4. fejezet - Bosszúság

 Sziasztok!

Elkészült a 4. fejezet. Átvezető fejezet a következő előtt, de úgy éreztem a történet egysége miatt, muszáj szót ejteni róla. Azért remélem tetszeni fog. Várom a kommenteket! :)

Miután elbúcsúztunk Charlie-tól, Port Angeles felé vettük az irányt, hogy néhány bútort beszerezzünk nekem. Lehet, hogy csak addig akartak Forks-ban maradni, míg Victoriát el nem intézzük, de addig még laknom és aludnom kellett valahol.

Az áruház, ahová bementünk, hatalmas volt. Sőt, még annál is nagyobb. Minden létező helységhez külön részleg tartozott, amelyeken belül még jó néhány berendezett, minta szoba is társult.

A hálószobák a negyedik emeleten voltak, közvetlenül a gyerekosztály mellett. Bár igazság szerint a természetem ellen volt a vásárlás, a sok látnivalónak ezúttal még én sem tudtam ellenállni. Izgatottan néztem végig a különböző méretű, színű és formájú bútorokat és úgy éreztem képtelen vagyok dönteni. Hogy is lenne lehetséges a dolog, ha egyszerűen mindet szeretném?

Anyuék előtt le a kalappal. Türelmesen végigjárták velem az összes szobát, legalább háromszor, érdeklődve böngészték a prospektusokat, és egy pillanatig sem siettettek. Apu különösen nyugodt volt. Eltűnődtem, vajon azért, mert távol vagyok Jacobtól és itt legalább nem kell állandóan szemmel tartania? Legalábbis nem olyan intenzíven, mintha otthon lennénk. Azért a fél szeme így is rajtam volt, főleg azután, hogy pár hímnemű ember tekintete rajtam állt meg… elég hosszan. Ezeket én általában észre sem vettem, nem is foglalkoztam velük, de apunak nem tetszett a dolog. Ha rajta múlna valószínűleg még száz év múlva is az ő kicsi lánya lennék, akit a széltől is óvni kell. Apák…

Mivel azt már eldöntöttem, hogy a fal sárga lesz, mindenképpen barna bútort kellett választanom, hogy passzoljanak a színek. A baj csak az volt, hogy a kínálat hetven százaléka barna volt és gyönyörű. Képtelenség dönteni.

Tehetetlenül felsóhajtottam, mire anyu odafordult hozzám.

- Nem tudsz választani, kicsim?

Megráztam a fejem. - Mindegyik tetszik.

- Megértelek –mosolygott rám azzal a tipikus anyás mosolyával. –Valóban csodálatosak.

- Kösz, most aztán sokat segítettél –fintorodtam el, aztán visszatértem a szomszédos szobába, hogy újra körülnézzek, és közben azon tűnődtem mi alapján választhatnék. Mindegyik egyformán tetszett, illettek is hozzám.

A felismerés hirtelen csapott belém. Egyetlen egy dolgot nem vettem eddig figyelembe; az árakat. Mindig mindent megkaptam, amire csak ránéztem. Apuék évtizedek óta halmozták a pénzt, így sosem kellett spórolnunk, ezért lehetett, hogy átsiklottam ezen az egyébként igen meghatározó szemponton.

Gyorsan felkaptam egy prospektust és átfutottam a képek sarkában feltüntetett összegeket. Ejha… Ezek aztán nem aprózzák el. Még a legolcsóbb is annyiba került, mint egy kisebb autó. Apu biztosan megőrült, amiért ebbe az áruházba hozott. A legjobbat akarom a lányomnak. Mindig ezt mondta.

A bútor világosbarna volt, faragott díszekkel az elején. Otthonos, fiatalos… Négy széles szekrényből állt –ám azt nem állt szándékunkban megvenni, ugyanis a gardróbom már alakult otthon, hála a többieknek. Két széles állópolc, valamint két éjjeliszekrény és egy hatalmas ágy is tartozott hozzá. Valósággal királyi méretű, amin még három Emmetthez hasonló ember is elférne. Egy pillanatra elbizonytalanodtam. Minek nekem ekkora ágy, mikor egyedül alszom… Még a fele is sok lenne, tekintve, hogy milyen kicsi vagyok. Na jó, nem kicsi, csak átlagos magasságú. De akkor is tetszett.

Fújtam egyet, aztán visszamentem nézelődő szüleimhez. Alice most nem volt ott velük, biztos meglátott valami újat, amit feltétlenül meg kell vennie…

- Megtaláltam a nyerőt –mondtam lelkesen, mire kíváncsian felém fordultak. Szerencsémre apunak nem tűnt fel, hogy a legolcsóbbat néztem ki, különben még egy évig szobrozhattunk volna a szekrények között. Úgy láttam rajtuk, hogy tetszik nekik a választásom. Közben felbukkant Alice. Fülig érő szájjal konstatálta, hogy végre döntöttem és azonnal a női ruha osztály felé kezdett húzni, akárcsak anyut. Apu, mint mindig, ezúttal is kimentette magát, mondván, hogy el kell intéznie az előleget, a szállítást meg az ilyesmiket és majd megvár minket a kocsiban. A mázlista.

Bevallom, megfogadtam, hogy elnézőbb leszek Alice-el, amiért kiállt értem a Jacobos-ügyben, de mikor már a huszadik szoknyát akarta felpróbáltatni velem, kezdtem elveszíteni a türelmemet. Ez van akkor, mikor az ember a kisujját nyújtja, de a karját kapják el.

- Alice –sóhajtottam fel. –Tudod, hogy nem szeretem a szoknyát. Miért akarod rámerőltetni?

- Mert valami mesésen festesz benne, hugi –jött a már megszokott válasz. –Ha valakinek ilyen lába van, mint neked, azt mutogatni kell.

Elfintorodtam. Sosem mutogattam magam. Se a lábamat, se a hasamat, se semmit. Az nem én voltam. Számomra tökéletesen megfelelt a farmer meg egy fölső, ami éppen, hogy csak tapadt. Nem szerettem, ha egy ruha kiszorítja belőlem a szuszt, vagy nem lehet benne leülni anélkül, hogy ne szaladna fel a nyakamig, vagy rosszabb esetben lefelé a térdemig. Így voltam a magas sarkúval is. Szép meg minden, de minek hordjam, ha egyszer az edzőcipő egyszerűbb?

Anyu kilépett a szomszédos próbafülkéből egy kék felsőben és egy hozzá illő farmerban. Széles vigyort küldött felénk.

- Vigyázz, Edward nehogy meghallja ezt a lábmutogatós részt, mert még házi őrizetbe csukja.

- Ha lehet, ne adj neki ötleteket –húztam el a számat. Aput ismerve képes lenne rá.

- Bella? –hallottam meg egy ismeretlen hangot jobbról, mire arra kaptam a fejem. Két fiatal nő volt. Mindkettejüknek sötét haja volt, bár az egyiküknek göndör. Tátott szájjal meredt anyura, ami már most nem tetszett. A másikuk szimpatikusabbnak tűnt. Szemüvege mögött kedvesen csillogtak a szemei, bár láthatóan meglepődött. Mintha már láttam volna őket anyu emlékeiben… Persze. A régi osztálytársai. Angela és Jessica.

- Tényleg te vagy az? –kérdezte Jessica hitetlenkedve.

- Szia Jessica –bólintott anyu, de természetesen nem lépett közelebb. Hideg bőre azonnali kérdéseket vetett volna fel. –Angela –nézett az egyre szélesebben mosolygó nőre.

- Semmit sem változtál –jegyezte meg Jessica elképedve. –Abszolút semmit.

Hát igen –gondoltam magamban. Ez van, ha az ember tizenkilenc évesen vámpír lesz. Ellentétben velük, anyu valóban úgy nézett ki, mint a gimiben. Rajta nem hagyta nyomát az elmúlt három év. A emlékeiben kicsit máshogy néztek ki. Gyerekesebbnek. Most már felnőtt nők voltak, egyetemre jártak –gondolom én, ami meglátszott rajtuk.

- Ti sem –vágta rá anyu csakhogy mondjon valamit.

- Mikor érkeztél Forksba? –érdeklődött Angela. Még a hangján is éreztem, hogy valóban érdekli, nem csak udvariasságból kérdezte. Ő mindig jó barátnője volt anyunak, nem úgy, mint Jessica.

- Csak tegnap érkeztünk.

- Érkeztünk? –húzta fel a szemöldökét Jessica. Olyan volt, mint egy lecsapni készülő sas. Pletyka a láthatáron, vagy mi a szösz? –tűnődtem.

Láttam anyun, mennyire megbánta ezt a könnyelmű választ. Sokkal egyszerűbb lett volna, ha simán annyit mond, hogy tegnap. Végül úgy döntött őszinte lesz. Elvégre nem sok értelme lett volna a hazugságnak.

- Cullenékkel jöttem.

Ez elég egyértelmű volt, hiszen Alice ott állt mellettem. Jessica sóvárgó szeme rá is siklott egy pillanatra, aztán megállt rajtam. Néhány pillanatig csak nézett a szemembe, de nem szólalt meg. Biztosra vettem, hogy majd megeszi a kíváncsiság, hogy ki vagyok, de még csak azért sem adtam meg neki, amit akart. Nem mutatkoztam be. Lehet, hogy illetlenség, de azok után, amilyen kétszínű volt anyuval, nem állt szándékomban megalázkodni előtte.

A helyzetet végül Angela oldotta meg. Közelebb lépett hozzám és barátságosan kezet nyújtott.

- Angela Weber.

Nem volt okom visszautasítani a gesztust. A bőröm egy-két fokkal ugyan hidegebb, mint az embereknek, de valószínűnek tartottam, hogy nem fog feltűnni neki. Ha meg igen, majd azt hiszi, hogy egyszerűen hideg a kezem.

- Kendra Cullen –ráztam meg óvatosan a kezét. A szemem sarkából láttam, hogy Jessica tekintetébe kérdőjel költözik, de aztán legyőzve azt, ő is előre lépett, hogy bemutatkozzon. Mikor már túl voltunk a formaságokon, anyu belekezdett a magyarázatba.

- Kendra, Carlisle unokahúga. Forksban tölti a nyarat.

- Nem is tudtam, hogy Dr. Cullen-nek van testvére.

Ez a Jessica hihetetlen egy figura. A szemét egy pillanatra sem fordította el rólam, mintha minden apró részletet az emlékezetébe akarna vésni, hogy később továbbadhassa az információt másoknak. Bosszantó volt.

- És hogy van Edward? –kérdezte hirtelen Angela, ismét megmentve a helyzetet. Jessica azonnal anyura kapta a tekintetét.

- Jól van –mosolygott anyu visszafogottan.

- Bella –szólalt meg mézesmázos hangon Jessica. –Nem is tudom, hallottál-e már róla, hogy Mike-al összeházasodunk?

Elképesztő, hogy ez a lány mennyire szeret a középpontban lenni. Nem bírta volna megállni, hogy ne dörgölje anyu orra alá, hogy hozzámegy a gimis szerelméhez. Ezzel csak az a probléma, hogy anyut sosem érdekelte Mike Newton. A srác viszont teljesen odavolt anyuért, csakhogy egy olyasvalakivel szemben, mint Edward Cullen, esélye sem volt anyunál. Jessica tekintete mégis arról árulkodik, hogy büszke arra, hogy ő lett a befutó Mike-nál. Mintha ezzel az egész esküvő dologgal legyőzte volna anyut. Aminek persze az égvilágon semmi értelme.

Anyu mosolya őszinte volt, annak ellenére, hogy ő is észrevette, amit én.

- Gratulálok. Mikor lesz a nagy nap?

- Július 4-én –villantotta ki mind a harminckét fogát. –Nem tudtam, hogy Forksban leszel, ezért is nem küldtem meghívót, de szívesen látlak. Ahogy Edward-ot is. Jut eszembe ti még nem tervezitek, hogy magasabb szintre emeljétek a kapcsolatotokat?

Az agyam azonnal elborult ettől a hangsúlytól. Jessica félreérthetetlenül sugallta, mit gondol anyuról. Egy örök vesztes, aki még nem volt együtt apuval. Úgy. Szerettem volna az arcába vágni, hogy már gyerekük is van, ráadásul itt áll előtte, de tudtam, hogy nem tehetem. Vissza kellett fognom magam, amennyire csak tudtam. A szám viszont mozogni kezdett.

- Any… - Jesszus, majdnem kicsúszott a számon, hogy anyu. Épp az utolsó pillanatban kaptam észbe, hogy helyesbíteni tudjak. –Bella és Edward már évek óta házasok!

Jó, oké, csak a család előtt. Anyu átváltozása után néhány nappal, még Esme szigetén nagyapa egy rögtönzött kis szertartás keretén belül adta össze a szüleimet, ami szerintem ugyanannyira házasság, mintha templomban került volna rá sor.

Jessica szeme azonnal elkerekedett, míg anyu hitetlenkedő pillantást vetett rám. Mit tettem? Ez az egyik legfőbb családi titok volt, erre ilyen egyszerűen kikotyogtam. De muszáj volt. Nem hagyhattam, hogy Jessica tovább lovagoljon ezen a témán. Anyu pedig sosem mondott volna neki semmit.

- Nahát –nyögte Jessica. –És meg sem hívtál minket?

Nem szánta igazán számonkérésnek, mindössze mondani akart valamit, hogy leplezze csalódottságát. Bocsánatkérő pillantást küldtem anyu felé, és reméltem hamar kitalál valamit, hogy kimagyarázza a helyzetet.

- Nos… - kezdte. –Izé… Nem volt hivatalos. Elsőévesként részt vettünk egy brazíliai túrán... Egy bennszülött törzs adott minket össze.

Jaj, anyu. Ennél jobbat nem tudtál volna kitalálni? Ki veszi ezt be? A válasz egyszerű: Jessica és Angela. Láthatóan azonnal elhitték a mesébe illő sztorit és még gratuláltak is anyunak. Na, akkor nem is vagyunk akkora bajban. Csak én leszek benne, amint egyedül maradunk, mert amit anyutól kapok, azt nem teszem ki az ablakba, az biztos.

Angela még megkérdezte, hogy akarnak-e igazi esküvőt, mire anyu boldog menyasszonyhoz méltón elújságolta a nyár végére kitűzött esemény terveit. Jessica ezt már nem viselte olyan szívélyesen. Azon csodálkoztam, hogy nem robbant fel azon nyomban, pedig az arca igencsak vörösödni kezdett.

Néhány perccel később arra hivatkozva, mennyi dolguk van az esküvő megszervezésével, elkezdte húzni kifelé Angelát, így magunkra maradtunk. Anyu csak erre várt.

- Mégis mi jutott eszedbe? –szegezte nekem a kérdést.

- Sajnálom –mondtam.

- Sajnálod? Van róla fogalmad, hogy mi történhetett volna? Az egész családunk attól függ, hogy mennyire tudjuk elkerülni a lelepleződést. Szerencsénk volt, hogy gyorsan kitaláltam ezt a Brazíliás hülyeséget.

Anyu sosem szokott füstölögni, maximum apura, de akkor is néhány másodpercig, de most tényleg dühösnek tűnt. Megjegyzem jogosan.

- Nem mintha túlságosan hihető sztorival álltál volna elő –vágta rá Alice enyhén mosolyogva és rám kacsintott.

- Persze, még add alá a lovat –háborgott anyu.

- Sajnálom, oké? –ismételtem meg. –De nem hagyhattam, hogy továbbra is ennyire fennhordja az orrát, miközben egy szállal sem jobb, mint te. Sőt.

- Jaj Kicsim –sóhajtott fel anyu nyugodtabban. –Jessicával nem kell foglalkozni. Engem egy cseppet sem érdekel, hogy mit mond vagy hogy mit gondol. Tudom milyen kétszínű, de nem érdekel. Nem szabad hagynod, hogy az ilyen helyzetekben kicsússzanak a kezedből a dolgok.

- Tudom –morogtam.

Anyuval ezután már nem volt sok problémám, ellentétben apuval. Alice gondolataiból azonnal megtudott mindet –az enyémhez hasonlóan anyuéban is csak akkor tudott olvasni, ha ő is akarta -, és azonnal lecsapott rám. Egész úton hazafelé azt kellett hallgatnom, hogy milyen felelőtlenség volt ez a részemről, és hogy legközelebb sokkal, de sokkal óvatosabbnak kell lennem. Ahányszor hallottam a mai nap folyamán, valószínűleg még álmodni is ezzel fogok –gondoltam.

Vagy talán mégsem…