21. fejezet - Család

 Sziasztok!

Íme a 21. fejezet. Nem lett nagyon hosszú, de a következővel kárpótolni foglak titeket, megígérhetem! :P

Jó olvasást és várom a komikat! :)

Még akkor is Kim szavai jártak a fejemben, mikor végre ágyba kerültem. Azóta, hogy felrohantam a szobánkba, nem találkoztam senkivel rajta kívül. Jake nem jött fel megnézni hogy vagyok, és mi van velem – valószínűleg nem akart a terhemre lenni a jelenlétével.

Istenem… Ez is miattam volt. Mert ellentmondásos jeleket küldtem felé és a viselkedésemmel is elbizonytalanítottam. Ezen változtatni kellett, és elhatároztam, hogy változtatni is fogok. Vége a gyerekes viselkedésnek, a meggondolatlan hisztiknek. A családomnak állandóan azt hajtogattam, hogy felnőtt vagyok… hát ideje volt végre valóban annak is lennem!

Az előző éjszakához hasonlóan, ismét végighallgattam, ahogy a többiek mind lefekvéshez készülődnek, majd el is alszanak. Talán gyávaság volt tőlem, hogy nem mentem le, de négyszemközt akartam beszélni Jake-kel. Úgy tervezem, elmondom neki mindazt, ami a szívemet nyomja, és majd együtt keresünk megoldást a dolgokra.

Csakhogy úgy tűnt, Jake nem akar feljönni. Hallottam, ahogy a konyhában pakolászik, aztán leül a kanapéra, amit a nappaliból vittek át oda, hogy amíg a felújítás zajlik, nehogy festékes legyen. Mélyet sóhajtott, mintha töprengene valamin. Szinte láttam magam előtt, ahogy hátrahajtja a fejét a háttámlára, és a plafont bámulja, mintha átláthatna rajta, fel egészen idáig.

Vártam, hátha meggondolja magát és feljön hozzám, hogy együtt aludjunk, de épp ellenkezőleg történt. Légzése egyre nyugodtabb lett, aztán végképp elaludt.

Csalódottságomban magamra húztam a takarót. Majd holnap megbeszéljük – döntöttem el. Igen ám, csakhogy hiába próbáltam rendbe szedni állandóan zakatoló gondolataimat, nem jutottam sokra. Csak forgolódtam egyik oldalamról a másikra, miközben akaratlanul is ráhangolódtam Jake légzésére, amit már ezer körül is bármikor felismertem volna.

Mérgesen fújtattam egyet, ahogy felültem és ledobtam magamról a takarót. Ez így nem megy! – gondoltam, aztán már nem foglalkoztam mással, csak az ösztöneimmel, amik egyre csak azt hajtogatták, hogy le kell mennem. Hogy Jake-kel kell lennem.

Engedelmeskedtem. Belebújtam a papucsomba, ami az ágy előtt volt, majd amilyen halkan csak tudtam kinyitottam az ajtót és lesétáltam a lépcsőn. Minden szoba ajtaja be volt csukva, ám, ha nem lett volna vámpírhallásom, akkor is meghallottam volna néhány farkas visszafogott horkolását.

Sötét volt az egész házban, de ez nekem nem okozott gondot. Láttam magam előtt minden lépcsőfokot, ahogy Claire széthagyott játékait is. Minden gond nélkül leértem a földszintre és amennyire meg tudtam állapítani, senkit sem ébresztettem fel mászkálásommal.

Nem késlekedtem, egyenesen a konyha felé vettem az irányt. A tűzhely fölötti lámpa égett – Rachel szokása volt úgy hagyni, hogy lásson, ha lejön éjszaka -, így még jobban szemügyre vehettem Jacob-ot, aki ismételten csak egy levágott szárú farmert és egy papucsot viselt. Ahogy elképzeltem: a kanapén ült, lábai szétvetve, lelógatva a földre; a feje hátra volt döntve, mintha valóban a mennyezetet bámulná, azzal a különbséggel, hogy a szemei csukva voltak és mélyen aludt. Szája kissé nyitva volt, ami azonnal meglódította a fantáziámat.

Félretéve az elképzelést, miszerint felébresztem, hogy felmehessünk a szobánkba, új ötlet pattant ki a fejemből. Hangtalanul közelebb lopakodtam hozzá, térdei közé léptem, majd előrehajoltam, egyenesen kívánatos ajkaira. Lassan érintettem meg, kiélvezve a pillanatot, hogy alszik, aztán csókolni kezdtem, mintha csak ébren lett volna. És fel is ébredt egy másodperccel később. Forró nyelve a számba hatolt olyan intenzitással, ami majd’ ledöntött a lábamról. A vágy vadul tombolni kezdett a belsőmben, arra késztetve, hogy még többet akarjak belőle, ám a levegőm fogytán volt, így kénytelenek voltunk lassítani ezen az őrült iramon.

- Baj van? – kérdezte Jake rekedten, amint szóhoz jutott. Jellemző, egyből rosszra gondolt.

- Nincs – villantottam rá egy meggyőző vigyort, majd leültem mellé a kanapéra, lerúgtam magamról a papucsomat, hogy átvethessem a combjain a lábamat, és a mellkasához bújhassak. Jake karjai azonnal körülöttem voltak, egyik a derekamon, másik a combomon. Csak egy rövidnadrág és egy vékony felső volt rajtam, amiben aludni akartam. Forró tenyere szinte égette meztelen bőrömet.

- Miért jöttél le? – kérdezett tovább szerelmem, amint kényelmesen elhelyezkedtem.

- Mert hiányoztál, és nem tudtam aludni – válaszoltam őszintén. Megfogadtam, hogy ezentúl mindig az leszek, legyen szó bármiről. – Miért nem jöttél fel?

Egy pillanatig hallgatott, aztán válaszolt csak.

- Mert nem tudtam, akarsz-e látni.

- Már miért ne akartalak volna? – emeltem rá a tekintetem, aztán kitörtek belőlem az eddig felgyülemlett érzelmeim. –Olyan bután viselkedtem! – sóhajtottam fel. – Nem kellett volna úgy elszaladnom, de összezavarodtam, és nem tudtam mit kéne csinálnom. A többiek… Furcsa volt, hogy látják, ahogy mi… Nem is tudom…

- Ne! – tette az ujját a számra ezúttal is, hogy elhallgattasson. Ez már kezdett igazán a mániájává válni. – Minden rendben van. Nem kell magyarázkodnod.

- De szeretnék! – mondtam, mire azonnal reagált és hagyott beszélni. Figyelmesen végighallgatott, ahogy a gondolataimról meséltem neki, a félelmeimről, amiket még Kimmel beszéltünk meg, és végül a döntésemről, miszerint ezentúl felnőtt leszek, és nem okozok neki többet fejtörést és aggodalmat, hiszen van így is épp elég problémája az egész alpha dolog miatt.

- Azzal te ne törődj! – mondta kedvesen és megsimogatta az arcom. – Ez az én terhem, nekem kell cipelnem és megoldanom.

- De hát mi összetartozunk, nem? – kérdeztem vissza, mire bólintott. – Akkor a te terhed az enyém is, ahogy az enyém a tied is! Együtt kellene megoldanunk, és szeretném is, ha így lenne. Itt vagyok melletted. Szeretlek és támogatlak, amiben csak szükséged van rám.

Válasz helyett ismét megcsókolt. Ezúttal azonban nem szenvedélyesen, hanem csak szerelmesen, éreztetve mennyire jól estek neki a szavaim.

- Én is szeretlek – támasztotta a homlokát az enyémnek. – És köszönöm.

- Érted bármit – nyomtam még egy puszit a szájára, aztán a mellkasához bújtam, hogy hallgathassam a szívverését. Kicsit szaporább volt, mint szokott lenni, de így is megnyugtatott. Annyira emberi, annyira élő… Akárcsak a szerelmünk – ezzel a boldog gondolattal nyomott el a várva várt álom.

O*o*o*O

- Irtó édesek…

- Szerintem ez inkább nyálas…

- Halkabban, még a végén felébresztitek őket…

- Ugyan Rach, nézz már rájuk; délig aludni fognak…

Ezeket a furcsa, igazából semmit mondó szavakat hallottam meg legelőször, még a fél álom állapotában, amiben lebegtem. A tudatom, mintha csak szándékosan akarnám késleltetni a valóságot, csigalassúsággal tért vissza.

Eddig sosem tapasztalt forróság vett körül, mikor nagy nehezen, kényszerítve magamat, kinyitottam a szemem. A nap már magasan járt, besütött a konyha ablakán, egyenesen az arcomra. Kezemet gyorsan a szemem elé kaptam, megakadályozva az éles fájdalmat, ami tompa sajgásként mégiscsak elért.

Panaszosan felnyögtem és az izmos vállba rejtettem arcomat, mely megfeszült mikor szorosabbra fonódott körülöttem a biztonságot jelentő kar.

- Gyerünk már gyerekek! – kacagott fel mellettünk egy nagyon is ismerős hang; Seth-é. –Egész nap aludni akartok?

- Még egy szó és meghalsz, öcsi – morogta Jake durcásan.

Résnyire nyitott pilláimon át, felnéztem az arcára. Még mindig be volt csukva a szeme, de a szája mosolyra görbült. Aztán a többiek felé fordultam. Majdnem mindenki körülöttünk állt. Rachel és Kim szélesen vigyorogtak, mintha csak karácsony reggel lenne és a hőn remélt ajándékot találták volna a fa alatt. Seth és Embry kajánul rám kacsintottak, amitől egy pillanatra összeugrott a gyomrom, de aztán ellazultam. Ahogy ígértem magamnak és Jake-nek, nem foglalkoztam többé semmiféle illemmel, illetve félénkséggel.

Épp arra készültem, hogy egy jó reggelt csókkal köszönjek szerelmemnek, mikor észrevettem, hogy valami megváltozott az éjszaka; egy vékony, színes csíkos pokróc volt rám terítve. Biztos voltam benne, hogy ez még nem volt ott, amikor elaludtunk.

- Ez honnan került ide? – kérdeztem meglepetten.

- Én terítettem rátok, mikor lejöttem az éjszaka inni – válaszolta Rachel, miközben már a tűzhely mellett állt és készítette a reggelit – sült tojás és szalonna illata töltött meg a levegőt, mire alig érezhetően összefutott a nyál a számban. – Nem tudom, hogy meg tudsz-e fázni, de nem akartam megkockáztatni – mosolygott rám a válla felett.

Egy pillanatra szóhoz sem jutottam a megdöbbenéstől. Rachel aggódott értem, a puszta egészségemért, mintha én magam is ember lennék, aki megfázhat – bár szerencsére ez még sosem fordult elő velem.

Akkor értettem meg és éreztem először, hogy Rachel teljesen elfogadott Jake társának. Hiába voltam gyerekes néha, és hiába voltam félig vámpír, Rachel a családtagjának tartott.

- Köszönöm – küldtem felé egy szeretetteljes mosolyt, annyi hálával megspékelve, amennyivel csak tudtam, aztán minden figyelmemet Jake-re irányítottam, aki időközben teljesen felébredt és óvatos köröket rajzolt a karomra a takaró alatt.

- Jó reggelt! – suttogta a fülembe. Közelségétől jólesően megborzongtam.

- Jó reggelt!

Ajkaimmal lassan végigsimítottam ajkain, majd lágyan a hajába túrtam, élvezve a szabadságot, ami az ölelésében elöntötte az egész testemet.

- Istenem, már megint kezdik! – sóhajtott fel Embry pár méterre tőlünk, de mi abszolút figyelmen kívül hagytuk. Egymásba feledkezve csókolóztunk, egészen addig, míg a telefonom el nem kezdett csörögni az emeleten.

- Mindig a legjobbkor – morgolódott Jake, mikor elhúzódtam tőle, majd gyorsan lemásztam az öléből is. Még szerencse, hogy nem igazán tudtam elzsibbadni, ugyanis az a pozíció, amiben elaludtam, nem volt a legkényelmesebb.

- Folytatjuk, ha visszajöttem! – kacsintottam rá, aztán először használva vámpírsebességemet mióta a hegyekben voltunk, felszáguldottam a lépcsőn.

Egy pillantást vetettem csak a kijelzőre, máris elöntött a bűntudat.

- Szia apu! – szóltam bele előre félve a választól.

- Napok óta nem hallottunk rólad, erre elintézed ennyivel, hogy szia apu? – csattant fel.

- Edward! – hallottam meg anyu nyugtató hangját a háttérből.

- Sajnálom – ültem le az ágy szélére, sejtve, hogy ez el fog tartani egy ideig. –Teljesen kiment a fejemből.

- Jól van, csak aggódtam érted – jelentőségteljes torokköszörülés hallatszódott, ami Rose-tól származott. Szinte láttam magam előtt, ahogy apu megforgatja a szemét, miközben felsóhajtott. – Aggódtunk érted – tette hozzá.

Nem tudtam megállni mosolygás nélkül bolondos családom dilijeit.

- Nincs semmi bajom – nyugtattam meg. – A ház egészen jól halad, a hétvégén talán már otthon is leszünk.

- És minden rendben a bolha… a falkával? – javította ki magát, mielőtt még felháborodhattam volna.

- Persze – vágtam rá, főleg, hogy visszaidéztem a reggel történteket Rachel-el. Hogy is ne lenne minden rendben, ha már tényleg a családhoz tartoztam?

- Akkor jó – hallottam megkönnyebbülését, ami egy kis lelkiismeret furdalást okozott, amiért nem hívtam fel. – Adom édesanyádat, ő is beszélni szeretne veled.

- Oké.

Mozgolódást hallottam a háttérből, aztán anyu vidám hangját.

- Szia kicsikém. Ezek szerint jól érzed magad a hegyekben?

Vámpír lévén minden szavamat hallotta, amit apunak mondtam, így legalább nem kellett ismételgetnem magam.

- Igen, anyu, jól érzem magam. A táj csodás és a többiekkel is jól kijövök.

- Örülök neki, de hiányzol! – sóhajtott fel. Hangja szerencsére nem volt szomorú vagy bánatos, mindössze csak a vágyódást éreztem ki belőle. A vágyat, hogy a karjába vegye az ő kicsi lánykáját… Mosolyognom kellett erre a gondolatra és jóleső érzés töltött el.

- Te is hiányzol nekem – mondtam őszintén. Tényleg hiányzott, akárcsak a vámpírcsaládom többi tagja. Megszoktam, hogy velük élek és mindig körülöttem voltak, bár jó volt kicsit külön is lenni tőlük.

- Olyan, mintha csak tegnap születtél volna… - hangja fátyolossá voltozott, mint aki menten elsírja magát.

- Ne kezd ezt anyu, kérlek! – nyögtem fel elkínzottan. A legkevésbé sem hiányzott, hogy elszomorodjon és vele együtt én is.

- Jól van, na – kuncogott bele a telefonba alig hallhatóan. Örültem, hogy sikerült jobbkedvre derítenem. – Inkább mesélj, mit fogtok ma csinálni?

- Még nem tudom – válaszoltam. – A többiek épp reggeliznek lent. Ha befejezték, majd kiderül Rachel mit talált ki mára. Ő a főnök.

- Nőuralom van? – nevetett fel.

- Aha – nevettem vele én is.

- Jól van, nem tartalak fel tovább – mondta. - Menj, reggelizz, de ezúttal ne nekünk kelljen felhívnunk téged! – dorgált meg félig komolyan, félig játékosan.

- Rendben, megígérem, hogy jelentkezem! – adtam be a derekam.

- Vigyázz magadra kicsikém!

- Úgy lesz, ne aggódj miattam.

- Az anyád vagyok. Lételemem az aggódás.

- Tudom, éppen ezért szeretlek annyira – kuncogtam.

- Én is szeretlek téged.

- Tudom – vágtam még rá, aztán egy rövid elköszönés után letettük a telefont.

Csak most, hogy beszéltem a szüleimmel, hogy hallottam a hangjukat, éreztem igazán, mennyire furcsa távol lenni tőlük. Nem rossz, vagy ilyesmi, csak furcsa. Volt egy eddig ismeretlen üresség a szívemben, ami enyhén sajogni kezdett, ha rájuk gondoltam, és elképzeltem mosolygó arcukat; de mikor visszamentem a konyhába – ahol már mindenki az asztal mellett ült és reggelizett -, és belenéztem Jake sötét szemébe, enyhült a hiányérzetem. Nem múlt el teljesen, csak már nem tűnt olyan fontosnak. Háttérbe szorult, mert előtérbe került a szerelem és az univerzumom közepe: Jacob Black.