8. fejezet - Boldogság

 Sziasztok!

Na, végre eljutottam odáig, hogy új fejezetet hozhassak. Még egyszer bocs mindenkitől, hogy ilyen sokat kellett rá várni, de remélem kárpótollak titeket. :)

Kicseréltem néhány képet oldalt. A legszembetűnőbb Quil. Sajnálom, de én őt egy nagyon is helyes srácnak képzeltem el már az eredetiben is és kissé csalódnom kellett, mikor a filmben feltűnt. /Remélem ezzel senki érzéseit nem sértem meg./ Én így képzeltem el őt és A farkas hercegnőjében is így néz ki. :P

Jó olvasását mindenkinek és várom a komikat! :)

Ha eddig úgy gondoltam, hogy boldog vagyok, hát nagyot tévedtem. Mintha a mennyországba kerültem volna. Jacob egyszerűen… csodálatos volt. Miközben elpusztította az összes hamburgert, kedélyesen, mindenféle viszolygás nélkül érdeklődött az életmódomról és a táplálkozási szokásaimról. Még a szeme sem rebbent, mikor bevallottam neki, hogy úgy három-négyhetente szoktam vadászni. Egyáltalán nem úgy reagált, ahogy vártam volna. Tényszerűen elfogadta, nem firtatta az okokat, nem akart változtatni… semmi. Így, hogy túl voltunk ezen a kényesnek számító témán, nem is nagyon értettem magam, amiért annyira féltem elmondani neki ezeket a dolgokat. Hiszen ez vagyok én; Kendra Cullen. Én sem szóltam egy rossz szót sem, amikor az életéről mesélt, pedig ez a farkasos gondolatolvasás, ami összeköti őt a többiekkel, hát… elég fura. Hogy nem lehet magánéleted, mert a társaid akkor olvasnak a fejedben, amikor csak akarnak és semmit sem tehetsz ellene… Szörnyű. Hogy valakinek ne lehessenek titkai… Még elképzelni is nehéz. Vagy csak azért látom így a dolgokat, mert annyi mindent próbáltam eltitkolni a családom elől az elmúlt hónapokban? Lehetséges. Hálát adtam istennek, amiért anyutól örököltem ezt a pajzs dolgot, és képes voltam védeni az elmémet apu képességével szemben. Bele sem merek gondolni, mit szólt volna hozzá, ha meglátja a legbelsőbb gondolataimat. Uh…

- Mesélj a többiekről –váltottam témát hirtelen, hogy kizárjam a fejemből a felesleges gondolatokat. Szerettem volna teljes mértékben kihasználni a pillanatot, amíg Jake-el lehetek. Ki tudja mikor lesz rá ismét lehetőségem. Szerencsémre még több mint egy óránk volt az Alice-ékkel megbeszélt találkozóig.

- Mit szeretnél tudni? –nézett rám sötét szemeivel.

- Mindent –villantottam felé egy széles vigyort, mire tekintete még nyíltabbá vált. Mintha jól esne neki ez a társai iránti érdeklődésem.

- Sam-et már láttad –kezdte. –Ő az alpha.

- És ez mit jelent pontosan? –kérdeztem. Úgy nagyjából tisztában voltam vele, de azért jobb biztosra menni. Pláne, ha Jake-el kapcsolatos dologról van szó.

- Ő a főnök –magyarázta azonnal. –Ha ő megtilt valamit, akkor azt nem tudjuk megszegni. Például, ha a létezésünkről van szó. Parancsba adta, hogy nem mondhatjuk el senkinek, így szó szerint nem tudom kiejteni a számon, hogy vérfarkas vagyok.

- De hát most is kiejtetted –mutattam rá a nyilvánvalóra, amitől elég butának éreztem magam. Főleg, mikor láttam, hogy elfojt egy nevetést.

- Rád nem vonatkoznak ezek a szabályok –mondta.

- Hogyhogy? Azért mert félig vámpír vagyok?

Arca azonnal óvatos lett. Már ismertem ezt a kifejezését. Akkor használta, amikor a kettőnk közti kapcsolat került szóba. Kihúztam magam az ülésben, mintha így jobban tudnék a szavaira koncentrálni.

- Részben azért. Igen –válaszolta egy pillanattal később.

- És még miért? –kérdeztem tovább, addig üsd a vasat, amíg meleg alapon.

Hosszan a szemembe nézett, amitől görcsbe ugrott a gyomrom. Mintha a vesémig látna…

- Mert veled kapcsolatban semmit sem tilthat meg nekem –mondta rekedt hangon, miközben a tekintete lesiklott a számra. Olyan elmélyülten nézte az ajkaimat, hogy azt hittem ott helyben megcsókol, de mégsem tette. Sajnos.

Ettől a gondolattól viszont megriadtam. Sajnos. Mi van velem? Ha arra gondolok, hogy az ajkaink esetleg összeérhetnek… magam sem tudom miért, de az érzéseim felbolydulnak. Egyrészről ott van a gyerekes riadalom, amit a közelsége jelentene, a másikról pedig a mély vágyakozás, hogy érezhessem selymes száját, amint az enyémet kényezteti. Ahogy elképzeltem, hogy odahajol hozzám, forró tenyerét az arcomra simítja, esetleg beletúr a hajamba, majd gyengéden a számra szorítja a száját… megborzongtam. Hogy ez a jóféle borzongás volt-e vagy a maradj távol tőlem- féle, azt nem tudom. Legalábbis nem teljesen. Azt hiszem mindkettő volt benne.

De Jacob nem hajolt előre, nem simította végig az arcom és a hajamba sem túrt bele. Az ajkait pedig ahelyett, hogy az enyémre nyomta volna, alig látható mosolyra húzta.

- Képzelheted Rachel mekkorát nézett, mikor Paul elmesélt neki mindent –mondta hirtelen.

El sem tudtam képzelni, hogy miről beszél. Hogy mi miről beszéltünk egyáltalán… Aztán leesett a tantusz. Az alpha. A parancs. A titoktartás. Amiről eszembe jutott valami.

- De hogyhogy Paul elmondhatta Rachelnek?

- Mert összejöttek. Legnagyobb sajnálatomra –jött a válasz.

Be kell vallanom, ezt nem teljesen értettem. Jacob nővére, Rachel összejött Paul-al, aki a falka egyik tagja, de ennek Jacob láthatóan nem örült. De miért?

- Nem kedveled Paul-t? –kérdeztem gondolkozás nélkül.

- Nem arról van szó, hogy nem kedvelem –húzta el a száját -, csak… zavaró.

- Kifejtenéd?

- Hát csak annyi, hogy… izé… - elkezdett helyezkedni az ülésben, mintha ezzel szeretné leplezni a zavarát, amivel csak még jobban felkeltette az érdeklődésemet. –Meséltem már neked erről a gondolatolvasós dologról.

Bólintottam és mohón vártam a folytatást.

- Ilyenkor az emlékeket is látjuk, ami elég kellemetlen, de nincs túl nagy baj, amíg a kérdéses emlékben az embernek nem a saját nővérét kell látnia, amint éppen… izé... tudod… Paul-al…

Az összes vér az arcomba szalad, amint megértettem Jake szavait. Na erre azért nem számítottam. Hogy még azt is látják, amikor valaki együtt van a kedvesével… úgy. Ez már több a soknál. De legalább már értettem, miért volt olyan zavart, amikor belekezdett ebbe a beszélgetésbe.

- Az elég… - megköszörültem a torkom, hogy tisztábban szóljon a hangom -, kényelmetlen lehet.

- Az –bólintott rá határozottan.

- Ettől eltekintve kedveled Paul-t? –kérdeztem, hogy kicsit eltereljem a témát.

- Néha –vágta rá sokkal kedélyesebben. Amint elhagytuk a „kénytelen vagyok látni a nővéremet szex közben” témát, máris sokkal felszabadultabb lett. De hát ki hibáztathatná érte? –Ő elég fura fazon –folytatta. –Az esetek kilencven százalékában egy bunkó. Szó szerint. De ha tényleg szükség van rá, akkor odateszi magát. Jobban, mint akárki.

- Fura srác lehet.

- Az is –bólintott Jake. –Aztán ott van még Jared, akinek általában a közelébe sem lehet menni, mert minden gondolata Kim körül forog.

Olyan látványosan forgatta meg a szemét, hogy kitört belőlem a nevetés, mire felhúzta a szemöldökét és kérdőn nézett rám.

- Nem érdekes –legyintettem, amint normálisan kaptam levegőt. –Folytasd.

- Előbb mondd el mi volt ennyire mulatságos –unszolt.

- A szemforgatásod –vágtam rá és leutánoztam az előbbi mozdulatát, mire ő is nevetésben tört ki. Aztán amint lehiggadt, részletesen beszámolt róla, hogy miért olyan nehéz elviselni a hősszerelmes, rózsaszínben látom a világok Jared-et, akinek másodpercenként eszébe jut szíve választottja.

Aztán még mesélt Collin-ról és Brady-ről, akik a legfiatalabbak a falkában, alig tizenöt évesek, és olyanok, mintha ikrek lennének. Szinte össze vannak nőve, és úgy viselkednek, mint az óvodások. „Mint két bevadult farkaskölyök” –hogy szó szerint Jacob-ot idézzem.

Mesélt Quil-ről is és Embry-ről, két legjobb barátjáról, akikkel már születésük óta elválaszthatatlanok. Szerettem volna megismerni őket személyesen is, mert nem kerülte el a figyelmem, hogy Jake milyen arckifejezéssel beszélt róluk. Szerette őket, olyanok voltak, mintha testvérek lettek volna. Ez tetszett. Nagyon tetszett.

Seth-ről és Leah-ról nem sokat mondott. Igaz, ők voltak azok - Embry-vel egyetemben -, akik vele tartottak a földünkre, de azt az elejtett mondatfoszlányokból is ki tudtam szűrni, hogy Leah-val nincs túl jó kapcsolata. Seth viszont olyan volt, mintha az öccse lenne, kötelességének érezte, hogy vigyázzon rá. Ezt is becsültem benne. Már nem olyan volt, mint anyu emlékeiben. Nyomát sem láttam annak a felelőtlen kölyöknek, aki motorozni tanította anyut, és megígérte neki, hogy elviszi sziklát ugrani. Ez a Jacob Black felelősségteljes volt, komoly gondolatokkal és határozott véleménnyel az élet dolgairól. Felnőtt. És ez jobban vonzott hozzá, mint bármi más eddig.

Bele is pirultam ebbe a gondolatba, ami persze nem kerülte el a figyelmét és csibészesen rám mosolygott, aztán beindította az autót, mert el kellett indulnunk a találkozóra, ha nem akartuk, hogy Jas beváltsa az ígéretét, és darabokra szaggassa Jacobot.

Az út nem tartott sokáig, Jake ugyanis, akárcsak a családom tagjai, sebességőrült volt. Úgy száguldottunk az egyenesekben, amit még egy Forma-1-es pilóta is megirigyelt volna, így alig néhány perc múlva megérkeztünk.

Alice-ék természetesen már ott voltak. Kedvenc nagynéném fülig érő szájjal vigyorgott rám, és kecses szökkenésekkel bolondozott a szobormereven álló, összevont szemöldökű Jasper körül, aki a Mercedes oldalának támaszkodott.

Jake időt sem hagyott, hogy kiszálljak a kocsiból, már mellettem is termett, hogy kisegítsen. Meglepődtem udvariasságán, de nagyon is jólesett. Egy hercegnőnek érezhettem magam mellette.

Kezem a kezébe csúsztattam, miközben kikászálódtam a kocsiból. Tűzforró tenyerében elvesztek apró ujjaim. Élveztem az érintését és nem akartam elengedni. Hosszú másodpercekig csak álltunk egymással szemben, kitartó szemezgetéssel, míg Jas - érezhetően türelme végén járva -, jól hallhatóan meg nem köszörülte a torkát.

Megadóan felsóhajtottam, tudtam, hogy mennem kell, de isten látja lelkem, nem akartam. Jake is így lehetett ezzel, mert szorított a fogásán. Nem húzhattam már sokáig, és nem tudtam mikor találkozhatunk újra. Összefacsarodott a szívem erre a gondolatra és még mielőtt ráébredhettem volna mit is csinálok, közelebb léptem Jacob-hoz és átöleltem. Nem késlekedett, azonnal viszonozta a gesztust. Erős, izmos karjait körém fonta és úgy ölelt, mintha az élete múlna rajta.

- Köszönöm az estét –suttogtam a fülébe, bár tudtam Alice-ék minden egyes szavamat hallják. – Jól éreztem magam.

Egy óvatos, alig érezhető puszit is leheltem az arcára, aztán már ott sem voltam. Féltem a reakciójától még mindig. Tudtam, hogy kedvel, de akkor még fogalmam sem volt róla, hogy hogyan kedvel. Mint egy barátot, vagy egy kislányt, vagy talán már látja bennem a felnőtté váló nőt? És ezzel a puszival úgy éreztem még jobban felszínre került bennem az a nő, akinek minden pillanatban Jacob jár a fejében és szeretne hozzá minél közelebb kerülni.

Gyorsan bepattantam a kocsiba és egy apró pillantást megengedtem magamnak a sötétített üvegen keresztül. Jake még mindig ugyanott állt, ahol hagytam, ajkain meglepett, de őszinte vigyor terült el, ami megdobogtatta a szívem. Intésre emelte a kezét, mikor Jas beindította a motort, aztán már ki is lőttünk.

Alice sugárzó arccal nézett az anyósülésről, teljesen hátrafordulva.

- Föld hívja Kendie-t –csilingelte. –Na milyen volt?

- Oh, Alice… - sóhajtottam fel és kezembe temettem az arcom egy pillanatra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Mikor felnéztem, még elégedettebbnek láttam mosolyát. –El sem hinnétek… - ráztam meg a fejem, majd Jasper nyakába vetettem magam hátulról. Tudtam, hogy nem veszélyeztetem vele a vezetést, mert vámpírreflexének köszönhetően tökéletesen uralta az autót. –Köszönöm, köszönöm, köszönöm –soroltam, minden szót egy nagy puszival spékelve meg, amit oda nyomtam, ahova csak tudtam; arcára, nyakára, vállára… Mindegy volt, csak kifejezhessem valahogy a hálámat.

Jasper, látva, hogy épségben vagyok és egy hajam szála sem görbült meg, és valószínűleg érzéseimmel is teljesen tisztában volt, mert most meg sem próbáltam eltitkolni előle, végre felszabadultan felnevetett és megpaskolta a karom, ami olyan szorosan a nyakára kulcsolódott, hogy egy ember rövid úton megfulladt volna tőle.

- Örülök, hogy jól érezted magad –mondta.

- Az nem kifejezés –vágtam rá. – Annyira hálás vagyok nektek. Tudom, hogy nem lesz könnyű eltitkolni apu elől, és mégis segítettetek. Köszönöm.

- Jól van már –kacagott fel Alice csengettyű hangján. –Elég a köszöngetésből. Részleteket kérek, mert Jacob miatt nem láttam semmit.

Alice nem látja az alakváltókat, mert ő maga sosem volt az és ez roppant módon idegesítette mindig is. Imádott mindentudó lenni, akit nem lehetett meglepni soha, semmivel. Éppen ezért, most égett a vágytól, hogy beszámoljak mindenről, amiből kimaradt.

Hát hogy is tagadhattam volna meg tőle ezt az apróságot, mikor lényegében neki köszönhettem a végtelen boldogságot, amit még sohasem éreztem?!