VA pályázat - Véletlen végzet

Sziasztok!

Mint már egy korábbi bejegyzésben említettem, Alyosha és Briki Green elindítottak egy pályázatot Vámpírakadémia témakörben. A pályázat már véget ért és örömmel jelenthetem be, hogy harmadik helyezett lettem, jobban mondva lettünk. Barátnőmmel, Lillel közösen neveztünk, LinAsh Jacobs néven.

Bár a téma nem illik A farkas hercegnőjéhez, szívesen vennék róla néhány komit. :)

Remélem tetszeni fog… :)

Spoiler veszély, a VA 5ik könyve miatt.

Az ablak előtt álltam és úgy bámultam a lenyugvó napot, mintha valamiféle csoda lenne. Melengette a lelkem, ahogy ragyogó pirosra festette a kék eget. Ilyennek képzeltem a mennyországot; gyönyörűnek, a maga természetes módján.

A függönyök mindössze résnyire voltak csak széthúzva. Nem akartam, hogy megzavarják Őt. Önkénytelenül hátrasandítottam a vállam felett. Olyan békésen aludt mögöttem... Jobb karja a feje fölött, a párnán nyugodott, míg a bal az oldala mellett pihent. A takaró épphogy a csípőjéig ért, így szemem elé kerülhetett remekbeszabott felsőteste. Jóval izmosabb volt, mint a morák szoktak lenni általában. Kockás hasa, maga volt a megtestesült női álom, akárcsak mellkasának szép kirajzolódása.

Felgyorsult a pulzusom, ahogy eszembe jutottak az éjjel történtek és szorosabbra húztam magam körül a vékony takarót. Igazából nappal volt, de mi fordított ritmus szerint éltünk, mert a morák nem szeretik a napot. Érzékenyek rá, ezért mi, dampyrok is felvettük ezt az életstílust. A két faj fennmaradása ugyanis csak együtt lehetséges. Egyikünk sem lenne képes élni a másik nélkül.

Nagy nehezen elszakítottam tőle a tekintetem, és visszafordultam az ablak felé. Egy pillanatig képtelen voltam felfogni, hogy ez volt az utolsó együtt töltött éjszakánk az esküvő előtt. Legközelebb már Mrs Ivashkov leszek. Beleborzongtam, ahogy kimondtam magamban. Mrs Ivashkov…

Sosem terveztem, hogy férjhez megyek. A testőrök között ez elég ritkán fordul elő. Mégis ezt hozta a végzet –bár ebben nem hiszek. Meggyőződésem, hogy az életünket magunk alakítjuk. És persze a hozzánk közelállók, mint például az édesanyám. Ha ő nincs, az életem teljesen máshogy alakult volna. Még mindig főállású testőr lennék valaki mellett, és csak álmodozhatnék a szerelemről.

Ma is tisztán emlékszem arra a napra. Épphogy túl voltam a végső próbán, a tarkóm még zsibbadt a friss tetoválástól, amivel megkaptam az ígéret jelét. Teljes értékű testőr lettem és akkor más nem is érdekelt. Elégedett voltam, büszke magamra, a munkámra, hogy sikerült mindezt elérnem. Aztán anyu arra kért, sétáljak vele egy kicsit az akadémia területén.

Az iskolám, a Szent Alekszej, igazán pompás épület volt. Mint egy ódon kastély, mégis tökéletesen keverte a modern világ elemeit és a régies stílust. Szerettem oda járni, jól éreztem magam. Sok barátom volt, mind a morák, mind a dampyrok között. Ott ismertem meg a védencemet is. Grigorij Ivashkov egy igazán helyes mora srác volt és az egyik legjobb barátom. Sok hülyeséget csináltunk együtt, mikor még nem voltam annyira felelősségteljes.

Épp rajta gondolkoztam, hogy csak néhány nap, és elhagyjuk az akadémia területét, mikor anyu hirtelen megállt egy pad mellett. Értetlenül néztem rá. Sosem láttam még olyannak. Mintha zavarban lett volna, vagy csak egyszerűen ideges volt? Nem tudtam eldönteni. Maggie Henley szinte mindig erős és nyugodt volt.

Eltelt egy fél perc, miután leültünk, mire megszólalt.

- Abigail, kicsim –emelte rám a tekintetét.

Sötét, szinte fekete szeme, teljesen olyan volt, mit az enyém. Összességében nagyon hasonlítottam rá. Egyforma magasak voltunk, a testalkatunk is egyezett, a fekete, dús hajamat is tőle örököltem, mindössze a bőröm színe volt egy árnyalattal sötétebb, mint az övé. Fiatalos megjelenése miatt, sokszor azt hitték ő a nővérem.

- Mi a baj?

Kezdtem aggódni. Nagyon komoly dologról lehetett szó, ha az ünneplés helyett így viselkedett. És igazam is lett.

- Az apádról szeretnék beszélni veled –mondta, mire elakadt a lélegzetem.

Az apámról? Soha, egy szóval sem említette még önszántából. Kisebb koromban kérdezgettem őt, hogy ki volt, milyen volt, de miután észrevettem, hogy mennyire megviseli anyut már az emlékek felidézése is, nem kérdeztem többet, bármennyire is szerettem volna tudni róla. A nevét sosem árulta el, csak úgy emlegette, hogy az apád. És nem is igazán róla mesélt, sokkal inkább a jellemvonásairól. Hogy leginkább szarkasztikusnak és arrogánsnak mutatja magát, de ha baj van, lehet rá számítani, és ha belép valahová, minden szem rá szegeződik, annyira tekintélyt parancsoló kisugárzása van.

Azt is elmondta, hogy mikor megszülettem, ő volt, aki azt kérte, menjen el. Már nem működött a kapcsolatuk, és anyu úgy gondolta, könnyebben túl tudja tenni magát a dolgokon, ha soha többé nem találkoznak. Mikor először hallottam ezt, nagyon mérges voltam rá, hiszen lényegében megfosztott attól, hogy legyen apám. Idővel azonban kezdtem megérteni őt. Nem tudott már vele élni, de gyötrődött nélküle is.

- Mi… Mi van vele? –kérdeztem akadozva.

Nem kerülte el a figyelmemet, hogy anyu nyelt egy nagyot mielőtt belekezdett volna, és a szemében tükröződő fájdalom összeszorította a mellkasomat. Nem akartam, hogy szenvedjen…

- Nem meséltem neked róla túl sokat, de… Azt hiszem, tudnod kellene az igazat –mondta. –Nem engedhetlek el úgy a nagyvilágba, hogy nem tudod ki ő.

Feszülten vártam a folytatást, de szüksége volt néhány pillanatra, hogy összeszedje magát. Tizennyolc év elteltével még mindig nehezére esett visszagondolnia a múltra. Szívem szerint azt mondtam volna neki, hogy hagyja abba, nem akarok tudni róla, csakhogy megkíméljem ettől, de túl izgatott voltam már, mintsem józanul tudjak gondolkodni.

- Ő… - remegett meg a hangja. – A legcsodálatosabb ember, akivel valaha találkoztam, mégsem működött a dolog. De tudnod kell, hogy hálás vagyok neki. Miattad. Te vagy a legfontosabb nekem ezen a világon. És tőle kaptalak. –Finom kezei az enyémre csúsztak, úgy folytatta tovább, mintha csak erőt gyűjtene, mielőtt kimondja. –A neve… Abe Mazur.

Éreztem, hogy a vér megfagy az ereimben. Abe… Mazur… Lehetetlen –zakatolt a fejemben. Az teljességgel ki van zárva, hogy ő legyen az apám.

Hallottam már róla. Az egyik osztálytársam, David Drozdov mesélte, hogyha felnő, olyan akar lenni, mint Abe, mert ő annyira menő és befolyásos. Valamit valóban nagyon jól csinálhatott, mert rengeteg testőre volt, ami igencsak szokatlan egy nem főnemes mora esetében. Ez volt az, amiért felfigyeltem David áradozására. Úgy hírlett, a fickó illegális üzletekben utazik, és a legtöbben jó messzire elkerülik, még a főnemesek közül is.

És anyu azt állította, hogy ő az apám.

- Biztos ez? –kérdeztem suttogva a sokktól.

Anyu sértetten nézett rám. Kétkedésemmel alighanem a szívébe gyalogoltam, amit azon nyomban meg is bántam.

- Igen, biztos –vágta rá anyu határozottan, aztán egy pillanattal később, ismét gondterheltnek tűnt. –De ez nem minden. –mondta.

A gyomrom görcsbe rándult. Mi jöhet még ezután? Közli velem, hogy ő nem az igazi anyám, hanem egy kukából húzott ki baba koromban? Már azon sem csodálkoztam volna…

- Van egy féltestvéred –hangzott a csendes ítélet, mire, ha lehetséges, még jobban megdöbbentem. –Az apád előző kapcsolatából. A neve Rosemarie Hathaway.

Szerencsém volt, hogy ültem, mert a lábam nagy valószínűséggel nem bírt volna el. Ismertem a nevét, mint mindenki a világunkban. Másodikos volt, mikor a barátnőjével, az utolsó Dragomirral megszöktek az iskolából, aztán mikor elkapták őket és visszakerültek az akadémiára, osztályelsőként végzett. Egy élő legenda volt a testőrtanoncok számára. És ő a testvérem lenne? Hitetlenkedve ráztam a fejem.

- Az nem lehet –néztem anyura. –De hát… Hogyan…? Miért…? Miért nem mondtad el korábban? –csattantam fel. Anyu még hátra is hőkölt hirtelen felindultságomtól.

- Sajnálom, kicsim –mondta. –Nem tudtam, hogy mondjam el neked.

- Egyszerűen! –kiáltottam fel. –Nem gondolod, hogy jogom lett volna tudni erről? Hogy lehetsz ennyire önző?! Tizennyolc évig abban a tudatban éltem, hogy egyke vagyok, erre most mondod el? Ráadásul pont a vizsga után? Ezt nem hiszem el! –azzal már fel is pattantam a padról és elindultam az iskola felé. Ha még egy percig az anyám közelében kellett volna lennem, olyat mondtam volna, amit magam is megbánok.

- Abie, kicsikém… - hallottam meg anyu sírós hangját, de nem reagáltam rá.

Egyenesen betrappoltam a testőrtanoncok épületébe. Minél előbb a szobám magányában akartam lenni, hogy lenyugodhassak és átgondolhassam, amit megtudtam. Ilyen ideges vagy ezer éve nem voltam már. Nem tudtam hová tenni az új információt. Az apám, Abe Mazur… és a féltesóm, Rose Hathaway… Hiszen felnéztem rá! Ő volt a példaképem… Annyi kitartás volt benne és annyi erő…

Gondolataimból az ismerő hang rántott ki, ami a nevemet kiáltotta. Grigorij volt az. Ki más lehetett volna…

- Mi a baj, testőrkém? –vigyorgott rám, mikor szembefordultam vele. Elég nagy befolyása volt a morák között már akkor, így nem volt nehéz elintéznie, hogy én legyek a testőre, ha végeztünk.

Még mindig az öltönyében volt, amit a végzős testőrtanoncok tiszteletére rendezett ceremóniára vett fel. Világosbarna haja és tengerkék szeme olyan benyomást keltett, mintha épp egy címlapról lépett volna le. Irtó helyes pasi volt, a csajok csak úgy omlottak a lábai elé.

Anyu színvallása után úgy terveztem, egyedül dühöngöm ki magam, de most, hogy itt volt Grigorij, már nem akartam egymagam maradni. Felmentünk a szobámba és elmeséltem neki mindent. Mit ne mondjak, ő legalább annyira meglepődött, mint én.

- És most mit fogsz csinálni? –kérdezte. –Megkeresed őket?

Igazából még nem gondoltam erre, de elég volt egy másodperc, hogy döntésre jussak.

- Nem –válaszoltam. –Ha eddig nem akartak tudni rólam, ezután se akarjanak.

Grigorij tiszteletben tartotta a véleményemet, még akkor is, ha nem teljesen értett vele egyet. Úgy gondolta, meg fogom bánni, és adhatnék egy esélyt a családomnak. És bár, végül megbocsátottam anyunak, az apámról és a féltestvéremről nem voltam hajlandó tudomást venni. Tizennyolc éven keresztül nem voltak részei az életemnek. Megszoktam, hogy egyedül vagyok.

Ezután két teljes év telt el, amit Grigorij testőreként töltöttem. Egy kisebb egyetemre járt, ahol politikatudományt és pszichológiát tanult, ahogy én is, mivel minden óráján ott kellett ülnöm mellette. Nagyszerű két év volt. Jól éreztem magam a bőrömben, és ez az egész családi ügy szép lassan feledésbe merült. Egészen addig, míg Grigorij apja ki nem találta, hogy a fia látogasson el az Udvarba, a mora társadalom középpontjába, hogy első kézből láthassa a politika működését.

Már első nap kifordult magából a világom. Estére ünnepséget szerveztek egy főnemes tiszteletére, ahová Grigorij is hivatalos volt. Kísérő nélkül kínos egy ilyen eseményen megjelenni, ezért engem kért fel. Nem voltam szolgálatban, ezért igazán kicsíptem magam. Az én szakmámban erre igen kevés esély van.

Egy királykék, nyakbaakasztós, földig érő estélyi ruhát vettem fel, ami tökéletesen kiemelte az alakom. Épp a legjobb helyeken tapadt rám, ahhoz, hogy néhányan utánam forduljanak, miközben Grigorijjal besétáltunk a szalonba. Be kell vallanom, élveztem, hogy a figyelem középpontjába kerültem. Változatosságot jelentett a hétköznapokhoz képest, amikor csak a testőrök egyszerű fekete nadrágját és fehér ingjét viseltem.

Grigorij persze azonnal belevetette magát a beszélgetésbe néhány nagyokos morával, akárcsak az apja. Nem sokáig voltam képes hallgatni őket, ezért inkább az italok felé indultam, hogy szerezzek egy alkoholmentes koktélt.

És akkor láttam meg őt; a féltestvéremet. Az erkélyhez közel állt, a Dragomir hercegnővel és két férfivel. Az egyik mora volt, a másik dampyr. Méghozzá nem is akármilyen dampyr; Dmitrij Belikov, aki egyszer striga lett, aztán visszahozták az életbe. A vámpírok világában mindenki ismerte a történetét. A volt osztálytársaim egyszerűen istennek hívták.

Amennyire meg tudtam ítélni, Rose nem változott semmit - láttam róla és a hercegnőről néhány fényképet az iskolás éveim alatt. Hosszú barna haja kiengedve omlott a vállára. Zöld estélyit viselt, ami legalább annyira tapadós volt, mint az enyém. Csodálatosan nézett ki. Így gondolhatta a dampyr férfi is, mert vastag karja szorosan a derekára fonódott, nyíltan hirdetve minden hímneműnek a teremben, hogy kivel kell szembenézniük, ha szemet mernek vetni Rose-ra.

Földbe gyökerezett a lábam, ahogy bámultam őket. Nem tudtam, mi tévő lehetnék. Eszembe sem jutott, hogy itt találkozhatok vele. Egyáltalán nem követtem nyomon, hol van, vagy mit csinál, mert nem akartam kísértésbe esni, hogy mégis megkeressem. Erre, tessék.

A rég eltemetett dühöm, amiért annyi éven át hazugságban kellett élnem, újra fellángolt bennem, de nem hozhattam Grigorijt kínos helyzetbe azzal, hogy jelenetet rendezek. Kényszerítettem magam, hogy tegyek néhány lépést hátrafelé, mire beleütköztem valakibe.

- Oh, elnézést, szép hölgy –hallottam meg egy mézes-mázos hangot.

Megfordulva azt hittem megnyílt alattam a föld és a pokol legmélyebb bugyraiba kerültem. Ilyen nincs! –szerettem volna felkiáltani, de nem tettem. Helyette, megőrizve a hidegvéremet, csak összeszorítottam a fogam és hátráltam egy keveset.

A férfi, akinek nekimentem, kerekre nyílt szemmel nézett rám, mintha szellemet látna. Barna bőre, fekete szakálla és bajusza, valamint arany fülbevalói egyértelműen tudatták ki ő; Abe Mazur. Az apám.

Ahogy elhangzott ez a szó a fejemben, éreztem, hogy az eddig is oly nehezen felépített nyugalmam, semmivé válik. Minden gyerekkori sérelmem és bánatom felszínre bukott bennem és már nem voltam képes visszafogni magam.

- Abigail… - szólalt meg szinte suttogva, ami még jobban felkorbácsolta az idegeimet.

- Ne merészeld kimondani a nevemet! –csattantam fel. A szemem sarkából láttam, hogy néhányan felénk kapják a fejüket, de nem foglalkoztam velük. – Nem ismersz engem! Elhagytál!

- Nem, én nem… - kezdett volna magyarázkodni, de nem voltam rá kíváncsi.

- Nem érdekel! –ordítottam egyenesen az arcába. –Nincs jogod beszélni velem, mikor húsz évig felém sem néztél! Mégis miféle apa az ilyen?! Egy senki vagy a számomra, és nem akarlak soha többé látni, megértetted?!

El akartam menni onnan, mielőtt még valami hülyeséget csinálok, esetleg jól megverem az apámat, de egy erős kéz elkapta a karom. Már emeltem az öklöm, bárki volt az, képes lettem volna a helyszínen megölni, de mikor felismertem, megálltam mozdulat közben; Rose volt az.

- Mi a fene folyik itt? –kérdezte dühösen.

Kirántottam magam a szorításából és szikrázó szemekkel Abe felé intettem.

- Őt kérdezd –recsegtem, aztán folytattam az utam kifelé.

Ezúttal nem állítottak meg. A vendégek félve húzódtak odébb, hogy ne kerüljenek az utamba. Jól tették. Abban a pillanatban nem tudtam megkülönböztetni a jót a rossztól. Bárkit képes lettem volna darabokra szaggatni.

Az éjszaka hűvös frissessége jótékony hatással volt rám, így mikor Grigorij utánam jött, már valamivel higgadtabban tudtam gondolkozni. És a közelsége is segített. Meghallgatott, és ami a legjobban esett, egyáltalán nem haragudott, amiért elveszítettem az önuralmam.

- Én is ezt tettem volna a helyedben –mosolygott rám. –Talán csak kevesebb veszélyt jelentettem volna az emberek testi épségére, mint te. Egy pillanatra azt hittem nekimész az öregnek.

Önfeledt nevetésem betöltötte a kertet, ahol ültünk. Grigorij mindig meg tudott nevettetni a lazaságával, ám ez a pillanat nem tartott sokáig. Testőr reflexem azonnal működésbe lépett, mikor megláttam egy sötét árnyat az egyik bokor mögött. Hiába voltunk a világ legbiztonságosabb helyén, a királyi udvarban, sosem lehetett tudni.

Megfeszítettem az izmaimat és vártam a támadást, de helyette, csak Rose arcát világította meg a hold sápadt fénye.

- Bocs a zavarásért –mondta egy torokköszörülés után. –Reméltem, hogy beszélhetünk.

Mielőtt még elküldhettem volna a fenébe, Grigorij már fel is állt.

- Persze, nekem úgy is vissza kell mennem –mosolygott Rose-ra, aztán lehajolt hozzám. –Ne öld meg, jó? –suttogta a fülembe, majd egy puszit nyomott az arcomra.

Szívem szerint inkább őt öltem volna meg, amiért ott hagyott, de inkább nem válaszoltam. Rose leült mellém, Grigorij helyére. Egy pillanatig egyikünk sem szólalt meg, aztán Rose törte meg a csendet.

- Nem tudtam rólad.

Szkeptikusan néztem rá. - Valóban?

Bólintott. –Miután elrohantál, kérdőre vontam Abe-et. Mindent elmesélt.

- Nem tud rólam semmit! –csattantam fel ismét.

- Hagyd már abba! –emelte fel ő is a hangját. –Én sem tudtam róla tizennyolc éves koromig. De rendes ember a maga módján, és nem érdemli meg, hogy így viselkedj vele! Egyébként is édesanyád akarta, hogy elmenjen, mert már akkor is zűrös ügyei voltak. Én a helyedben duzzogás helyett arra törekednék, hogy megismerjem. Neki is jár még egy esély.

Elhűlve bámultam rá. Nem gondolhatta komolyan, de minél tovább néztem a szemébe, annál inkább meggyőződhettem az ellenkezőjéről.

- Nehogy azt mondd, hogy te higgadtan fogadtad! –kakaskodtam tovább.

- Szó sincs róla –vágta rá. –De mellettem nem is volt ott senki, aki segített volna.

- És miért segítenél nekem? –kérdeztem gyanakodva.

- Mert Dmitrij szerint így helyes –válaszolta, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

- És mindig azt teszed, amit a pasid mond? –vágtam vissza, annyi gúnyt csempészve a szavaimba, amennyit csak tudtam.

- Nem –húzta össze a szemöldökét.

Ezek után kicsit visszavettem az ellenszenvből. Beláttam, hogy nem lenne szabad rajta levezetnem a feszültségemet. Legalább egy órán keresztül beszélgettünk, és rá kellett jönnünk mennyi mindenben hasonlítunk egymásra. Mindketten lobbanékonyak és forrófejűek vagyunk, de a morák védelmét a küldetésünknek érezzük, és ezért bármire képesek lennénk.

Külsőleg annyira már nem voltunk egyformák, csak a bőrszínünk egyezett meg, amit minő meglepetés, az apánktól örököltük és a magasságunk. A haja és a szeme is világosabb volt, mint az enyém, de ez a sötétben, amiben ültünk, nem látszott, így akár még ikreknek is tűnhettünk, egy éppen arra járónak.

Mikor már kezdett hűvösödni az idő, Rose felvetette, hogy talán be kellene mennünk, amúgy is szeretné bemutatni nekem a barátait. Nem tiltakoztam.

A teremben minden ugyanolyan volt, mint mielőtt kiviharzottam onnan. Kisebb-nagyobb csoportokba tömörülve folyt a beszélgetés, amikre ismételten nem figyeltem oda. Sosem figyeltem rájuk igazán. Mora politika…

Rose barátai egy különteremben voltak. Rajtuk kívül nem is volt ott más. Először a védencének, Lissának mutatott be, aki szépen gömbölyödő pocakkal ült az egyik kanapén. Csak később tudtam meg, hogy már a hatodik hónapban járt. Férje, Christian Ozera, mellette foglalt helyet. Egyik kezével átölelte feleségét, míg a másik a hercegnő hasát simogatta.

Egy pillanatra elfogott az irigység a látványtól. Világ életemben imádtam a gyerekeket, mégsem szerepelt a terveimben a terhesség. Összeegyeztethetetlennek tartottam a testőrködéssel, mert sosem tudtam volna úgy magára hagyni a kisbabámat, ahogy sok szülő, köztük Rose anyukája is tette.

Szerencsére senki sem vette észre a bennem dúló küzdelmet, és mikor Rose Dmitrij-hez fordult, el is felejtettem mire gondoltam korábban.

- Ő pedig Dmitrij Belikov, a férjem –hangzottak a szavak.

Férj… Méghozzá dampyr férj… Ez igencsak szokatlannak volt mondható mifelénk, így teljesen jogosan lepődtem meg, de azért természetesen kezet fogtam a sógorommal –de furcsa volt akkor még így gondolni rá.

- Nocsak, nocsak, egy újabb kicsi dampyr? –hangzott fel egy nevetős hang a hátam mögül.

Rose látványosan megforgatta a szemét és megfordult. Követtem a példáját. Egy magas, művészien kócos, barna hajú mora pasas állt mindössze félméternyire tőlem. Sötétzöld szeme az enyémbe mélyedt. Nem volt olyan gizda, mint a morák szoktak lenni. Még az öltönyén keresztül is láttam, hogy büszkélkedhet néhány izommal.

- Abie, ő Adrian Ivashkov –szólalt meg Rose. –Adrian, ő pedig a húgom, Abigail Henley.

Természetesen hallottam már róla. Grigorij másod-unokatestvére volt. Elég rossz hírnévnek örvendett, kezdve az állandó alkoholizálással és a rengeteg nővel, akik pikánsabbnál pikánsabb sztorikat híreszteltek róla.

- Elmondhatatlan öröm számomra, hogy megismerhetlek –nyújtotta a kezét, amit neveletlenség lett volna nem elfogadni, ám amint ujjai körülfonták az enyémeket, a szájához emelte és lágy csókot lehelt a kézfejemre. –Még egy olyan igazgyöngyöt találtunk, mint te, Rose. Nem gondolod? –kacsintott a nővéremre, mire ismételten –akkor este már ki tudja hányadik alkalommal –elfogott a düh.

Mégis mit képzel ez magáról? És miféle igazgyöngyről hadovál? És milyen jogon hasonlítgat engem bárkihez, legyen szó akár Rose-ról, akár másról. Talán hasonlítunk egymásra, de attól én még én vagyok! Nem Rose… Elrántottam tőle a kezemet.

- Nem vagyok semmiféle igazgyöngy. Abigail Henleynek hívnak, ha nem tudnád.

- Már hogyne tudnám a neved, kicsi dampyr –válaszolta fülig érő szájjal. Az sem zavarta, hogy szemfogai teljesen kilátszanak.

Kicsi dampyr??? Hirtelen nem tudtam, őt rúgjam fel vagy a mellette lévő asztalt. Csábító volt mindkét lehetőség.

- Abigailnek hívnak –ismételtem meg. –A barátaimnak Abie… De mivel te nem tartozol a barátaim közé, maradjuk az Abigailnél.

- Jó-jó kicsit dampyr, ahogy óhajtod.

Éreztem, hogy vörös köd ereszkedik az agyamra. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Az öklöm nekiütődött valaminek, miközben valaki elkapta a karom és hátra felé húzott. A következő kép, ami a szemem elé kúszott, az a sötétbe burkolózó kert, ahol nemrég Rose-al beszélgettünk. A jobb kezem sajgott, szédültem, és elképzelésem sem volt róla, mi történt az imént. Dmitrij és Rose álltak mellettem, arcukon aggodalmat láttam.

- Mi történt? Hogy kerültünk ide? –kérdeztem tanácstalanul, mire Rose fulladozni kezdett a visszafojtott nevetéstől.

Dmitrij rosszallóan nézett rá, aztán felém fordult.

- Kis híján megölted Adriant –mondta. –Ketten alig tudtunk leszedni róla.

Rose még jobban nevetni kezdett, mire Dmitrij megforgatta a szemeit, hasonlóan ahhoz, ahogy Rose csinálta nem sokkal korábban.

- Rose… - szólt rá a feleségére, mire nővérem magára erőltetett egy kis komolyságot.

- Nem emlékszem… - sóhajtottam fel. Nem mondom, az agyam olykor furcsán működik, kiesnek dolgok, ha túlságosan ideges vagyok, na de az, hogy egy főnemesi morát akarok kinyírni… Valaminek csak kellene rémlenie… És akkor beugrott a vörös köd, az öklöm, ami nekicsapódott valaminek, és az erős kezek, amik az ellenkező irányba próbáltak húzni. Elképedtem. Tényleg megtörtént.

- Én nem lepődtem meg - vigyorgott rám Rose. –Ha tudnád hányszor akartam behúzni Adriannek… Elképesztő vagy.

Ő igen szórakoztatónak találta a történteket, míg nekem lepergett a szemem előtt az életem. Ezzel mindennek vége. A testőrködésnek, és Grigorijnak… az életemnek. Talán még le is csuknak miatta. Egy főnemesnek mentem neki… Nem akartam elhinni!

Dmitrij, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, széles tenyerét a vállamra tette.

- Ne aggódj, Abigail –mondta megnyugtató hangon. –Nem látta senki. Adrian is tudja, hogy túllőtt a célon. Nem fog panaszt tenni.

- Ráadásul ezentúl biztos Abigailnek fog szólítani –kacsintott rám Rose.

Annyira könnyedén vette ezt az egészet. Talán, mert ismerte Adriant és tudta, hogy nem lesz belőle bajom. De engem ez nem nyugtatott meg. El tudtam volna süllyedni szégyenemben. Arra esküdtem fel, hogy megvédem őket, erre kiderül, hogy tőlem kellene megvédeni a morákat?!

Aznap elkerült az álom. Csak forgolódtam egész éjjel és agyaltam mindazon, ami történt. Kifordultam önmagamból, jobban, mint azelőtt bármikor. És ez megijesztett, bár tény, hogy sok mindenen mentem keresztül igen rövid idő alatt, de ez még nem volt mentség. Nem gondolkoztam, csak cselekedtem, mintha még mindig egy tanonc lennék, nem pedig gyakorlott, hétszeres striga-gyilkos. A lelkiismeretem háborgott, miközben azon tűnődtem hogyan tehetném jóvá, amit elkövettem. Első lépésként egy hatalmas bocsánatkérést terveztem, amit másnap este meg is valósítottam.

Hiába kerestem Adriant egész álló nap, nem találtam sehol. Nyilvánvaló volt, hogy kerül, és ez magam sem értettem miért, de egyre jobban frusztrált. Aztán estére végre megtaláltam az egyik fedett medencében. Bal szeme alatt enyhe, lilás árnyalatú duzzadás volt. A lélegzetem elakadt, mikor megláttam. Más dolog volt tudni róla, és látni a saját szememmel.

Mikor észrevett, felemelte mindkét kezét, mintha megadná magát és hátrált néhány lépést a vízben.

- Nem tudtam, hogy itt leszel –mondta.

Nem lepődtem meg rajta, hogy így fogadott. Egy mora sem szeret ujjat húzni a dampyrokkal, még akkor sem, ha az illető történetesen egy lány. Legalább háromszor erősebb voltam akármelyik moránál, így teljesen érthető volt, hogy Adrian fél tőlem a történtek után.

- Csak bocsánatot szeretnék kérni –fürkésztem a csempét a feje fölött, hogy ne kellejen a szemébe néznem. Nem tudtam volna elviselni, ha gyűlöletet vagy esetlen undort látnék benne.

- Azt inkább nekem kellene –válaszolta kivételesen nagyon is komolynak tűnő hangon, és ahogy rápillantottam, arca is azt tükrözte.

- Akkor sem volt hozzá jogom –mondtam, immáron állva a tekintetét. –Sajnálom.

- Én is –vágta rá késlekedés nélkül, aztán pimasz vigyor jelent meg a szája szegletében. –Akkor szent a béke, Xena?

Akaratomon kívül elnevettem magam. Emlékeztem arra a sorozatra. Egy harcos hercegnőről szólt, aki a gonosz ellen küzdött. Ezért a hasonlatért nem tudtam haragudni. Úgy látszik Rose mégiscsak tévedett és Adrian sosem hagy már fel a becézéssel.

Ettől kezdve az életem kicsit megváltozott. Sok időt töltöttem Rose-al és Dmitrijjel, ahogy Lissáékkal is. Sokszor Grigorij is csatlakozott hozzánk, aki szívélyesen köszöntötte ezer éve nem látott unokatestvérét. Jó kis csapat lett belőlünk alig néhány hét alatt. Úgy éreztem, befogadtak, és Rose-al valami fenséges kapcsolatot alakítottunk ki. Végre volt testvérem.

De tudtam, hogy ez nem tarthat örökké. Nem volt már sok idő hátra, és Grigorijjal el kell utaznunk. A szívem összeszorult a gondolatra. Nem akartam elválni tőlük. Mindannyian fontosak lettek a számomra. Lissa és Christian igaz barátoknak bizonyultak és Dmitrij személyében lett egy bátyám is.

És persze ott volt még Adrian is, akit sehogy sem tudtam hová tenni. Folyton bókokkal és kedves szavakkal halmozott el, csakhogy sokszor tette ugyanezt Rose-al és Lissával is, így fogalmam sem volt hányadán is állunk egymással. Ráadásként ott volt Grigorij is, akiért felelősséggel tartoztam, és nem tehettem olyasmit, ami az ő jólétét veszélyezteti.

Így tehát az életem egyfelől tökéletes volt, másfelől maga a káosz. De legalább azután sehol sem futottam össze az apámmal. Nem voltam még felkészülve egy új találkozásra.

Egy héttel az elutazásunk előtt, kis csapatunk kiruccanást tervezett, méghozzá az Udvarhoz legközelebb eső városba. Az út mindössze néhány órát vett igénybe. Egy nagy, csillogóan fekete Cadillac Escalade-el mentünk. Dmitrij vezetett, míg természetesen Rose ült mellette. Én középen foglaltam helyet Lissa és Christian társaságában, míg leghátul Adrian ült Eddie Castile és Jonathan Morris mellett, akik ebben a sorrendben Christian és Adrian testőrei voltak.

Úticélunk a legnagyobb bevásárlóközpont volt, ami csak megtalálható a városban. Lissa ugyanis, valószínűleg a hormonok túltengése miatt, kijelentette, hogy ő bizony nem hajlandó az Udvarban babruhákat vásárolni, mert már így is megfullad a bezártság érzésétől. Nem lévén más lehetőségünk, összeszedtük, akit csak tudtunk és elindultunk.

Én nem akartam menni, mert a helyem Grigorij mellett lett volna, akit az apja elrángatott egy megbeszélésre, de rám parancsolt, hogy szabadnapos vagyok, mozduljak csak ki én is. Az igazat megvallva, örültem a lehetőségnek. Legalább száz éve nem vettem semmi újat.

A bevásárlóközpont annyira nagy volt, hogy alig tudtuk eldönteni mi lenne a legjobb megoldás, már ami a biztonságot illeti. Végül Rose, Eddie és én lettünk a közei őrök, míg Dmitrij és Jonathan a távoliak, akik a területet pásztázzák striga veszély után kutatva.

Lissa nem aprózta el a dolgokat. Gondosan válogatott, nem nézte az árakat, csak megvette, ami megtetszett neki, Christian és Adrian pedig cipelhették a csomagokat.

Az ezüstkaróm a kabátom belső zsebében lapult, készen arra, hogy bármelyik pillanatban használhassam, de úgy tűnt nem lesz gond. Néha elkaptam Dmitrij vagy Jonathan tekintetét, ami biztosított arról, hogy jelenleg nincs veszély.

Már az autónál jártunk, épp a szatyrokat pakoltuk be, amik már alig fértek el a csomagtartóban, mikor Rose hirtelen felkapta a fejét és előrántotta a karóját. Nem kérdeztem semmit. Nem volt okom kételkedni tévedhetetlen belső radarjában, ugyanis elmesélte, hogy enyhe hányinger formájában megérzi a strigák jelenlétét. A többi testőr, hasonlóképpen cselekedett, mint én. Körbe álltuk a morákat, fürkészve a sötétséget, várva a támadásra.

Izmaim megfeszültek, miközben ujjaim erősen markolták a karót. Készen álltam a harcra, mint mindig. Mégis, mikor megláttam őket, egy pillanatra kiestem a megfontoltság érzéséből. Sokan voltak. Túl sokan.

A harc nagyon gyorsan kirobbant. Hárman Dmitrijnek támadtak, ketten Jonathant pécézték ki maguknak, és míg Rose is a sűrűjébe vetette magát, Eddie és én a morák mellett maradtunk, hogy biztosítsuk őket. Elmenekülni már nem volt lehetőségünk. Túl gyorsan történtek a dogok.

Christian bevetette mágiáját, és egymás után lobbantotta lángra az ellenséget, de még így sem álltunk nyerésre. Kénytelen voltam én is beszállni a küzdelemben, mert már négyen voltak Rose-on, aki bár gyönyörűen harcolt, egyre kevesebb esélye volt. Ezt nem hagyhattam.

Rávetettem magam a legközelebb álló strigára és a karóm olyan simán csúszott a szívébe, mint forró kés a puha vajba. Aztán jöhetett a többi. Egymás után három strigával végeztem, mikor meghallottam Rose kétségbeesett hangját.

- Abie!

Nem kellett kérdeznem semmit, elég volt rápillantanom. Ismét hárman vették körül, de nem maga miatt aggódott, hanem Lissáért. A kötelékükön keresztül képes volt érzékelni, hogy védence és barátnője bajban van. Méghozzá nem is kicsiben. Christian és Adrian takarták őt, de a strigák így is kiszúrták. Eddie már két gyilkossal küzdött egyszerre, így a morák védtelenné váltak a harmadik strigával szemben. Vörös szemét le sem vette Lissáról, miközben közeledett feléjük. Két lépésből ott termettem és támadtam. A striga kitért, majd ő támadt. Védekeztem, próbáltam szíven találni, de túl gyors volt. Aztán iszonytató ütést éreztem a karót tartó kezemen, hallottam, hogy a csont elroppan és a karó kiesett a kezemből. A striga önelégülten vigyorgott ennek láttán, aztán elkerekedett a szeme, mikor egy karó a szívébe fúródott.

Eddie állt mellettünk, ő szúrta le. Hálás pillantást vetettem rá, mikor a striga élettelenül a földre hanyatlott. Ő biccentett egyet, de nem volt megállás. Újra harcba állt, ezúttal Rose oldalán, míg én lehajoltam a karómért. Nem jutottam messzire, mert a szemem sarkából észrevettem egy árnyékot Adrian mögött.

Ne! –hangzott fel egy sikoly a fejemben és már ugrottam is, egyenesen Adrian felé, hogy félrelökjem a striga útjából, ám mielőtt még elérhettem volna, rettenetes fájdalom hasított a nyakamba. Egy tizedmásodperc volt az egész. Ott álltam, szemben Adriannel, belenéztem sötétzöld szemébe, ami kitágult a rémülettől, aztán elsötétült előttem a világ és többé már nem éreztem semmit.

Fájtak a tagjaim, mikor újra tudatába kerültem a világnak. Egy ágyon feküdhettem, éreztem a matrac puhaságát és a párnát is a fejem alatt. Csukott szemhéjamon keresztül érzékeltem, hogy fölöttem egy lámpa világít. A fényéből ítélve kórházi lehetett. A tompa lüktetésen kívül, ami elborított tetőtől talpig, még megmagyarázhatatlan aggodalom kerített hatalmába. Féltem, hogy elveszíthetem, miközben meg voltam győződve róla, hogy nem tudok nélküle élni.

Nem értettem magam és az érzéseim. Ki volt veszélyben? Ki nélkül nem élhetek? Mielőtt még tovább gondolkodhattam volna zavartságomon, egyfajta húzást éreztem, mintha egy légörvénybe kerültem volna, aztán nagyon furcsa dolog történt. Láttam magamat, amint egy ágyban fekszem, a nyakamon hatalmas kötés éktelenkedett. Bőröm, eltekintve az alap barnaságától, legalább olyan sápadt volt, mint egy moráé. Mellkasom lassan járt, mintha alig lélegeznék. Megrémültem. Mi a fene folyik itt? –szerettem volna felordítani, de akkor egy ismerős hangot hallottam. Adrian hangját. A fejemben beszélt.

Nem veszíthetem el! Szükségem van rá! Kérlek Istenem, add őt vissza nekem!

Kezemet a számhoz emeltem és csókot nyomtam rá. Vagyis nem én voltam… hanem Adrian… De ez hogy… Nem értettem semmit és halálra voltam rémülve. Nem csak magam miatt, hogy ennyire borzalmasan néztem ki, sokkal inkább aggódtam Adrianért. Csak úgy cikáztak körülöttem a szavai, amik mind arról szóltak mi mindent tesz magával, ha én meghalok. Nem akart nélkülem élni, amit nem tudtam hová tenni. Alig ismertük még egymást, nem is jártunk együtt, ő mégis… szerelmes volt belém.

Nem tudtam mélyebbre ásni ebben az egészben, mert hirtelen megint csukva volt a szemem és Adrian hangja eltűnt a fejemből. Megpróbáltam kinyitni a szemem, tudni akartam mi történt és hol vagyok, de nem ment. Túl fáradt voltam még, de nem adtam fel. Körülbelül az ötödik próbálkozásnál éreztem, hogy működik a dolog. A szemhéjam lassan felnyílt, de azonnal le is kellett hunynom, mert a fény fájdalmasan elvakított. Újra próbálkoztam, ezúttal sokkal lassabban. Nehezen, de sikerrel jártam. Valóban egy kórházban voltam. A falak és a plafon is fehér volt, mellettem orvosi készülékek csipogását hallottam.

Adrian az ágyam mellett ült, kezem a kezében pihent. Olyan gyengéden fogta, hogy alig éreztem. Szemei alatt sötét karikák éktelenkedtek. Szörnyen nézett ki, mégis, mikor meglátta, hogy őt nézem, megkönnyebbült sóhaj hagyta el a száját. Abban a pillanatban belőlem is eltűnt az aggodalom, helyét a békesség és nyugalom vette át.

- Istenem, de jó újra látni a szemed –suttogta a kezembe, egy újabb és egy újabb csókkal halmozva el.

- Mi… - akartam kérdezni, de csak egy rekedt nyögést tudtam produkálni.

- Most ne beszélj –szólalt meg a másik oldalamról Rose, majd fölém hajolt, hogy jobban láthasson. Arca boldog volt, már eltűntek az idegesség nyomai. –Minden rendben lesz. Biztonságban vagy az Udvar kórházában.

Ismét megpróbálkoztam a beszéddel, tudni akartam mi történt a strigával, aki Adrianre akarta vetni magát, ám helyette engem talált telibe, de nem tudtam kiejteni a szavakat. Rose viszont így is megértette.

- Elintéztük –nyugtatott meg. –Nincs okod aggódni. Mindenki rendben van.

Ez nem volt teljesen igaz, mert a homlokán igen csúnya sérülés volt, hogy a szája felszakadt részéről már ne is beszéljünk. De megfogadtam a tanácsát, és nem próbáltam többet beszélni. Helyette lassan visszaaludtam, s mikor újra felébredtem, már sokkal jobban éreztem magam. A hangom rendbejött, a fajdalom is enyhült. Egészen úgy éreztem magam, mintha a régi lennék, leszámítva azt a furcsa zizegést a fejemben, amit nem tudtam megmagyarázni.

De ott volt nekem Rose, aki mindenre tudott válaszolni. Elmesélte mi történt, miután a striga megharapott és elvesztettem az eszméletemet.

- Dmitrij és én letéptük őt rólad és végeztünk vele –mondta. –De te addigra már… Addigra halott voltál.

A szívem őrült módjára verni kezdett erre a mondatra, azt bizonyítva, hogy igenis élek. Rázott a hideg és nem akartam elhinni, hogy mindez igaz, de nem volt okom kételkedni Rose-ban, ezért tovább hallgattam.

- Adrian - folytatta Rose –nagyon kiborult. Olyan volt, mint egy őrült. Nem foglalkozott semmi mással, csak veled és addig tartott a karjában, amíg a keze fel nem izzott, mint valami villanykörte. Aztán újra dobogni kezdett a szíved. A sebed is elkezdett gyógyulni, de sajnos nem volt annyi ereje, hogy teljesen begyógyítsa. De a léleknek köszönhetően vissza tudott hozni téged az életbe.

Úgy ültem az ágyban, mint akit megütött a guta. Hallottam róla, hogy mi történt Rose-al és Lissával abban az autóbalesetben, amiben Lissa szülei és testvére meghaltak, de elképzelni, hogy hasonló történhetett velem is… nem volt egyszerű. Bár ez sokmindent megmagyarázott, amit nem értettem. Hogy mi történt mielőtt felébredtem volna, hogyan hallhattam Adriant a fejemben, és hogyan láthattam magam kívülről. Adrian fejében voltam, ahogy Rose szokott Lissáéban. És mire Rose ismét megszólalt, én már tisztában voltam vele, de kimondva mégis másmilyen volt.

- Árnyékcsókolta vagy te is.

Félelmetes volt belegondolni, hogy ez mit jelent egyáltalán, és kivételesen nagyon is hálás voltam, amiért Adrian nem volt mellettem. Végre sikerült rábeszélni, hogy elmenjen az etetőkhöz –mióta visszahoztak az Udvarba, másfél napja, el sem mozdult mellőlem, pedig a lélek nagyon sokat kivett belőle.

Rose még sokáig mellettem maradt, részletesen leírt mindent, amit csak tudott a kötelékről, ami már örökké össze fog kötni Adriannel, aztán mikor úgy látta eléggé elfáradtam, magamra hagyott. Ismét aludtam egy keveset, de nem tudtam pihenni. Zakatolt az agyam, és nemcsak az enyém, hanem Adriané is. Nem tudta hogyan tovább. Nem mert megkérni, hogy maradjak vele, mégha szeretett is, mert tudta, hogy sosem hagynám magára a védencemet, mégis azt akarta, hogy örökké együtt legyünk. A szívem mélyén én is ezt akartam, de igaza volt. Ott volt Grigorij, akinek nem fordíthattam csak úgy hátat.

És mintha tudta volna, hogy rá gondolok, barátom besétált az ajtón. Arca aggodalmas volt, de mikor meglátott, kisimultak az apró ráncok a szemöldökei között.

- Jól rám ijesztettél, hallod-e?! –rázta meg a fejét, aztán puszit nyomott a homlokomra. –Hogy érzed magad?

- Már sokkal jobban –mosolyogtam rá, amennyire csak tudtam őszintén.

Tekintete elárulta, hogy már tud a dolgokról. Nem volt haragos, sem csalódott, mindössze beletörődő.

- Tudod –sóhajtottam fel.

- Igen –válaszolta. –És te is tudod, hogy vele kell maradnod –tette hozzá.

- Nem hagylak el –tiltakoztam azonnal, ahogy az esküm kötelezett.

Grigorij nyílt és őszinte ember volt, korát meghazudtoló felfogással. Nevetésben tört ki hevességemen és megcsóválta a fejét.

- Nem kéne mindig követned a szabályokat, Abie –fogta meg a kezem. –Néha azt kell tenned, amit a szíved diktál, még akkor is, ha ez nem szolgálja a morák érdekeit. Szereted őt, te is tudod. Ismerd be végre magadnak is.

Mélyen a szemembe nézett, várta a válaszomat, de én képtelen voltam egy hangot is kierőltetni magamból. Csak az arcomon végigcsorgó könnyeim tanúsították, hogy tudatában vagyok az elhangzottaknak. Grigorij odahajolt hozzám, letörölte őket és elismételte, mielőtt elment volna:

- Ismerd be.

Megint nem maradtam sokáig egyedül. A szobám olyan volt, mint egy valóságos átjáró-ház. Ezúttal azonban Adrian jött vissza. Először voltunk kettesben azóta, hogy felébredtem. Könnyű puszit simított a homlokomra, akárcsak az előbb Grigorij és leült az ágyam mellé.

- Jobban vagy? –kérdezte azonnal, mire bólintottam. –Örülök neki.

Feszült csend telepedett közénk. Fogalmam sem volt mit kéne mondanom neki, és ahogy a frusztrációja belém is átszivárgott, ő is így volt ezzel. Kezdett kínossá válni a dolog, ezért gondoltam megtöröm.

- Köszönöm, hogy megmentettél.

Arca összerándult az emlék hatására és a fejében én is láthattam azokat a borzalmas képsorokat. A szemem tágra nyílt a döbbenettől és a fájdalomtól, miközben a striga a nyakamba vágta agyarait és kitépett belőlem egy darabot. Dmitrij és Rose már ott is voltak, de addigra én már a földön feküdtem. Nyakamból ömlött a vér és ez jobban elborzasztotta Adriant, mint maguk a strigák. A karjába kapott, miközben jeges rémület kerítette hatalmába. Kereste a pulzusom, de nem találta sehol és akkor elpattant benne valami. Csak szorított magához, miközben ordított fájdalmában, hogy elveszített. A mágia egyik pillanatról a másikra szikrázott fel benne, azt sem tudta mit csinál, csak engedelmeskedett a lélek sürgetésének és engedte, hogy az energia átáramoljon belém. A végére annyira kimerült, hogy majdnem ő is eszméletét vesztette, de még akkor sem állt le. Azt akarta, hogy teljesen rendbe jöjjek, még akkor is, ha ez esetleg az ő életébe került volna.

Ahogy újraéltem ezeket a képsorokat az elméjében, rájöttem, hogy nem tagadhatom tovább azt, ami már hetek, sőt azt hiszem az első találkozásunk óta bennem volt.

- Szeretlek –mondtam ki, mielőtt még meggondolhattam volna magam.

Adrian felkapta a fejét és döbbenten nézett rám egy percig, aztán mikor elmosolyodtam, ő is viszonozta.

- Én is szeretlek –sóhajtotta már szinte a számra, aztán óvatosan megérintette az ajkaimat. Annyira lassan és puhán csókolt, hogy az maga volt a mennyország. Szinte érezni véltem a felhők puhaságát és simogatását, de az csak Adrian lehelet finom érintése volt a karomon és az arcomon, miközben elmélyítette a csókunkat.

Így történt hát, hogy a hozzám közelálló emberek segítségével rátaláltam a szerelemre és a boldogságra. És miközben ott álltam az ablaknál, visszaidézve a múltat, egy erős férfikar fonódott körém. Magához szorított, és csókot nyomott a nyakamra, pontosan oda, ahol egy éve az a striga belém mélyesztette a fogait. Már nem rándultam össze az emléktől, hiszen annak köszönhettem ezt a csodálatos embert, aki alig huszonnégy óra múlva hivatalosan is a férjem lesz. És ha hiszitek, ha nem, az apám oldalán fogok az oltárhoz sétálni, mert arra is rá kellett jönnöm, hogy az öreg valóban jófej, csak rendesen titkolja.

- Hogy vannak az én édeseim? –suttogta Adrian a fülembe, és kezét a még lapos hasamra csúsztatta.

VÉGE