23. fejezet - Farkas-büszkeség

Sziasztok!

Íme a következő fejezet! :)

Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat! :P

A csendet, melyet Paul hagyott maga után, Jake szakította meg. Hátrafordult felém, aggodalmas arccal a karjába vont, ám én túl zsibbadt voltam ahhoz, hogy érezzem a belőle áradó nyugalmat és biztonságot. Egyszerűen képtelen voltam elhinni. Azok után, hogy így kiadtam magam Paulnak és mindenki másnak, aki körülöttünk volt, ilyen csúnyán a lelkembe gázolt alig néhány szóval.

- Minden rendben lesz – suttogta a fülembe szerelmem.

Kezem gépiesen mozogva a derekára siklott, így éreztem az enyhe remegést az izmaiban. Őt is hideg zuhanyként érte Paul kifakadása, ahogy a többieket is.

Döbbenetem ködén keresztül láttam Rachel könnyes tekintetét, valamint Kim ijedt, falfehér arcát. Szerencsére Claire már nem volt ott. Hogy Quil mikor vitte vissza a házba, azt nem tudom, észre sem vettem távozásukat, de örültem neki, hogy a kislány nem látta és nem hallotta mindazt, ami elhangzott.

- Seth, Embry – szólalt meg Jake alig néhány másodperc múlva. – Menjetek utána.

A két megszólított, nem késlekedett, azonnal a fák közé vetették magukat, ahol aztán feltehetően levetkőztek és Paul nyomába eredtek. El sem tudtam képzelni mi fog ezek után történni. Csak abban voltam biztos, hogy már semmi sem lesz a régi. Hogy is lehetne az? Paul – ha lehet - még jobban gyűlölt, mint eddig, és szinte mérget vettem volna rá, hogy képtelen lesz megmaradni a közelemben. Még az is megfordult a fejemben, hogy haza kell mennem, még azelőtt, hogy befejeznénk a felújítást.

- Annyira sajnálom – lépett mellém Rachel és gyengéden lefejtette rólam Jake karját, hogy átölelhessen. Hogy engem akart-e vigasztalni, vagy neki volt szüksége vigaszra, azt nem tudom. Talán mindkettő. Éreztem sós könnyeinek illatát, ami csak még jobban összetörte a szívem. Sosem akartam neki fájdalmat okozni…

- Én sajnálom – suttogtam elcsukló hangon.

- Nem te tehetsz róla! – szorított magához sógornőm. – Paul nagyon önfejű, előbb cselekszik, és csak utána gondolkozik. Hidd el, bocsánatot fog kérni tőled. Meg fogja bánni, hogy ilyeneket mondott.

Aranyos volt Rachel-től, hogy így gondolta, de biztos voltam benne, hogy téved. Paul nem az a fajta, aki csak úgy, hipp-hipp bocsánatot kérne. Főleg nem tőlem, egy vámpírtól.

- Az tuti, hogy bocsánatot fog kérni, még ha ki is kell vernem belőle! – morrant fel Jacob és már indult is az erdő felé.

Gyorsan kibontakoztam Rach öleléséből, hogy visszatartsam szerelmemet. Elkaptam a karját, megállásra késztetve.

- Ne! – néztem rá könyörgő szemmel. - Nem verekedhetsz össze a testvéreddel miattam!

- Mindennek van határa, Kendie! – Sötét tekintete szinte lángolt a dühtől, mely elhomályosította ítélőképességét.

- Paul a testvéred – ismételtem meg. – Nem verekedhetsz vele!

Egy percig csak néztünk egymásra, aztán Jake szólalt meg:

- Rendben – sóhajtott fel. – Nem fogok verekedni vele, csak elbeszélgetünk.

Ez már egy fokkal elfogadhatóbban hangzott, de még nem voltam teljesen meggyőzve.

- Megígéred, hogy nem fogsz nekiugrani?

Ismét nem válaszolt azonnal. Kellett egy kis idő, amíg lenyugtatta magát.

- Megígérem!

- Oké – engedtem el a karját, hogy aztán végignézzem, ahogy ő is eltűnik a fák között.

Amint egyedül maradtunk, Rachel megfogta a kezem és Kimékkel együtt visszasétáltunk a házba. Claire és Quil a konyhában voltak, épp jégkrémet ettek – valószínűleg Quil így akarta elterelni a kislány gondolatait a kinti dolgokról.

- Mi történt? – csillant fel a gyermeki szem, amint meglátott minket.

- Csak egy kis nézeteltérés – mosolygott rá Rachel és megpuszilta a feje búbját. Aztán a hűtőhöz ment, két nagy dobozos jégkrémet és néhány kanalat vett elő, majd letelepedett az asztalhoz és rávetette magát az édességre.

- Nem csatlakoztok? – kérdezte, fejével a kanalak felé intve. – Megnyugtatja az idegeket – mosolygott rám szomorkásan.

Nem hallottam még ilyesfajta nyugtatóról, de nem is hangzott olyan rosszul. És már az első falat után be kellett látnom, hogy igaza van. Tényleg jobb volt. A hideg elvonta a figyelmem, a csokis íz pedig betöltötte minden érzékemet, még a külvilág is megszűnni látszott egy pillanatra. Rachel és én osztoztunk az egyik dobozon, míg Jared és Kim a másikon.

Claire-nek szokás szerint rengeteg kérdése volt, de szerencsére nem engem nyaggatott vele. Észrevette, hogy hiába próbálkozik, én meg sem hallom szavait, így a többieknek rágta a fülét, akik bár kissé kiszínezve, de elmesélték neki, hogy mi történt kint.

Eközben én egyre csak azon gondolkodtam mi lesz ezek után. Hogyan fog alakulni az életünk, és mit csinálhatnak most a fiúk az erdőben. Reménykedtem benne, hogy Seth-nek és Embry-nek van annyi esze, hogy közbelépnek, ha nagyon eldurvulna a helyzet és nem engedik, hogy Jake és Paul kárt tegyenek egymásban vagy esetleg magukban.

Szinte évszázadoknak éltem meg azt a körülbelül negyed órát, amíg várakoztunk. A jégkrém közben elfogyott – életemben nem ettem még ennyit egyszerre. Ujjaimmal türelmetlenül doboltam az asztalon, majd felugrottam a székről, mikor meghallottam a közeledő lépteket. Nem volt kétséges, Jake az. Egy mérföldről felismertem volna. De nem volt egyedül. Füleltem egy fél pillanatig, összeszorult torokkal, hogy esetleg Paul van vele, majd megkönnyebbülten kifújtam a levegőt: Seth volt.

- Mi történt? – kérdezte Rachel, amint a fiúk beléptek. – Hol van Paul?

- Kicsit egyedül szeretett volna lenni, de Embry vele maradt – válaszolta Jake. – Ne aggódj miatta, nincs semmi baja.

- És neked? – Fürkészve vizslattam a testét, sérülés után kutatva, de szerencsére nem találtam semmit.

- Nekem sem – mosolygott rám. – Gyere, sétáljunk egyet.

Készségesen elfogadtam a felém nyújtott kezet, majd elhagytuk a házat. Ismét a tó felé indultunk, csendben, a gondolatainkba mélyedve lépkedtünk egymás mellett, egészen addig, míg el nem értük a vizet.

- Nagyon sajnálom, ami történt! – szólalt meg Jake gondterhelt hangon.

- Nem te tehetsz róla – néztem fel rá. – Minden miattam van, az én hibám volt.

- Paul emlékeiben láttam mi történt és mit hallott meg – mondta a fák felé pillantva, mintha visszaidézné a látottakat. – Már régen el kellett volna mondanom neked mindezt, de attól féltem, kiborulnál rajta és magadat hibáztatnád, miközben te nem tehetsz semmiről. – Felém fordult, mélyen a szemembe nézett. – Mert ezt meg kell értened! Nem a te hibád!

- Nem értünk egyet! – vágtam rá talán túl hevesen, pedig igazából magamra voltam dühös, nem Jake-re. – Ha én nem lennék, ha nem döntök úgy, hogy jöjjünk vissza, akkor ez az egész nem így alakul. Paul simán feladhatta volna az alakváltást és lehetnének gyerekeik Rachel-lel. De amíg mi, a családom itt vagyunk, addig ez nem fog megtörténni. Viszont ha elmegyünk, és te velünk jössz, akkor meg téged teszlek boldogtalanná, mert el kell hagynod a családodat. Érted a dilemmát? Ezek után mond azt, hogy nem az én hibám!

- Valamikor úgy is el kell mennünk innen. – Hangja szelíd volt, meggyőző. – Azt, hogy ez mikor történik meg, még nem tudom és nem is érdekel. Ahogy Rachelt sem. Persze, szeretne gyereket, de fiatal még és úgy gondolja, ráérnek. Még össze sem házasodtak. Mire odajutnak, addigra amúgy is el kell majd mennünk, amit én egyáltalán nem bánok.

- De itt a családod, az apád, a testvéreid, az életed…

- Ez igaz, de a jövőm csak melletted van – fogta meg az arcom mindkét, tűzforró tenyerével, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Csak rád van szükségem az élethez.

Szemeim könnybe lábadtak ettől a szívszorító vallomástól és magam sem értem miért, de abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Hogy a dolgaink helyre fognak jönni és minden úgy alakul majd, hogy az mindenkinek kedvező legyen.

A csók után, amit váltottunk, kedvesem mellkasára hajtottam a fejem, élvezve, hogy átölel és biztonságban tart.

- Mi lesz most? – törtem meg a csendet kis idő elteltével. – Hazamegyünk?

- Haza akarsz menni? – kérdezett vissza.

- Nem, ha nem muszáj – válaszoltam őszintén.

- Semmit sem muszáj – simogatta a hajamat.

- De Pault zavarni fogja a jelenlétem. Nem akarom neki még jobban megnehezíteni a helyzetet.

- Hogy tudsz azok után, ami történt, még aggódni érte? – nevetett fel Jake, bár ebben a nevetésben nem volt túl sok vidámság.

- Ő is fontos nekem – mondtam. – Miattad és Rachel miatt. Nem gyűlölöm őt, még csak nem is haragszom rá. Még meg is értem valamilyen szinten. Bevésődött Rach iránt és mindent meg akar neki adni, amivel boldoggá teheti, de miattunk nem tudja. Ettől bárki elvesztené a fejét.

- Úgy beszélsz, mintha tudnád milyen ez az egész bevésődés dolog.

- Csak el tudom képzelni, hogy milyen lehet. Ha én nem tudnálak boldoggá tenni valaki miatta, én is kiakadnék.

Hangos torokköszörülés hallatszott Jake háta mögül, mire azonnal szétrebbentünk. Jacob megpördült, hogy eltakarjon az esetleges támadótól, de csak Paul volt az. Néhány méterre állt előttünk, egy rövidnadrágban, amit valószínűleg a házban kapott magára, mivel az átváltozása során leszakadt róla minden ruhadarabja. Arckifejezése még mindig dühösnek tűnt, de izmai már nem remegtek. Összevont szemöldökei alól nézett minket, miközben úgy tűnt keresi a szavakat.

- Paul… - suttogtam alig hallhatóan, de hozzá azért valószínűleg eljutott a hangom, mert egyenesen a szemembe nézett. Furcsa volt a látvány, mert sötét tekintetében már nem izzott gyilkos indulat irányomba, mindössze csak ellenszenvet láttam benne. És ezt már haladásnak könyveltem el.

- Nem kérek bocsánatot, azért amit mondtam – jelentette ki keményen, mire Jake tetőtől talpig megremegett. Tenyeremet a hátára simítottam, hogy lenyugtassam, de ezúttal ez nem használt.

- Azt hittem megbeszéltük! – csattant fel.

- Abban egyeztünk meg, hogy átgondolom! – vágta rá Paul, majd visszafordult felém. –Megpróbállak elviselni a jövőben, főleg Rachel miatt, de kedvelni sosem foglak.

Azt hiszem ezen meg kellett volna sértődnöm, hiszen az előítélete miatt elkönyvelte magában, hogy már pedig én nem érdemlem meg azt, hogy emberszámba vegyen, de mégsem tudtam emiatt neheztelni rá. Hiszen ez már most több volt, mint amit valaha kinéztem volna belőle. Csakhogy Jake nem így gondolta.

- Paul! – emelte fel a hangját ismét.

- Ne, Jake! – szólta közbe, mielőtt ismét veszekedéssé fajult volna a dolog. – Nincs semmi baj! – mondtam, majd ismét Paul-ra irányítottam a figyelmemet. – Nekem csak az számít, hogy tudjunk egymás mellett élni konfliktusok nélkül.

Paul, mintegy jelzésként, hogy egyetért, biccentett, aztán határozottan hátat fordított és elsietett a ház felé.

- Miért voltál ilyen megértő vele? – követelt választ Jake még mindig remegve.

- Mert már ez is nehezére esett és nem akartam még jobban elmérgesíteni a helyzetet – válaszoltam. – Ahogy mondtam, csak az a fontos, hogy elviseljük egymást. Nem kell szeretnie.

- Hihetetlen, hogy még ilyenkor is képes vagy tekintettel lenni a büszkeségére – csóválta meg a fejét.

- Farkas büszkeség – vigyorogtam rá, majd a víz felé kezdtem húzni.

Így, hogy már rendeződtek a dolgok, kedvezőbben is, mint azt álmomban reméltem volna, ismét hatalmába kerített a boldogság, amit délelőtt éreztem, mikor lejöttünk strandolni.

Derékig a vízbe gázoltam – még jó, hogy azóta is a fürdőruhámban voltam -, és fröcskölni kezdtem Jake-et, amit persze nem hagyhatott megtorlatlanul. Karjai körém fonódtak, és már a víz alatt is találtam magam, ahogy rám vetette magát. Ez a civakodós játék folytatódott egy ideig, aztán mikor kezdtük megunni, Jake egyre beljebb húzott a tó közepe felé.

- Hová megyünk? – kérdeztem, mikor már majdnem a túlpartnál jártunk.

- Majd meglátod – kacsintott rám, ami valóságos vágtára késztette a szívemet.

Hagytam magam, had vigyen oda, ahová csak akar. Vele bárhol biztonságban éreztem volna magam, még a világ végén is.

Miután kiértünk a vízből, Jake a karjába kapott, amit egy halk sikkantással fogadtam.

- Nem szeretném, ha felsértenéd a lábad – magyarázta, meglepett tekintetemet látva.

Önkénytelenül is megforgattam meztelen bokámat, amin valóban nem volt se papucs, se cipő, ám ez nekem nem jelentett volna gondot.

- Félig vámpír vagyok – emlékeztettem. – Nem hinném, hogy akad itt olyasmi, ami kárt tehetne bennem.

- Mi lenne, ha egyszerűen csak hagynád, hogy vigyelek? – kérdezte Jake feltűnő szemforgatás kíséretében, mire buta kislánynak éreztem magam, aki nem veszi észre a nyilvánvaló dolgokat sem. Hiszen már az első pillanatban leeshetett volna, hogy szerelmem nem csak puszta elővigyázatosságból tart a karjában olyan gyengéden, mintha törékeny virágszál lennék. Így hát hagytam, hogy vigyen, szorosan hozzábújtam, élvezve a forróságot, ami áradt belőle.

Az út nem tartott sokáig. Olyan tíz percet gyalogolhatott az erdő sűrűjében, mikor lágy vízcsobogás hangja ütötte meg a fülemet. Újabb néhány perc múlva pedig egy kis vízesésnél lyukadtunk ki. Körülbelül négy-öt méterről zuhoghatott egy keskeny kis folyóba, ami épp az ellenkező irányba folydogált, mint amerről jöttünk. A vize - hasonlóan a tóhoz, ami a nyaraló mellett volt -, makulátlanul tisztának tűnt. Szinte már hívogatott, hogy merüljek el benne.

- Ez fantasztikus! – lelkendeztem.

Jake arcán elégedett mosoly ült, mintha csak megnyerte volna a lottó főnyereményt, mindössze azért, mert engem boldognak látott.

- Gondoltam, hogy tetszeni fog.

- Még szép, hogy tetszik! – vágtam rá nevetve. – Köszönöm, hogy elhoztál ide.

Lágy csókot leheltem a szájára, amit készségesen viszonzott is, majd lassan beleereszkedtünk a vízbe. Hidegebb volt, mint a tó, valószínűleg a fák lombkoronái miatt, amik messze benyúltak a folyó fölé és elállták a napsugarak útját, de ez egyikünket sem zavart igazán. Jake forrósága amúgy is egy-kettőre felmelegítette körülöttünk a vizet.

Szerencsére a sodrás nem volt gyors, bár nem hiszem, hogy képes lett volna elsodorni minket, mindenesetre kényelmesnek éreztem a lassú cirógatást, miközben Jake kieresztett a karjából. A lábam nem ért le, ahogy Jake-é sem - őrületesen mély lehetett.

Pancsoltunk egy kicsit ismét, de már közel sem olyan gyermeki módon, mint korábban. Talán a tudat tette, hogy egyedül vagyunk, de valamiért összerándult a gyomrom és a pulzusom is az egekben volt – már hozzám képest az egekben.

- Hogy találtál rá erre a helyre? – kérdeztem, hogy eltereljem a figyelmem kusza reakcióimról.

- Első este, mikor körülnéztem, meghallottam a vízcsobogást és kíváncsi lettem.

- És azóta képes voltál magadban tartani ezt az információt? – húztam össze a szemem játékosan.

- Meg akartalak lepni vele – jött közelebb hozzám. Már alig karnyújtásnyira volt csak tőlem és azon kaptam magam, hogy majd’ meghalok azért, hogy ismét a karjába vegyen. Egyszerűen éreznem kellett a testét, amint az enyémhez simul. Muszáj volt.

Szívem – vagy talán testem – parancsa elég egyértelmű volt, aminek nem is tudtam volna és nem is akartam ellentmondani. Odasiklottam hozzá, karomat a nyaka köré fontam és a füléhez hajoltam.

- Sikerült meglepned – suttogtam, magam sem tudom honnan jött érzékiséggel, mire egész testében megborzongott és szorosan magához ölelt. Mellkasunk egymáshoz simult, minden izomkockát külön éreztem a hasán, ám valamiért még közelebb szerettem volna kerülni hozzá. Még mindig nem volt elég.

Ajkaink összeértek, finoman bebocsátást kérve és mikor nyelvünk találkozott, elszabadultak az érzések. Szenvedélyesen, szinte már vadul csókolóztunk, kapkodva, mintha csak attól félnénk, hogy mindjárt vége szakad a pillanatnak. Lábaim automatikusan a derekára kulcsolódtak, szorítottam magamhoz, nem foglalkozva azzal, hogy esetleg fájdalmat okozhatok neki, csak az számított, hogy az enyém legyen, hogy egyek legyünk.

Jake, mint aki átérzi a bennem dúló vágyakat, megfordult - engem magán tartva -, és elindult a part felé, miközben egy pillanatra sem szakítottuk meg a csókunkat. Egy másodpercre elgondolkoztam azon, hogy hová is tartunk egészen pontosan, de a gondolat amilyen gyorsan jött, úgy ki is repült a fejemből, hogy átvegye helyét a vörösen izzó vágy, mely már minden tagomban ezer fokon lángolt, beteljesülésért könyörögve.