14. fejezet - Nehézségek

 Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyit kellett várni az új fejezetre, de zsúfolt napok vannak mögöttem. :S

Azért remélem tetszeni fog nektek a fejezet. Várom a komikat. :)

Az ember lánya azt hihetné, hogy azok után, amin keresztülmentünk, és amit túléltünk, minden egyenesbe jön. Hát nem úgy történt.

Persze a két faj között létrejött az eddigi legszilárdabb béke, hála Jake-nek és nekem, valamint a bevésődésnek, de nem állíthatom, hogy mindenki egyaránt örült a dolognak. Volt néhány farkas, aki már attól felmordult, ha meglátott, de voltak olyanok is, akik kedvesek voltak velem.

Embry például a csata másnapján, mikor megnézte, hogy van a barátja, megjegyezte, milyen rendes tőlem, hogy így gondját viselem Jacob-nak. Zavaromban hirtelen azt sem tudtam mit mondjak, de végül csak annyit motyogtam, hogy semmiség.

Végtelenül örültem neki, hogy néhányan támogatnak minket Jake családjából is. Az édesapjával és a nővéreivel még nem találkoztam, de a farkasok ugyanúgy a családja voltak, a testvérei.

Mindenki legnagyobb megkönnyebbülésére, Jake másnap délutánra teljesen felépült. Hihetetlen gyorsan gyógyult, még a vámpírméreggel együtt is. Nyoma sem volt a töréseknek sem más sérülésének. És ahogy nagyapa megjósolta, jobban volt, mint újkorában.

Azok a farkasok, akik még ellenszenveztek velünk, enyhülni látszottak ennek kapcsán és már nem fintorogtak és remegtek meg a közelemben. Kivéve persze egyet, aki semmilyen körülmények között nem volt hajlandó egy levegőt szívni velem: Paul. Szó szerint kiparancsolt a saját szobámból, mikor meglátogatta Jacobot. Egyszerűen képtelenség volt szót érteni vele. Láttam sötét szemében, amivel végigmért, mennyire gyűlöl engem is és az egész fajtámat.

Nem volt értelme harcolni vele, így magukra hagytam őket, ám a nem túl szuper, de azért használható vámpírhallásomnak köszönhetően azért hallottam, hogy Jake megpróbál beszélni a fejével, persze mindhiába. Paul elismerte, hogy Jacob bevésődése vagyok, ám elfogadni képtelen volt.

- Soha nem fog közénk tartozni, és ezt te is tudod –mondta határozottan.

Ennek hallatán számtalan gondolat árasztott el egyidőben. Talán tényleg nem vagyok elég jó Jake-nek. Talán valóban nem tudok majd beilleszkedni a farkasok közé, és ezzel csak fájdalmat okozok mindkettőnknek, akárcsak a falka tagjainak, hiszen Jake választás elé kényszerül, és mint tudjuk, a bevésődését KELL választania. Ez az, amit a világért sem akartam. Nem tudtam volna elviselni a gondolatot, hogy közéjük álljak, és miattam megromoljon velük a kapcsolata. Csakhogy ez patthelyzet volt. Nem csak rajtam múlott, tudtam jól. Hiába teszek meg mindent, ha egyesek, mint például Paul, nem hajlandók engem is emberszámba venni.

Akkor fordult meg először a fejemben, hogy talán mégis Emmett-nek volt igaza és nem tudtam, mibe keveredek. Egy csapat dühös, vámpír gyűlölő kamasz kereszttüzébe kerültem, akik az esküdt ellenségüknek tartottak.

Azt hiszem itt kezdődött az a lelki hullámvölgy, ami még Jaspert is elüldözte otthonról. Az érzelmeim olyannyira ingadoztak, hogy nagybátyám egyszerűen képtelen volt megmaradni a közelemben, hiszen el nem tudtam rejteni előle, de még a képessége sem hatott rám, mikor le akart nyugtatni.

Az egyik pillanatban repestem a boldogságtól, a szerelemtől, míg a másikban felülkerekedett rajtam a rémület, hogy mibe vágtam a fejszém. Egyáltalán nem voltam még kész egy kapcsolatra, de arra sem voltam képes, hogy elengedjem Jacob-ot. Kellett nekem, akár az éltető oxigén, de ha mellettem volt, éreztem hogy valami mégsem jó. Hogy micsoda, ötletem sem volt rá.

Imádtam az ölelésében lenni, mégis vágytam a távolságra kettőnk között. Ekkora ellentmondásokat én magam is alig bírtam elviselni, így megértettem Jas-t és nem is nehezteltem rá amiatt, hogy került.

Persze ezt Jacob is észrevette és láttam rajta, hogy zavarja. Próbált úgy viselkedni, ahogy az nekem megfelel, de hát én magam sem tudtam hogy felel meg nekem, így teljesen összezavartam őt is.

Így jutottunk el oda, alig három nappal a csata után, hogy Jake feldobta a mentő ötletet. Vagyis azt hitte az lesz.

- Ma este néhányan elmegyünk Port Angelesbe, bulizni –mondta. A konyhában ültünk a nagyházban, épp végeztünk a reggelivel. Ő egy halom rántottát evett, vagy tíz tojásból, míg én kettőt alig tudtam leerőszakolni a torkomon. Sőt, amit meghagytam, még azt is ő ette meg. –Gyere velünk –tette hozzá egy pillanatnyi szünet után.

Fogalmam sem volt mit mondhatnék erre. A szívem ment volna, míg az agyam húzódozott. A szokásos ellentmondások viaskodtak bennem, mikor felbukkant Alice. Vidáman, fülig érő szájjal, mint mindig.

- Szerintem ez jó ötlet –kapcsolódott be a beszélgetésbe lazán, hiszen minden egyes szavát hallotta.

- Szerintem viszont egyáltalán nem az! –csattant fel Rose a nappaliban és egy pillanat alatt már mellettünk is termett.

Ettől a közelségtől, Jake automatikusan megremegett, mire gyengéden megfogtam a kezét, hogy lenyugtassam. Csak Rosalie közelségére reagált ilyen intenzíven. A többi családtagomat már el tudta viselni farkas énjét elnyomva magában. Még apu sem váltott ki belőle ilyen reakciót, pedig vele naponta kétszer-háromszor összeszólalkoztak valamin.

Őrülten kavarogtak bennem a gondolatok. Néhány hónapja, sőt néhány napja, még kapva kaptam volna egy ilyen meghívás után, és izgatottan, késlekedés nélkül igent mondtam volna, már azon törve a fejem, hogy mit vegyek fel, de most nem voltam benne biztos. Mentem is volna, meg maradtam is volna.

Végül Jake vágyódó tekintete győzött meg; azt akarta, hogy menjek. Nem tudtam volna elviselni, hogy én okozzak neki csalódást, még nagyobbat, mint az eddigiek, így magamra erőltetve egy kis lelkesedést, bólintottam.

- Oké –mondtam, és még egy mosolyt is megeresztettem. Fantasztikus színésznő lehettem, mert senki nem vett észre semmit. Rose fújtatva kivonult, Alice pedig elégedetten rám kacsintott, majd ő is magunkra hagyott minket.

Jake arcán földöntúli öröm jelent meg, ahogy felkapott és megpörgetett a levegőben. Jólesően simultam a karjába, ismét otthon éreztem magam, de ez az állapotom csak addig tartott, míg eszembe nem jutott pontosan mit mondott: néhányan elmegyünk Port Angelesbe… néhányan…

Egy pillanatra megmerevedtem az ölelésében, amit persze észrevett és arra gyanakodva, hogy a közelsége zavar, el is engedett, majd visszaült a székére és aggodalmasan nézett rám.

- Kik jönnek még velünk? –kérdeztem, mintha csak érdeklődnék, de közben nagyon reméltem, hogy semmi Paul-féle „utálom a vámpírokat és utállak téged is” beállítottságú falkatag nem jön.

- Seth és Embry, meg Jared és a barátnője, Kim –válaszolta.

- Jared a közelembe meri engedni a bevésődését? –lepődtem meg.

- Miért ne merné?–vágta rá azonnal, kissé sértődötten. –Jared kedvel téged és nincs oka féltenie tőled Kimet.

- Ja, kedvel, csak nem gondoltam volna, hogy meg is bízik bennem. Főleg nem ennyire.

- Már mondtam, nincs oka féltenie tőled Kimet –mondta. –Egy pillanatig sem fogod veszélyeztetni az életét.

Olyan mély hittel mondta ki ezeket a szavakat, ami meghatott. Tény, hogy nem kívántam az emberek vérét, hiszen részben bennem is az csörgedezett, de attól még volt vámpír részem, bár sosem mutatott túl nagy aktivitást, még a vadászatokkor sem. Én nem élveztem annyira az ilyen kiruccanásokat, mint a családom. Csak leterítettem egy szarvast, ittam belőle néhány kortyot, aztán átadtam valakinek, aki befejezhette helyettem a dolgot. Elengedni nem lett volna célszerű, mert nagy valószínűséggel úgyis elvérzett volna, ami hosszú ideig tart, sok szenvedéssel, de családtagjaim gyorsan végeztek vele, szinte észre sem vette szegény pára és már vége volt. Kegyes halál –ahogy emlegetni szoktuk.

- Oké –mosolyogtam rá, már kicsit valódibb lelkesedéssel.

Embryt kedveltem, ahogy Seth-et is. Ő volt az, aki besegített apunak és Emmettnek végezni Victoriával. Az a nőstény ugyanis olyan gyors és ravasz volt, hogy hiába próbáltak rajta ketten is fogást találni, mindig kicselezte őket. Aztán felbukkant Seth és mindhárman rávetették magukat. Így már nem maradt esélye és ezzel megszűnt az anyut veszélyeztető legfőbb forrás.

Apu ezért végtelenül hálás volt Seth-nek, szinte már a család tagjának tekintette és szívesen látta nálunk bármikor. Ennek talán legfőbb oka az lehetett, hogy ő nem próbált meg hozzámérni legalább kétpercenként, mint Jake. Azt ugyanis egyáltalán nem nézte jó szemmel, hogy fogjuk egymás kezét, pedig ennél több szinte nem történt. Érkezéskor és távozáskor Jake ugyan odahajolt hozzám egy lágy csókra, de a keze soha nem kalandozott se nem lejjebb, se nem feljebb a derekamról, éppen ezért nem értettem aput. Hiszen semmi rosszat nem tettünk.

Anyu bezzeg vigyorgott, akárhányszor csak meglátta Jake-et.

- Ti ketten tökéletesen összeilletek –mondta, mikor végre sikerült leülnöm vele beszélni. Azért a szívem mélyén tartottam tőle, hogy lesz valami ellenvetése, hiszen mégiscsak a legjobb barátjáról volt szó, de aggodalmam fölöslegesnek bizonyult.

Még Jacob-bal is megbeszélték a dolgokat és abban maradtak, hogy bár egy kicsit nehéz egymás közelében lenniük, de attól még barátok maradnak és próbálják megszokni a kialakult helyzetet, hiszen úgy tűnt mindketten az életem szerves részét fogják ezentúl képezni és nagy valószínűséggel sosem tudnék közöttük választani.

A napom gyorsan elszállt. Miután Jake elment, hogy elintézzen még néhány dolgot, Alice azonnal a karmai közé kaparintott, hogy készüljünk az esti kiruccanásra. Nem tiltakoztam ellene, legalábbis nem túl látványosan, csak néhány szájhúzással jeleztem ellenérzésemet a smink és a kenceficék láttán. De ezektől eltekintve nyugodtan ülve hagytam, hogy túlbuzgó nagynéném extrémebbnél extrémebb hajkoronát varázsoljon a fejemre. Igazán egyik sem tetszett és nagy valószínűséggel még a hátsókertbe sem mentem volna ki így, de ezúttal lehetett alkudozni Alice-el, valószínűleg amiért nem ficánkoltam állandóan, míg az ő úgynevezett „remekművei” elkészültek.

- Alice… - sóhajtottam fel vagy az ötödik borzalom lebontása közben. –Valami egyszerűt szeretnék. Mondjuk vasald ki, vagy csinálj egy szép fonatot, mit tudom én, csak ne nézzenek ufónak.

- Kivasalni? –kerekedtek el a szemei. –Fonatot? És akkor hol marad az idei divat? –rémüldözött, mintha egy esetleges katasztrófa közeledtéről lett volna szó.

- Engem nem érdekel a divat –nyafogtam aznap először. – Csak csinálj vele valami emberit, kérlek.

- Hát jó –vágott megbántott arcot. –Rajtam ne múljék. Egyszerűt akarsz? Hát miért nem kötöd simán lófarokba? –kérdezte.

Azt hitte ettől majd pánikba esem, pedig tudhatta volna, hogy engem nem olyan fából faragtak, mint őt. Szélesen rámosolyogtam és felvettem a legegyszerűbb hajgumit, ami a tükör előtt fellelhető volt.

- Nagyszerű ötlet, Alice –lelkendeztem és már nyúltam is, hogy összefogjam a hajam, de ahogy arra számítottam is, elkapta a kezem és megakadályozta a „szentségtörést”.

- Szó sem lehet róla, te lány –kiáltott fel csengettyű hangján. –Ki nem teszed innen a lábad lófarokba kötött hajjal. Mégis mik jutnak eszedbe?

- Hiszen te mondtad… - néztem rá a tükörben ártatlan szemekkel.

- Igen, de csak… - elharapta a mondatot, és inkább munkához látott. Előásott a fiókból egy doboznyi hajcsavarót és minden tincsemet szorosan feltekerte rájuk. Aztán egy hálóval rögzítette is, hogy a helyükön maradjanak.

Beszáguldott a gardróbomba és egy halomnyi ruhával a karjában tért vissza. Az egyik csicsásabb volt, mint a másik. El sem tudtam képzelni, Alice-nek egyáltalán hogy fordulhatott meg a fejében, hogy én ezek közül bármit is fel fogok venni. Annyira nem én voltam egyik sem.

- Ehhez mit szólsz? –kérdezte és felmutatott egy olyan apró toppot, amiből vagy a mellem esett volna ki, vagy a teljes hasam vált volna láthatóvá. Attól függ hová próbálom húzni, le vagy épp fel.

- Szó sem lehet róla –ráztam meg a fejem azon nyomban, direkt ugyanazokat a szavakat használva, mint ő az imént.

Alice fintorgott egyet, de nem erőltette tovább. Helyette előhúzott egy pánt nélküli ruhát, ami alig ért volna a combomig, ha hajlandó vagyok felvenni. Mondanom sem kell, azonnal leszavaztam azt is. Szép volt, persze, hiszen Alice csak szép dolgokat vett meg, de sosem mentem volna benne emberek közé. Általában azt szerettem, ha beleolvadhatok a tömegbe, nem pedig, ha kilógok onnan.

- Alice… - sóhajtottam fel a következő világmárka látványára. –Ezek nem illenek hozzám. Miért nem mehetek mondjuk ebben? –kérdeztem és kihúztam a fiókból egy kényelmes, egyszerű, kék pamut felsőt, ami azért eléggé dekoltált volt, de azt még elviseltem volna.

Csakhogy Alice, amint arra számítani is lehetett, az életben nem engedett volna ki ilyen „szakadtan” a házból.

- Hová gondolsz? –kapta ki azonnal a kezemből. –Ennek még márkája sincs. Honnan szerezted egyáltalán?

- Anyué volt, még emberkorából –válaszoltam az igazságnak megfelelően.

- Jellemző –fújtatott nagynéném. –Bella sem értett soha a divathoz –csóválta meg a fejét rosszallóan, mire majdnem elnevettem magam. Hihetetlen milyen nagy hacacárét tudott kerekíteni egy egyszerű buliból.

Végül, nagy nehézségek és kompromisszumok árán –miszerint vehetek fel farmert, miniszoknya helyett, kénytelen voltam belemenni abba, hogy a felsőt Alice válassza ki. Szerencsémre nem ragadtatta el magát túlzottan. A választása egy fekete, hosszú ujjú, vállra húzott pulcsi lett, ami a fenekem közepéig ért, és annyira tapadt rám, hogy úgy éreztem, meztelen vagyok benne. De szerencsémre, legalább attól nem kellett tartanom, hogy majd felcsúszik.

Leküzdve ellenérzéseimet, még egy fekete magas sarkú cipőt is hajlandó voltam felvenni, amit természetesen Rose-től kaptam és valami híres-neves tervező készített, de ha megfeszítettek volna, se jutott volna eszembe a neve. Mindenesetre ez volt az első alkalom, hogy felvettem. És meg kell mondanom, annyira nem is volt rossz. Azt hittem, majd billegni fogok benne, lévén, hogy nem sűrűn hordok ilyesmit, de nem. Tökéletesen illett rám, és a ruhámhoz is. Jó választás volt.

Alice arca csak úgy ragyogott, mikor rámosolyogtam.

- Egész jó –mondtam, mire megforgatta a szemét.

- Csak egész jó? –kacagott fel csengettyűként. –Inkább azt akartad mondani, hogy fenomenálisan tökéletes, nem?

- De –vágtam rá én is nevetve. Igaza volt, éppen ezért nem akartam neki ezúttal is ellentmondani. Had örüljön drága nénikém.

Valószínűleg itt rontottam el. Ha akkor nem adom alá a lovat, talán megúszhattam volna a kiegészítőket. Először is a bal kezemre húzott egy akkora virágdíszes gyűrűt, ami majd kiverte a szemem, a kőről, ami a közepén volt, már nem is beszélve. Jobbnak láttam rá se kérdezni, hogy igazi gyémánt van-e benne, vagy csak egy bizsuboltban vette. Nem akartam tudni, hány százezer dollárnyi ficeg az ujjamon. Aztán még előhúzott két lelógós fülbevalót, amit minden tiltakozásom ellenére a fülembe akasztott egy pillanat alatt.

Mikor végre úgy látta elég jól nézek ki ahhoz, hogy emberek közé menjek, tetőtől talpig végignéztem magamon az egészalakos tükörben és meg kellett állapítanom, hogy bár remekül festek, mégsem magamat látom. Semmi sem volt olyan, mint én. Talán egyedül a hajam - ami egész egyszerűen csak lágy hullámokban omlott a vállamra, és oldalra fésültük -, tükrözött valamicskét az egyéniségemből. De se a tapadós felső, se a szuszt is majdnem kiszorító nadrág, se a magas sarkú nem volt szokásom.

Szerencsémre, mielőtt még Alice újra kitalált volna valami eget-rengető őrültséget, megérkezett Jake. Már messziről hallottam a kocsijának a hangját, aztán mikor leparkolt a ház előtt.

Gyorsan felkaptam a táskám, a farmerdzsekim, és már száguldottam is lefelé. Épp akkor értem le, mikor nagymami ajtót nyitott szerelmemnek. Sötét szemei azonnal kiszúrtak a lépcső aljában és jól láthatóan álla a padlóig zuhant, ahogy szájtátva végignézett rajtam.