családi barátaink, természetesen azonnal indultak, hogy segítsenek nekünk. Olyanok voltunk, mintha egyetlen nagy család lennénk, így ez nem is volt kérdéses. Míg várakoztunk, apu ismét elérte, hogy pattanásig feszüljenek az idegeim.

- Bellának és Kendrának ki kellene maradniuk a harcból –mondta.

- Tessék? –csattantam fel anyuval egyszerre.

- Szerelmem –fordult anyu felé. –Victoria téged akar. Mindent meg fog tenni azért, hogy a közeledbe férkőzzön. És te, kicsim –nézett most rám -, csak félig vagy vámpír. Az emberi részed sebezhető. Nem kockáztathatunk. Nem veszíthetlek el benneteket!

Kétségbeesett, láttam rajta, de nem értettem vele egyet. Ahogy anyu sem.

- Nem hagylak egyedül harcolni –mondta. –Jóban-rosszban, emlékszel? –utalt a szigeten köttetett esküvőjük szövegére.

- Mindenkire szükség lesz –tettem hozzá én is. Szó sem lehetett róla, hogy cserbenhagyjam a szeretteimet.

- Nélkületek is nyerni fogunk –erősködött tovább apu, aztán olyan történt, amire azt hiszem senki sem számított.

- Edwardnak igaza van –szólalt meg Jacob. –Itt kell maradnotok.

Egy pillanatra mindenki ledöbbent a helyzet abszurditásán. Jacob egyetért apuval??? El sem tudtam képzelni, hogy ez valaha is megtörténhet.

Az első, aki magához tért, anyu volt. Felpattant a kanapéról, amin eddig ült és szikrázó szemekkel nézett egykori legjobb barátjára.

- Eszetekbe se jusson, hogy itt fogok ülni, és malmozva várok, míg ti mindannyian az életeteket kockáztatjátok miattam –csattant fel. –Kendie-nek valóban itt kellene maradnia, ebben egyetértünk, de én nem fogok.

- Márpedig én sem maradok itt –keltem ki magamból én is.

- A biztonságod… - kezdett bele elkínzottan Jake, de nem hagytam, hogy továbbmondja.

- És mi van a ti biztonságotokkal? –kérdeztem. –Az nem számít? Nekem igenis számít, és semmivel sem akadályozhatjátok meg, hogy ott legyek. És minél előbb megértitek ezt, annál hamarabb megbeszélhetjük, hogyan végezzünk az újszülöttekkel.

Egy percnyi csend múltán, mikor már mindenki megemésztette szavaimat, Jasper bólintott.

- Kendie-nek igaza van. Most az a legfontosabb, hogy mindenki pontosan tudja mi a dolga. A harc közben pedig majd vigyázunk Bellára és Kendrára is, hogy ne essen bajuk.

Ez az ötlet nem nyerte el se apu, se Jacob tetszését, de egy időre félretették ellenvetésüket és elkezdtek Jas-ra figyelni, aki nagy részletességgel számolt be a taktika minden egyes momentumáról.

A nap gyorsan eltelt. Mire észbe kaptam, Tanyáék és Dezráék is megérkeztek. Ismertem mindannyiukat. Őket látogattuk meg először, hogy eljöttünk a szigetről, így anyu is szokhatta még egy kicsit a világot vámpírként és igazából a többieknek is hiányoztak fogadott unokatestvéreik, ahogy emlegették egymást.

Tanyáék családja Denali-ban lakott. Tanya, Kate és Irina olyanok voltak, mint a hármas ikrek szőke hosszú hajukkal és krétafehér bőrükkel. Nem volt könnyű életük. Az anyjukat - aki a gyerek utáni végső elkeseredésében kisbabákat változtatott át vámpírrá, akik fékezhetetlenek voltak, a Volturi, hogy megelőzze a hasonló incidensek kialakulását -, példát statuálva kivégezte.

Carmen és Eleazar, a család egyetlen párja, ők töltötték be ezek után a szülő szerepét, mint nálunk nagyapa és nagymami. Különleges képességekkel is rendelkeztek; Kate képes volt árammal bevonni a testfelületét, míg Eleazar meg tudta állapítani, hogy kinek, milyen képessége van. Az ő segítségével aknázhattam ki teljesen a sajátomat, és ő mondta meg anyunak is, hogy az elméjét egyfajta pajzs védi, ezért nem tud apu a gondolataiban olvasni. Még szerencse, hogy ezt én is örököltem tőle…

A másik család, Dezra, Macon, Rick és Brian, valamiért jóval közelebb kerültek a szívemhez. Ők általában nem telepedtek le, inkább vándoroltak, akár a nomádok, de ebben ki is ürült a hasonlóságuk. Ők sosem táplálkoztak emberekből. Tisztelték az életét, ezért is kerültünk velük ilyen szoros kapcsolatba.

Dezra, úgymond a család feje, már 1312 óta volt vámpír, alig múlt húsz éves. Akkor ismerkedett meg egy Lincoln nevű vámpírral. Egymásba szerettek és megszöktek. Ő változtatta át Dez-t, hogy örökké együtt maradhassanak. Sajnos az örökkéből, mindössze négyszáz év lett. Épp Kínában jártak, mikor összeakadtak egy nagyobb vámpírtársasággal, aminek eredményeként Lincoln meghalt. Sajnáltam Dez-t, mert még akkor is, mikor mi először találkoztunk és elmesélte a történetét, láttam rajta, hogy mennyire mélyen érintette az az eset. Élete szerelmét veszítette el és szerintem, ezen sosem teheti túl magát az ember teljesen.

Ezután nagyon sokáig egyedül volt, egészen pontosan 1792-ig. Akkor találkozott ugyanis Carlisle-al és néhány hónapig együtt is éltek, elmondásuk szerint, mint testvérek, bár ezt nehéz elhinni, tekintve, hogy nagyapa –hiába, hogy a nagyapám, attól még látom -, mennyire jóképű férfi, és az igazat megvallva, Dezra is gyönyörű. Hosszú, hollófekete hajával és alabástrom bőrével olyan, mint egy földre szállt angyal.

Mivel nagyapa akkor már komolyan fontolgatta, hogy letelepedne valahol, és ha nem is főállásban, de besegítene a kórházakban, Dezra viszont Lincoln halála miatt még nem állt készen arra, hogy egy helyben maradjon, útjaik különváltak, egészen 1964-ig. Akkor már Macon-nel és Rickkel egy családot alkottak.

Macon 1857-ben lett vámpír, huszonhat évesen. Barna haja az álláig ért, de valami istenien állt neki. Rosszfiús külseje lett tőle. A vámpírt, aki megharapta, valószínűleg megzavarhatták táplálkozás közben, mert egyszerűen otthagyta Dallas utcáin. Az emberek megtalálták ugyan, de fogalmuk sem volt róla, hogy mi történhetett vele, és hogyan segíthetnének neki, ugyanis a méreg már ezer fokon tombolva dolgozott a szervezetében. Három nappal később, mikor befejeződött az átváltozása és az emberek is rájöttek mivel van dolgunk –a piros szemek igencsak árulkodóak voltak -, megpróbálták megölni, de persze nem sikerült. Macon nagyon lelkiismeretes, rettenetesen szenvedett tőle, hogy embereket kell ölnie, de nem látott más megoldást. Valahogyan csillapítania kellett a szomját, bár megpróbált minél ritkábban vadászni.

Dallas közelében maradt, mert képtelen volt elhagyni feleségét és kisfiát, akik az átváltozását megelőző évben haltak bele a szülésbe. Esme és ő nagyon közel álltak egymáshoz mindig, olyanok voltak, mint a testvérek, hiszen közös tragédia kötötte össze őket, amit igazán csak ők érthettek meg, hiszen Esme is elvesztette a kisbabáját, mikor még ember volt.

Három évvel az átváltozása után, az egyetlen barátja, aki nem fordult el tőle - és akit szerencsére nem ölt meg -, Rick, aki hihetetlenül magas volt, és sötétbőrű, megkérte, hogy változtassa át, ugyanis, halálos beteg lett. Az orvosok mindössze egy évet jósoltak neki. Huszonkilenc éves volt, és foggal-körömmel ragaszkodott az élet bármilyen formájához. Macon, bár félt tőle, mégis teljesítette barátja kívánságát, így már ketten voltak. Éppen ezért nem maradhattak továbbra is Dallas közelében, mert kezdtek volna feltűnni az embereknek, tehát útra keltek. Így találkoztak Dezrával, aki Macon személyében ismét megtalálta a boldogságot és azt is megmutatta a fiúknak, hogy nem kell feltétlenül embereket ölniük az életben maradásért.

És ott volt még Brian, akire Dez talált rá 1969-ben, az akkor huszonhárom éves, sötétszőke hajú orvostanhallgatóra, aki rosszkor volt rossz helyen és néhány nagydarab fickó rendesen ellátta a baját. Dezra megsajnálta és átváltoztatta, így már ő is a család tagja lett.

Sok tekintetben nagyapára emlékeztetett. Sosem ivott emberi vért és hivatásának tekintette, még azután is, ami vele történt, hogy segítsen az embereknek. Természetesen még nem volt akkora önuralma, mint Carlisle-nak, de már most is besegített kórházaknak és a vérrel szembeni ellenállása napról napra erősödött. Nagyapával hosszú-hosszú órákon keresztül képesek voltak a gyógyításról beszélgetni. Igazi rokonlelkek…

Mégis, akihez a legközelebb került a mi családunkból, az apu. Valahogy olyanok voltak, mint az igazi testvérek. Talán még annál is szorosabb volt a kapcsolatuk, mint ami Emmett-tel vagy Jasperrel kötötte össze.

Természetesen, mint az aktuális kis csodabogár, megérkezésük után mindenkitől kaptam egy kiadós ölelgetést, a helyzet komolyságát félresöpörve.

- Mi az, kislány, nem mész még férjhez? –kapott fel Macon, hogy jól megforgasson.

Felkacagtam a hirtelen támadásra, de még így sem kerülte el a figyelmemet, hogy Jacob összehúzott szemöldökkel, aggodalmasan néz minket a nappali távolabbi pontjáról. Jól láthatóan remegett a keze, amitől megrémültem. El sem mertem képzelni mi történne, ha itt változna át, ennyi vámpír között. Sam is erre gondolhatott, mert széles tenyerét Jake vállára rakta. Nem kellett megszólalnia, elég volt, ha a szemébe néz, Jake máris nyugodtabbnak tűnt. Az alpha parancsa –gondoltam.

Hogy megkönnyítsem én is a helyzetét, gyorsan kibontakoztam Macon karjából, de azért villantottam Mac-re egy kaján vigyort.

- Miért, megkérted már a kezem? –kérdeztem vissza játékosan. A kapcsolatunkat ez jól jellemezte. Macon alap beállítottsága nagyban hasonlított Emmett-ére. Imádott viccelődni.

- Ha csak ezen múlik… - nevetett fel mély hangján, de mielőtt még ismét mondhattam volna valamit, már meg is jelent Brian.

Jake egy pillanatra kiment a fejemből, annyira megörültem barátomnak. Úgy tekintettem rá, mintha a testvérem lenne. Szorosan magamhoz öleltem. Fiatal kora ellenére igencsak izmos volt. Persze nem annyira, mint Jacob vagy a többi farkas, de még így is nők tömegei fordultak utána, ha megjelent valahol.

Mikor megismerkedtünk, elmentünk egyik este moziba és csakúgy, mint amikor Jake-el voltam, női tekintetek kereszttüzében voltunk kénytelenek végigmenni a kijáratig. Az nem érintett meg úgy, mint a legutóbbi eset. Brian-nel végignevettük az egész jelenetet, és még ugrattam is a hódolóival.

- Hiányoztál –sóhajtott fel, mikor elhúzódtam tőle.

- Te is nekem –válaszoltam magától értetődőn.

Az első pillanattól fogva jóban voltunk, mintha már évek óta ismernénk egymást. Kapcsolatunk annyira bensőséges volt, hogy néha akaratomon kívül is beleláttam a gondolataiba, ha hozzáértem. Ilyesmi csak akkor fordult elő velem, ha teljesen elengedtem magam és nem figyeltem a képességemre.

És Brian… Ő fantasztikus volt. A társaságában el tudtam felejteni mindent, ami esetleg nyomasztott. Ha vele voltam, még Jake sem jutott eszembe minden percben… csak minden másodikban.

Mikor végre kellőképpen kiörömködtük magunkat és a légkör is kezdett oldottabbá válni, már ami a farkasokat és a barátainkat illeti, Jasper rátérhetett a lényegre.

- Ami a legfontosabb, ha újszülöttekkel harcoltok, hogy még véletlenül se engedjétek, hogy átkaroljanak benneteket, mert azonnal összezúznak –mondta nagyon is katonásan. Állát felszegte, arany szemei határozottak voltak. –Még tombol bennük a saját vérük, ez teszi őket annyira erőssé. De pont ezért felelőtlenek és nem gondolkoznak. Azt hiszik, az erejük legyőzhetetlenné teszi őket, éppen ezért nem figyelnek a védekezésre. Ezt kihasználva viszonylag könnyen végezni lehet velük.

Miután nagyjából átvettük az elméleti részt, Jas a ház előtti kis területen tartott egy rögtönzött bemutatót is, Emmett segítségével, aki a fizikai erejében bízva, úgy mozgott, ahogy egy újszülött vámpír tenné. Mondanom sem kell, Jasper szó szerint földbe döngölte kedvenc bácsikámat.

Ezután mindenki sorra került. Jasper türelmesen magyarázta mit csinálnak rosszul, miként legyenek figyelmesebbek. Furcsa volt látni, ahogy a családtagjaim, a szeretteim egymással harcolnak. Bár tudtam, hogy ez nem vérremenő összecsapás, a hideg mégis kirázott tőle.

Aztán Jake legnagyobb tiltakozása ellenére, hirtelen én is ott találtam magam Jas-sal szemben. Fürkészve figyeltem hogyan lép oldalra, miközben támadóállásba görnyedt. Akár egy ragadozó nagymacska, egy tigris, és ami a fürgeségét illeti… egyik pillanatban még előttem volt, farkasszemet nézett velem, a következőben pedig már el is tűnt.

Ismételten hálát adtam apunak a vámpírgének miatt. Ha látni nem is, érezni éreztem, ahogy Jasper mögém került, és át akart kulcsolni a karjaival. Kihasználva gyorsaságom, elugrottam előle. Ezt játszottuk egy ideig, Jas megpróbált sarokba szorítani, de én minden egyes alkalommal kicseleztem őt. A szemem sarkából láttam, hogy Emmett és Macon majd’ megpukkadnak a röhögéstől, amiért Jas nem bír velem. Ez engem is mosolygásra késztetett. És ez lett a hibám is. Egy tizedmásodpercre nem figyeltem, és Jasper már rajtam is volt. Erős karjai körém fonódtak. Nem szorított halálra persze, csak éreztette, hogy most végem van.

Szemeim kikerekedtek a kiszolgáltatott helyzettől. Egy pillanat alatt lepergett előttem az életem, ahogy rájöttem, csak ennyi kell, ennyi figyelmetlenség és vége az életemnek. Vagy egy szerettem életének. Végtelen rémület kerített hatalmába, ahogy ebbe belegondoltam.

Jasper persze, aki érezte félelmem, nyilván azt hitte, tőle ijedtem meg ennyire, mert azonnal elengedett és elárasztott egy nyugalomhullámmal.

- Jól csináltad –veregette meg a vállam. –Csak jobban figyelj a koncentrációdra. Semmi sem vonhatja el a figyelmed.

- Oké –bólintottam és megeresztettem egy visszafogott mosolyt is, hogy jelezzem, minden rendben van.

Az a nyugtalanító érzés persze még nem múlt el teljesen, ami görcsbe rántotta a gyomrom, de határozottan jobban éreztem magam, hála Jas képességének. Félve tekintettem a jövőnk felé, de tudtam, a sorsunkat nem kerülhetjük el.