Pályázat - Démoni végzet

Sziasztok!

Már vagy ezer éve volt, hogy jelentkeztem Bells novella-író pályázatára. Sajnálatos módon a sok jelentkező közül rajtam kívül csak egyetlen lelkes író adta le időben a munkáját, így nem volt egy nagy verseny. A végeredményben így második helyezést értem el.

Viszont kíváncsi lennék a véleményetekre, szóval örülnék néhány kominak! :)

Két nap… Mindössze ennyit tölthettem vele, az éltemet mégis végérvényesen megváltoztatta. Ő egy csodálatos férfi, erős, szenvedélyes, lobbanékony, mégis gyengéd és figyelmes. Tudom, hogy sokan erőszakosnak és kegyetlennek tartják őt, de tévednek. A lelke tiszta, akár egy angyalé.

Nem tagadom, a múltban elkövetett rengeteg hibát, amit bárhogy próbált helyrehozni, már nem volt rá lehetősége. Azokat bántotta, akiket a legjobban szeretett ezen a világon. A lelkiismeret-furdalás – ami azóta is egyfolytában kínozza – arra késztette, hogy zárva tartsa a szívét, ne engedjen közel magához senkit, nehogy újra fájdalmat okozzon valakinek, vagy esetleg őt bántsák ismételten. Annyi szenvedés érte, amennyit nem sokan lennének képesek feldolgozni.

De honnan tudhatom én mindezt? Elmondta nekem… Abban a két napban, amivel megajándékozott, felfedte előttem lényének igazi valóját, mely csodálatosabb, mint azt valaha képzelnék róla.

Egy étteremben ismerkedtünk meg. A partnerem, aki elhívott vacsorázni, nem jött el. Nem mintha nagyon meglepődtem volna rajta. Felelőtlen, megbízhatatlan alak volt világ életében. Hogy miért fogadtam el a meghívást? Magam sem tudom. Talán csak adni akartam neki egy esélyt, vagy csak megsajnáltam, amiért az előző barátnője dobta… Nem tudom, bár ma már hálát adok neki azért, hogy felültetett, mert így megismerhettem Őt.

Emlékszem, magamban dühöngtem, átkoztam magam, amiért belementem ebbe a képtelen helyzetbe, miközben ezerszer fontosabb dolgom lett volna. Például a munka. Egy könyvkiadónál dolgoztam, mint szerkesztő és az asztalomon halmokban tornyosultak a jobbnál jobb kéziratok.

Épp azon tűnődtem, fizetek és hazamegyek, hogy belefojtsam magam valamelyikbe, mikor megállt az asztalom mellett.

- Megengeded, hogy leüljek? – kérdezte. Már a hangja is megnyerő volt. Akár a bársony, simogatta a lelkemet.

Kíváncsian pillantottam fel. Bennem rekedt a levegő, ahogy megpillantottam az arcát. Az a kifejezés, hogy jóképű, nem írja le rendesen a valóságot. Ő nem egyszerűen jóképű vagy helyes volt, hanem tökéletes. A nők megtestesült vágyálma, markáns állával, csodás ajkaival, jégkék szemével és kusza, de rendezett hajával, mely úgy csillogott a lámpa fényében, akár egy holló tolla.

Elégedett mosolyra húzta azt a csókolni való száját, mikor észrevette, hogy nem találom a szavakat, és válaszra sem várva, helyet foglalt velem szemben.

Fogalmam sem volt mit mondjak. A csend kezdett kínossá válni, miközben Ő megrögzötten bámult engem, azzal a pimasz vigyorral, amiről akkor még nem tudtam, hogy a későbbiekben meg fogja dobogtatni a szívemet.

- Felültettek? – kérdezte.

A hangom még mindig nem találtam meg, mintha valamiféle sokk ért volna. Hogy ne nézzen teljesen agyalágyultnak, erőltettem magam, hogy bólintani tudjak, így válaszolva.

- Mekkora barom lehet az a fickó – rázta meg a fejét. – Cserbenhagyni egy ilyen gyönyörű nőt… Örülnie kellene, hogy egyáltalán igent mondtál neki.

Azonnal elpirultam a bók hallatán, és lesütöttem a tekintetem. Mindig zavarba jöttem az ilyen helyzetekben, főleg akkor, ha egy élő félisten fürkészte minden mozdulatomat.

- Hogy hívnak? – kérdezett tovább.

Összeszedtem maradék tartásomat, és felnéztem rá. Nagy hiba volt. A vérem száguldani kezdett az ereimben, a fejem szédült és arra gondoltam feltekerték a fűtést az étteremben, ami elég röhejes lett volna, lévén, hogy nyár volt, mégis úgy éreztem, menten meggyulladok.

- Haylie… – nyögtem ki alig érthetően, mire felcsillant a szeme. Kicsit talán veszélyes is volt az a fény, és ahogy egyfolytában engem nézett, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé.

- Haylie… – ismételte meg, mintha csak ízlelgetné, aztán mosolya még szélesebbre nyílt, ezzel látni engedte hófehér fogait. – Nagyon szép név. Illik rád.

Megint elpirultam, de a hangommal már javult a helyzet és a tekintetét is álltam. –Köszönöm – válaszoltam. Épp meg akartam kérdezni az Ő nevét, de közbevágott.

- Mit szeretnél enni?

Keze már az étlapot tartotta, kíváncsian olvasta a kínálatot. Egy pillanatra nem tudtam mitévő legyek, aztán úgy döntöttem elég volt.

- Igazából nekem már mennem kell… – nyúltam a táskámért, ami a szomszédos széken volt, mikor ujjai a kezemre fonódtak. Azonnal megmerevedtem a mozdulat kellős közepén, szemeim tágra nyíltak a megdöbbenéstől és a jól eső érzéstől. Keze kicsit hidegebb volt, mint ahogy az ember feltételezné augusztus végén, de még így is kellemes.

- Töltsd velem ezt az estét… kérlek – mondta. Hangjából eltűnt a vagányság, ami egész végig jellemezte, helyette mintha kétségbeesést véltem volna felfedezni. Szemei is ezt tükrözték. Vágyat, hogy valakivel megoszthassa az idejét, hogy valaki odafigyeljen rá.

Képtelen lettem volna nemet mondani valakinek, aki ennyire vágyott a társaságra. Csak egy vacsora… Csak egy vacsora… – ismételgettem magamban, mint valami mantrát, aztán mély levegőt vettem.

- Rendben – leheltem, mert csak arra voltam képes. Valami megfogott benne, és nem értettem magamat. Sosem viselkedtem még ilyen felelőtlenül. Elvégre egy vadidegenről volt szó! Semmit sem tudtam róla, ennyi erővel akár sorozatgyilkos is lehetett volna. Engem mégsem érdekelt. Helyette elégedettség töltött el, mikor láttam megkönnyebbült arckifejezését.

Elengedte a kezemet, aztán visszatért az étlaphoz. Figyeltem őt, miközben olvasott. Tekintete éber volt, mintha mindenre figyelne, ami az étteremben zajlik, nem csak arra, ami a szeme előtt van. Furcsa volt és egyben feszült is lettem tőle, de eltemettem magamban az ellenérzést. Csak egy vacsora…

- Nem tudom, hogy vagy vele – szólalt meg egy perc csend után –, de én most szívesen ennék egy sajtburgert.

Meglepődtem, hogy itt adnak sajtburgert. Elég puccos hely volt, bár még sosem voltam ott korábban. Nyilván a fiatalabb korosztály kedvében akartak járni vele.

- Egyet értek – villantottam rá egy mosolyt, mire azonnal odahívta a pincért és leadta a rendelést.

Míg vártunk, hogy elkészüljenek a sajtburgerek, jelentéktelen dolgokról beszélgettünk, mint például: mi a kedvenc könyvünk, milyen zenét szeretünk, ilyesmik… Tökéletesen feloldódtam a társaságában, bár még mindig zavarba jöttem átható tekintetétől. Bizonytalanságom palástolása érdekében, önkénytelenül csavargatni kezdtem kékesfekete hajtincsemet, ami az arcom mellett lógott, míg sötét, szinte teljesen fekete szemem le sem vettem róla, annyira megigézett eszményi valója.

Miután végeztünk igencsak gyerekes vacsoránkkal – mégis milyen felnőtt eszik egy ilyen helyen sajtburgert??? – rábeszélt, hogy menjünk el valahová, ahol lehet biliárdozni. Belementem.

Alig kétsaroknyira volt egy bár, ami elég szolid, nem túl forgalmas hely. A barátnőimmel mindig oda ültünk be, hogy levezessük a stresszt egy fárasztó nap után. A pultos már mosolyogva üdvözölt és kérdés nélkül a pultra tett két üveg sört. Pajkosan rám kacsintott, aztán az új barátom felé intett a fejével. Kicsit sem volt átlátszó. Megforgattam a szemem, aztán a biliárdasztalhoz sétáltunk, ami szerencsénkre szabad volt.

- Nem elég, hogy sört iszol, még biliárdozni is tudsz? – kérdezte az első lökésem után, amivel tökéletesen, profikat megszégyenítő módon tüntettem el a teli narancssárga tízest.

- Hát… – kacérkodtam a sör hatására –,… egy nőnek mindenhez értenie kell.

Felnevetett, hangja betöltötte a termet, néhányan még felénk is fordultak, de őt nem zavarta. Valamiféle eufórikus hangulatba kerültem ettől a hangtól. Olyan volt, mintha egy réten állnék és élvezném, hogy a lágy szellő az arcomat cirógatja.

Annyira a hatása alá kerültem, hogy a következő lökésem felért egy tökéletes katasztrófával, mire megjátszott nagyképűséggel, magabiztosan odajött hozzám, kezét arra a kezemre tette, amiben a dákót fogtam és olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletét az arcomon.

- Megmutatom, hogy csinálják a profik – suttogta a fülembe.

Hangja maga volt az érzékiség. Izmos hasa és mellkasa a hátamnak feszült, orromat betöltötte a világ legcsodálatosabb illata. A térdem megremegett, ujjaim, akár egy utolsó kapaszkodót a valósághoz, szorították a dákót.

Ám ahelyett, hogy az ütésre koncentrált volna, egyszerűen maga felé fordított, széles tenyerét az arcomra simította és megcsókolt. Puha ajkai először lassan kényeztették az enyémeket, aztán egyre mohóbb és mohóbb lett, miközben nyelve megállíthatatlanul simogatta az enyémet.

Egyik kezével beletúrt a hajamba, míg a másikkal szorosabban ölelt magához. Már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy minden izomkockát külön érezhettem a hasán. Teljesen elvette az eszem, így mikor vonakodva elhúzódott, csak zihálva voltam képes levegőt préselni a tüdőmbe. Csillogó szemei az enyémekbe mélyedtek, csak úgy égett bennük a vágy, míg mosolya olyan elégedettnek tűnt, amit képtelenség levakarni róla.

- Ez sokkal jobb volt, mint amilyennek elképzeltem, pedig elhiheted, hogy mióta megláttalak ott ülni egyedül az étteremben, csak ez jár a fejemben – mondta, mire elnevettem magam. Annyira képtelenségnek tűnt mindez. A józanabbik felem meg volt győződve róla, hogy ez valami átverés, talán az egyik barátnőm akar megtréfálni, vagy ez a kandi-kamera, de hogy igaz legyen… Lehetetlen.

Mielőtt még szavakba önthettem volna szkepticizmusomat, ajkai újra birtokba vették az enyémeket, és ismételten kifulladásig csókolt. Ezúttal, mikor véget vetett neki, már nem érdekeltek a reális dolgok, csak az lebegett a szemem előtt, hogy mi mindent tartogat még a mai este.

Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy talán helytelenül cselekszem, de gyorsan kizártam az aggasztó gondolataimat és megkérdeztem nincs-e kedve feljönni hozzám. Tudom, így utólag visszagondolva, hatalmas butaság volt, de akkor nem érdekelt semmi más, csak az üres lakás, és mi ketten.

Meglepődik valaki, ha azt mondom, igent mondott? Szerintem nem. Én sem lepődtem meg. Egész lényéből sugárzott a szexualitás, de volt ott valami megmagyarázhatatlan veszély is, ami együttesen szinte ledöntött a lábamról már útközben.

Miközben gyalogoltunk, ujjaink összefonódtak, mintha csak egy pár volnánk, pedig erről szó sem volt. Mégsem akartam véget vetni neki. Jó érzéssel töltött el a tudat, hogy ő itt van, és nem eshet bajom. Biztonságban éreztem magam mellette. Jobban, mint eddig bárki mellett.

A lakásom nem volt messze. Alig tíz percet sétáltunk csak, és már otthon is voltunk. Az ajtó még be sem csukódott rendesen mögöttünk, már a karjában voltam. Csókolt, simogatott, ahol csak ért, és én egyre jobban kezdtem ismét elveszíteni a fejem, mikor hirtelen megállt. Sötét szemöldökét összehúzta, mintha valami aggasztaná, aztán hátrébb lépett.

- Mi a baj? – kérdeztem.

- Ez így nem jó… – fakadt ki. Nem kiabált, csak kicsit erélyesebb volt, mint amit addig hallottam tőle.

Az eszem azt mondta, küldjem el most azonnal, mert valami nincs rendben, míg a szívem azt tanácsolta próbáljak segíteni neki, mert megérdemli. Az utóbbira hallgattam.

- Mi nem jó? – kérdeztem tovább.

- Ez az egész – vágta rá. – Nem tudom tovább csinálni! Veled nem… Nem az vagyok, akinek gondolsz! Meg akarok megszabadulni ettől… Olyan régóta bennem van… Nem bírom már elviselni…

Nem értettem egyetlen szavát sem. Összefüggéstelennek tűnt számomra, mégis próbáltam odafigyelni, hogy minél többet megérthessek. Hosszú percek teltek el így, de nem jutottunk sokkal előrébb. Az egész helyzet olyan volt, mintha más nyelvet beszélnénk.

Közelebb léptem hozzá, kezemet a karjára tettem, mire olyan hirtelen fordult felém, ami megrémisztett. Valami nagyon nem volt rendben vele, de nem tudtam mi az. Aztán felnéztem az arcára és a vér megfagyott az ereimben. A szemei vérben úsztak, alatta véraláfutások csúfították el egyébként tökéletes arcát, de ami a legjobban megrémített, az az ajkai alól kilátszó hosszú szemfogak voltak.

Döbbenten ráztam a fejem. Képtelenség. Az nem létezik. Mégis, ott volt a szemem előtt, láttam, hogy mégis létezik. A sikoly, ami készülőben volt, hogy kitörjön belőlem, a torkomon rekedt. Talán véres volt a szeme, de erőszak és kegyetlenség helyett csak beletörődést és szégyent láttam bennük. Egy vámpír volt, aki segítségre és megértésre szorult és én nem lehettem olyan kegyetlen, hogy elküldjem.

Addig észre sem vettem, hogy ijedtemben elkaptam róla a kezemet. Most lassan, kissé remegve, de visszatettem rá, jelezve, hogy vele vagyok. A hatás azonnali volt. Szemei meglepetten kitágultak, és szemlátomást visszaváltozott azzá, aki volt. Eltűntek a véraláfutások, a szemfogak és a tekintete is újra tiszta volt, akár az óceán vize.

Hosszú beszélgetés vette kezdetét, elmondott mindent a vámpírokról, hogy hogyan élnek, milyenek. Elmesélte hány embert ölt meg, hogy oltsa a szomját, mennyi rosszat tett, és hogy mennyire bánja őket. Mesélt a vámpírok különleges képességről, amivel ki tudják törölni az emberek emlékeit és mesélt a gyengeségeikről is. A vasfűről, ami meggyengíti és a Napról, ami megöli őket. Meghatott az őszintesége, ahogy megajándékozott a bizalmával és beavatott a legbelsőbb titkaiba is. Bármit kérdeztem, válaszolt. Azonnal, hezitálás nélkül. És tudtam, hogy még mindig biztonságban vagyok. Meg sem fordult a fejemben, hogy ha elmegy, én meghalok. Elismerem, logikus lépés lett volna, hogy védje a titkait, mégis biztos voltam benne, hogy ez nem fog megtörténni.

Ez az elgondolásom vezetett végül oda, hogy újra megcsókoljam. Nem féltem a fogaitól, sem az erejétől. Bíztam benne és őrülten kívántam. Nem is kellett neki sok biztatás, a következő pillanatban már az ágyamban találtam magam, hátam alatt éreztem a matracot és a párnát, míg fölöttem a világ legcsodálatosabb férfija nézett engem, mintha még soha életében nem látott volna fehér embert.

- Gyönyörű vagy – mondta, mire feljebb emeltem a fejem. Érezni akartam csókjának fenséges ízét, szükségem volt rá.

Kezei bejárták a testem, nem maradt olyan pont, ahová ne jutottak volna el, de én egyáltalán nem bántam. Minden kellett, amit csak adni tudott. Így egyáltalán nem ellenkeztem, mikor elkezdett kifejteni a ruháimból. Először csak a pólómtól és a nadrágomtól szabadított meg, aztán már fehérnemű sem volt rajtam. Szíves-örömest viszonoztam neki ezt a szívességet, amivel szemem elé tárult egy tökéletes férfitest. Izmai szépen kidolgozattak voltak és csak úgy vibráltak a szenvedélytől. Bőre maga volt a bársony, képtelen voltam betelni vele. Kezeim bejárták a hátát és a mellkasát, miközben nyelveink örömtáncot jártak.

Lángoltam minden tagomban, akartam őt, méghozzá azonnal. Ő is így lehetett ezzel, mert épphogy megmozdítottam a csípőm, máris egymásba forrasztotta a testünket. Sosem éreztem ehhez foghatót. Maga volt a mennyország, ahogy egyre gyorsuló mozdulatokkal szeretkeztünk, és mikor átléptem a gyönyör kapuját, végtelen szabadság kerített a hatalmába. Azt akartam, hogy sose érjen véget, mégis örültem, mikor kinyitottam a szemem. Ott volt fölöttem, alig néhány centire egy angyal, aki elégedetten, sőt mi több, boldogan nézett le rám és óvatos csókot lehelt a számra, ami többet mondott minden szónál.

Az ezt követő másfél napban talán, ha egy órára kiszálltunk az ágyból. Nem akartuk elrontani a pillanatot. Olyan volt az egész, mint egy álom, míg vasárnap este fel nem ébredtem és ő nem volt mellettem. Már hozzászoktam ölelő karjához, amivel magához szorított alvás közben. Ám most nem volt ott. Helyette az ágy végében állt, teljesen felöltözve, útra készen.

- Hová mész? – kérdeztem azonnal. Felültem, és a takarót magam elé szorítottam.

- El kell mennem – válaszolta félvállról. Ismét magába zárkózott, jöttem rá egy pillanat alatt. Nem hibáztattam, a régi szokásokat nehéz levetkőzni, mégsem akartam, hogy elmenjen.

- Vissza fogsz jönni? – Éreztem, hogy szemeimet elfutják a könnyek.

Egy pillanatra mélyen sötét szemembe nézett, már azt hittem az emlékeimet akarja kitörölni, aztán megszólalt. – Nem.

Ettől tartottam végig. Hogy csak úgy elmegy. De ismertem már annyira, hogy tudjam a könyörgéssel, nem megyek semmire. Így nem is tettem. Némán, az ajkamba harapva tűrtem, hogy könnyeim végigfolyjanak az arcomon. Odajött hozzám, lehajolt és csókot nyomott a homlokomra. Ez volt nála a legnagyobb köszönet kifejezése. Aztán elindult kifelé.

Néztem széles vállát, formás fenekét, kecses járását, ami egy ragadozóra emlékeztetett és rájöttem, beleszerettem. És akkor ott, abban a fél másodpercnyi időben hirtelen bevillant valami, ami egész hétvégén elkerülte a figyelmemet.

- Mi a neved? – kérdeztem, épp mikor kinyitotta az ajtót.

Félig visszafordult, ajkain ismét feltűnt az a pimasz vigyor, amitől a szívem olyan vágtába kezdett, hogy azt hittem menten szívrohamot kapok. Csillogóan jeges szemeit utoljára még az enyémekbe fűzte, aztán válaszolt.

- Damon Salvatore – azzal kilépett az ajtón és vele együtt az életemből is.