7. fejezet - A randi /1

 Sziasztok! Sajnálom, hogy eltűntem és nem válaszoltam senkinek és most is csak egy fél fejezettel szolgálhatok, de egész hétvégén nálam volt az én Macikám, a 4 éves unokahúgom és teljesen lekötött a kis drága. :) Amit tudom megírom a másik felét is a fejezetnek. Addig is a türelmeteket kérem. :S

Azért remélem tetszeni fog. Jó olvasást és várom a komikat. :)

Szombaton nagyon korán ébredtem. Az új ágyam, ami már a megrendelés utáni napon megérkezett - a bútorokkal együtt -, nagyon kényelmes volt. A szobám is már teljesen kész volt. Alig néhány óra alatt sikerült kicipelnünk az összes könyvet és polcos szekrényt. A festést Emmett és Rose vállalták magukra, míg Jas és apu a gardróbom átalakítását csinálták Jas dolgozószobájából. Nekem nem is maradt dolgom. Miután készen lettek, anyu, Alice és nagymami néhány perc alatt kipakolták a ruháimat és a könyveimet. Megjegyzem mindent oda, ahová én is raktam volna. Ismertek, mint a saját tenyerüket.

Bár az igaz, hogy zavart, amiért nem csinálhattam én ezeket a dolgokat, de nem akartam megbántani őket. Ez tette őket boldoggá. Hogy gondoskodhattak rólam. Azért néha hálás lettem volna nekik, ha hagynak élni egy kicsit.

Na, de a szombatnál tartottam. Nagyon korán kivetett magából az ágy. Még csak fél hat volt, de én már tűkön ültem és vártam, hogy este hat legyen. Ugyanis akkorra beszéltem meg Jacob-bal a találkozót Forks határába. Nem volt ellenére, hogy Alice-el elterveztük ezt a kis színjátékot, sőt örült neki, amiért nem kerültem bajba. Az utóbbi három napban ugyan nem tudtunk találkozni, de sms-ben rendszeresen tartottuk a kapcsolatot. Ez is több volt a semminél. És egyébként is imádtam az sms-eit, mint például azt, amit késő éjszaka írt:

Lassan el kellene köszönnöm. Későre jár. Vagy inkább korán van. Álmodj szépeket, Hercegnő és gondolj rám.

Mondanom sem kell, amint elolvastam, a mennyországban éreztem magam. A pulzusom felgyorsult, a fejem szédülni kezdett, amit még sosem produkált, de mindez kellemes volt. Boldog voltam. Mint még sosem.

Csak egy dolog zavart. Míg én a pihe-puha párnáim között feküdtem, addig Jacob a szabad ég alatt őrjáratozott, hogy biztonságban tudjon engem. Ez nem volt fair. Ha tehettem volna, kimegyek hozzá és lemondok az alvásról, csakhogy vele legyek. De nem lehetett. Apu ugyan betartotta a szavát, kevésbé volt erőszakos a házi őrizetet illetően, de még így is felügyelet alatt álltam állandóan. Azt hiszem ez már sosem fog megváltozni. Sajnos.

Még rengeteg időm volt az esti randiig, amit el kellett ütnöm valahogy, ezért első lépésként elmentem zuhanyozni, aztán reggelizni (két falat a sonkás szendvicsből, amit nagymami készített), és itt vége is volt a teendőimnek. Azt már tudtam, hogy mit fogok felvenni este. Alice két nappal ezelőtt felpróbáltatta velem az összes ruhámat, végül úgy döntött egyik sem túl jó egy első randihoz, úgyhogy elrángatott vásárolni, aminek az lett az eredménye, hogy harminc szatyorral tértünk haza. De nem bántam. Ilyen sem fordult még elő velem soha. Hálás voltam Alice-nek, amiért ennyire divatbolond, mert magamtól biztosan valami hagyományos, szakadt cuccot vennék fel. Nem titok; nem értek a divathoz. Sosem érdekelt. Ezt a kiváltságot meghagytam Alice-nek és Rose-nak. Én tökéletesen megelégedtem volna azzal is, ha egy hétig ugyanazt a farmert hordom. Persze ilyen sosem fordulhatott elő. Ha nem voltam képes „rendesen” felöltözni, Alice azonnal a karmai közé kapott és rám húzott valami vadiúj, méregdrága holmit.

Nem lévén dolgom, felbaktattam nagyapa dolgozószobájába. Szegénynek ide kellett besuvasztani a könyvtár háromnegyed részét. A többit elszórták a hálószobákban, de még így is zsúfolva tornyosultak a vaskosabbnál vaskosabb kötetek a polcokon valamint előttük a földön. Annyi hely a világon nincs, amennyi ezeknek kellene.

Leültem a kényelmes bőrszékbe a hatalmas íróasztal mögé és belelapoztam az előttem heverő nyitott könyvbe. Nagyapa állandóan orvosi szakkönyveket bújt. Amikor csak volt egy szabad pillanata, beletemetkezett egybe valamelyik eldugott sarokban. Ilyenkor se látott, se hallott, csak a könyvre koncentrált. Most is egy ilyen kötetet tartottam a kezemben. A címét meg sem néztem, elég volt egy mondatra vagy képre ránézni és máris tudtam; ez engem nem érdekel. Ez nagyapa világa, nem az enyém.

Visszatettem a könyvet az asztalra, aztán összegömbölyödtem a székben. A térdeimet átöleltem a karommal. Fejemet hátratámasztottam és élveztem a csendet. A ház majdnem teljesen üres volt. Alice és Jasper vadászni mentek, hogy az esti „mozi” alatt ne essenek kísértésbe, míg a többiek valahol szétszóródtak. Csak Emmett és Rosalie voltak itthon, de ők is a nappaliban tv-ztek. Jobban mondva Em tv-zett, Rose pedig a változatosság kedvéért duzzogott valami miatt. Jellemző.

Hiába próbáltam elterelni a gondolataimat, folyton a ma esténél lyukadtam ki. Randim lesz. Randim… Hihetetlennek tűnt a dolog. Hát még a partner személye milyen hihetetlen. Néhány napja még csak álmodoztam arról, hogy láthassam Jacob Blacket, erre most kettesben leszek vele egy RANDIN!!! Hogy történhetett mindez? Mintha kicsúszott volna a kezemből az irányítás és egy felsőbb hatalom magához vette volna. Nekem szinte beleszólásom sem volt a dolgokba. Semmi. Csak tettem, amit kell. Amit a lelkem mélyén éreztem lüktetni. Ami egyre csak Jacob nevét hajtogatta.

Hirtelen kinyílt az ajtó, mire azonnal felkaptam a fejem. Emmett volt az. Már megint. Az elmúlt napokban, az összeveszésünk óta a nyakamra járt. Különböző időpontokban ugyan, de mindig megjelent, hogy megbeszéljük a dolgokat. Csakhogy nekem ehhez semmi kedvem nem volt. Se a beszélgetéshez, se Emmett-hez. Túlságosan megbántott, pedig pont ő volt az utolsó ember a földön, akiről feltételeztem volna, hogy a lelkem mélyébe gázol a legváratlanabb pillanatban.

- Szia Macikám.

Na persze –fújtattam gondolatban. Már megint azt hiszi, hogy a kedvenc becenevemmel levehet a lábamról. Márpedig erről szó sem lehet.

- Szia –válaszoltam, miközben visszahajtottam a fejem a szék támlájára.

- Beszéljük meg –nézett rám könyörgő szemekkel. Megbánta. Tudtam. Láttam rajta. És éreztem, hogy megesik rajta a szívem. Nem tehettem róla. Ahogy megláttam azokat a kiskutya szemeket, miközben felém közeledett, képtelen voltam rá tovább haragudni. Hisz ő Emmett. Az én Emmett-em. Aki mindig mellettem volt, akit a világon szinte mindenkinél jobban szeretek.

- Szeretlek kicsi Macikám! –dörmögte mély hangján. Biztos voltam benne, ha képes lenne sírni, patakokban folyna a könnye. A mindene vagyok. Akárcsak Rose (persze nem teljesen egy szinten). És még sosem vesztünk össze. Soha, mióta élek. Még egy hangosabb szó sem esett köztünk. Számomra is furcsa volt, hogy nem megyek oda hozzá egy puszira, vagy egy ölelésre, de Jacob teljesen elvonta a figyelmemet a nyilvánvaló dolgokról. Ezért is történhetett, hogy ilyen sokáig tartottam mosolyszünetet. Ha nincs Jacob, már a veszekedés estéjén kibékültem volna Em-mel.

- Miről akarsz beszélni? –kérdeztem félvállról. A szívem már megbocsátott, de a büszkeségem még nem engedte, hogy ezt ki is mutassam.

- Tudod te miről –jött a válasz azonnal. Letérdelt mellém a szőnyegre és maga felé fordított. –Nem akarok haragban lenni veled. Hiányzik a nevetésed. Az ölelésed. Te hiányzol.

Most őszintén. Ki tudna ennek ellenállni? Pláne, ha Emmett mondd ilyeneket. Hisz ő sosem beszélt komolyan. Számára minden csak vicc, nevetés és szórakozás. De most… halálosan komoly volt. Egy cseppnyi humor sem volt a szemében. Semmi. Egy apró mosoly sem bujkált a szája sarkában.

Megadóan felsóhajtottam.

- Te is hiányzol nekem –mondtam és kinyújtottam felé a karomat, hogy megölelhessem. Nem kellett kétszer kérni. Már oda is hajolt, izmos karjait körém fonta és szorosan magához húzott. Vékony karommal alig tudtam átölelni széles vállát, de azért nagy nehezen, kisebb mozgolódás után csak sikerült valahogy megoldanom. Éreztem, ahogy a hátán lévő izmok engednek feszességükből. Megkönnyebbült. Akárcsak én.

- Tudom, hogy meg akarsz védeni –kezdtem, mikor kibontakoztunk az ölelésből. –Óvni akarsz, amiért hálás vagyok, de nem kezelhetsz gyerekként.

- Te el sem tudod képzelni, mennyire nehéz nekünk, hogy ilyen hamar felnőttél… - sóhajtott fel. Most először nevezett felnőttnek. Sosem hittem volna, hogy eljön ez a pillanat.

- Sajnálom –mosolyogtam rá. –De el kell fogadnotok.

- Mintha az olyan könnyű lenne –húzta el a száját rosszallóan.

- Egy szóval sem mondtam, hogy könnyű lesz –belefúrtam a pillantásom aranyszínű szemeibe. –De nincs más választásotok.

- De kemény lettél.

- El sem hinnéd mennyire –nevettem vele együtt. Na igen. Ez már valóban az én Emmett-em volt. A vicces, imádnivaló Emmett.

Jó érzés volt kibékülni. Legalább ez visszaállt a normális kerékvágásba, ha már minden más felborult körülöttem. Emmett ismét biztos pontnak számított az életemben. Hál’ istennek. Nélküle elveszettnek éreztem volna magam.