11. fejezet - Összecsapás

 Sziasztok!

Elkészült az eddigi legizgalmasabb fejezet. Vagy a következő lesz az? :D 

Nem tudom, döntsétek el ti. :P

Ha hiszitek, ha nem, most akartam írni, hogyha lesz még egy olvasóm /így már 50/ pezsgőt bontok, erre tessék. Bogi, ma este a tiszteletedre és persze mindannyiótokra fogok koccintani!

Köszönöm, hogy vagytok nekem. :)

Jó olvasást és sok komit szeretnék, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre. :P

Aznap este kissé zsúfoltnak éreztem a házat. Akárhová mentem, mindenhol belebotlottam valakibe. Már csak mi maradtunk, vámpírok. A farkasok La Push-ban voltak, leszámítva Jacob-ot, Seth-et és Leah-t, akik a ház körül maradtak, hogy összeköttetésben legyünk a falkával. Ha nagyon füleltem, hallottam széles mancsaik dobolását, mert persze ők nem tudtak nyugton maradni. Lételemük volt az állandó mászkálás.

Nem találtam a helyem. Szívem szerint kimentem volna Jake-hez, hogy az utolsó, aggodalommal teli órákat vele töltsem, de persze azt nem tehettem. Helyette csak tébláboltam a házban, jöttem-mentem, miközben néhányan, mint például Emmett és Macon halálos nyugalomban beszélgettek az elkövetkezendőről. Dühös voltam rájuk, amiért ennyire lazán veszik ezt az egészet. Az ember elvárt volna egy kis komolyságot, mikor ilyen problémával nézünk szembe.

Velük ellentétben, a másik véglet a végtelenül ideges, kezüket tördelő nagymami, Dezra, Rosalie és anyu voltak. Rajtuk csak a mindent felemésztő aggodalmat láttam, amit én magam is éreztem.

Nagyapa, apu, Jasper, Alice és Eleazar meg Carmen, mély koncentrálásba burkolózva dugták össze a fejüket, hogy még egyszer átbeszéljék a fontosabb dolgokat, nem mintha elsőre nem jegyezték volna meg, csak ez segített nekik elterelni a figyelmüket a félelemről, ami valószínűleg bennük is rendesen dolgozott.

Tanyáékat, ahogy Ricket is az emeleten találtam meg, nagyapa dolgozószobájában. Elmélyült beszélgetésben voltak, vagy inkább flörtölésben, mert még azt sem vették észre, hogy benyitottam, aztán mikor rájöttem, hogy épp hárman próbálják behálózni Rick-et, gyorsan ki is fordultam, az ajtót pedig becsuktam magam után.

Nem akartam társaságban lenni, ezért felszaladtam a második emeletre és bevetettem magam a szobámba. Még a villanyt sem volt kedvem felkapcsolni, elvégre a sötétben is majdnem pontosan úgy láttam, mint lámpafénynél. Csak leheveredetem az ágyamra, és gondolkoztam. Hason feküdtem, államat a tenyerembe támasztva.

Mi lesz holnap? Mit csinálunk, ha valakit elveszítünk? Mindannyian fontosak voltak nekem, még a Denalik is, pedig velük annyira szoros kapcsolatot nem alakítottam ki, mint Dezékkel. És a farkasok… még annyira fiatalok voltak. Szinte gyerekek és egy csatába készülnek az oldalunkon. Felelősnek éreztem magam értük. Kellettek nekem, az életembe, bár magam sem tudom honnan jött irántuk ez az erős birtoklási vágy.

Még elemeztem volna ezt magamban tovább is, mikor hirtelen besüppedt mellettem az ágy és egy hideg kéz a hátamra simult. Nem ijedtem meg, biztos voltam benne, hogy valaki a családból, csak a túl hangos gondolataim miatt ismét nem hallottam senki közeledtét. Ez a már kezdett rendesen frusztrálni.

Lassan oldalra fordítottam a fejem. Brian feküdt mellettem, arca érdeklődő volt, miközben továbbra is a hátamat simogatta.

- Miért búslakodsz itt egymagad? –kérdezte kedvesen.

Amennyire fekve tudtam, megvontam a vállam. –Jó egyedül –válaszoltam.

Ezt persze nem célzásnak szántam, és ezt Brian is tudta, mert továbbra is mellettem maradt. Csönd telepedett közénk. Nem az a zavaróan kongó, hanem a kellemes hallgatás, mikor nem érezzük szükségét a beszédnek.

- Nem lesz baj –szólalt meg egy jó fél óra elteltével.

- Remélem –sóhajtottam fel.

- Erősek vagyunk, Kendie –mondta. –És elég sokan. Olyan simán fogunk győzni, hogy észre sem fogjuk venni, hogy már vége van.

Vetettem rá egy szomorkás mosolyt, mire mindentudó szikra villant fel a szemében.

- A farkasok miatt aggódsz, ugye? –kérdezte, mire leesett az állam. Mégis honnan tudhatja? Gondolatom kiülhetett az arcomra, mert azonnal válaszolt. –Láttam az egyikük hogyan néz rád.

Természetesen tudtam kire gondolt; Jacob-ra. Egész nap, végig a gyakorlás és a megbeszélések alatt, magamon éreztem perzselő tekintetét. Apu néhányszor fel is mordult miatta, de többet nem tett. Ő is tudta, hogy most nem ez az elsődleges dolog, hanem az újszülöttek.

- Mond csak –rántott vissza Brian a valóságba. –Van valami közöttetek?

Éreztem, hogy minden vér az arcomba tódul, amit csak produkálni tudtam. Nem mondhattam meg neki az igazat, mivel még azok is hallották a beszélgetésünket, akik a földszinten voltak, így csak megráztam a fejem.

- Nincs semmi –hazudtam, pedig tiszta szívemből szerettem volna azt kiáltani, hogy igen, szeretem őt!

Úgy láttam Brian sem hiszi el teljesen, de nem firtatta tovább a dolgot. Helyette simogató keze áttért a vállamra, és átment masszírozásba. Nem tiltakoztam, hagytam, hogy kényeztessen egy kicsit. Olyannyira, hogy lassan bele is aludtam és mikor reggel felkeltem, először azt sem tudtam, hol vagyok és mi minden vár még ránk. Csak mikor meghallottam kintről egy farkas vonyítását, tért vissza a tudatom.

Kipattantam az ágyból, de nem jutottam messzire. Brian még ott volt, ő rántott vissza, minek következtében a mellkasán landoltam. Azonnal zavarba jöttem ettől a félreérthető helyzettől még akkor is, ha ő az egyik legjobb barátom volt, és megpróbáltam lekászálódni róla, amivel csak azt értem el, hogy még jobban elterültem rajta.

- Nyugi –nevetett fel Brian és magához ölelt. –Még elég korán van. Ne siess úgy.

Csakhogy az egy dolog volt, hogy van időnk, az meg egy másik, hogy azt hogyan töltjük el. Én mindenesetre nem úgy képzeltem el, hogy rajta fekszem, ezért határozottan ki is bontakoztam a karjaiból és ezúttal sikeresen le is másztam róla.

- Nem voltam kényelmes? –villantott rám egy cinkos vigyort, mire mégjobban zavarba jöttem.

Nem arról volt szó, hogy fizikailag lett volna kényelmetlen, sokkal inkább érzelmileg éreztem annak. Egy ágyban lenni valakivel, rajta feküdni, ölelkezni, nem tudtam elképzelni Brian-nel. Az olyan lett volna, mintha vérfertőzést követnénk el.

- Nem… Én csak… - habogtam össze-vissza. – Csak… ki kell mennem a mosdóba –füllentettem és már szaladtam is kifelé.

Amint egyedül voltam, megnyitottam a zuhanyt, hogy elnyomja kapkodó levegővételemet. Nem értettem mi volt ez az egész. És Brian miért nézett rám olyan furcsán. Addig még sosem láttam őt olyannak. És nem értettem magamat sem, hogy miért viselkedtem ennyire zavartan. Hiszen ő a legjobb barátom. Máskor is aludtam már el mellette és máskor is ölelt már át. De valahogy mégis azt éreztem, hogy ez most komolyabb. Nem volt benne a szokásos bohóckodásunk, a gyermeki csíny.

Kényszerítettem magam, hogy megnyugodjak. Hideg vízzel megmostam az arcom, és ha már ott voltam, le is tusoltam, bár hála a vámpírgéneknek erre igazából nem volt szükségem, de mindig is megnyugodtam tőle. Utána kerestem egy kényelmes farmert meg egy kapucnis felsőt, ami reméltem megfelel egy csatába, aztán visszamentem a szobámba.

Szinte biztos voltam benne, hogy Brian megvár. Nem is kellett csalódnom. Ugyanott ült, ahol hagytam és el kellett ismernem, hogy az összetúrt ágy igencsak jól áll neki. Amint ez kipattant az agyamból, megrökönyödtem saját magamon. Mikre gondolok, te jó ég…?

- Üdv, újra itt –mosolygott rám, amit önkénytelenül is viszonoztam.

Egy pillanatra ismét kényelmetlen csend telepedett közénk, miközben megrögzötten bámultam a szőnyegem mintázatát. Fogalmam sem volt mit mondhatnék neki. Ilyen kényelmetlenül még sosem éreztem magam a társaságában. És mikor összeszedve a bátorságom, felnéztem, azt kellett látnom, hogy szélesen mosolyog, mintha minden úgy alakulna, ahogy ő szerette volna. Nem tudtam hová tenni mindezt.

- Talán… – köszörültem meg a torkom -… le kéne menni a többiekhez –vetettem fel végső megoldásként.

- Oké –vágta rá és már pattant is fel. Megfogta a kezem, mint már annyiszor, és ráérősen lesétáltunk a nappaliba.

Mindenki ott volt. Nem csak a család és a barátok, de a farkasok is. Tekintetem azonnal Jake-et kereste, ám mikor megláttam az arckifejezését, megállt bennem az ütő. Szép vonásait, valóságos világfájdalom uralta. Az első gondolatom az volt, hogy talán meghalt valaki, de aztán észrevettem, a hogy Brian-nel összefonódott kezünket nézi. És nem ő volt az egyetlen. Apu is azt nézte, ám ő ellenben Jake-el, elégedettnek tűnt.

Nem tudtam mit tenni, a döbbenet és az értetlenség teljesen letaglózott, így még azt sem vettem észre, hogy hely híján valamilyen úton-módon, de Brian ölében landoltam. Ő védelmezőn, sőt azt hiszem birtoklón körém fonta karjait, miközben Jasper-t hallgatta, aki megint az újszülöttekről süketelt. Egy szava sem jutott el hozzám. Csak a fülemben doboló vérem hangját hallottam és éreztem, hogy ez így nem jó. Semmi sem jó.

Kibontakoztam Brian karjából és akadozó lábakkal indultam a konyha felé, hogy egyek pár falatot. Persze nem voltam éhes, de le kellett foglalnom magam valamivel. Ennyire tanácstalannak még sosem éreztem magam. Egyszerűen nem értettem mi folyik körülöttem és még a harc súlya is a vállaimat nyomta.

Épp a tejet bontottam fel, mikor Jas utánam jött. Nem volt titok előttem, mi vonzotta hozzám.

- Össze vagy zavarodva –mondta mindenféle bevezetés nélkül.

- Ez nem újdonság –válaszoltam, aztán belekortyoltam a tejbe.

- Nem akarsz beszélni róla? –kérdezte kedvesen, de csak megráztam a fejem.

- Most van ennél fontosabb dolgunk is.

- A lelki egyensúly a legfontosabb a mai napon –vágta rá ismét katonásan, mire elmosolyodtam.

- Értettem, őrmester –szalutáltam játékosan és közben szép lassan elzártam előle az érzéseimet, hogy ne érezze, hogyan fortyognak bennem továbbra is. Ezzel egyidőben, a gondolataimat védő pajzsot is megszilárdítottam, amennyire csak tudtam. Senkinek sem volt szüksége most egy kiborulásra vagy bármi másra. Tiszta fej kellett mindenkinek.

Jas-t persze nem lehetett ilyen könnyen átverni. Tudta, mit csináltam, hiszen fokozatosan egyre kevesebbet érzett az érzéseimből, de végül csak rám hagyta a dolgot.

Az idő gyorsan elszáll, ha az ember agya megállás nélkül dolgozik. Alice délután kettőre jósolta az összecsapást, de mi már egykor kimentünk a helyszínre, hogy jól szemügyre vehessünk minden. Egy nagy tisztás volt, legalább kétszáz méter széles, az erdő mélyén, jó messze az ösvénytől, így nem kellett arra tévedő emberek miatt aggódnunk.

Jasper osztotta az utasításokat. Engem hátraküldött a barátainkkal és néhány farkassal egyetemben a fák közé, hogy meglephessük az újszülötteket. Éreztem magamon Jacob tekintetét egész úton és még akkor is, mikor elfoglaltam a helyem leghátul, de nem mertem ránézni. Nem tudtam volna elviselni a fájdalmat, amit árasztott felém.

Előttem Macon és Dezra álltak, mellettük pedig Brian, Rick és Tányáék. A farkasok kissé arrébb húzódtak tőlünk, hogy ne irritálják egymást a vámpírokkal. Az első sorban, a tisztás közepén a családom várakozott, valamint Jake, Sam, és még öt másik farkas, akiket nem ismertem fel.

Most, hogy már annyira közel voltunk a harchoz, és mindenki arra koncentrált, megengedtem magamnak egy gyors pillantást Jacob-ra. Nem kellett volna. Csillogó vöröses barna bundája és izmos farkas teste egyszerűen vonzotta a tekintetem. Annyira kecses volt, még így is. Nem sokszor volt alkalmam így látni őt, mindössze most másodjára, ha anyu emlékeit nem veszem számításba és teljesen magával ragadott a látványa. Felséges volt, igazi parancsoló jelenség, és jóval nagyobb, mint a legtöbb farkas. Talán Sam volt az egyetlen, aki vele egy-magasnak tűnt, ahogy egymás mellett álltak.

Órákig, sőt az örökkévalóságig el tudtam volna nézni őt, ám apu feszült hangja bekúszott a tudatomba.

- Itt vannak –mondta, amint meghallotta a gondolataikat.

A szél nekünk kedvezett, így alig pár másodperc elteltével megérezhettük összekeveredett illatukat is. Sokan voltak.

Egész testemben megfeszültem, mikor megláttam őket. Épphogy kiléptek a fák közül, már támadtak is. Gyorsak voltak és valóban erősek, de ahogy Jas megjósolta, nem foglalkoztak a védekezéssel. Az első, aki támadásba lendült, természetesen Jasper volt. Egyetlen mozdulattal széttépett egy fiatal fiút és mielőtt még a maradványok földet értek volna, ő már egy másikra vetette magát.

Nem telt el sok idő, a mi csapatunk is támadásba lendült, ám azt még láttam, hogy apu és Emmett egy vörös hajú nőre ugranak rá és kezdenek komoly harcba. Victoria…

Szerettem volna látni, mi lesz a végkimenetele, de nem maradt rá időm, ugyanis hirtelen én is a sűrűjében találtam magam. Mellettem Dezra és Brian voltak, velünk szemben pedig négy újszülött. Vörös szemükben őrület tombolt, miközben erősen szaglászták a levegőt, nyilván a véremet érezve és a szívem dobogását hallva.

Az egyikük Dezre vetette magát, míg másik kettő Brian felé fordult, a megmaradt pedig engem vett célba. Gyorsan eltáncoltam az útjából és próbáltam mögé kerülni, hogy letéphessem a fejét, ám ő is gyors volt. Nem annyira, mint én, de nem tudtam meglepni. Akkor jelent meg a semmiből Jacob és egyetlen harapásával elintézte a pasit.

Azt hihettem volna, ezzel jutunk egy szabad pillanathoz, de nem így lett. Három másik jelent meg körülöttünk, akiket ismételten a vérem vonzott oda. Ezt Jake is észrevette, és egyszerre kettővel kezdett harcolni. Harapta és karmolta őket, ahol csak tudta, aztán mikor nem tudott rajtuk halálos csapást mérni, elkezdte terelni őket, el tőlem. Minél messzebbre akarta csalni őket, hogy ne jelentsenek rám veszélyt. A megmaradt egy újszülött azt hitte, nyert ügye van velem, el is bízta magát, valószínűleg ezért sikerült elkapnom. Mögé kerültem, megragadtam a fejét és egy határozott mozdulattal letéptem azt. Mikor a földre zuhant, megragadtam a karjait és a lábait is és azzal is ugyanazt tettem, majd meggyújtottam, hogy biztosan vége legyen.

Nem az enyém volt az egyetlen lángoló máglya. A tisztás minden pontján lángok csaptak az ég felé, mutatva az ellenség pusztulását. Már csak néhány újszülött maradt, de őket is elég hamar elintézték a többiek. Az utolsóval Emmett végzett. Láttam, arcát majd’ szétrepeszti az elégedett vigyor, annyira élvezte az izgalmakat. Mikor az is máglyára került, szemügyre vettem szeretteimet. Úgy láttam mindenki megvan. Láttam anyut és aput összesimulni, Alice-t, amint Jasperre ugrik, Emmettéket, akik forró csókban forrtak össze és barátainkat, akik megkönnyebbülten ölelték át családtagjaikat.

Csak ezután fordítottam a figyelmem a farkasokra. Volt egy-kettő, amelyik kissé sántított, valószínűleg megrántotta vagy talán eltörte a lábát, de ismerve a gyors gyógyulásukat, tudtam, hogy nem lesz komoly bajuk.

Tekintetemmel egy bizonyos farkast kerestem, az én farkasomat, de nem láttam sehol. Kétszer is végignéztem a tisztáson, de nem volt ott. Éreztem, hogy a rémület eluralkodik rajtam. Eszelősen, gondolkodás nélkül kezdtem futni a legnagyobb farkas, Sam felé, akit megdöbbentett hirtelen felbukkanásom és reflexből hátra is lépett kettőt.

- Hol van Jacob? –követeltem tőle magyarázatot, mire összehúzta a szemét, mint aki erősen koncentrál. Addigra már a többiek is észrevették, hogy valami baj van.

- Nem tudják –válaszolt Sam helyett apu.

Kétségbeesésem ellenére még észrevettem a szemem sarkából, hogy némi mozgolódás van jobb oldalt. Azonnal odakaptam a fejem, hátha Jake-et látom felbukkanni, de helyette, csak azt a két újszülöttet láttam, akiket megpróbált elcsalni tőlem. Volt velük még másik kettő is. Arcuk és kezük véres volt, és vicsorogva közeledtek felénk.

Nem foglalkozva veszéllyel vagy bármi mással, feléjük kezdtem rohanni, mert biztos voltam benne, hogy mögöttük megtalálom Jake-et. Hallottam, hogy anyu a nevemet kiáltja, de nem álltam meg. Olyan gyorsan, mint még soha, elszáguldottam az ellenség mellett. Esélyük sem volt elkapni. Bíztam benne, hogy a többiek elintézik őket, mielőtt még utánam jöhetnének és mint utólag kiderült valóban az történt.

Én azonban akkor csak mentem előre, követve a vérszagot, be az erdőbe ám, ami ott fogadott, arra nem voltam felkészülve.