24. fejezet - Vágyak

Sziasztok!

Íme a következő fejezet, melyre azt hiszem illenék kitenni egy 16-os korhatárt, ugyanis tartalmaz kissé felnőtt érzéseket, cselekményeket és kifejezéseket! :P

Szóval mindenki csak a saját felelősségére olvassa el! :D

Várom a komikat! :)

A szenvedély vad táncot járva tombolt a testemben még akkor is, mikor Jake óvatosan a hátamra fektetett. Finom fűszálak cirógatták a bőrömet és én élvezettel simultam hozzájuk, akárcsak Jacob hozzám.

Lábaim még mindig köré voltak tekeredve, szoros ölelésbe vonva. Kapkodva csókoltam továbbra is, képtelen lettem volna lassítani az iramon. Minél jobban érezni akartam, hogy az enyém, hogy hozzám tartozik.

Hogy tudtam-e mit teszünk, vagy mit akarunk tenni? Azt hiszem, tudtam. A vágy, bár elhomályosította tudatomat, annyit azért érzékeltem, hogy mi történik. Jake keze amúgy is eléggé érezhető volt, ahogy lágyan siklott végig alig takart testemen, felfedezve mindenemet.

Ujjai beletúrtak nedves hajamba és még közelebb húztak ajkaihoz, miközben én sem fogtam vissza kalandozni vágyó kezeimet. Élvezettel simogattam izmos hátát és karjait, le egészen a csuklójáig, majd vissza, fel a tarkójára, onnan lefelé a nyakán át a mellkasáig. Tenyeremet pont a szíve fölé helyeztem, így érezhettem milyen gyorsan ver, akárcsak az enyém. Most nem volt közöttünk különbség. Ahogy ő, úgy én is izgultam. Még a fejem is szédelegni kezdett a kavargó vágytól, mely a testemből olyan dolgokat váltott ki, amiket el sem tudtam képzelni. Minden porcikám Jake érintéséért sajgott. Kellett nekem, akár az éltető oxigén, és ahogy érzékeltem, én is legalább annyira kellettem neki.

Bejártam az egész testét, ahol csak értem, simogattam. Fel akartam fedezni mindent, hogy tudjam, milyen a tapintása, milyen reakciókat váltok ki belőle.

Amint elfogyott a levegőnk, érzéki szája a nyakamra siklott. Lágyan csókolt tovább, kényeztetve az érzékeny területet, amivel mély sóhajokat csalt ki belőlem. A fejem szédült, remegtem a keze alatt, ami kíváncsian kúszott végig rajtam.

És akkor megéreztem tűzforró tenyerét a csupasz combomon.  Lassan simogatott, egészen a térdhajlatomig, majd onnan felfelé indult, át a bikini alsóm pántján, fel az oldalam mentén, míg el nem érte az arcomat.

Istenem… Imádtam a kezét. Ott akartam érezni mindenhol, ahol csak lehet és még az sem lett volna elég.

Régi, kislány énem megrémült volna ettől az intenzitástól, de én már nem ő voltam. Felnőtt voltam, felnőtt vágyakkal, egy felnőtt kapcsolatban. Persze az idegesség megvolt bennem, mint minden lányban, aki az első előtt áll, de az nem öltött túl nagy mértéket. És az addig ismeretlen érzések, tapasztalások, elfeledtették velem mi következik ezután. Legalábbis következett volna.

Csakhogy kíváncsi ujjai alig furakodtak a fürdőruha felsőm alá és cirógatták néhány pillanatig a hasamat, Jacob hirtelen megdermedt és felkapta a fejét. Igaz, hogy félig már önkívületi állapotban voltam, de még így is azonnal tudtam, hogy valami baj van.

Arca eltorzult, egy pillanatig megláttam benne a farkast, aki épp felszínre akart törni és ugyanabban a pillanatban megremegett az egész teste. Villámgyorsan lefejtette magáról rátekeredő tagjaimat, majd talpra ugrott, engem is magával húzva - a környező fákat fürkészve -, mintha bármelyik pillanatban megtámadhattak volna minket.

Mélyen a levegőbe szippantottam.

- Oh, ne… - nyögtem alig hallhatóan. Vámpírok… vámpírok voltak a közelben. Édes illatuk összetéveszthetetlen volt, bár nem ismertem fel őket. Ezek szerint még sosem találkoztam velük… Idegenek voltak.

- Kicsim – nézett Jake mélyen a szemembe, miközben megállás nélkül remegett tetőtől talpig. – Menj vissza a házba, szólj Jared-nek és Embry-nek!

- Tessék? – suttogtam vissza, nehogy véletlenül meghallják a szuper vámpírhallásukkal. – Nem foglak egyedül hagyni!

- De igen! – vágta rá ő is halkan, de határozotton.

- Azt sem tudjuk, hányan vannak! – nyöszörögtem halálra rémülve. Nem magam miatt aggódtam, hanem miatta. Ha elmegyek és…

- Azért kell szólnod a fiúknak!

- Gyere velem te is – néztem rá könyörgő szemekkel, de megrázta a fejét, ezzel szertefoszlott az utolsó reményem is.

- Nem kockáztathatjuk, hogy a ház közelébe jussanak! – mondta. – Gondolj a lányokra. Claire-re…

Nagyot nyeltem. Igaza volt. Nem engedhettük a lányok közelébe őket. Akár vegetáriánusok – amiben én a magam részéről nagyon is kételkedtem -, akár nomád vámpírok, mindenképpen veszélyt jelentettek az emberekre.

- Menned kell! Most! – sürgetett Jake, de képtelen voltam megmozdulni. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam, bámultam rá, iszonyattól elkerekedő szemekkel, egészen addig, míg erősen meg nem rázta a vállamat. – Kendra! Most!

Visszanyeltem könnyeimet és rohanni kezdtem. Még hallottam a szakadó ruha hangját, ahogy Jake azonnal átváltozott, de nem néztem vissza. Féltem, hogy akkor visszafordulnék, márpedig most az volt a legfontosabb, hogy minél előbb segítséget hozzak.

Még sosem rohantam ilyen gyorsan – talán csak akkor, amikor Jake megsérült a csatában és a fák között haldoklott. Nem a tavon keresztül mentem, az csak lelassított volna. A part mentén futottam, átugorva - szinte már repülve  - a bokrokat és a kidőlt fákat. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy Jacob-nak erősítésre van szüksége. Most!

Fél perc múlva már a házban is voltam. Annyira siettem, hogy alig tudtam megállni, a lendület vitt volna tovább.

- Kendie! – sikkantott fel Kim rémülten, mikor megjelentem mellette, szinte a semmiből.

- Embry, Jared – kerestem szememmel a két fiút, akik rosszat sejtve azonnal talpra is ugrottak. – Vámpírok vannak az erdőben.

Elég volt ennyit mondanom, azok ketten már rohantak is ki az ajtón, valószínűleg még arra sem figyeltek, hogy ne szakítsák el a ruhájukat, annyira siettek segíteni Jake-nek.

Csakhogy más is indulni készült, méghozzá Paul. Már akkor remegett, mikor felállt a székről, amin addig ült, ám őt nem engedhettem el.

- Neked maradnod kell! – jelentettem ki kicsit bizonytalanul.

- Hogy mondod?! – nézett rám összehúzott szemmel.

- Itt kell maradnod megvédeni a lányokat – mondtam. – Te vagy az egyik legerősebb farkas. Ha többen vannak és eljutnak idáig, szükségem van rád, hogy megvédjük a lányokat! Akárcsak rád, Seth!

Összeszedtem magam annyira, hogy határozottnak tűnjön a hangom, ami megtette a hatását. Paul egy fél pillanatig bizonytalanul nézett rám, aztán kurtán biccentett. Azt hiszem tátva maradt volna a szám a helyzet abszurditásán – Paul szót fogadott nekem -, ám nem volt alkalmas az idő ilyesfajta butaságokra.

Ránéztem barátnőimre, akik sápadtan, láthatóan halálra rémülve ültek közelebb egymáshoz és szorongatták egymás kezét.

- Hol van Quil és Claire? – kérdeztem ijedten. Istenem, kérlek, add, hogy ne az erdőben legyenek…

- Fent vannak – válaszolta Rachel. – Claire elfáradt és lefeküdt aludni.

- Rendben – vágtam rá megkönnyebbülten, majd felszaladtam az emeletre. Óvatosan benyitottam Quil-ék szobájába, ahol a kislány teljes lelki nyugalomban, egyenletesen szuszogott, míg Quil mereven ült mellette az ágyban, láthatóan vívódva, hogy mi tévő legyen: menjen segíteni a testvéreinek, vagy maradjon a bevésődése mellett, hogy biztonságban tudja.

- Maradj Claire-rel – suttogtam. – Szólok, ha kellesz.

Álkapcsán megfeszültek az izmok, de beleegyezően bólintott. Ezután már nem volt más dolgom, mint felszaladni a szobánkba, felkapni valami ruhát a bikinimre – egy laza póló és egy rövidnadrág akadt először a kezembe -, és már rohantam is vissza a földszintre.

Pault a ház előtt találtam, épp átváltozni készült.

- Mit művelsz? – kérdeztem, és már mellette is termettem, hogy megállítsam. Összerezzent hideg érintésemtől, de nem húzódott arrébb.

- Tudni akarom, mi történik! – vágta rá.

- A szomszéd nyaralóban emberek vannak – emlékeztettem. – Nem láthatnak meg farkasként!

- De tudnom kell mi a helyzet!

- Akkor menjünk a fák közé – ajánlottam. Paul szó nélkül az erdőbe vetette magát. Visszanéztem a házra. Seth az ablak mellett állt, aggodalmasan fürkészte a környéket, majd egy pillanatra megállt rajtam a tekintete. Bólintottam felé, jelezve, hogy maradjon ahol van, a lányok mellett, aztán követtem Pault, aki már átváltozott. Nadrágja a lábai előtt hevert a főben.

Hatalmas farkas volt, majdnem akkora, mint Jake, csak éppen a bundája sötétszürke színű volt és sokkal kevésbé tűnt barátságosnak, mint szerelmem, ahogy rám nézett.

- Én is szeretném tudni, hogy mi történik – mondtam mély levegőt véve. – De ahhoz, hogy tudjam, hozzád kell érnem és meg kell nyitnom az elmédet az enyém előtt – magyaráztam annyi nyugalmat erőltetve magamra, amennyit csak tudtam. Legszívesebben már ott lettem volna mellette, és nem foglalkozva az engedélyével, megragadtam volna valahol, hogy lássam, mi van Jake-kel és a többiekkel. De nem tehettem. Különösen nem Paul-lal. – Hozzád érhetek? – kérdeztem az alsó ajkamat harapdálva.

Furcsa volt belegondolni mi minden történt alig néhány óra alatt: összevesztünk Paul-lal, majdnem kitört egy farkas verekedés, aztán megbeszéltük, hogy megpróbáljuk elviselni egymást, majdnem elvesztettem a szüzességemet, és most Paul-tól kell szívességet kérnem hogy lássam, életem értelme hogyan küzd meg az idegen vámpírokkal. Hihetetlen…

Míg ezt végigvettem gondolatban, Paul is mérlegelte a kérésemet és bár vonakodva, de bólintott, majd ismét az erdő felé fordította a fejét.

Normális körülmények között azt hiszem, hezitáltam volna, mielőtt hozzáérek, főleg hogy farkas alakban van, de ez nem az az időpont volt. Most nem volt lehetőség késlekedésre. Egy lépéssel mellette termettem és rásimítottam tenyeremet a vállára. Ellöktem magamtól a pajzsomat. Paul fejében lenni megterhelő volt. Amint létrejött a kapcsolat, több gondolat talált telibe egyszerre, és mind másvalakitől jött.

A férfi a tiétek…

Embry, oldalt…

A háta mögé kerülök…

Édes istenem… - nyögtem fel gondolatban egyrészt amiatt, amit láttam, másrészt a káosz miatt, ami a fejemben tombolt. Ami a farkasok fejében tombolt. El sem tudtam képzelni, hogy tudják ezt elviselni minden nap. Idegesítő volt.

Gyorsan félresöpörtem ezt a gondolatot és a lényegre összpontosítottam. Két vámpír volt az erdőben, valószínűleg egy pár. Szemeik még így, hogy más szemén keresztül kellett látnom, égővörösek voltak. Valószínűleg néhány órája táplálkozhattak utoljára. Ez rossz hír volt a farkasokra nézve, ugyanis a vámpírok ilyenkor még erősebbek voltak. Ez meg is látszott.

A férfi – aki magas volt és legalább olyan izmokkal, valamint hasonló sötét hajjal rendelkezett, mint Emmett -, olyan erővel sújtott le Embry hátsó lábára, ami még nekem is fájt. A kapcsolaton keresztül azonnal megéreztem, hogy eltört, de ez nem terítette le a farkast a lábáról. Továbbra is talpon maradt és küzdött Jared oldalán. Úgy tűnt lassan sikerrel járnak, végre fogást találtak a férfin és egy jól irányzott harapással ketté tépték, majd még apróbb darabokra, hogy még véletlenül se tudjon regenerálódni, amíg tüzet gyújtanak, és végleg hamuvá változtatják.

Ám még ott volt Jake és a nőstény, aki leginkább Dezrá-ra emlékeztetett hosszú, sötét hajával és határozott arcával, amin most csak gyűlöletet és mindent elsöprő pusztítási vágyat láttam: meg akarta ölni Jacob-ot. Vörös íriszei minden mozdulatát figyelték, számítva minden eshetőségre. A tény, hogy elvesztette a párját, elvette az eszét. Nem kellett a fejébe látnom, hogy tudjam így van. Én is ezt éreztem volna a helyében, éppen ezért rándult össze a gyomrom, mikor Jake-nek ugrott.

Ám szerelmem számított a támadásra és kivédte azt, majd ő is támadt. Egy hajszál híján letépte a karját, de az utolsó pillanatban a nőstény arrébb ugrott, majd taktikát váltott. Nem támadt, hanem kivárt. Arra számított, hogy Jake majd ráveti magát, de nem így lett. Jacob is taktikázott, láttam a fejében, hogy mire készül, ahogy azt is, hogy üzen a fiúknak, akik közben végeztek a férfival. Elméjükön keresztül hallottam a tűz ropogását és éreztem az égő vámpír émelyítően édes illatát, ami elborított mindent.

Jared úgy csinált, mint aki újabb ellenséget kutat és észrevétlenül a nőstény háta mögé lopakodott, aki csak Jake-et figyelte vad vicsorgások közepette. És mikor rájött a csapdára, már késő volt. Elhibázta. Menekülni próbált, de Jared és Jake együttes erővel, tökéletesen összehangolt mozdulatokkal rávetették magukat és már vége is volt. Hiába akart küzdeni, hiába próbált védekezni, semmi esélye sem volt.

Furcsa volt számomra végignézni egy farkas szemszögéből hogyan végez egy magamfajtával. Természetesen Jake-en keresztül figyeltem és tapasztaltam meg a folyamatot. Erős fogai, mintha csak forró kés lenne a vajban, úgy merültek el a vámpírnő karjában, majd egy határozott rántással letépte azt, hogy aztán egyszerűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga: kiköpje és újra harapjon. Egészen addig folytatta ezt, míg végül nem maradt belőle semmi csak egy máglya, ami meggyújtásra vár.

Amint itt is felcsaptak a lángok, Embry-hez sietett, hogy megnézze mennyire komoly a sérülése.

Nincs semmi bajom – hallottam meg Embry hangját, miközben próbálta visszafojtani a fájdalom feltörni készülő nyögését. Nem volt a legjobb ötlet törött lábbal harcolni tovább, de nem volt más választása.

Elég komolynak tűnik – nézegette Jake a törött lábat azon gondolkozva mi tévő legyen. – Talán haza kellene vinnünk, hogy a doki elláthassa…

Embry valamit válaszolt, de arra már nem figyeltem. Ellöktem magamtól azt a pajzsot is, ami az én elmémet védte, a saját gondolataimat, hogy közvetlenül Jake-hez szólhassak.

Hozzátok vissza ide – üzentem. – Majd én ellátom.

Kendra? – kapta fel a fejét Jake értetlenül arra számítva, hogy a közelében vagyok, de mikor nem látott sehol, képletesen értve összevonta a szemöldökét. – Hol vagy?

Paul-lal a háznál – válaszoltam. – Hozzátok ide Embryt! – ismételtem meg.

Paul-lal? – csodálkoztak el egy pillanatra mind a hárman, majd Jake észbe kapott és Embryt támogatva visszaindult.

Jared, te nézz körül, hátha többen is vannak! – adta ki az utasítást az alpha. – Paul, te is csatlakozz hozzá!

Paul, azonnal teljesítve a parancsot, nem törődve velem, elrohant. Kezem nagyot lendülve csapódott vissza az oldalam mellé, de nem álltam neki dühöngeni. Beszaladtam a házba és mind Jake, mind Embry ruhái közül előszedtem egy levágott szárú farmert, hogy legyen mit felvenniük. A nagy sietségben mind a ketten elvesztették a ruháikat.

A lányok semmit sem vettek észre abból, hogy a házban jártam volna. Egy pillantást vetettem csak rájuk – még mindig ugyanott ültek, ugyanúgy. Seth, mint valami testőr, magasodott föléjük. Mosolygásra késztetett a látvány. Olyan kisfiú volt még, mégis annyira felnőtt…

Pont akkor értem az erdőbe, amikor a fiúk megérkeztek.

- Itt vannak a ruháitok – tettem le eléjük a fűbe. – Jake, segíts Embry-nek, légy szíves.

Éreztem, hogy egy kissé belepirultam a mondatba, úgyhogy gyorsan hátat fordítottam nekik, hogy nyugodtan fel tudjanak öltözködni. A nyögésekből arra következtettem, hogy szegény Embry-nek igen komoly fájdalmai lehetnek, szóval sietnünk kellett.

- Oké, megvagyunk – szólalt meg egy pillanattal később Jake, mire azonnal mellettük termettem és talpra segítettem Embryt.

Mindenféle ellenérzés nélkül támaszkodott rám, akárcsak Jake-re, ami nem kerülte el a figyelmemet, de abban a pillanatban arra kellett koncentrálnom, hogy ellássam a sérülését.

- Hogy a fenében kerültél a fejünkbe? – kérdezte Jake menet közben.

- Majd később elmagyarázom – vágtam rá. – Most vigyük be Embryt.

Kedvesem bólintott, aztán már a házban is voltunk, ahol Kim és Rachel azonnal felugrottak, amint megláttak miket és egyszerre kiáltottak fel.

- Mi történt?

- Krisztusom…

- Rachel – néztem sógornőmre, miközben leültettük Embryt a kanapéra. – Láttam itt valahol egy elsősegély dobozt. Hová tettétek?

- Kint van az előszobában – válaszolta gondolkodás nélkül. – Máris hozom.

Azzal már el is szaladt és egy pillanattal később az orrom alá dugta a kötszerekkel, fertőtlenítővel és minden más hasznos dologgal teli dobozt.

- Tudod, hogy mit csinálsz? – kérdezte Seth a hátam mögül, mikor meg akartam fogni Embry lábát.

- Igen – bólintottam. – Nagyapa egy csomó mindenre megtanított. Például hogyan kell sínbe rakni egy törött lábat, amennyiben az jó helyen van.

Nem vártam következő kérdésre, hiszen a farkasság miatt a csont valószínűleg már elkezdett összeforrni, szóval sietnem kellett, ha nem akartam újra eltörni Embry lábát. Már amennyiben Jake-hez hasonlóan rosszul kezdene el összeforrni.

- Ez most fájni fog, de muszáj – néztem fel rá, mire bólintott és összeszorította a fogát.

Próbáltam óvatosan megfogni a törött részt, de ilyen esetben nem lehet elég óvatos az ember. Szegény Embry megvonaglott a kezem alatt, ahogy végigtapogattam a sípcsontját, de szerencsére nem kellett sokáig kínoznom. A csontok a helyükön voltak, nem volt nagy baj.

Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, ahogy a dobozban lévő merevítőért nyúltam.

- Minden rendben lesz – mondtam. – A csontjaid a helyükön vannak, és a gyors gyógyulásod miatt holnapra valószínűleg semmi bajod sem lesz – mosolyogtam fel rá. – De azért rögzítjük ma estére.

- Hihetetlen vagy! – szólalt meg Jake, miközben feltettem a merevítőt Embry lábszárára.

- Nagyapa hihetetlen – kacsintottam rá a vállam felett. – Tőle tanultam.

- Köszönöm – sóhajtott fel Embry, mikor kész lettem és fáradtan hátravetette a fejét a háttámlára, akárcsak Jake előző este. És ahogy kedvesem, ő is képes lett volna ott elaludni, de az nem lett volna túl szerencsés. Jake és Seth is így gondolhatták, mert óvatosan segítettek neki felállni és a szobájába kísérték, ahol párnával felpolcoltuk a lábát.

- Aludj egy kicsit – simogattam meg a haját, mintha egy kisfiú lett volna, és rá mosolyogtam. – Ha felébredsz, sokkal jobban fogod magad érezni.

Automatikusan a tenyeremhez dörgölte a fejét, mint akinek jólesik az érintés, majd egy pillanattal később elaludt.

- Nagyon köszönöm – ölelt magához Jake, amint becsuktuk magunk mögött az ajtót.

- Igazán nincs mit – bújtam hozzá, karjaimat a derekára fonva és végre megnyugodtam. Bár összecsapott ma egy őrült nőstény vámpírral, ismét visszatért hozzám. A lelkem végre megint teljessé vált és a szívem nyugodt, lassú dobbanásokkal jelezte, hogy minden rendben.

Pályázat - Démoni végzet

Sziasztok!

Már vagy ezer éve volt, hogy jelentkeztem Bells novella-író pályázatára. Sajnálatos módon a sok jelentkező közül rajtam kívül csak egyetlen lelkes író adta le időben a munkáját, így nem volt egy nagy verseny. A végeredményben így második helyezést értem el.

Viszont kíváncsi lennék a véleményetekre, szóval örülnék néhány kominak! :)

Két nap… Mindössze ennyit tölthettem vele, az éltemet mégis végérvényesen megváltoztatta. Ő egy csodálatos férfi, erős, szenvedélyes, lobbanékony, mégis gyengéd és figyelmes. Tudom, hogy sokan erőszakosnak és kegyetlennek tartják őt, de tévednek. A lelke tiszta, akár egy angyalé.

Nem tagadom, a múltban elkövetett rengeteg hibát, amit bárhogy próbált helyrehozni, már nem volt rá lehetősége. Azokat bántotta, akiket a legjobban szeretett ezen a világon. A lelkiismeret-furdalás – ami azóta is egyfolytában kínozza – arra késztette, hogy zárva tartsa a szívét, ne engedjen közel magához senkit, nehogy újra fájdalmat okozzon valakinek, vagy esetleg őt bántsák ismételten. Annyi szenvedés érte, amennyit nem sokan lennének képesek feldolgozni.

De honnan tudhatom én mindezt? Elmondta nekem… Abban a két napban, amivel megajándékozott, felfedte előttem lényének igazi valóját, mely csodálatosabb, mint azt valaha képzelnék róla.

Egy étteremben ismerkedtünk meg. A partnerem, aki elhívott vacsorázni, nem jött el. Nem mintha nagyon meglepődtem volna rajta. Felelőtlen, megbízhatatlan alak volt világ életében. Hogy miért fogadtam el a meghívást? Magam sem tudom. Talán csak adni akartam neki egy esélyt, vagy csak megsajnáltam, amiért az előző barátnője dobta… Nem tudom, bár ma már hálát adok neki azért, hogy felültetett, mert így megismerhettem Őt.

Emlékszem, magamban dühöngtem, átkoztam magam, amiért belementem ebbe a képtelen helyzetbe, miközben ezerszer fontosabb dolgom lett volna. Például a munka. Egy könyvkiadónál dolgoztam, mint szerkesztő és az asztalomon halmokban tornyosultak a jobbnál jobb kéziratok.

Épp azon tűnődtem, fizetek és hazamegyek, hogy belefojtsam magam valamelyikbe, mikor megállt az asztalom mellett.

- Megengeded, hogy leüljek? – kérdezte. Már a hangja is megnyerő volt. Akár a bársony, simogatta a lelkemet.

Kíváncsian pillantottam fel. Bennem rekedt a levegő, ahogy megpillantottam az arcát. Az a kifejezés, hogy jóképű, nem írja le rendesen a valóságot. Ő nem egyszerűen jóképű vagy helyes volt, hanem tökéletes. A nők megtestesült vágyálma, markáns állával, csodás ajkaival, jégkék szemével és kusza, de rendezett hajával, mely úgy csillogott a lámpa fényében, akár egy holló tolla.

Elégedett mosolyra húzta azt a csókolni való száját, mikor észrevette, hogy nem találom a szavakat, és válaszra sem várva, helyet foglalt velem szemben.

Fogalmam sem volt mit mondjak. A csend kezdett kínossá válni, miközben Ő megrögzötten bámult engem, azzal a pimasz vigyorral, amiről akkor még nem tudtam, hogy a későbbiekben meg fogja dobogtatni a szívemet.

- Felültettek? – kérdezte.

A hangom még mindig nem találtam meg, mintha valamiféle sokk ért volna. Hogy ne nézzen teljesen agyalágyultnak, erőltettem magam, hogy bólintani tudjak, így válaszolva.

- Mekkora barom lehet az a fickó – rázta meg a fejét. – Cserbenhagyni egy ilyen gyönyörű nőt… Örülnie kellene, hogy egyáltalán igent mondtál neki.

Azonnal elpirultam a bók hallatán, és lesütöttem a tekintetem. Mindig zavarba jöttem az ilyen helyzetekben, főleg akkor, ha egy élő félisten fürkészte minden mozdulatomat.

- Hogy hívnak? – kérdezett tovább.

Összeszedtem maradék tartásomat, és felnéztem rá. Nagy hiba volt. A vérem száguldani kezdett az ereimben, a fejem szédült és arra gondoltam feltekerték a fűtést az étteremben, ami elég röhejes lett volna, lévén, hogy nyár volt, mégis úgy éreztem, menten meggyulladok.

- Haylie… – nyögtem ki alig érthetően, mire felcsillant a szeme. Kicsit talán veszélyes is volt az a fény, és ahogy egyfolytában engem nézett, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé.

- Haylie… – ismételte meg, mintha csak ízlelgetné, aztán mosolya még szélesebbre nyílt, ezzel látni engedte hófehér fogait. – Nagyon szép név. Illik rád.

Megint elpirultam, de a hangommal már javult a helyzet és a tekintetét is álltam. –Köszönöm – válaszoltam. Épp meg akartam kérdezni az Ő nevét, de közbevágott.

- Mit szeretnél enni?

Keze már az étlapot tartotta, kíváncsian olvasta a kínálatot. Egy pillanatra nem tudtam mitévő legyek, aztán úgy döntöttem elég volt.

- Igazából nekem már mennem kell… – nyúltam a táskámért, ami a szomszédos széken volt, mikor ujjai a kezemre fonódtak. Azonnal megmerevedtem a mozdulat kellős közepén, szemeim tágra nyíltak a megdöbbenéstől és a jól eső érzéstől. Keze kicsit hidegebb volt, mint ahogy az ember feltételezné augusztus végén, de még így is kellemes.

- Töltsd velem ezt az estét… kérlek – mondta. Hangjából eltűnt a vagányság, ami egész végig jellemezte, helyette mintha kétségbeesést véltem volna felfedezni. Szemei is ezt tükrözték. Vágyat, hogy valakivel megoszthassa az idejét, hogy valaki odafigyeljen rá.

Képtelen lettem volna nemet mondani valakinek, aki ennyire vágyott a társaságra. Csak egy vacsora… Csak egy vacsora… – ismételgettem magamban, mint valami mantrát, aztán mély levegőt vettem.

- Rendben – leheltem, mert csak arra voltam képes. Valami megfogott benne, és nem értettem magamat. Sosem viselkedtem még ilyen felelőtlenül. Elvégre egy vadidegenről volt szó! Semmit sem tudtam róla, ennyi erővel akár sorozatgyilkos is lehetett volna. Engem mégsem érdekelt. Helyette elégedettség töltött el, mikor láttam megkönnyebbült arckifejezését.

Elengedte a kezemet, aztán visszatért az étlaphoz. Figyeltem őt, miközben olvasott. Tekintete éber volt, mintha mindenre figyelne, ami az étteremben zajlik, nem csak arra, ami a szeme előtt van. Furcsa volt és egyben feszült is lettem tőle, de eltemettem magamban az ellenérzést. Csak egy vacsora…

- Nem tudom, hogy vagy vele – szólalt meg egy perc csend után –, de én most szívesen ennék egy sajtburgert.

Meglepődtem, hogy itt adnak sajtburgert. Elég puccos hely volt, bár még sosem voltam ott korábban. Nyilván a fiatalabb korosztály kedvében akartak járni vele.

- Egyet értek – villantottam rá egy mosolyt, mire azonnal odahívta a pincért és leadta a rendelést.

Míg vártunk, hogy elkészüljenek a sajtburgerek, jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, mint például: mi a kedvenc könyvünk, milyen zenét szeretünk, ilyesmik… Tökéletesen feloldódtam a társaságában, bár még mindig zavarba jöttem átható tekintetétől. Bizonytalanságom palástolása érdekében, önkénytelenül csavargatni kezdtem kékesfekete hajtincsemet, ami az arcom mellett lógott, míg sötét, szinte teljesen fekete szemem le sem vettem róla, annyira megigézett eszményi valója.

Miután végeztünk igencsak gyerekes vacsoránkkal – mégis milyen felnőtt eszik egy ilyen helyen sajtburgert??? – rábeszélt, hogy menjünk el valahová, ahol lehet biliárdozni. Belementem.

Alig kétsaroknyira volt egy bár, ami elég szolid, nem túl forgalmas hely. A barátnőimmel mindig oda ültünk be, hogy levezessük a stresszt egy fárasztó nap után. A pultos már mosolyogva üdvözölt és kérdés nélkül a pultra tett két üveg sört. Pajkosan rám kacsintott, aztán az új barátom felé intett a fejével. Kicsit sem volt átlátszó. Megforgattam a szemem, aztán a biliárdasztalhoz sétáltunk, ami szerencsénkre szabad volt.

- Nem elég, hogy sört iszol, még biliárdozni is tudsz? – kérdezte az első lökésem után, amivel tökéletesen, profikat megszégyenítő módon tüntettem el a teli narancssárga tízest.

- Hát… – kacérkodtam a sör hatására –,… egy nőnek mindenhez értenie kell.

Felnevetett, hangja betöltötte a termet, néhányan még felénk is fordultak, de őt nem zavarta. Valamiféle eufórikus hangulatba kerültem ettől a hangtól. Olyan volt, mintha egy réten állnék és élvezném, hogy a lágy szellő az arcomat cirógatja.

Annyira a hatása alá kerültem, hogy a következő lökésem felért egy tökéletes katasztrófával, mire megjátszott nagyképűséggel, magabiztosan odajött hozzám, kezét arra a kezemre tette, amiben a dákót fogtam és olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletét az arcomon.

- Megmutatom, hogy csinálják a profik – suttogta a fülembe.

Hangja maga volt az érzékiség. Izmos hasa és mellkasa a hátamnak feszült, orromat betöltötte a világ legcsodálatosabb illata. A térdem megremegett, ujjaim, akár egy utolsó kapaszkodót a valósághoz, szorították a dákót.

Ám ahelyett, hogy az ütésre koncentrált volna, egyszerűen maga felé fordított, széles tenyerét az arcomra simította és megcsókolt. Puha ajkai először lassan kényeztették az enyémeket, aztán egyre mohóbb és mohóbb lett, miközben nyelve megállíthatatlanul simogatta az enyémet.

Egyik kezével beletúrt a hajamba, míg a másikkal szorosabban ölelt magához. Már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy minden izomkockát külön érezhettem a hasán. Teljesen elvette az eszem, így mikor vonakodva elhúzódott, csak zihálva voltam képes levegőt préselni a tüdőmbe. Csillogó szemei az enyémekbe mélyedtek, csak úgy égett bennük a vágy, míg mosolya olyan elégedettnek tűnt, amit képtelenség levakarni róla.

- Ez sokkal jobb volt, mint amilyennek elképzeltem, pedig elhiheted, hogy mióta megláttalak ott ülni egyedül az étteremben, csak ez jár a fejemben – mondta, mire elnevettem magam. Annyira képtelenségnek tűnt mindez. A józanabbik felem meg volt győződve róla, hogy ez valami átverés, talán az egyik barátnőm akar megtréfálni, vagy ez a kandi-kamera, de hogy igaz legyen… Lehetetlen.

Mielőtt még szavakba önthettem volna szkepticizmusomat, ajkai újra birtokba vették az enyémeket, és ismételten kifulladásig csókolt. Ezúttal, mikor véget vetett neki, már nem érdekeltek a reális dolgok, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mi mindent tartogat még a mai este.

Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy talán helytelenül cselekszem, de gyorsan kizártam az aggasztó gondolataimat és megkérdeztem nincs-e kedve feljönni hozzám. Tudom, így utólag visszagondolva, hatalmas butaság volt, de akkor nem érdekelt semmi más, csak az üres lakás, és mi ketten.

Meglepődik valaki, ha azt mondom, igent mondott? Szerintem nem. Én sem lepődtem meg. Egész lényéből sugárzott a szexualitás, de volt ott valami megmagyarázhatatlan veszély is, ami együttesen szinte ledöntött a lábamról már útközben.

Miközben gyalogoltunk, ujjaink összefonódtak, mintha csak egy pár volnánk, pedig erről szó sem volt. Mégsem akartam véget vetni neki. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy ő itt van, és nem eshet bajom. Biztonságban éreztem magam mellette. Jobban, mint eddig bárki mellett.

A lakásom nem volt messze. Alig tíz percet sétáltunk csak, és már otthon is voltunk. Az ajtó még be sem csukódott rendesen mögöttünk, már a karjában voltam. Csókolt, simogatott, ahol csak ért, és én egyre jobban kezdtem ismét elveszíteni a fejem, mikor hirtelen megállt. Sötét szemöldökét összehúzta, mintha valami aggasztaná, aztán hátrébb lépett.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Ez így nem jó… – fakadt ki. Nem kiabált, csak kicsit erélyesebb volt, mint amit addig hallottam tőle.

Az eszem azt mondta, küldjem el most azonnal, mert valami nincs rendben, míg a szívem azt tanácsolta próbáljak segíteni neki, mert megérdemli. Az utóbbira hallgattam.

- Mi nem jó? – kérdeztem tovább.

- Ez az egész – vágta rá. – Nem tudom tovább csinálni! Veled nem… Nem az vagyok, akinek gondolsz! Meg akarok megszabadulni ettől… Olyan régóta bennem van… Nem bírom már elviselni…

Nem értettem egyetlen szavát sem. Összefüggéstelennek tűnt számomra, mégis próbáltam odafigyelni, hogy minél többet megérthessek. Hosszú percek teltek el így, de nem jutottunk sokkal előrébb. Az egész helyzet olyan volt, mintha más nyelvet beszélnénk.

Közelebb léptem hozzá, kezemet a karjára tettem, mire olyan hirtelen fordult felém, ami megrémisztett. Valami nagyon nem volt rendben vele, de nem tudtam mi az. Aztán felnéztem az arcára és a vér megfagyott az ereimben. A szemei vérben úsztak, alatta véraláfutások csúfították el egyébként tökéletes arcát, de ami a legjobban megrémített, az az ajkai alól kilátszó hosszú szemfogak voltak.

Döbbenten ráztam a fejem. Képtelenség. Az nem létezik. Mégis, ott volt a szemem előtt, láttam, hogy mégis létezik. A sikoly, ami készülőben volt, hogy kitörjön belőlem, a torkomon rekedt. Talán véres volt a szeme, de erőszak és kegyetlenség helyett csak beletörődést és szégyent láttam bennük. Egy vámpír volt, aki segítségre és megértésre szorult és én nem lehettem olyan kegyetlen, hogy elküldjem.

Addig észre sem vettem, hogy ijedtemben elkaptam róla a kezemet. Most lassan, kissé remegve, de visszatettem rá, jelezve, hogy vele vagyok. A hatás azonnali volt. Szemei meglepetten kitágultak, és szemlátomást visszaváltozott azzá, aki volt. Eltűntek a véraláfutások, a szemfogak és a tekintete is újra tiszta volt, akár az óceán vize.

Hosszú beszélgetés vette kezdetét, elmondott mindent a vámpírokról, hogy hogyan élnek, milyenek. Elmesélte hány embert ölt meg, hogy oltsa a szomját, mennyi rosszat tett, és hogy mennyire bánja őket. Mesélt a vámpírok különleges képességről, amivel ki tudják törölni az emberek emlékeit és mesélt a gyengeségeikről is. A vasfűről, ami meggyengíti és a Napról, ami megöli őket. Meghatott az őszintesége, ahogy megajándékozott a bizalmával és beavatott a legbelsőbb titkaiba is. Bármit kérdeztem, válaszolt. Azonnal, hezitálás nélkül. És tudtam, hogy még mindig biztonságban vagyok. Meg sem fordult a fejemben, hogy ha elmegy, én meghalok. Elismerem, logikus lépés lett volna, hogy védje a titkait, mégis biztos voltam benne, hogy ez nem fog megtörténni.

Ez az elgondolásom vezetett végül oda, hogy újra megcsókoljam. Nem féltem a fogaitól, sem az erejétől. Bíztam benne és őrülten kívántam. Nem is kellett neki sok biztatás, a következő pillanatban már az ágyamban találtam magam, hátam alatt éreztem a matracot és a párnát, míg fölöttem a világ legcsodálatosabb férfija nézett engem, mintha még soha életében nem látott volna fehér embert.

- Gyönyörű vagy – mondta, mire feljebb emeltem a fejem. Érezni akartam csókjának fenséges ízét, szükségem volt rá.

Kezei bejárták a testem, nem maradt olyan pont, ahová ne jutottak volna el, de én egyáltalán nem bántam. Minden kellett, amit csak adni tudott. Így egyáltalán nem ellenkeztem, mikor elkezdett kifejteni a ruháimból. Először csak a pólómtól és a nadrágomtól szabadított meg, aztán már fehérnemű sem volt rajtam. Szíves-örömest viszonoztam neki ezt a szívességet, amivel szemem elé tárult egy tökéletes férfitest. Izmai szépen kidolgozattak voltak és csak úgy vibráltak a szenvedélytől. Bőre maga volt a bársony, képtelen voltam betelni vele. Kezeim bejárták a hátát és a mellkasát, miközben nyelveink örömtáncot jártak.

Lángoltam minden tagomban, akartam őt, méghozzá azonnal. Ő is így lehetett ezzel, mert épphogy megmozdítottam a csípőm, máris egymásba forrasztotta a testünket. Sosem éreztem ehhez foghatót. Maga volt a mennyország, ahogy egyre gyorsuló mozdulatokkal szeretkeztünk, és mikor átléptem a gyönyör kapuját, végtelen szabadság kerített a hatalmába. Azt akartam, hogy sose érjen véget, mégis örültem, mikor kinyitottam a szemem. Ott volt fölöttem, alig néhány centire egy angyal, aki elégedetten, sőt mi több, boldogan nézett le rám és óvatos csókot lehelt a számra, ami többet mondott minden szónál.

Az ezt követő másfél napban talán, ha egy órára kiszálltunk az ágyból. Nem akartuk elrontani a pillanatot. Olyan volt az egész, mint egy álom, míg vasárnap este fel nem ébredtem és ő nem volt mellettem. Már hozzászoktam ölelő karjához, amivel magához szorított alvás közben. Ám most nem volt ott. Helyette az ágy végében állt, teljesen felöltözve, útra készen.

- Hová mész? – kérdeztem azonnal. Felültem, és a takarót magam elé szorítottam.

- El kell mennem – válaszolta félvállról. Ismét magába zárkózott, jöttem rá egy pillanat alatt. Nem hibáztattam, a régi szokásokat nehéz levetkőzni, mégsem akartam, hogy elmenjen.

- Vissza fogsz jönni? – Éreztem, hogy szemeimet elfutják a könnyek.

Egy pillanatra mélyen sötét szemembe nézett, már azt hittem az emlékeimet akarja kitörölni, aztán megszólalt. – Nem.

Ettől tartottam végig. Hogy csak úgy elmegy. De ismertem már annyira, hogy tudjam a könyörgéssel, nem megyek semmire. Így nem is tettem. Némán, az ajkamba harapva tűrtem, hogy könnyeim végigfolyjanak az arcomon. Odajött hozzám, lehajolt és csókot nyomott a homlokomra. Ez volt nála a legnagyobb köszönet kifejezése. Aztán elindult kifelé.

Néztem széles vállát, formás fenekét, kecses járását, ami egy ragadozóra emlékeztetett és rájöttem, beleszerettem. És akkor ott, abban a fél másodpercnyi időben hirtelen bevillant valami, ami egész hétvégén elkerülte a figyelmemet.

- Mi a neved? – kérdeztem, épp mikor kinyitotta az ajtót.

Félig visszafordult, ajkain ismét feltűnt az a pimasz vigyor, amitől a szívem olyan vágtába kezdett, hogy azt hittem menten szívrohamot kapok. Csillogóan jeges szemeit utoljára még az enyémekbe fűzte, aztán válaszolt.

- Damon Salvatore – azzal kilépett az ajtón és vele együtt az életemből is.

  

23. fejezet - Farkas-büszkeség

Sziasztok!

Íme a következő fejezet! :)

Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat! :P

A csendet, melyet Paul hagyott maga után, Jake szakította meg. Hátrafordult felém, aggodalmas arccal a karjába vont, ám én túl zsibbadt voltam ahhoz, hogy érezzem a belőle áradó nyugalmat és biztonságot. Egyszerűen képtelen voltam elhinni. Azok után, hogy így kiadtam magam Paulnak és mindenki másnak, aki körülöttünk volt, ilyen csúnyán a lelkembe gázolt alig néhány szóval.

- Minden rendben lesz – suttogta a fülembe szerelmem.

Kezem gépiesen mozogva a derekára siklott, így éreztem az enyhe remegést az izmaiban. Őt is hideg zuhanyként érte Paul kifakadása, ahogy a többieket is.

Döbbenetem ködén keresztül láttam Rachel könnyes tekintetét, valamint Kim ijedt, falfehér arcát. Szerencsére Claire már nem volt ott. Hogy Quil mikor vitte vissza a házba, azt nem tudom, észre sem vettem távozásukat, de örültem neki, hogy a kislány nem látta és nem hallotta mindazt, ami elhangzott.

- Seth, Embry – szólalt meg Jake alig néhány másodperc múlva. – Menjetek utána.

A két megszólított, nem késlekedett, azonnal a fák közé vetették magukat, ahol aztán feltehetően levetkőztek és Paul nyomába eredtek. El sem tudtam képzelni mi fog ezek után történni. Csak abban voltam biztos, hogy már semmi sem lesz a régi. Hogy is lehetne az? Paul – ha lehet - még jobban gyűlölt, mint eddig, és szinte mérget vettem volna rá, hogy képtelen lesz megmaradni a közelemben. Még az is megfordult a fejemben, hogy haza kell mennem, még azelőtt, hogy befejeznénk a felújítást.

- Annyira sajnálom – lépett mellém Rachel és gyengéden lefejtette rólam Jake karját, hogy átölelhessen. Hogy engem akart-e vigasztalni, vagy neki volt szüksége vigaszra, azt nem tudom. Talán mindkettő. Éreztem sós könnyeinek illatát, ami csak még jobban összetörte a szívem. Sosem akartam neki fájdalmat okozni…

- Én sajnálom – suttogtam elcsukló hangon.

- Nem te tehetsz róla! – szorított magához sógornőm. – Paul nagyon önfejű, előbb cselekszik, és csak utána gondolkozik. Hidd el, bocsánatot fog kérni tőled. Meg fogja bánni, hogy ilyeneket mondott.

Aranyos volt Rachel-től, hogy így gondolta, de biztos voltam benne, hogy téved. Paul nem az a fajta, aki csak úgy, hipp-hipp bocsánatot kérne. Főleg nem tőlem, egy vámpírtól.

- Az tuti, hogy bocsánatot fog kérni, még ha ki is kell vernem belőle! – morrant fel Jacob és már indult is az erdő felé.

Gyorsan kibontakoztam Rach öleléséből, hogy visszatartsam szerelmemet. Elkaptam a karját, megállásra késztetve.

- Ne! – néztem rá könyörgő szemmel. - Nem verekedhetsz össze a testvéreddel miattam!

- Mindennek van határa, Kendie! – Sötét tekintete szinte lángolt a dühtől, mely elhomályosította ítélőképességét.

- Paul a testvéred – ismételtem meg. – Nem verekedhetsz vele!

Egy percig csak néztünk egymásra, aztán Jake szólalt meg:

- Rendben – sóhajtott fel. – Nem fogok verekedni vele, csak elbeszélgetünk.

Ez már egy fokkal elfogadhatóbban hangzott, de még nem voltam teljesen meggyőzve.

- Megígéred, hogy nem fogsz nekiugrani?

Ismét nem válaszolt azonnal. Kellett egy kis idő, amíg lenyugtatta magát.

- Megígérem!

- Oké – engedtem el a karját, hogy aztán végignézzem, ahogy ő is eltűnik a fák között.

Amint egyedül maradtunk, Rachel megfogta a kezem és Kimékkel együtt visszasétáltunk a házba. Claire és Quil a konyhában voltak, épp jégkrémet ettek – valószínűleg Quil így akarta elterelni a kislány gondolatait a kinti dolgokról.

- Mi történt? – csillant fel a gyermeki szem, amint meglátott minket.

- Csak egy kis nézeteltérés – mosolygott rá Rachel és megpuszilta a feje búbját. Aztán a hűtőhöz ment, két nagy dobozos jégkrémet és néhány kanalat vett elő, majd letelepedett az asztalhoz és rávetette magát az édességre.

- Nem csatlakoztok? – kérdezte, fejével a kanalak felé intve. – Megnyugtatja az idegeket – mosolygott rám szomorkásan.

Nem hallottam még ilyesfajta nyugtatóról, de nem is hangzott olyan rosszul. És már az első falat után be kellett látnom, hogy igaza van. Tényleg jobb volt. A hideg elvonta a figyelmem, a csokis íz pedig betöltötte minden érzékemet, még a külvilág is megszűnni látszott egy pillanatra. Rachel és én osztoztunk az egyik dobozon, míg Jared és Kim a másikon.

Claire-nek szokás szerint rengeteg kérdése volt, de szerencsére nem engem nyaggatott vele. Észrevette, hogy hiába próbálkozik, én meg sem hallom szavait, így a többieknek rágta a fülét, akik bár kissé kiszínezve, de elmesélték neki, hogy mi történt kint.

Eközben én egyre csak azon gondolkodtam mi lesz ezek után. Hogyan fog alakulni az életünk, és mit csinálhatnak most a fiúk az erdőben. Reménykedtem benne, hogy Seth-nek és Embry-nek van annyi esze, hogy közbelépnek, ha nagyon eldurvulna a helyzet és nem engedik, hogy Jake és Paul kárt tegyenek egymásban vagy esetleg magukban.

Szinte évszázadoknak éltem meg azt a körülbelül negyed órát, amíg várakoztunk. A jégkrém közben elfogyott – életemben nem ettem még ennyit egyszerre. Ujjaimmal türelmetlenül doboltam az asztalon, majd felugrottam a székről, mikor meghallottam a közeledő lépteket. Nem volt kétséges, Jake az. Egy mérföldről felismertem volna. De nem volt egyedül. Füleltem egy fél pillanatig, összeszorult torokkal, hogy esetleg Paul van vele, majd megkönnyebbülten kifújtam a levegőt: Seth volt.

- Mi történt? – kérdezte Rachel, amint a fiúk beléptek. – Hol van Paul?

- Kicsit egyedül szeretett volna lenni, de Embry vele maradt – válaszolta Jake. – Ne aggódj miatta, nincs semmi baja.

- És neked? – Fürkészve vizslattam a testét, sérülés után kutatva, de szerencsére nem találtam semmit.

- Nekem sem – mosolygott rám. – Gyere, sétáljunk egyet.

Készségesen elfogadtam a felém nyújtott kezet, majd elhagytuk a házat. Ismét a tó felé indultunk, csendben, a gondolatainkba mélyedve lépkedtünk egymás mellett, egészen addig, míg el nem értük a vizet.

- Nagyon sajnálom, ami történt! – szólalt meg Jake gondterhelt hangon.

- Nem te tehetsz róla – néztem fel rá. – Minden miattam van, az én hibám volt.

- Paul emlékeiben láttam mi történt és mit hallott meg – mondta a fák felé pillantva, mintha visszaidézné a látottakat. – Már régen el kellett volna mondanom neked mindezt, de attól féltem, kiborulnál rajta és magadat hibáztatnád, miközben te nem tehetsz semmiről. – Felém fordult, mélyen a szemembe nézett. – Mert ezt meg kell értened! Nem a te hibád!

- Nem értünk egyet! – vágtam rá talán túl hevesen, pedig igazából magamra voltam dühös, nem Jake-re. – Ha én nem lennék, ha nem döntök úgy, hogy jöjjünk vissza, akkor ez az egész nem így alakul. Paul simán feladhatta volna az alakváltást és lehetnének gyerekeik Rachel-lel. De amíg mi, a családom itt vagyunk, addig ez nem fog megtörténni. Viszont ha elmegyünk, és te velünk jössz, akkor meg téged teszlek boldogtalanná, mert el kell hagynod a családodat. Érted a dilemmát? Ezek után mond azt, hogy nem az én hibám!

- Valamikor úgy is el kell mennünk innen. – Hangja szelíd volt, meggyőző. – Azt, hogy ez mikor történik meg, még nem tudom és nem is érdekel. Ahogy Rachelt sem. Persze, szeretne gyereket, de fiatal még és úgy gondolja, ráérnek. Még össze sem házasodtak. Mire odajutnak, addigra amúgy is el kell majd mennünk, amit én egyáltalán nem bánok.

- De itt a családod, az apád, a testvéreid, az életed…

- Ez igaz, de a jövőm csak melletted van – fogta meg az arcom mindkét, tűzforró tenyerével, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Csak rád van szükségem az élethez.

Szemeim könnybe lábadtak ettől a szívszorító vallomástól és magam sem értem miért, de abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Hogy a dolgaink helyre fognak jönni és minden úgy alakul majd, hogy az mindenkinek kedvező legyen.

A csók után, amit váltottunk, kedvesem mellkasára hajtottam a fejem, élvezve, hogy átölel és biztonságban tart.

- Mi lesz most? – törtem meg a csendet kis idő elteltével. – Hazamegyünk?

- Haza akarsz menni? – kérdezett vissza.

- Nem, ha nem muszáj – válaszoltam őszintén.

- Semmit sem muszáj – simogatta a hajamat.

- De Pault zavarni fogja a jelenlétem. Nem akarom neki még jobban megnehezíteni a helyzetet.

- Hogy tudsz azok után, ami történt, még aggódni érte? – nevetett fel Jake, bár ebben a nevetésben nem volt túl sok vidámság.

- Ő is fontos nekem – mondtam. – Miattad és Rachel miatt. Nem gyűlölöm őt, még csak nem is haragszom rá. Még meg is értem valamilyen szinten. Bevésődött Rach iránt és mindent meg akar neki adni, amivel boldoggá teheti, de miattunk nem tudja. Ettől bárki elvesztené a fejét.

- Úgy beszélsz, mintha tudnád milyen ez az egész bevésődés dolog.

- Csak el tudom képzelni, hogy milyen lehet. Ha én nem tudnálak boldoggá tenni valaki miatta, én is kiakadnék.

Hangos torokköszörülés hallatszott Jake háta mögül, mire azonnal szétrebbentünk. Jacob megpördült, hogy eltakarjon az esetleges támadótól, de csak Paul volt az. Néhány méterre állt előttünk, egy rövidnadrágban, amit valószínűleg a házban kapott magára, mivel az átváltozása során leszakadt róla minden ruhadarabja. Arckifejezése még mindig dühösnek tűnt, de izmai már nem remegtek. Összevont szemöldökei alól nézett minket, miközben úgy tűnt keresi a szavakat.

- Paul… - suttogtam alig hallhatóan, de hozzá azért valószínűleg eljutott a hangom, mert egyenesen a szemembe nézett. Furcsa volt a látvány, mert sötét tekintetében már nem izzott gyilkos indulat irányomba, mindössze csak ellenszenvet láttam benne. És ezt már haladásnak könyveltem el.

- Nem kérek bocsánatot, azért amit mondtam – jelentette ki keményen, mire Jake tetőtől talpig megremegett. Tenyeremet a hátára simítottam, hogy lenyugtassam, de ezúttal ez nem használt.

- Azt hittem megbeszéltük! – csattant fel.

- Abban egyeztünk meg, hogy átgondolom! – vágta rá Paul, majd visszafordult felém. –Megpróbállak elviselni a jövőben, főleg Rachel miatt, de kedvelni sosem foglak.

Azt hiszem ezen meg kellett volna sértődnöm, hiszen az előítélete miatt elkönyvelte magában, hogy már pedig én nem érdemlem meg azt, hogy emberszámba vegyen, de mégsem tudtam emiatt neheztelni rá. Hiszen ez már most több volt, mint amit valaha kinéztem volna belőle. Csakhogy Jake nem így gondolta.

- Paul! – emelte fel a hangját ismét.

- Ne, Jake! – szólta közbe, mielőtt ismét veszekedéssé fajult volna a dolog. – Nincs semmi baj! – mondtam, majd ismét Paul-ra irányítottam a figyelmemet. – Nekem csak az számít, hogy tudjunk egymás mellett élni konfliktusok nélkül.

Paul, mintegy jelzésként, hogy egyetért, biccentett, aztán határozottan hátat fordított és elsietett a ház felé.

- Miért voltál ilyen megértő vele? – követelt választ Jake még mindig remegve.

- Mert már ez is nehezére esett és nem akartam még jobban elmérgesíteni a helyzetet – válaszoltam. – Ahogy mondtam, csak az a fontos, hogy elviseljük egymást. Nem kell szeretnie.

- Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes vagy tekintettel lenni a büszkeségére – csóválta meg a fejét.

- Farkas büszkeség – vigyorogtam rá, majd a víz felé kezdtem húzni.

Így, hogy már rendeződtek a dolgok, kedvezőbben is, mint azt álmomban reméltem volna, ismét hatalmába kerített a boldogság, amit délelőtt éreztem, mikor lejöttünk strandolni.

Derékig a vízbe gázoltam – még jó, hogy azóta is a fürdőruhámban voltam -, és fröcskölni kezdtem Jake-et, amit persze nem hagyhatott megtorlatlanul. Karjai körém fonódtak, és már a víz alatt is találtam magam, ahogy rám vetette magát. Ez a civakodós játék folytatódott egy ideig, aztán mikor kezdtük megunni, Jake egyre beljebb húzott a tó közepe felé.

- Hová megyünk? – kérdeztem, mikor már majdnem a túlpartnál jártunk.

- Majd meglátod – kacsintott rám, ami valóságos vágtára késztette a szívemet.

Hagytam magam, had vigyen oda, ahová csak akar. Vele bárhol biztonságban éreztem volna magam, még a világ végén is.

Miután kiértünk a vízből, Jake a karjába kapott, amit egy halk sikkantással fogadtam.

- Nem szeretném, ha felsértenéd a lábad – magyarázta, meglepett tekintetemet látva.

Önkénytelenül is megforgattam meztelen bokámat, amin valóban nem volt se papucs, se cipő, ám ez nekem nem jelentett volna gondot.

- Félig vámpír vagyok – emlékeztettem. – Nem hinném, hogy akad itt olyasmi, ami kárt tehetne bennem.

- Mi lenne, ha egyszerűen csak hagynád, hogy vigyelek? – kérdezte Jake feltűnő szemforgatás kíséretében, mire buta kislánynak éreztem magam, aki nem veszi észre a nyilvánvaló dolgokat sem. Hiszen már az első pillanatban leeshetett volna, hogy szerelmem nem csak puszta elővigyázatosságból tart a karjában olyan gyengéden, mintha törékeny virágszál lennék. Így hát hagytam, hogy vigyen, szorosan hozzábújtam, élvezve a forróságot, ami áradt belőle.

Az út nem tartott sokáig. Olyan tíz percet gyalogolhatott az erdő sűrűjében, mikor lágy vízcsobogás hangja ütötte meg a fülemet. Újabb néhány perc múlva pedig egy kis vízesésnél lyukadtunk ki. Körülbelül négy-öt méterről zuhoghatott egy keskeny kis folyóba, ami épp az ellenkező irányba folydogált, mint amerről jöttünk. A vize - hasonlóan a tóhoz, ami a nyaraló mellett volt -, makulátlanul tisztának tűnt. Szinte már hívogatott, hogy merüljek el benne.

- Ez fantasztikus! – lelkendeztem.

Jake arcán elégedett mosoly ült, mintha csak megnyerte volna a lottó főnyereményt, mindössze azért, mert engem boldognak látott.

- Gondoltam, hogy tetszeni fog.

- Még szép, hogy tetszik! – vágtam rá nevetve. – Köszönöm, hogy elhoztál ide.

Lágy csókot leheltem a szájára, amit készségesen viszonzott is, majd lassan beleereszkedtünk a vízbe. Hidegebb volt, mint a tó, valószínűleg a fák lombkoronái miatt, amik messze benyúltak a folyó fölé és elállták a napsugarak útját, de ez egyikünket sem zavart igazán. Jake forrósága amúgy is egy-kettőre felmelegítette körülöttünk a vizet.

Szerencsére a sodrás nem volt gyors, bár nem hiszem, hogy képes lett volna elsodorni minket, mindenesetre kényelmesnek éreztem a lassú cirógatást, miközben Jake kieresztett a karjából. A lábam nem ért le, ahogy Jake-é sem - őrületesen mély lehetett.

Pancsoltunk egy kicsit ismét, de már közel sem olyan gyermeki módon, mint korábban. Talán a tudat tette, hogy egyedül vagyunk, de valamiért összerándult a gyomrom és a pulzusom is az egekben volt – már hozzám képest az egekben.

- Hogy találtál rá erre a helyre? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem kusza reakcióimról.

- Első este, mikor körülnéztem, meghallottam a vízcsobogást és kíváncsi lettem.

- És azóta képes voltál magadban tartani ezt az információt? – húztam össze a szemem játékosan.

- Meg akartalak lepni vele – jött közelebb hozzám. Már alig karnyújtásnyira volt csak tőlem és azon kaptam magam, hogy majd’ meghalok azért, hogy ismét a karjába vegyen. Egyszerűen éreznem kellett a testét, amint az enyémhez simul. Muszáj volt.

Szívem – vagy talán testem – parancsa elég egyértelmű volt, aminek nem is tudtam volna és nem is akartam ellentmondani. Odasiklottam hozzá, karomat a nyaka köré fontam és a füléhez hajoltam.

- Sikerült meglepned – suttogtam, magam sem tudom honnan jött érzékiséggel, mire egész testében megborzongott és szorosan magához ölelt. Mellkasunk egymáshoz simult, minden izomkockát külön éreztem a hasán, ám valamiért még közelebb szerettem volna kerülni hozzá. Még mindig nem volt elég.

Ajkaink összeértek, finoman bebocsátást kérve és mikor nyelvünk találkozott, elszabadultak az érzések. Szenvedélyesen, szinte már vadul csókolóztunk, kapkodva, mintha csak attól félnénk, hogy mindjárt vége szakad a pillanatnak. Lábaim automatikusan a derekára kulcsolódtak, szorítottam magamhoz, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg fájdalmat okozhatok neki, csak az számított, hogy az enyém legyen, hogy egyek legyünk.

Jake, mint aki átérzi a bennem dúló vágyakat, megfordult - engem magán tartva -, és elindult a part felé, miközben egy pillanatra sem szakítottuk meg a csókunkat. Egy másodpercre elgondolkoztam azon, hogy hová is tartunk egészen pontosan, de a gondolat amilyen gyorsan jött, úgy ki is repült a fejemből, hogy átvegye helyét a vörösen izzó vágy, mely már minden tagomban ezer fokon lángolt, beteljesülésért könyörögve.

Vörös Pöttyös!

Sziasztok!

A Vörös Pöttyös kiadó egy felhívást tett közzé a Facebook-on, miszerint ha valakinek van egy kézirata, ami véleménye szerint kiadásra kész és az olvasóknak is tetszene, az iratkozzon fel.
Én is feliratkoztam, Czebe Erika néven - ugyanis így hívnak. :D

Belinkelem ide, hátha érdekel valakit.
Ha van olyan ismerősötök, akinek a könyvét szívesen olvasnátok, őt is ajánlhatjátok! :P

http://www.facebook.com/vorospottyos/posts/154501487951806

Üdv, Zoe

22. fejezet - Paul

Sziasztok!

Meghoztam azt a fejezetet, amire azt hiszem mindenki - aki olvassa A farkas hercegnőjét -, legalább ezer éve vár! :P Nekem személy szerint ez a kedvenc fejezetem, ezért megkérnék mindenkit, aki elolvassa, írjon róla néhány szót, hogy mit gondol, mit érez!

Előre is nagyon köszönöm és remélem nektek is legalább annyira fog tetszeni, mint amennyire nekem! :D

Reggeli után Rachel kitalálta, hogy menjünk le a tóhoz, ami a ház mögött terült el. A szobánkból tökéletes rálátás nyílt, így minden szabad pillanatban, amikor nem a felújításban vagy esetleg a konyhában segédkeztem, akkor az ablaknál álltam és csodáltam a napfény játékát a vízen. Ilyenkor elmerengtem az életemről, a jövőről, ami megannyi meglepetést tartogatott még számomra, számunkra – mert már egy személyként gondoltam Jake-re és magamra.

Szerettem volna lemenni a többiekkel, de tudva, hogy a szomszédos nyaralókban is vannak néhányan, nem tartottam a legjobb ötletnek.

- Miért? – kérdezte Rachel meglepetten, mikor felvetettem, hogy inkább a házban maradnék.

- Mert nem vagyunk egyedül a hegyen – válaszoltam.

- Nem hiszem, hogy értem mire akarsz kilyukadni – húzta össze a szemöldökét, mint aki erősen tör a fejét közben. Jake is hasonlóan nézett rám nővére mellett állva.

- Hét ágra süt a nap, és kicsit feltűnő lennék a csillogó bőrömmel – mutattam rá a nyilvánvalóra, mire eltátották a szájukat.

- Erre nem is gondoltunk! – csapott Jake a homlokára.

- Ti talán nem, de én igen! – csendült fel a lépcső felől Kim nevetős hangja.

Hátrafordultam hozzá. Egy krémszínű flakont tartott a kezében, ami első ránézésre testápolónak tűnt.

- Mi ez? – lépett mellé Rachel érdeklődve.

- A megoldás Kendie kis problémájára – kacsintott rám, majd felemelte a flakont, hogy elolvashassam az aranyszínű írást. Tátva maradt a szám a megdöbbenéstől.

- Csillogó napolaj? – kérdezte Rachel helyettem. Nevetett és a fejét ingatta jobbra-balra hitetlenkedésében. – Hogy ez nekünk nem jutott eszünkbe…

- De nekem igen! – vágta rá diadalittasan Kim. – Tudtam, hogy szükség lehet rá, amikor Jared mondta, hogy te is jössz – nézett egyenesen a szemembe. – Bekenjük magunkat, és hasonlóan fogunk kinézni, mint te, így senki sem foghat gyanút.

- Én… - dadogtam. – Nem is tudom… mit mondjak…

- Talán, hogy köszi? – kacagott fel Alice-t megszégyenítő csilingeléssel.

- Köszi – nevettem én is. – De hogy jutott eszedbe egyáltalán?

- A fürdőruhámat kerestem, hogy bepakoljam, és a kiruccanáson járt az eszem, mikor beugrott, hogy csillog a bőröd a napfényben és ebből még lehetnek bonyodalmak, szóval idefelé jövet megálltunk Forks-ban és gyorsan megvettem ezt – lóbálta meg a kezében tartott „életmentő” napolajat.

- Szóval ezért szaladtál be a szupermarketbe? – jelent meg Jared is, karjait Kim dereka köré fonva. Szemei szerelemtől és büszkeségtől izzottak.

- Aha – vigyorgott kedvesére barátnőm, mire egy szenvedélyes csókot kapott.

- Most már nincs akadálya, hogy velünk gyere – csúsztatta a kezét a hátamra Jake, amit egy széles, boldog mosollyal jutalmaztam, majd felszaladtam átöltözni.

Ahogy sejtettem, a bőröndömben találtam fürdőruhát, egészen pontosan hármat. Alice pakolt be nekem, így nem voltam meglepődve előrelátásán. Az első ruhadarab, ami a kezembe került egy fehér, egyrészes, szép, de igencsak átlátszó darab volt, amit azon nyomban leszavaztam és már nyúltam is a másodikért. Ez „jobb” volt, mint az előző; konkrétan alig takart volna valamit, ha hajlandó vagyok felvenni. Az alsó része még zsebkendőnek sem ment volna el, annyira apró volt, a felsőről pedig ne is beszéljünk.

Kezdeti örömöm, amit Kim kedvességének köszönhettem, kezdett jócskán alábbhagyni, mikor kézbe vettem a harmadikat. Ez sötétkék volt, szintén kétrészes, de szerencsére közel sem olyan kihívó, mint az előzőek. A bugyi rész tökéletesnek tűnt, épp annyit mutatott meg belőlem, amennyit feltétlenül muszáj volt; a felső pedig bár mélyen dekoltált volt, inkább hasonlított egy toppra, mint bikinire. A hasam közepéig ért, szorosan rám feszülve, kiemelve ezzel az alakomat. Nem voltam tőle nagyon elragadtatva, hiszen nem volt szokásom a magamutogatás, de mérföldekkel jobban éreztem magam ebben, mint az előzőekben, így emellett döntöttem.

Mielőtt lementem volna, még felkaptam egy rövidnacit – nem akartam „bugyiban” gyalogolni. A hajamat leengedtem, és csak a telefonomat csúsztattam a hátsó zsebembe, minden mást a szobában hagytam.

A nappaliban a fiúk már indulásra készen várakoztak – jobban mondva csak a „lányos” fiúk. Seth és Embry már előre mentek, lévén, nekik nem kellett kire várni.

Jake tekintete többet árult el valódi gondolatairól, mint bármely szó, mellyel dicsérhetett volna. Szemei elkerekedtek, mikor megpillantott, szája tátva maradt és nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy nagyot nyelt, ahogy végignézett alig takart testemen.

Izgatottság vonult végig rajtam, ahogy elképzelem, mi járhat most a fejében. Nőként tekintett rám, abban biztos voltam, és reméltem, hogy olyan nőnek lát, amilyennek abban a pillanatban éreztem magam: gyönyörűnek, magabiztosnak és kívánatosnak, aki bármelyik férfit megkaphatja, akit csak szeretne… Hogy honnan jött ez a hirtelen vágy és megmagyarázhatatlan gondolat? Fogalmam sincs és nem is foglalkoztam vele túl sokáig. Kiélveztem a pillanatot ameddig csak lehetett, aztán odasétáltam Jake-hez.

- Káprázatos vagy – suttogta rekedten, mire nem bírtam visszafojtani az elégedett mosolyomat. Épp ezt szerettem volna hallani.

- Köszönöm – simítottam szájára egy óvatos puszit.

- Mi tart ennyi ideig? – kiáltott fel Paul türelmetlenül a bejárati ajtó mellett állva.

- Egy pillanat! – hallatszott Rachel nevetős hangja. Úgy tűnt őt egyáltalán nem zavarja kedvese mogorvasága.

A többi farkas arcán nyomát sem láttam Jake elragadtatottságának, amikor rám néztek. Ilyen tehát a bevésődés – jöttem rá. Nem nagyképűség, de tényleg mesésen festettem ebben a fürdőruhában, amiben valószínűleg még a legszerelmesebb férfi is megbámult volna. De nem egy bevésődött farkas… Ők csak az univerzumuk közepét látták, csak az az egyetlen lány számított nekik…

És miközben ezen töprengtem, rádöbbentem valamire. Hiába állt körülöttem Jake-en kívül még három, igencsak jóképű, duzzadó izomzattal megáldott fiatal férfi, én csak Jacob-ot láttam. Csak az ő közelségére vágytam, hogy ő érintsen meg és őt érinthessem meg. A többiek semmit sem mozgattak meg bennem. Olyan volt… mintha magam is bevésődtem volna Jake iránt, és csak ő létezett a számomra…

Megráztam a fejem, hogy az értelmetlen gondolatokat kizárjam, aztán kézen fogtam Jake-et és a kijárat felé indultam.

- Majd utolérnek minket – mondtam.

Kedvesem nem tiltakozott, élvezettel fűzte össze ujjainkat és lépkedett mellettem az ösvényen, ami egyenesen a tóhoz vezetett.

- Szívem szerint most rád adnék egy pólót –motyogta Jake alig hallhatóan, de hála a vámpírhallásnak, nem kerülte el a figyelmemet.

- Tessék? – nevettem fel. – Miért?

- Mert annyira mély a kivágás a felsődön – húzta össze a szemöldökét.

- Nem tudom, miről beszélsz – adtam az ártatlant.

- Méghogy nem tudod! – csóválta meg a fejét. – Ha bárki meglát ebben, képtelen lesz levenni rólad a szemét…

- Tényleg? – vágtam csodálkozó arcot és egyenesen a szemébe néztem. – Akkor azt hiszem, ma elkerülöm Kimet és Rachelt is.

Láttam, hogy elfojt egy nevetést, aztán komolykodva folytatta.

- Ez kínzás a férfiember számára.

- Rettenetesen sajnálom! – vágtam rá még játszva a szerepemet, de a végére nem bírtam tovább és kitört belőlem a nevetés, amiben Jake is csatlakozott hozzám.

- Milyen jó kedvetek van! – kiabált utánunk Kim, aki Jared-del – ki mással -, kézen fogva siettek, hogy beérjenek minket.

- Szép az idő és szép az élet! – kiáltottam fel magamat is meglepve lelkesedésemmel.

- Ámen! – kacagta Kim hasonló intenzitással, majd amint utolértek minket, belém karolt szabad kezével és így folytattuk utunkat.

A tó kristálytiszta volt. Olyannyira, hogy még a vámpírlátásommal sem vettem benne észre semmi szennyeződést. Mint azokban a filmekben a tenger, ami hajótöröttekről szól, és olyan szigetekre kerülnek, mint ahol felnőttem. Ott is legalább ilyen gyönyörű volt a víz, amiben napjaim felét töltöttem. A víz elengedhetetlen kellékévé vált az életemnek. Nem is tudom, hogyan bírtam ki nélküle az elmúlt hónapokban, mióta eljöttünk a mi kis paradicsomunkról.

Amint leértünk, ledobtuk a felesleges ruhadarabokat és már be is vetettük magunkat a frissítő vízbe. A nap épp a tetőpontján állt, amitől bőröm, akár a csiszolatlan gyémánt, csillogni kezdett, akárcsak Kimé, Claire-é és Rachelé, akik mindannyian bekenték magukat a vízálló napolajjal.

Kiélvezve a víz adta szabadságot egyre mélyebbre és mélyebbre úsztam a tó belseje felé, ahol már nem ért le a lábam, de ez egyáltalán nem zavart. Majdhogynem előbb tanultam meg úszni, mint járni.

Szemeimet becsukva éppen hátúsztam, engedve, hogy a nap lágyan cirógasson, mikor két kar fonódott körém.

- Hova-hova ilyen gyorsan? – kérdezte Jake kuncogva. – Csak nem szökni próbálsz?

- Ááá, dehogy! –öleltem át a nyakát. – Csak annyira jó itt! Nem is értem miért nem jöttünk már le korábban. Itt vagyunk már napok óta egy karnyújtásnyira a mennyországtól.

- Imádom, amikor így beszélsz – simogatta meg nedves hajamat.

- Hogy? – csodálkoztam.

- Ilyen átéléssel és lelkesedéssel – csókolt meg. – Ez rám is átragad.

- Ekkora hatással vagyok rád? – kérdeztem orromat az övéhez dörgölve, mint az eszkimók.

- El se hinnéd mekkorával – csapott le ismét az ajkaimra.

Nem maradtunk sokáig távol a többiektől. Néhány perc múlva visszaindultunk hozzájuk, hogy beszálljunk a játékba, amit Claire egyik labdájával kezdtek. Passzolgattuk egymásnak, miközben állandóan fröcsköltük, akit csak értünk, egészen addig, míg szusszal bírtuk. Jobban mondva bírták. A fiúk, akárcsak én, nem fáradtak ki könnyen, de a lányoknak szükségük volt némi időre, hogy kifújják magukat. Claire és Rachel vissza is mentek a házba egy kis frissítőért, én pedig kiültem Kimmel a partra napozni, hogy ne unatkozzon.

- Úgy látom jót tett neked a tegnap esti beszélgetés – nézett rám a szeme sarkából, miközben én a pancsoló, birkózó fiúkat néztem. Jake épp akkor nyomta le Embryt a víz alá, majd ő is barátja mellett végezte, hála Quil-nek és Seth-nek.

- Igen – válaszoltam Kimnek. – Átgondoltam amiről beszélgettünk, meg még egy csomó dolgot, és rájöttem milyen gyerekes is voltam az utóbbi időben.

- Meg lehet érteni.

- Talán igazad van, de attól még változtatnom kell rajta – mondtam, de nem fordítottam el a tekintetem szerelmemről. Néha már kissé megszállottnak éreztem magam, annyira szerettem bámulni őt. Bármikor, bárhol, bármeddig…

- Szerintem már változtattál.

- Köszi – villantottam felé egy hálás mosolyt, aztán ismét a fiúkat kezdtem figyelni.

Jake-ék birkózásához már Jared és Paul is csatlakozott. Amennyire meg tudtam nézni, Paul egyáltalán nem volt már durcás. Mintha csak a víz kimosta volna belőle a mogorvaságot. Szemöldökei nem voltak összeráncolva, mint eddig, bármikor láttam. Szemeiben nem villogott dühös gyilkolási vágy és undor, mint mikor rám nézett. Testtartása sem volt feszült, izmai lazák voltak mind a karjában, mind az egész testében. És szerencsére nem vette észre, hogy figyelem.

Eltűnődtem, vajon milyen lehet a barátjának lenni? Olyasvalakinek, akit nem akar széttépni minden egyes pillanatban, amikor csak egy levegőt kénytelen szívni vele és nem remeg meg minden porcikája, mikor majdnem összeér a karjuk. Vajon ha nem lennék félig vámpír, akkor kedvelne? Elfogadna Jake párjának és Rachel barátnőjének? Viccelődne velem is, ahogy Kimmel teszi? Nevetne rám, ahogy Claire-re szokott?

Furcsa volt a felismerés, de attól még igaz; vágytam ezekre a dolgokra. Szerettem volna, ha ő, mint Jake sógora, mint az egyetlen farkas, aki – Leah-n kívül, de ő egészen más tészta volt -, gyűlölt engem, a családom és mindent, ami hozzánk fűződött, elfogadott volna és talán…  talán szeretett is volna…

És ami az egészet csak még rosszabbá tette, az az volt, hogy nem tudtam mit követtem el ellene. Már persze a puszta létezésemen kívül. Hiszen sosem szóltam be neki, nem támadtam meg sem őt, se senki mást, aki fontos lett volna a számára, és ami talán még ezeknél is fontosabb volt; sosem öltem meg senkit, hogy csillapítsam a szomjam. Ugyanis, ha ilyesfajta terhek árnyékolnák be a múltam, még megértettem volna, hogy így viszonyul hozzám, hiszen arra esküdött fel, hogy megvédi az embereket a szörnyetegektől… a vámpíroktól…

- Hol jársz? – zökkentett ki Kim a gondolataimból. Érdeklődő arccal nézett rám, ami megoldotta a nyelvem. Bíztam benne, a barátnőm volt, akinek most elmondtam életem egyik legnagyobb fejtörőjét: Pault. Nem titkoltam el semmit. Beszámoltam a gondolataimról, az érzéseimről, és még a vágyaimról is, hogy mennyire szeretném, ha elfogadna, és emberszámba venne.

Mikor befejeztem a mondandómat, Kim mély hallgatásba burkolózott, mint aki nem tudja, mit mondjon erre.

- Sajnálom – néztem félre -, nem akartam mindent a nyakadba zúdítani, csak olyan nehéz…

- Nem, nem! – vágta rá Kim azonnal. – Nincs semmi baj. Nekem bármit elmondhatsz – mosolygott rám, ám ebben a mosolyban volt valami, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni: titkok. Bizonytalanság csillogott a szemében, hezitálás, ami arra engedett következtetni, hogy tud valamit, amit én nem. Valamit, aminek köze van hozzám és Paulhoz is.

- Mit nem mondasz el? – kérdeztem rá kerek perec.

- Én… - sütötte le a szemét azonnal.

- Kim, kérlek! – fogtam meg a kezét. – Ha tudsz valamit erről az egészről, azt el kell mondanod. Muszáj tudnom.

Tanácstalan volt, nem tudta eldönteni mi lenne a jobb; beszélni vagy hallgatni és minél tovább nézett könyörgő szemeimbe, annál inkább hajlott az első lehetőség felé.

- Kérlek! – Annyi érzelemmel ejtettem ki ezt az egy szót, ami még egy sorozatgyilkost is meghatott volna, és ez betette az ajtót Kimnél.

- Paul fel akarja adni az átváltozást, de miattad nem tudja majd – hadarta el olyan gyorsan, hogy még én is nehezen tudtam kibogozni a szavak jelentését, ám amikor megértettem, amit mondott, éreztem, hogy meghűl a vér az ereimben.

- Tessék? – suttogtam, mintha csak félnék a saját hangomtól.

- Első este, mikor megérkeztünk, elmentünk Jared-del sétálni – fogott bele a magyarázatba. – Meg akartam tőle kérdezni, hogy Paul miért viselkedik veled ilyen gorombán. Azt mondta azért, mert Rachel gyerekeket szeretne, de Paul addig nem meri bevállalni, amíg fel nem adja a farkasságot, mert nem akar veszélyt jelenteni Rach-re. De miattad a családod és a mi családunk is közel került egymáshoz és így nem tudja majd feladni az átváltozást.

- Mert vámpírok vagyunk – sóhajtottam fel hitetlenkedve. Hogy én erre nem gondoltam… A vámpírok jelenléte váltja ki a farkasgénnel megáldottaknál az átváltozást. Minél tovább vannak a közelben, annál többen és annál fiatalabban változnak át – mint Collin és Brady, akik alig voltak 15 évesek. És annál nehezebb abbahagyni az egészet. Hiszen még Sam is küszködik az ösztöneivel, amik minden pillanatban arra akarják rávenni, hogy öltsön farkas alakot és vesse magát az ellenségre. És ez mind miattunk… miattam…

- Édes istenem… - temettem az arcom a tenyerembe. – Ha ezt tudtam volna… Ha csak sejtem...

- Ez nem a te hibád! – tiltakozott azonnal Kim és megragadta a vállamat, hogy megrázzon egy kicsit. – Ne hibáztasd magad, hallod?

- De tönkre tettem az életét! – néztem fel rá könyörgő tekintettel. – Mindenkiét, aki farkas. Jake örökké farkas lesz, sosem fog megöregedni, csak azért, hogy velem maradhasson. Végig kell néznie, ahogy minden egyes családtagja meghal, de ő sosem fogja őket követni. A többiek pedig csak szenvedések árán tudják majd feladni az átváltozást, feltéve, hogy ha egyáltalán sikerül nekik valaha is… El kell mennünk innen, amilyen hamar csak lehet! A családom sosem jöhet vissza Forks-ba. Már így is épp elég galibát okoztunk.

- Ne mond ezt, Kendra! – próbált meggyőzni Kim. – Gondolj Jake-re! Most lett alpha. Ha most hazarohansz és elmész a családoddal, ő követni fog, elhagyva a családját, az otthonát, mindent, amit szeret, mert nem tehet mást. Boldog lesz, mert veled van, de szenvedni fog, mert nincs itt. Ezt akarod neki? – követelt választ.

- Nem, hát persze, hogy nem – vágtam rá gondolkozás nélkül. – Azt akarom, hogy boldog legyen.

- Akkor ne gondolj ilyenekre! Elismerem a helyzet nem könnyű, de majd megoldódik, mint minden.

- Talán ha nem lennék olyan sokat a falka közelében… - morfondíroztam megoldás után kutatva. – A családommal így is elég kevesen találkoznak, csak Seth és Jake. A többiek messze elkerülik a területünket… Így csak könnyebb lehet a dolog…

- Igen, azt hiszem, igazad van – engedett el végre, bár eddig fel sem tűnt, hogy végig erősen szorította a vállamat.

- De miért nem mondta meg Jake? – kérdeztem inkább magamtól, mint Kimtől. – Hiszen megértettem volna… Sőt, próbáltam volna megkönnyíteni a helyzetet Paulnak…

- Mi a fene folyik itt?! – csattant egy dühös hang közvetlenül mellettünk.

Annyira bele voltam merülve a saját gondolataimba, hogy meg sem hallottam a felénk közeledő Pault, aki nyilván tökéletesen tisztában volt azzal, hogy épp róla beszélgetünk.

- Paul… - nyögtem zavartan. – Mi csak…

- Épp kibeszéltetek a hátam mögött! – kiáltott fel, amire már a vízben lévők is felfigyeltek, de ezt csak a szemem sarkából vettem észre. A tekintetem egy pillanatra sem fordítottam el az egyre jobban remegő, füstölgő férfiról, aki egy hajszálnyira volt attól, hogy átváltozzon és ránk – vagy inkább rám – támadjon.

Gyorsan arrébb toltam Kimet, aki hozzám hasonlóan már felpattant a földről, én pedig épp az ellenkező irányba mozdultam, hogy minél távolabb legyek barátnőmtől, ha Paul esetleg rám vetné magát. Nem akartam, hogy bármi baja legyen, én meg majdcsak megvédem magam valahogyan – gondoltam.

- Mégis mit képzelsz te magadról?! – vicsorgott rám és torkából állatias morgás tört fel. – Te mocskos kis vérszívó…

- Paul! – hallottam meg Jake ingerült hangját és egy másodpercen belül már előttem is termett, eltakarva engem a vészesen remegő Paul elől. – Higgadj le, most azonnal!

Ám hiába a parancsoló szó, Paul már túlságosan is elvesztette a fejét ahhoz, hogy egyáltalán meghallja Jake szavait. Időközben minden farkas körülöttünk termett, Seth és Embry Jake két oldalára álltak, védve engem, míg Jared Kimet tolta a háta mögé és kezdett hátrálni minél messzebb őrjöngő testvérétől. Quil volt az egyetlen, aki Paul mellé lépett, kezét a remegő vállra tette és próbálta megnyugtatni, nem sok sikerrel.

- Állj már le, te barom! – kiáltott rá. Ízületei teljesen elfehéredtek - olyan erővel markolta Pault, hogy visszatartsa.

- Mi folyik itt?

Rachel hangja egyszerre volt ijedt és dühös, miközben párját figyelte, majd Claire-t ő is a háta mögé rejtette, hogy megvédje. Quil ezt látva, engedett a bevésődés kényszerének, eleresztette Pault, és a kislány mellett termett, aki láthatóan megijedt a szeme elé táruló látványtól.

- Paul, most azonnal nyugodj meg! – csattant fel Jake az alphai hangján, ami már megtette a hatását és a remegés kezdett alábbhagyni, majd szép lassan teljesen abbamaradt. Már csak a sötét, gyűlölettel teli szemek emlékeztettek arra a vadállatra, aki pár másodperccel ezelőtt meredt rám azt tervezve, hogyan tépjen szét apró darabokra.

A szívem majd’ kiugrott a helyéről, ahogy végignéztem a folyamatot, és közben azért imádkoztam, hogy Jacob parancsa célba érjen, mert már szerelmem tagjai is remegtek, készen az azonnali átváltozásra, amint Paul támadásba lendül.

Lelki szemeim előtt lejátszódott a jelenet, amiben egymás torkának esnek és nem kímélve egymást, küzdenek, akár az életük árán is. Megborzongtam ettől a gondolattól. Erre nem kerülhet sor! – döntöttem el magamban, és szerencsére így is lett.

Ahogy a parancs eljutott Paul tudatáig és valamennyire megnyugodott, Rachel előtte termett és keményen a szemébe nézett.

- Mi történt? – kérdezte.

Paul tekintete ellágyult, mikor bevésődésére nézett.

- Semmi fontos – válaszolta.

- Ha semmi fontos nem történt volna, akkor nem készültél volna nekiugrani a sógornőmnek – nyomta meg a szót, amitől megdobbant a szívem -, és vele együtt az öcsémnek, és nem ijesztetted volna halálra szegény Claire-t.

Rachel, bár kemény lánynak tűnt, nem gondoltam volna, hogy ennyire képes az lenni. Főleg nem Paullal szemben. Ám az, hogy rezzenéstelenül képes volt a párjára nézni és kérdőre vonni, erős, határozott személyiségre utalt. Bár Paul mellett szüksége is volt rá.

- Rólam beszéltek… - sziszegte összeszorított fogain keresztül.

- És ez feljogosít téged arra, hogy így viselkedj? – kérdezte Rachel.

Egy pillanatig farkasszemet néztek, aztán Paul, végleg abbahagyva a remegést, megadóan felsóhajtott és lesütötte a tekintetét.

- Nem.

A látvány, hogy valaki, aki ennyire hirtelenharagú és önfejű, képe ilyesfajta behódolásra, szavamat vette. Láttam már néhányszor az elmúlt napokban, hogy Rachel képes kezes báránnyá változtatni Pault, de hogy ennyire… Álmaimban sem gondoltam volna.

- Sajnálom – szólaltam meg Jacob háta mögül. Úgy éreztem, muszáj bocsánatot kérnem. – Nem lett volna szabad rólad beszélnünk, de annyira tudni szerettem volna, hogy miért gyűlölsz ennyire.

Paul nem emelte rám a tekintetét, inkább a víz felé fordult, ám Rachel megfogta az állát, és maga felé fordította. Pár pillanatig egymást bámulták, aztán Paul szemei az arcomra fókuszáltak.

- Nem ismersz engem! –szólalt meg. – Nem tudsz rólam semmit!

- Ahogy te se rólam – válaszoltam higgadtan. A világért sem akartam újabb meleg helyzetet teremteni, de úgy éreztem, talán tisztázhatnánk néhány dolgot.

- Sok mindent tudok rólad! – sziszegte.

- Például? – kérdeztem. – Hogy félig vámpír vagyok és szoktam vért inni? Azt hiszem itt ki is merült a tudásod, már ami engem illet.

- Tudom, hogy egy elkényeztetett kislány vagy, aki nem illik közénk – mondta egyenesen a szemembe nézve.

Szavai úgy hatottak rám, mintha kést forgatott volna meg a szívemben, de nem engedtem, hogy ez eluralkodjon rajtam.

- Paul! – szólt rá Rachel és Jake egyszerre, de én nem akartam, hogy visszafogják.

- Ne, hagyjátok csak. Épp itt az ideje, hogy ezt megbeszéljük.

- Mégis mit kellene megbeszélnünk? – kérdezte Paul enyhén vicsorogva.

- Azt, amit nem tudsz rólam – válaszoltam nyugodtan. – Először is, szeretem Jacob-ot és boldoggá akarom tenni. Másodszor, szeretem a falkát és minden embert, aki most itt van. Szeretem a kicsi Claire-t és Kimet, akiben tökéletesen megbízom, és szeretem a bevésődésedet, akiért bármikor az életemet adnám, ha azzal megvédhetném. Nem tudom, mit várhatsz még el tőlem, de itt vagyok: mond el mit szeretnél, mint tegyek, hogy ez a helyzet rendeződjön közöttünk.

Feszült csend követte szavaimat, amit csak Seth ideges toporgása szakított meg, aztán Paul szólásra nyitotta a száját, majd elviharzott a fák közé, menet közben változva át.

Senki sem próbálta megállítani és senki sem ment utána. Szavai, melyek örökre beleégtek a lelkembe, még óráknak tűnő percek után is ott visszhangoztak a fülemben:

- Menj a pokolba!