9. fejezet - Biztos pont

 Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet és mellé egy kis meglepetést. Eszter ugyanis kért tőlem egy képet Quil-ről és Claire-ről, amit oldalt meg is nézhettek, ám míg azt csináltam, kipattant a fejemből egy újabb ötlet, aminek az eredménye az alább látható háttérkép lett. :)

Gondoltam, ha már megcsináltam, azt is felteszem, hogy megnézhessétek.

Jó olvasást a fejezethez és várom a komikat! :)

Két nap felhőtlen mámor következett az életemben. Egyszerűen madarat lehetett volna fogatni velem, olyannyira a fellegekben jártam. A családom nem tudott meg semmit a titkos randiból, így Jake sem került életveszélybe. Ez nekem abban a pillanatban tökéletesen elég volt.

Alice, eszményi nagynénihez méltó módon, tovább szervezte a boldogságom, ennek eredményeként hétfő délelőtt kitalálta, hogy délután menjünk el vadászni, csak mi ketten. Egy csöppet feltűnő lehetett volna, ha a többiek jobban odafigyelnek, ugyanis köztudott tény volt, hogy Jacob aznap nincs szolgálatban. De a többieknek semmi sem tűnt fel. Egyetértően bólogattak és folytatták tovább, amit éppen csináltak.

Így kerültem édes-kettesben az erdő közepére Jacobbal, aki szíves-örömest belement az újabb randiba, mikor üzentem neki.

Már minimum fél órája sétáltunk egymás mellett, semmiségekről beszélgetve, mikor egy kisebb tisztásra jutottunk. Alig pár méter volt az átmérője, és a szélénél néhány kidőlt fa szinte hívogatott, hogy üljünk le.

Épp leereszkedtem volna, mikor megéreztem részegítő illatát. Tudtam, hogy sokkal közelebb van, mint eddig bármikor és nem lenne szabad felnéznem, de nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Lassan ráemeltem tekintetem és valóban, mindössze néhány centi választotta el arcunkat.

Sötét szemei úgy csillogtak, akár a drágakövek. Vágy tüzét láttam felvillanni bennük, ami magam sem értettem hogyan, de bennem is lángra kapott. Addig azt sem tudtam miből áll egy ilyen érzés, de akkor, ott, tetőtől talpig elborított a forróság és nem akartam mást, mint hogy kívánatos ajkai az enyémekhez érjenek.

Jacob is erre gondolhatott, mert még közelebb hajolt hozzám, tekintetét megrögzötten a számra függesztve. Már éreztem a belőle áradó meleget, ajkaink azt hiszem össze is értek, mégha csak egy leheletnyire is, mikor lehunyt szemeim előtt megjelent egy kép: apu, vicsorogva, támadóállásban, szemben Jacob farkas alakjával, ugyancsak támadásra készülve és aztán egymásnak is esnek, hogy vérre-menő harcba kezdjenek; miattam.

Olyan hirtelen rántottam vissza a fejem, hogy egy ember nyaka valószínűleg eltört volna a mozdulattól. Kerekre tágult szemekkel bámultam Jacob megdöbbent arcát és nem tudtam mit tegyek. Nem lehettem vele. Nem tehettem meg ezt a családommal. Ők ellenségek. Apu és Emmett, hogy Rosalie-t már ne is említsük, az egész falkát lemészárolnák, ha mi ketten csókolóznánk. És ezt nem hagyhattam. Ők a családom és bár Jacob fontos volt nekem, nem helyezhettem ismét előtérbe. Számolnom kellett a tetteim következményével.

- Én… - habogtam zavarodottan. –Sajnálom… De… Nem szabad… Most… Én… Mennem kell… - hadartam el és már futottam is, olyan gyorsan, ahogy tudtam, Jake akkor sem tudott volna utolérni, ha azonnal át is változott.

Csak rohantam és rohantam, minél távolabb, minél messzebb, nem érdekelt hová, csak el tőle, amennyire csak lehet. Könnyeim égették a szemem, torkomat szorította a visszafojtott zokogás, de még nem adhattam át magam nekik. Előbb még messzire kellett mennem, hogy senki se lássa, ahogy összeomlok.

Nem tudom mennyi idő telt el, de életemben először azt éreztem, hogy fáradt vagyok. Nem testileg, az szinte lehetetlenség lett volna, sokkal inkább lelkileg. Fájt, hogy ott kellett hagynom Jacobot, hogy nem lehetek vele, hogy nem találkozhatok vele többé, de tudtam, ennek így kell lennie. Meg kell hoznom ezt az áldozatot a családomért.

Leroskadtam egy fa tövébe és megadtam magam a kínoknak. Zokogtam megállíthatatlanul, szememből ömlöttek a könnyek, miközben arról fantáziáltam, egy másik életben boldogok lehettünk volna együtt. Randizhattunk volna nyugodtan, nem titokban, bujkálva, hanem nyíltan, felvállalva egymást, összeházasodhattunk volna, lehettek volna gyerekeink, unokáink, és megöregedhettünk volna együtt, hogy aztán a mennyországban örökké együtt legyünk.

De nem… Ez nekünk nem adatott meg itt és most és tudtam, soha nem is fog. Nem, míg a családjaink esküdt ellenségek. Istenem… Már bántam, hogy vissza akartam jönni Forks-ba. Nem lett volna szabad. Akkor nem lennénk veszélyben, a szívem nem lenne darabokban… Annyi mindent el lehetett volna kerülni, annyi fájdalmat, amit a szeretteimnek okoztam.

Épp az önzőségem miatt átkoztam magam, mikor egy hideg kéz a vállamra simult. Riadtan kaptam fel a fejem. Ismételten nem hallottam senki közeledtét, aggodalmam azonban elszállt, mikor megláttam nagyapa arany szemeit, amik együttérzően néztek rám. Ettől újra elfogott a zokogás és úgy éreztem már soha nem is marad abba.

Nagyapa, mint mindig, ha vigasztalásra volt szükségem, az ölébe kapott és magához ölelt. Nem érdekelt, hogy már lényegében felnőtt vagyok, és nem kellene a nagyapám ölében ülni, mert az elég dedós dolog, menedéket keresve bújtam a karjai közé és szorítottam kemény mellkasához az arcom. Annyira jó volt ott. Biztonságban éreztem magam és tudtam, ha ő itt van, nem történhetnek rossz dolgok. Carlisle maga volt a megtestesült jóság.

- Nincs semmi baj, kincsem –simogatta a hajam és a hátam, miközben vigasztalt.

Megnyugtató szavaitól lassan alábbhagyott a sírásom, de nem éreztem jobban magam. Könnyáztatta arccal néztem fel rá.

- Honnan tudtad, hogy itt vagyok? –kérdeztem rekedten a sok sírástól.

- Alice látott és szólt nekem, mert úgy gondolta rám van szükséged –mosolygott rám kedvesen és lassan törölgetni kezdte az arcomat. Mintha még mindig kisbaba lennék… Egy pillanatra tényleg jó volt annak képzelni magam. Akkor még nem volt semmi komoly gondom, nem nehezedtek mázsás súlyok a vállaimra. –Most már elmondod mi történt? –kérdezte.

Tudtam, hogy azért kérdezi, mert törődik velem, mégsem akartam, hogy megtudja milyen árulást követtem el majdnem a családunk ellen. Alig láthatóan megráztam a fejem és szégyenemben lesütöttem a tekintetem. Nem akartam csalódást okozni neki. Őrá mindig számíthattam, szeretett, támogatott, erre én…

Nagyapa, mintha csak olvasott volna a gondolataimban –amire szerencsére apun kívül más nem volt képes -, az állam alá nyúlt és kényszerített, hogy a szemébe nézzek.

- Nekem bármit elmondhatsz, Kendie. Tudod, hogy megbízhatsz bennem. Bármi történt, én melletted állok, és mindent megteszek, hogy segítsek neked.

A kavargó arany íriszek őszinték voltak, mint mindig. Ez győzött meg végül, ám szavakba képtelen lettem volna önteni a történteket, így arcára simítottam a tenyerem és megmutattam neki mindent. Hogy miért akartam visszajönni Forks-ba, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem Jacob, a mozis randinkat, hogy hogyan segített Alice és Jasper, és a közelmúlt eseményeit, mikor majdnem megkaptam életem első csókját attól a személytől, akibe „tíz éves korom óta” szerelmes voltam.

Mert valóban az voltam. Eleinte nem tudtam hová tenni azt az érzést, ami hozzá fűzött, de mostmár értettem. Egy pillanat alatt beleszerettem, mikor megláttam őt anyu emlékében.

Mikor befejeződött az előadás, elvettem a kezem nagyapa arcáról és az ölembe ejtettem. Vártam a felháborodást, és a leszidást a felelőtlenségem miatt, de mikor az nem érkezett meg, felsandítottam. Nagyapa arcán szomorkás mosoly játszott, de nem láttam nyomát semminek, amire számítottam. Bár tény, az effajta kirohanás nem illett volna hozzá.

- Nincs okod haragudni magadra –szólalt meg végül. – Nem tettél semmi rosszat.

- De ha nem akarok visszajönni ide, ez mind nem történt volna meg –suttogtam. Többre nem is futotta tőlem.

- De ez még nem azt jelenti, hogy amit tettél, rossz. Kicsikém, te még annyira fiatal vagy. Élned kell az életedet, úgy, ahogy szerinted a legjobb. Nem nézheted örökké azt, hogy a többiek mit fognak szólni. Elsősorban magadnak kell megfelelned.

- De a farkasok és… és Jacob… - még a nevét is nehezemre esett kimondani, olyannyira összetörtnek éreztem magam nélküle.

- Nem mi választjuk meg, hogy kibe szeretünk bele –mondta. – Örülök neki, hogy képes vagy ennyire szeretni valakit. El sem hinnéd a mai világban ez milyen ritka kincsnek számít.

- De ő…

- Nem –vágott a szavamba azonnal. –Nem számít ki ő. Csak az a fontos, hogy szereted őt és ő is szeret téged. A többiek majd megenyhülnek. Más választásuk nincs, mint beletörődni. Te csak hallgass a szívedre. Ha azt mondja, hogy Jacob kell neki, akkor ő kell. Nem tehetsz ellene semmit.

Annyira jó lett volna hinni neki, de akkor még nem voltam rá képes. Csak azt láttam magam előtt, ahogy a szeretteim egymásnak esnek az önzőségem miatt. Nem akartam, hogy bárkinek is baja essen. Aggódtam apuékért és a farkasokért is. Igen, már nem csak Jacob vált fontossá az életemben, hanem az egész falka. Valami megmagyarázhatatlan kötelék fűzött hozzájuk. Éreztem, hogy ők is a családom részét képezik.

- Ne törd ezen tovább a fejecskédet –simogatta meg nagyapa a hajam. – Az idő majd segít.

Beletörődve bólintottam. Nem kételkedtem a szavai igazában. Nagyapa bölcs volt, főként a rengeteg évnek köszönhetően, ami a háta mögött volt és biztos voltam benne, hogy egyszer, valamikor tényleg rendeződnek majd a dolgaim. Remélhetőleg kedvezően.

Néhány percig még ott maradtunk, ahol voltunk, és hallgattuk az erdő csendjét, aztán feltápászkodtunk, hogy hazamenjünk. Most nem rohantam annyira, mint idefelé jövet, bevártam nagyapát, de még így is alig negyed óra alatt hazaértünk.

Alice kedvesen mosolygott rám, mikor beléptem a házba, míg nagymami a nyakamba vetette magát. Nem volt titok előtte, hogy kiborultam; láttam aggodalmas arckifejezésén. Azt nem tudtam az okokkal is tisztában van-e, de nem is érdekelt már. Ha minden igaz, hamarosan az egész családom megtudja legféltettebb titkomat.

- Le kellene pihenned –szólalt meg nagyapa, mikor kibontakoztam nagymami karjából.

- Oké –bólintottam. Én magam is éreztem, hogy az érzelmeim őrült váltakozása kimerített és ilyenkor csak az alvás segített visszaállítani az egyensúlyom.

- Szeretnéd, hogy veled maradjak ma éjjel? –kérdezte nagyapa, mire jólesően megdobbant a szívem és megrohamoztak az emlékek.

Míg „kicsi” voltam, minden éjszaka volt mellettem valaki a családból. Vámpírok lévén, nem volt szükségük alvásra, így egész éjjel csak feküdtek mellettem és őrizték az álmom. De senki mellett sem szerettem annyira aludni, mint nagyapa mellett. Ha ő ott volt, garantáltan szép álmaim voltak és olyan vidáman ébredtem reggel, hogy majd szétrepedt az arcom a vigyorgástól.

Ám az a szokás abbamaradt, mikor olyan tizenhárom éves szinten lehettem. Valahogy már nem éreztem helyénvalónak. Gyerekesnek tartottam és miután egymás után több alkalommal is elhárítottam a felajánlásukat, a többiek is rájöttek erre, és nem erőltették a dolgot. Bár láttam rajtuk, hogy rosszul esik nekik a hirtelen jött pálfordulásom, mégis önző módon tartottam magam az elhatározásomhoz.

De most, egy ilyen viszontagságokkal teli nap után, úgy éreztem, szükségem van nagyapára, hogy ki tudjam pihenni magam. Zsongott a fejem és a szemeim is égtek a sok sírástól.

Szívem szerint azonnal rávágtam volna, hogy persze, igen, de a szavak mégis a torkomon rekedtek, mikor ráébredtem, hogy ott van nagymami is. Nem tudtam mennyire illendő ezt, mert bár Carlisle a nagyapám, de már felnőtt voltam és nem tudtam nagymami ezt hogyan értelmezi. Utólag visszagondolva, itt látszott meg igazán, hogy mennyire nem voltam még felnőtt. Ha az lettem volna, meg sem fordul a fejemben, hogy nagymami, vagy bárki más félreértheti a helyzetet.

Már épp azon voltam, hogy fájó szívvel, de visszautasítom az ajánlatot, mikor nagymami átlátott a szitán. Esme mindig is éleslátó volt, ha a szeretteiről volt szó. Azonnal rájött mindenre, bármit próbáltunk titkolni.

- Ez egy jó ötlet, édesem –mosolygott férjére, aztán hozzám fordult. – Menj, tussolj le, addig én megnézem kész van-e már a vacsorád és felviszem.

Annyira szerettem Esme-t. Olyan volt, mint egy második anya. Sőt, egy igazi nagymama. Hálám jeleként a nyakába vetettem magam és szorosan magamhoz öleltem.

- Szeretlek –suttogtam a fülébe, persze mindenki más is hallotta, de nem tették szóvá.

- Én is téged, drágám –súgta vissza és megsimogatta a hátam.

Nem késlekedtem tovább, amint kibontakoztunk az ölelésből, már rohantam is fel a fürdőszobámba. Nem foglalkoztam a ruháim épségével, Alice úgy is vesz másikat, csak lekapkodtam őket és már álltam is be a forró vízsugár alá. Általában nem szerettem, ha a víz nagyon égetett, de most kifejezetten jólesett. Jacobra emlékeztetett. A bőréből áradó hőségre, és ha behunytam a szemem, szinte azt képzelhettem, hogy ott van velem és a karjába zár.

Szemeim ismét szúrni kezdtek, annyira szerettem volna vele lenni, de ezúttal uralkodtam magamon és az érzéseimen. Hamarosan –mondogattam magamban. Hamarosan vele lehetek, ugyanis úgy döntöttem, hallgatok nagyapára. Nem mondhatom meg a szívemnek, hogy kit szeressen, és ha nem akarom az örökkévalóságot azzal tölteni, hogy Jake után vágyakozom, akkor bizony elő kell állnom a tényekkel és színt vallanom.

Tudtam, hogy nem lesz könnyű, hogy sok veszekedés áll előttünk, de biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz. Rendben kell lennie. Az nem lehet, hogy a dolgok rosszul végződjenek. Feltéve persze, hogy Jacob is akar engem. Nagyapa szerint szeret, és én is úgy éreztem, de azért bizonyos mértékben kételkedtem ebben. Főleg, ha arra gondoltam, hogy milyen különbségek vannak közöttünk és itt most nem csak arra gondolok, hogy ő vérfarkas, míg én félig vámpír vagyok. Nem. Ez volt az utolsó dolog, ami akkor eszembe jutott. Ami a leginkább zavart, hogy ő annyira, de annyira tökéletes volt. Tetőtől talpig a nők megtestesült álmát jelképezte duzzadó izomzatával, gyönyörű bronz bőrével, míg én egy alacsony, sápadt kis senki voltam mellette. Nem véletlenül bámulták őt annyian a moziban.

Kiűztem fejemből ezeket a gondolatokat, nem akartam ilyesmin rágódni. Elzártam a csapot, megtörölköztem, majd magamra kaptam a pizsamámat és visszamentem a szobámba. Nagyapa már az ágyamon várt, vaskos könyvvel a kezében, mint mindig, ha mellettem „aludt”. Valamivel végülis agyon kellett ütni az időt.

Mellette egyik oldalon nagymami ült az ágy szélén, míg a másikon széles tálca volt, roskadásig megpakolva étellel. Nagymami minden nap külön nekem főzött valami finomat, mert a szervezetem igényelte az emberi táplálékot is, bár én a hátam közepére sem kívántam. Nem mondom, finom illata volt, de nem futott össze a nyál a számban tőle, ahogy a legtöbb embernél történne.

Azért persze nekiültem. Finom volt, mind a krumpli, mind a hús és a saláta, de pár falatnál többet nem tudtam leerőltetni a torkomon. És még így is többet ettem, mint szoktam, mert nem akartam megsérteni Esmét, aki még fel is hozta és türelmesen meg is várta, hogy végezzek vele. Mikor már úgy éreztem, hogy végképp nem bírok többet enni, kicsit arrébb toltam a tálcát és megköszöntem nagymaminak.

- Örülök, hogy ízlett –mosolygott rám, aztán gyors csókot nyomott nagyapa szájára, majd hozzám lépett és megsimogatta az arcom. Hideg ajkait a homlokomra csúsztatta. –Aludj jól, drágám –azzal már fel is kapta a tálcát és kilibbent a szobából.

Kényelmesen elhelyezkedtem nagyapa mellett, összegömbölyödtem, ahogy mindig, hátamat oldalának támasztottam, jobb karja a fejem alatt pihent, míg ballal a könyvet tartotta.

- Szép álmokat –hajolt oda, hogy puszit leheljen a hajamra.

- Köszi –kuncogtam fel. –Neked pedig jó éjszakát.

Hallottam, hogy halkan nevet, miközben magamra húztam a takarómat és elkezdtem köröket rajzolgatni az arcom előtt heverő kezére. Még régen szoktam rá erre. Kislányként imádtam a családom bőrét vizsgálgatni. Én nem éreztem őket olyan keménynek és hidegnek, mint az emberek, de azért észrevettem a különbséget köztük és köztem.

Hamarosan bele is aludtam, a nagy vizsgálódásba és álmomban ismét ott voltam azon a réten, ahol aznap Jacobbal. Arca most is olyan közel volt hozzám, hogy éreztem forró leheletét az arcomon, ám ezúttal mikor már épp összeértek volna ajkaink, nem történt semmi, ami megakadályozhatta volna, aminek meg kellett történnie.

 /Sorry, hogy még mindig nem csattant el az a várva várt csók, de hamarosan arra is sort kerítek, ígérem. :)/