16. fejezet - Titkok

Sziasztok!

Mint azt oldalt is láthatjátok, ezentúl mindig pénteken hozom a frisst. Legalábbis megpróbálom. :)

Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval várom a komikat. :P

Nem volt konkrét tervünk, mikor kigördültünk a klub parkolójából. Néhány percig csak haladtunk a forgalommal együtt, aztán Jake félrehúzódott az egyik park mellett és leállította a motort.

Nem szólaltunk meg azóta, hogy eljöttünk. Csak hallgattuk a már kínossá váló csendet, amit aztán Jake szakított meg.

- Mi van veled mostanában? –kérdezte meggyötört hangon.

Nem kellett egy észlénynek lenni hozzá, hogy rájöjjek, nagyon aggódik. Miattam, miattunk. Éreztem, hogy a torkom ismét összeszorul, de ezúttal uralkodtam rajta. Nem sírhattam el magam ismét. Erősnek kellett maradnom.

- Jake… - kezdtem, de megakadtam, mert nem tudtam mit mondhatnék.

- Csak mondd el –fordította felém a fejét. – Segíteni akarok, de nem értem mi van.

- Hidd el, én sem –csúszott ki a számon, mire azonnal le is sütöttem a szemem. Ez annyira kínos volt.

- Kendra –ejtette ki a nevem, mint valami imádságot. –Én tényleg szeretlek téged. Bennem megbízhatsz.

Oh, mintha én azt nem tudtam volna. Természetesen tisztában voltam vele, de attól még nem volt sokkal könnyebb leküzdeni tiltakozó gondolatimat. Annyira a lételememmé vált már a titkolózás. Először a családommal szemben Jake miatt, aztán Jake előtt saját magam miatt. Nem volt ez így jó…

- Bízom benned –feleltem, de kerültem a tekintetét.

- Nem hiszek neked –vágta rá csalódottan. –Még a szemembe se nézel.

Erre már kénytelen voltam felemelni a fejem. Sötét szemei olyan gondterheltek voltak… Egy pillanatra beleképzeltem magam a helyébe, miszerint a létem értelme, a bevésődésem gondokkal küzd, amiket nem hajlandó megosztani velem, így tehetetlen vagyok. Az én szívem is összefacsarodott ettől. Ennél rosszabb érzés talán nem is létezik.

Nem akartam, hogy Jake-et ilyesmik kínozzák.

- Én csak annyira nem érzem magam idevalónak –mondtam ki, ami a leginkább a szívemet nyomta.

- Hogy érted, hogy idevalónak? Forksba? Vagy… vagy a farkasok közé?

Láttam rajta, hogy fél az utóbbi lehetőségtől, mégis őszintén válaszoltam.

- A farkasok közé.

- Paul miatt? –tört ki belőle azonnal a szó. –Tudod, hogy vele nem kell foglalkoznod. Ő egy bunkó. A többiek szeretnek téged. Elfogadták és… és még örülnek is neki. Hidd ezt el…

- Elhiszem –mondtam és valóban így volt. Láttam Seth-en és még néhányukon, hogy kedvelnek és ezt ki is mutatták felém, de… - De…

- De mi? –kérdezte és még jobban felém fordult, már amennyire a kocsi szűkös helye engedte. – Kendra, kérlek…

Nem bírtam nézni, ahogy szenved. Főleg nem miattam. Meg kellett neki mondanom.

- Én… - kezdtem. – Én nem vagyok… elég jó neked.

Istenem, de fájtak a szavak. Inkább haraptam volna le a saját nyelvem, minthogy még egyszer ki kelljen mondanom.

És amit Jake arcán láttam végbemenni, az még annál is sokkal rosszabb volt, mint elképzeltem. Mintha csak kitéptem volna a szívét és jól megtapostam volna. Pedig én nem ezt akartam. Isten látja lelkem, nem ezt akartam. Szeretni akartam őt, boldoggá tenni.

- Mi az, hogy nem vagy elég jó nekem? –húzta össze a szemöldökét. –Tökéletes vagy.

- Nem, ez nem igaz –ráztam meg a fejem, és megint kerülni kezdtem a tekintetét, amit persze nem hagyott. Tűzforró tenyerével megfogta az arcom, és úgy fordította, hogy muszáj legyek ránézni. Nagyon komoly volt. Talán komolyabb, mint eddig bármikor.

- Ne mondd ezt. Soha többé. Ha nem lenne a bevésődés, ami azonnal megmutatta, hogy te vagy az igazi, akkor is tudnám, hogy te vagy az.

- Mással sokkal jobban járnál, mint velem…

- Soha rá se néznék másra! –vágta rá. Már a feltételezés is sértette, hogy esetleg mással legyen. –Kendra ne csináld ezt.

- Mit ne csináljak? –kérdeztem. Éreztem, hogy a fájdalmam támadásba csap át. –Szerinted ez nekem jó? Szerinted én nem akarok veled lenni? Dehogynem. De ha egyszer látom, amit látok... Nem én kellek neked, hanem valaki más.

- Mégis ki? –csattant fel Jake is. –Mondd csak meg, ki lenne jó nekem, ha már ennyire mindent tudsz.

Először nem tudtam hogyan kezeljem ezt a hangnemet, hiszen még sosem ütötte meg velem szemben, de aztán engedtem, hogy az érzéseim teljesen átvegyék felettem az irányítást.

- Például Nicole. Ő jó lenne hozzád. Vagy az egyik korodbeli la push-i. Valaki, aki már kész arra, hogy kapcsolata legyen. Én még nem vagyok kész.

Hihetetlen volt, hogy tényleg kimondtam. Meg kellett volna könnyebbülnöm, mégsem éreztem azt a felszabadító érzést, ami ilyenkor elönti a testet. Csak mély fájdalmat éreztem, olyat, amilyet Jake is érzett. Láttam rajta.

- Mire nem vagy kész? –kérdezte halkan. –Arra, hogy azt mondd, szeretsz? Mert tudtommal én még ennyit sem kértem tőled. Nem erőltettem semmit, vagy ha te mégis úgy érezted, akkor bocsánatot kérek, de szerintem nem tettem semmilyen utalást arra, hogy esetleg az ágyamba akarnálak cipelni. – Fülig vörösödtem nyílt szavaitól, főleg, hogy rátapintott a lényegre. –Szóval nem értem miért akadtál ki ennyire.

Tényleg nem értette. Valahogy mégsem haragudtam miatta.

- Jake –néztem egyenesen a szemébe. –Én még csak most leszek három éves. Oké, elismerem, hogy nem annyi vagyok, hanem tizenhét-tizennyolc. De attól még alig néhány év áll a hátam mögött. Abból is a legtöbbet egy szigeten töltöttem nyolc vámpír társaságában és rajtuk kívül nem ismertem senkit és nem láttam semmit. El sem tudod képzelni mennyire új nekem most minden. És nem tudom, hogyan viselkedjek ebben a kapcsolatban, amibe csak úgy belecsöppentem.

- Nem kértem tőled semmit –ismételte meg Jake.

- Tudom, és ezért nagyon hálás vagyok, de még mindig nem érted a lényeget –néztem ki a kocsi elejére. Valahogy muszáj voltam elmagyarázni neki, és ehhez össze kellett szednem a gondolataimat. –Az a baj, hogy én szeretnék megadni neked mindent, ami csak emberileg lehetséges, de gyereknek érzem magam hozzá.

Hangom a végére szinte már csak suttogás volt, de persze Jake attól még tökéletesen értette. Ismét maga felé fordította az arcom.

- Kendra, te mindent megadsz nekem, ami emberileg lehetséges. Már a létezésed megadja mindazt. A többi dolog, hogy megfoghatom a kezed, hogy megcsókolhatlak, az már csak ráadás. És ennél több, hidd el, nekem nem kell. Ha azt szeretnéd, hogy csak a barátod legyek, akivel néha jó együttlógni, hát az leszek. Nekem nem számít. Hidd el, én úgy is tökéletesen boldog lennék.

- A bevésődés miatt –húztam el a számat.

- Nem csak amiatt –tiltakozott. –Sokkal inkább azért, mert egyszerűen beragyogod a napjaimat.

- Jake… - néztem rá kérlelően. Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha csak úgy hagyja, hogy vége legyen mielőtt még valóban elkezdődött volna.

- Mit akarsz? –kérdezte. –Hogy soha többé ne találkozzunk? Vagy csak a barátod legyek? Vagy azt, hogy itt és most megcsókoljalak? Te döntesz.

Ez így volt. Én döntöttem. A bevésődés miatt azt tette volna, amit csak én akarok, hiába akarta ő egészen biztosan az utolsó lehetőséget. És azok után, amin ma este keresztülmentünk, amennyire megbántottam és tönkretettem az estéjét, azt kellett volna mondanom neki, hogy soha többé ne találkozzunk, de képtelen voltam rá. Bele is haltam volna, ha ki kell ejtenem a számon azokat a hazug szavakat. Így nem maradt más választásom, mint az őszinteség. Ismét.

- Csókolj meg.

Nem késlekedett. Azonnal a számra simította forró ajkait és lassan, óvatosan csókolt, mintha egy szappanbuborék lettem volna, amire vigyázni kell, nehogy valami baja legyen. Széles tenyere a hátamra csúszott, de nem kezdett simogatásba, csupán csak ott volt, jelezve, hogy biztonságban vagyok. És én tudtam, hogy ott vagyok, és most még jó is volt ott lenni. Nem akartam elhúzódni, nem akartam hogy távolság legyen közöttünk. Megnyugodtam. Talán mert már tudott a titkaimról, talán csak azért, mert végre éreztem, hogy ennyi elég neki. Legalábbis egyelőre elég, és ez egyelőre nekem is elég volt.

O*o*o*O

Majd’ két órát ültünk még a kocsiban, mielőtt hazaindultunk volna. Jó érzés volt kimondani mindent, ami a szívemet nyomta. Feltöltődtem tőle és elöntött a remény, hogy talán mégiscsak működhet a dolog. Működnie kellett, hiszen nem élhettem Jake nélkül. Ezt már az első pillanattól kezdve tudtam, mikor megláttam őt anyu fejében.

Már indulni készültünk, de én még mindig nem voltam hajlandó elhúzódni Jacob-tól. Kissé kényelmetlen volt ugyan, de azért szorosan hozzábújtam a kézifék fölött. Karjaival ő is átölelt engem, miközben fejem a mellkasán nyugodott, akár a klubban azután az észbontó csók után. Hallgattam egyenletes szívdobogását, ami még jobban a béke szigetére repített.

Csendben voltunk, már nem kellettek a szavak. Csak a rádió szólt, az is elég halkan, épphogy háttérzajként. Annyira ellazultam az ölelésben, hogy az uralmam a képességem felett szép lassan elpárolgott és én ott találtam magam Jake fejében, amiben számtalan gondolat kavargott –természetesen mind körülöttem. Volt ott aggodalom, hogy mindent megadjon nekem, amire szükségem van, félelem, hogy elveszíthet és szerelem, ami elborította tetőtől talpig. Olyan intenzív volt az érzés, hogy elakadt tőle a lélegzetem. Szinte perzselő volt, egyfajta forróság, ami a szívéből indult ki és aztán átjárta mindenét.

Tudtam, hogy nem lenne szabad ezt csinálnom, azonnal ki kellett volna szállnom és elhúzódni tőle, de nem akartam. Az, hogy ilyen szintű bizonyosságot szerezhettem szavai igazáról, valami fantasztikus volt. Ott akartam maradni örökké, hogy mindig tudjam mit érez, mit gondol.

- Jól vagy? –kérdezte aggodalmasan. Hallotta, ahogy a tüdőmben rekedt a levegő.

- Persze –emeltem rá a tekintetem. –Tökéletesen vagyok –biztosítottam, aztán óvatosan megcsókoltam. –Én is szeretlek –sóhajtottam utána, amivel önkénytelenül el is árultam magam.

Jake először meglepődött, aztán cinkosan elmosolyodott.

- Csak nem a fejembe nézett, Miss Cullen?

Beharaptam az alsó ajkam, hogy lássa mennyire szánom-bánom a dolgot, miközben igazán jól szórakoztam.

- Elnézését kérem, Mr Black –vettem fel a stílusát és kiskutya szemeket meresztgettem rá. –Fogalmam sincs, hogyan történhetett.

- Ezt igen komolyan meg fogom torolni, remélem tudja –húzta össze játékosan a szemöldökét.

- Valóban? –kérdeztem mostmár pukkadozó nevetéssel. –És mégis hogyan?

- Így –vágta rá, aztán már rám is vetette magát és ahol csak ért, csiklandozni kezdett. Ez volt az egyik gyengém. Anyutól örököltem ezt az emberi tulajdonságomat is, én meggondolatlan pedig, egyszer megemlítettem Jake-nek, aki persze nem felejtette el és most a lelket is kicsiklandozta belőlem, amit én hangos sikongatással és szinte már fülsértő nevetéssel szenvedtem el, de élveztem minden pillanatát, mert együtt voltunk és csak ez számított.