12. fejezet - Istenem, segíts!

 Sziasztok!

Ahogy ígértem, meghoztam a következő fejezetet. 

Kíváncsi vagyok kinek mi lesz a véleménye, szóval várom a komikat. :)

Halványan érzékeltem, hogy mögöttem néhány farkas szűkölve vonyít, de nem foglalkoztam velük. Képtelen voltam levenni a szemem Jacob-ról. Rozsdabarna bundája csatakos volt a vértől, ami szinte mindenhonnan ömlött belőle.

- Ne, ne, ne, ne –ráztam meg a fejem, mintha azzal elérhetném, hogy a valóság megváltozzon. Persze nem történt semmi.

Térdre estem a feje mellett, remegő kezemet az arcára simítottam. Nagyapa már ott volt és munkához látott. Biztos kézzel tapogatta végig Jake testét, törések után kutatva. Gondterhelt levegővételéből arra következtettem, hogy nagy a baj. De hát ezt láttam én is. Ráadásul a halk szuszogás, amit emberi füllel valószínűleg már nem is lehetne hallani, még jobban megijesztett.

Az nem lehet, hogy elveszítsem. Képtelenség. Jacob-nak élnie kell… A szívem a torkomban dobogott, ahogy óvatosan átfésültem az ujjaimat a dús bundán. Nem tudtam mit tehetnék. Hogyan segíthetnék neki. A tehetetlenség volt a legrosszabb dolog, amit valaha átéltem.

- Nem tudom helyrerakni a töréseket, amíg farkas –rántott vissza a jelenbe nagyapa feszült hangja. –Nem tudtok kommunikálni vele?

- Nem –vágta rá apu a farkasok nevében egy pillanattal később. –Semmit sem érzékelnek a gondolataiból, ahogy én se.

Kétségbeestem. Ha nem tudják felvenni vele a kapcsolatot, akkor az már azt jelenti, hogy… Nem! Nem gondolhattam ilyesmire. Nem szabad feladni a reményt! Jacob igenis meg fog gyógyulni. Meg kell neki mondanom, hogy szeretem.

Valaki élesen levegő után kapott mögöttem, de nem tudtam ki az. Nem is érdekelt. Semmi sem volt fontos, csak életem szerelme, a lelkem társa, aki épp haldoklott.

- Edward –hallottam újra nagyapát. –El kell menned a házba a táskámért, hogy amint Jacob visszaalakul, el tudjam látni… Fiam! –szólt sürgetően, mintha valami baj lenne apu hallásával. –Neked kell menned! Te vagy a leggyorsabb.

Rossz érzésem támadt, ami arra késztetett, hogy hátranézzek. Sokan álltak mögöttem. Ott volt szinte az egész család, néhány farkas, akik visszaalakultak, és persze azok, akik nem. Tekintetem megállapodott apu arcán. Hitetlenkedve meredt rám, mint akit megütöttek. És akkor megértettem. Az elmémet védő pajzs laza volt, éreztem. Ha nem voltam ura az érzelmeimnek, akkor könnyen védtelenné váltam. És most minden voltam, csak szilárd nem, érzelmi szinten. Apu olvasta minden gondolatomat, így tudta mit érzek Jacob iránt.

Nem foglalkozhattam most ezzel. Majd később, ha Jacob… Nem! Amikor Jacob felépült, majd megbeszélek a családommal mindent –döntöttem el negyed másodperc alatt.

Apu még mindig csak állt, mint aki sokkot kapott. Biztos voltam benne, hogy egyáltalán nincs tudatában a külvilágnak.

- Apu, kérlek, menj már! –kiáltottam rá visszanyelve a könnyeimet, de hisztérikusan csengő hangom, legalább észhez térítette. Megrázta a fejét és már rohant is a ház felé. Minden figyelmemet visszafordítottam haldokló szerelmemre. A légzése ismét lassabb volt, már én is alig hallottam.

- Próbáljátok felvenni vele a kapcsolatot gondolatban, hogy vissza tudjon alakulni –hadarta nagyapa. Egy fél pillanattal később a csalódott fújtatásra kaptam fel a fejem. Nem sikerült. Nem tudták elérni őt a gondolatain keresztül.

Pánikba estem. Az agyam lázasan keresgélt megoldás után, aztán ösztönösen Jake arcára simítottam a tenyeremet és ellöktem magamtól a még megmaradt pajzsomat. Normális körülmények között most el kellett volna öntenie számtalan érzésnek, emléknek és gondolatnak, de helyette, csak az ürességet érzékeltem. Nem volt semmi Jake fejében. Ennek részben örültem, hiszen fájdalmat sem érzett, másrészt halálra rémített a tudat, hogy elveszíthetem.

Jake! Kérlek! Vissza kell alakulnod, hogy nagyapa elláthasson! Nem hagyhatsz el! Kérlek! Szeretlek! Vissza kell alakulnod! –kérleltem gondolatban, de nem kaptam rá választ. Lehunyt szemmel koncentráltam, hátha meghallok valamit, akármit, ami reménnyel tölthet el. Már épp feladtam volna, mikor megéreztem a tenyerem alatt egy apró rángást. Mintha egy pillanatra megmozdult volna a föld.

Szemeim abban a pillanatban kipattantak. Jacob alig észrevehetően remegett, majd lassan, több másodpercig vergődve visszaalakult emberré. Soha életemben nem örültem még annyira, hogy láthatom az arcát. Még így véresen, csukott szemmel is, megadta azt a kis reményt, amire szükségem volt.

Kezemet rajta hagytam, fenntartva a kapcsolatot elméink között, de továbbra sem érzékeltem tőle semmit. Csak az arcát néztem, nem mertem lejjebb tekinteni rajta, mert nem akartam látni a sérüléseit. Azt azért még hallottam, hogy nagyapa mindenkitől elkéri a fölösleges ruhadarabokat, hogy Jacobot melegen tartsa. Mindössze egy pillanatomba került, hogy levegyem a pulcsim, és már ismét Jake fejében voltam, de nem volt változás.

Közben apu is visszaért egy hordággyal és nagyapa táskájával felszerelkezve. Nem néztem rá, nem akartam tudni mit gondol rólam, csak Jake számított.

Carlisle kitisztította a sebeket, amiket elmondása szerint az újszülöttek körmei okozhattak. A legcsúnyább a nyakán lévő karmolás volt, ami elég mélyre ment. Csak annyi időre húzódtam távolabb, míg nagyapa azt is ellátta és bekötözte, aztán már ott is voltam mellette megint. Nyugtató gondolatokat küldtem felé, hátha azzal segítek neki, de választ továbbra sem kaptam.

- A bal lába szilánkosra tört –szólalt meg nagyapa hirtelen. –És öt bordája valamint a bal karja, ami ráadásul már elkezdett összeforrni. Túl sokáig volt farkas, és a csontok nem voltak a helyükön. Rosszul forr össze. Muszáj lesz újra eltörni.

Nem tudom mi ijesztett meg jobban; amit nagyapa mondott, vagy a hátunk mögül felhangzó vad farkas morgás. Sam szerencsére már visszaalakult emberré, hogy közvetlenül tudjon kommunikálni nagyapával, és leintette a többieket.

- Biztos, hogy ez szükséges? –kérdezte idegesen. Kezei remegtek, de ura volt önmagának.

- Igen –vágta rá nagyapa határozottan. –Ha hagyjuk, hogy teljesen így forrjon össze, valószínűleg sosem tudja majd rendesen használni a bal kezét.

Sam egy pillanatig habozott, aztán bólintott. Nagyapa azonnal szakszerűen kezdte tapogatni Jake bal karját, hogy megtalálja pontosan hol is kezdett el összeforrni. Előre félve az elkövetkezőtől, még jobban Jake fejébe hatoltam, hogy tudjam, mennyit érez majd belőle. Igazság szerint csak arra tudtam gondolni, hogy ha érez is majd fájdalmat, én is érezzem. Akartam érezni, amit ő. Akár a kínok kínját is.

A farkasok felmordultak, én pedig összerezzentem, mikor meghallottam a reccsenést, de szerencsére Jake feje továbbra is üres volt. Nyoma sem volt a fájdalomnak, amiért hálát adtam istennek.

- Nem lesz semmi baj –suttogtam közelebb hajolva hozzá. Homlokomat oda simítottam a tenyerem mellé, így könnyeim nedves nyomot hagytak arcán.

Nagyapa gyengéden megfogta a vállamat.

- Engedd el, kicsim –mondta.

Nehezemre esett, de tudtam, hogy meg kell tennem. Fel kellett tenni a hordágyra és minél hamarabb ágyba dugni. Egy utolsó simítás után elvettem róla remegő kezemet és arrébb húzódtam, hogy helyet adjak nagyapának és apunak, akik persze nem késlekedtek. Határozott mozdulattal, de azért óvatosan a hordágyra fektették Jake-et, aztán gyorsan eligazgatták rajta a szedett-vedett takarót, ami pulóverekből állt, hogy a lehető legmelegebben tartsák.

- A nagyházba visszük –fordult oda nagyapa Sam-hez, ám mielőtt még az alpha megszólalhatott volna, a farkasok ismét vad vicsorgásba kezdtek. Azt hiszem már épp kezdtek volna minket valamennyire elfogadni, de az, hogy nagyapa újra eltörte Jake karját mindent tönkretett, még akkor is, ha ezzel segített Jake-en.

Sam ismét leintette volna őket, de ezúttal nem hagyták abba. Nem kellett gondolatolvasónak lenni, hogy tudjam, minket szidnak, és La Push-ba akarják vinni. Márpedig én azt nem engedhettem.

A nagy morgás-vicsorgás közepén, éreztem, hogy végképp elszakad nálam a cérna, és már képtelen vagyok visszafogni magam.

- Hagyjátok már abba! –kiáltottam fel olyan hangosan, amennyire csak tudtam. Odafordultam a farkasokhoz. –Hogy lehettek ennyire önzőek?! Ha La Push-ba viszitek, ki fogja ellátni? Mert amilyen fafejűek vagytok abba úgysem mentek bele, hogy Carlisle betegye oda a lábát, ugye? El kellene végre döntenetek mi a fenét akartok; a saját hülyeségeteket szajkózni, vagy hogy Jake felépüljön?!

A végére már annyira kiabáltam, hogy zengett az erdő és a hangom is elcsuklott, ahogy ismét felszínre törtek belőlem a könnyek, de legalább azt elértem, hogy befogják.

- Orvosra van szüksége –folytattam kissé halkabban. –És Carlisle az egyetlen, aki segíthet. Arról pedig ne is álmodjatok, hogy egy percre is magára hagyom –tettem hozzá csak a miheztartás végett.

Az egyik farkas, aki már visszaalakult, de minden tagjában úgy remegett, mintha váltóáramot vezettek volna belé, gyűlölködve nézett rám. Normális körülmények között biztosan megijedtem volna tőle, de akkor nem tudott érdekelni mit gondol rólam, vagy hányféleképpen képzeli el a széttépésemet.

- Ő nem a párod, világos? –sziszegte összeszorított fogakkal, de Sam egy pillantással elhallgattatta.

- Paul! A lánynak igaza van –mondta határozottan. –Most az a legfontosabb, hogy Jake meggyógyuljon. Doki, csináljon, amit jónak lát.

Az utolsó mondattól azt hiszem mindannyian megdöbbentünk, de ennek senki sem adott hangot. Most még a farkasok sem kezdtek tiltakozni. Nagyapa is csak egy apró bólintással fejezte ki köszönetét a bizalomért, aztán már fogták is apuval a hordágyat és rohantak a házunk felé.

Végig mellettük futottam, hogy szemmel tartsam Jake-et. Nem telt el alig két perc, már otthon is voltunk, a legtöbb farkassal karöltve. Néhányan ott maradtak a tisztáson, hogy még egyszer átfésüljék a területet, bár Alice mondta, hogy minden újszülöttel végeztünk.

- Hova vigyük? –kérdezte apu, mikor lelassítottunk a ház előtt.

- A szobámba –szólaltam meg még nagyapa előtt, mire apu ismét felmordult.

- Szó sem le… - kezdte volna dühösen, de nagyapa közbeszólt.

- Fiam!

Ezzel az egy szóval –és amit valószínűleg gondolatban mondott neki -, elérte, hogy apu beleegyezzen a dologba.

Miután felmentünk a szobámba, és lefektettük Jacob-ot az ágyamra, nagymami és Alice kihúztak onnan. Útban voltam, akadályoztam nagyapáék munkáját, ezért is nem ellenkeztem túl sokat. Persze szerettem volna ott maradni, de beláttam, hogy most nem a saját jólétem az elsődleges, hanem Jacobé.

A nappaliban várakoztunk, ahol anyu könnyek nélkül zokogott Dezra vállán. A legjobb barátjáról volt szó. Tudtommal nem sokat beszéltek, mióta visszajöttünk, de észrevettem, mikor Jake-el voltam, hogy már egyáltalán nem haragszik anyura, és ezt jó jelnek tekintettem. Talán még lehetnek újra barátok. Én örültem volna neki.

A ház előtt láttam, hogy néhány farkas fel-alá mászkál. Ők is, akárcsak én, idegesek voltak és aggódtak. Szerencsémre Alice ott állt mellettem, és végig fogta a kezem. Olyan erősen szorongattam, ami egy ember ujjait ripityára törte volna, de neki ez fel sem tűnt.

Aztán meghallottuk, ahogy az ajtó halkan becsukódik és egy pillanat múlva apuék már lent is voltak előttünk.

- Az életveszélyen már túl van –mondta ki nagyapa a számomra legcsodálatosabb szavakat. –Rendbe fog jönni –nézett most egyenesen rám, mire a nyakába vetettem magam. Annyira hálás voltam neki, amiért megmentette őt. El akartam neki mondani, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak szorítottam magamhoz, és nyeldekeltem a könnyeimet.

Mikor kibontakozunk az ölelésből, nagyapa kedvesen rám mosolygott, ebből tudtam, hogy az üzenetem célba ért, majd a többiekhez, elsősorban a farkasokhoz fordult.

- El fog tartani egy ideig, hogy magához térjen –folytatta. –Megrepedt a koponyája is, de szerencsére az szépen elkezdett összeforrni, ám a vámpírméreg, ami a szervezetébe jutott, lelassítja a gyógyulását, de ha így halad továbbra is, néhány napon belül jobban lesz, mint újkorában.

Nekem csak ennyire volt szükségem. Más nem érdekelt, így se szó, se beszéd, elindultam felfelé. Hogy meg akart-e állítani valaki, nem tudom. Abban a pillanatban az sem tűnt volna fel, ha a ház lángra kap, csak az lebegett a szemem előtt, hogy rendbe fog jönni. Hogy újra láthatom a mosolyát, hallhatom a hangját, és ha minden igaz, nem csak álmomban érezhetem finom ajkait.

Óvatosan nyitottam be a szobába. Szerencsére Jake mélyen aludt –nagyapa jó sok morfiumot adott neki -, így nem ébresztettem fel. Megfogtam a kedvenc fotelem, és az ágy mellé raktam, hogy a közelében lehessek. Nem mertem hozzáérni, nehogy fájdalmat okozzak neki, így csak bámultam órákon keresztül, szemügyre véve a sok kötést, ami a sebeit takarta, és várva, hogy magához térjen, miközben megállás nélkül járt az agyam. Nem tudtam elhinni, hogy ilyen meggondolatlan voltam. El kellett volna mondanom neki még a csata előtt, hogy mit érzek. Bele sem mertem gondolni, mi történt volna, ha elveszítem, és sosem nyílt volna rá újra lehetőségem, hogy megtudja, mennyire szeretem. Bolond voltam, amiért várni akartam vele a végéig. Igaz, a családomat akartam védeni, mégis rossz vége lehetett volna. Hálát adtam istennek, amiért nem így lett.

Hosszú órák teltek el, mire Jake először megmozdult. Összehúzta a szemöldökét, nyilván a fájdalom miatt, aztán nyűgösen felnyögött, akár egy kisbaba. Nem bírtam ki, hogy ne üljek oda mellé. Amilyen elővigyázatosan csak tudtam, az ágy szélére telepedtem és alig érintve kisimítottam egy tincset a homlokából.

A szívem a torkomban dobogott, ahogy lassan kinyitotta a szemét, ami gyönyörű barna, szinte fekete volt. Láttam benne még a fájdalomcsillapító utóhatását, de még az sem vehette el a kedvem. Végre ébren volt. Úgy éreztem erre vártam egész életemben.

- Hogy érzed magad? –kérdeztem lágyan, és tovább simogattam a haját. Kissé ugyan nyirkos volt az izzadtságtól, de ez egyáltalán nem zavart.

- Pocsékul –válaszolta rekedten és még egy tipikusan jacob-os grimaszt is megeresztett, mire muszáj volt felkuncognom, de jókedvem nem tarthatott sokáig, mert játékos arckifejezése hamar átment fájdalmasba, ahogy megpróbált felülni.

- Ne… - szóltam rá azonnal és óvatosan megfogtam a vállait, hogy egyhelyben tartsam. –Nem szabad mozognod.

Szaggatottan fújta ki a levegőt, de legalább hallgatott rám. Úgy éreztem, ki kell adnom magamból a felgyülemlett feszültséget.

- Annyira aggódtam miattad –sóhajtottam fel, miközben visszaparancsoltam kicsordulni készülő könnyeimet.

- Aggódtál? –jött a halk hang. –Miért?

Azt hiszem, belehaltam volna, ha nem mondhatom el neki azonnal. Úgy képzeltem a szívem egyszerűen megszűnne dobogni és egy pillanat alatt, végem lenne, így nem késlekedtem a válasszal.

- Mert szeretlek –néztem a szemébe, hogy lássam, hogyan hat ez rá, de csak döbbenetet láttam a tekintetében. Még mindig kissé zavart volt a morfiumtól, de a tudata percről percre tisztább lett, ám szavaim értelmét még nem volt képes azonnal felfogni. –Rég meg kellett volna mondanom neked –folytattam. –De nem mertem. Féltem a családom miatt, főleg apu és Emmett miatt, de már nem tudom tovább magamban tartani. Szeretlek.

Egy percre csend telepedett közénk, miközben én feszülten vártam, hogy mit reagál vallomásomra életem értelme, mire végül megszánt.

- De az a szőke… Brian… - kezdte, de elakadt. Fogalmam sem volt hová akar kilyukadni barátommal kapcsolatban, ezért megvártam, hogy összeszedje a gondolatait. –Vele aludtál… és… és fogtátok egymás kezét… és ott ültél az… - kissé kifulladt a végére, és nem is tudta befejezni a mondatot, de már nem is volt rá szükség. Rájöttem, mire gondol és siettem megnyugtatni, hogy téved.

- Nem –ráztam meg a fejem. –Brian csak a barátom. Olyan, mintha a testvérem lenne. Sosem éreztem iránta többet –magyaráztam, és csak remélhettem, hogy elhiszi ezt nekem.

Mikor továbbra sem válaszolt, csak nézett rám, nem bírtam tovább. Éveket vártam arra, hogy kimondjam azt az egy szót, amit végre megtettem és újra ki akartam mondani. Örökké mondani akartam.

- Szeretlek –néztem rá nagyon is komolyan, mire végre felvillant ajkai körül egy lágy mosoly.

- Én is szeretlek, Hercegnő! –mondta.

Akaratomon kívül robbant ki belőlem a nevetés a régen utált, most imádott becenevemet hallva. Imádtam, mikor így hívott. Különlegesnek éreztem magam tőle.

Jake összeszedve minden erejét lassan felemelte ép karját és megsimogatta az arcomat. Forró tenyere úgy hatott rám, mint még soha semmi. Otthon voltam benne és boldog. Nem számított mi mindenen mentünk keresztül, mennyit szenvedtünk, csak ez a pillanat volt fontos. Mi ketten, szerelemben.

Ám a Jake gyomrából felhangzó hangos korgás egy pillanat alatt megtörte az idillt. Farkas mivoltának köszönhetően szinte állandóan éhes volt, és akárhogy számoltam, hosszú órák óta nem evett semmit.

Rámosolyogtam, a létező legszebb és legszélesebb mosolyommal, majd egy gyengéd csókot leheltem a homlokára.

- Hozok neked valami kaját –mondtam, aztán már mentem is lefelé. Siettem, ahogy csak tudtam, nem akartam, hogy sokáig éhezzen.

Félúton jártam, mikor összefutottam nagyapával, aki felfelé tartott. Nem kellett megszólalnia, hogy tudjam, hallott mindent; az arcára volt írva. Cinkosan rám kacsintott, és futólag megfogta a kezemet is. Örültem, hogy örül a boldogságomnak, de tudtam, nem mindenki lesz ezzel így.

Leérve a nappaliba, nem álltam meg, pedig sokan volt ott, akik mindannyian végighallgatták az előbbi vallomásunkat. Valahogy nem akartam látni a helytelenítő, elítélő arcokat. Helyette a konyhába siettem, hogy kipakoljam a hűtőt.

Az első, amit kivettem a narancslé volt. Egy jó nagy kancsónyi, legalább két liter. Az illatából ítélve nagymami nemrég facsarhatta. Elővettem a legnagyobb tálcát, amit csak a szekrényben találtam és úgy, ahogy volt, az összes narancslevet ráraktam egy jó nagy pohárral együtt.

- Sütöttem pizzát, abból vihetsz fel Jacob-nak –jött utánam nagymami.

Szív alakú arca, akárcsak nagyapáé, boldog volt. Tudtam, őt egyáltalán nem zavarja, hogy Jake alakváltó. Felőle aztán ufó is lehetett volna, csak engem lásson boldognak.

- Köszi, nagymami –adtam neki egy cuppanós puszit, és már szedtem is ki a sütőből a még forró pizzákat.

Két óriást felszeleteltem, és egy tányérra tornyoztam, hogy könnyebb legyen a narancslé mellé rakni. Még jó, hogy Esme mindenkire gondolt, és legalább egy tucatnyit sütött, mert abban biztos voltam, hogy ez az adag meg sem fog kottyanni Jake-nek.

Már épp indulni akartam vissza az emeletre, mikor várt családtagjaim felbukkantak. Tudtam, hogy nem úszom meg. A szószóló, persze apu volt.

- Kendie, beszélnünk kell –mondta határozottan.

- Szerintem nincs miről beszélnünk –válaszoltam egyenesen a szemébe nézve.

Mikor jöttünk haza, kerültem a tekintetét, mert nem akartam látni, hogy elítél az érzéseim miatt, de most, hogy azok viszonzásra találtak, már szembe mertem vele szállni. Szembeszálltam volna az összes újszülöttel, akikkel pár órája összecsaptunk, annyira túlbuzgott bennem a szerelem.

- Fogalmad sincs, mibe keveredsz –szólalt meg ezúttal Emmett.

Úgy láttam tanult a múltkori veszekedésünkből. Most sokkal visszafogottabbnak tűnt, mint akkor. Láttam rajta, hogy azért most is ideges, de uralkodott magán és az indulatain. Éppen ezért én is próbáltam normális hangot megütni.

- Igenis tudom, mibe keveredek –mondtam.

- Ezek a kutyák nagyon veszélyesek –csattant fel Rosalie szinte már hisztérikus hangon.

Nagy valószínűséggel vámpírságát meghazudtolóan az őrület határán táncolt. Megértettem őt. A kicsi babája felnőtt, ráadásul szerelmes a faj esküdt ellenségébe. Persze, hogy kiverte a víz már a gondolattól is, de ez engem nem tántoríthatott el.

- Rose –keményítettem meg a hangom, hogy nagyobb nyomatékot adjak szavaimnak. –Tudom, hogy szeretsz. Hogy mindannyian szerettek és meg akartok védeni. De ez az én életem és az én döntésem. Szeretem Jake-et, ha tetszik nektek, ha nem.

- Szerelem?! –horkant fel apu. –Amilyen fiatal vagy, azt sem tudod még, mi az!

- Tévedsz, Edward –jelent meg mögötte Jasper. Alice és anyu is vele voltak. Alice nyugodtnak tűnt, gondolom látta mi lesz a veszekedés vége. Reméltem számomra lesz kedvező végkimenetelű. Anyu ideges volt, de szerencsére már nem Jacob állapotáért izgult, hanem csak miattunk.

Apu hitetlenkedve meredt testvérére, mivel egyáltalán nem rejtettem el érzéseimet, így azokat Jas-on keresztül simán olvasni tudta ő is. És nem akarta elhinni.

- Valaki minket is beavatna végre? –törte meg a csendet Rose dühös hangja.

- Kendie valóban szerelmes –válaszolt neki Jasper egyszerűen. –És Jacob is az. Érzem őket.

- Remélem mostmár mindenkinek minden tiszta és érthető –szólaltam meg ezúttal sokkal vidámabban. Az, hogy Jas megerősítette az állításomat, nekem csak jól jött. Így már nem vonhatták kétségbe az igazamat. Egy határozott mozdulattal megfogtam a tálcát, aztán visszafordultam aggódó rokonaimhoz. –Ha most megbocsátotok, felvinném ezt Jake-nek, mert már a szomszédos államban is hallani mennyire éhes –utaltam a gyomra erőteljes korgására.

Egy másodpercig farkasszemet néztem Rose-al, ő volt a leginkább határozott a helyzettel kapcsolatban, majd dühöngve elszáguldott mellettem a hátsó kijárat felé. Így már szabaddá vált az út.

Emmett álla azt hiszem a padlóig zuhant Jas bejelentésétől. Csak bámult rám, mint aki nem tudja mit mondjon, de nem állított meg, mikor elmentem mellette. Ahogy apu sem. Láttam rajta, hogy továbbra sem tetszik neki a dolog, persze, de ezúttal összeszorította a fogait és csendben maradt.

Anyu, már jóval nyugodtabban, kedvesen rám mosolygott. Legalább ő örült a dolognak, vagyis úgy láttam. Viszonoztam a mosolyát, aztán gyorsan felszaladtam a lépcsőn, hogy Jake minél előbb ehessen.


/Tudom, hogy az eredetiben úgy volt, hogy a vámpírméreg halálos az alakváltók számára, de szerintem az egy kicsit túlzás, éppen ezért is változtattam rajta. :)/