3. fejezet - Titkolózás

Sziasztok! Itt a várva várt 3. fejezet. Remélem ez is tetszeni fog. Várom a kommenteket. :P

 

Amint Sam és nagyapa minden ellenérzésüket leküzdötték és egy határozott kézfogással megújították a szerződést, haza indultunk. Futás közben apu végig a nyomomban volt, mintha szemmel tartana, pedig Jacobék bőven lemaradva követtek minket.

Az út alig fél percig tartott. Elhatároztam, hogy amint belépünk a házba, kiderítem, hogy mi folyik körülöttem, de apu keresztülhúzta a számításaimat.

- Kendie –nézett rám határozottan. –Szeretném, ha felmennél a szobámba és lefeküdnél aludni.

Tiltakozni akartam, kiabálni, hogy ez rám is tartozik, de a többiek apró fejrázása meggyőzött róla, hogy semmi értelme sem lenne, így nem maradt más választásom, mint duzzogva elindulni az emeletre.

Dühös voltam, amiért engem kihagynak a megbeszélésből. Tudtam, amint azt hiszik semmit sem hallok, apu mindent el fog mesélni abból, ami ma este történt, de olyan halkan, hogy én biztosan ne halljak meg semmit. Hiába volt kifinomultabb a hallásom, mint az embereknek, olyan speciális radarokkal nem rendelkeztem, mint a vámpírok. Valamit akkor is ki kellett találnom.

Apu szobája a második emeleten volt. Amint beléptem, a tervem megszületett. Vártam néhány másodpercet, aztán bekapcsoltam a sarokban álló hifi berendezést. Szokás szerint valami klasszikus zene szólalt meg. Apu imádta ezeket. Lerúgtam a cipőmet és olyan halkan, amennyire csak tudtam, visszalopakodtam a lépcsőhöz.

Lentről vad morgás hangzott fel. Emmett rettentő dühös volt, ezt még két emelet távolságból is tudtam.

- Ezt nem mondhatod komolyan –fújtatott.

- Sajnos nagyon is komolyan mondom –hallottam apu hangját.

- Nem engedhetjük, hogy találkozzanak. - Rosalie máskor csilingelő hangja szinte csöpögött a méregtől.

- Ha csak a közelébe megy, én esküszöm ketté tépem!

Hangos recsegés jelezte, hogy Emmett valószínűleg bemutatta az asztalon, hogy is képzeli azt a széttépős részt.

- De ez hogy lehetséges? –kérdezte anyu döbbenten. –Úgy értem Kendie félig vámpír. Jake pedig vérfarkas. Ez nem tilos? Ennek nem lenne szabad megtörténnie.

- Ha rajtam múlik, akkor nem is fog –vágta rá apu.

- Edward –szólalt meg nagyapa higgadtan. –Abból, amit elmondtál, és amit személyesen mi is láttunk, arra következtetek, hogy már megtörtént. Nem hinném, hogy bármit tehetünk ellene.

- Komolyan beszélsz? –háborgott Rose ismét.

- Igen –válaszolta nagyapa. –És véleményem szerint Jacob Black nem jelent veszélyt Kendie-re.

- Még, hogy nem jelent veszélyt –visszhangozta apu dühösen. –Ő egy vérfarkas. Azért él, hogy elpusztítsa a vámpírokat.

- De nem Kendrát –tiltakozott nagymami. –Ti is láttátok ma este. Fontos neki a biztonsága.

- Egyetértek –csilingelte Alice lazán.

- És, ha elveszíti az önuralmát? –szegezet nekik a kérdést Emmett, de meg sem várta, hogy válaszoljanak. –Nem, ezt nem engedhetjük.

- Ahogy mondod –helyeselt apu. –És mivel én vagyok az apja, megtiltom, hogy találkozzon vele.

Mi az, hogy megtiltja? Felnőtt vagyok az isten szerelmére! Nem mondhatja meg, hogy mit csináljak! –dühöngtem magamban, bár ez elég gyenge próbálkozás volt, hiszen titokban, a lépcsőnél kuporogva hallgatóztam ahelyett, hogy lementem volna, hogy jól beolvassak neki. De ehhez nem volt elég bátorságom. Még.

- Talán erről őt is meg kellene kérdezni –vetette fel anyu, amiért kifejezetten hálás voltam.

- Nem tartom jó ötletnek –dörmögte Emmett mély, medve hangon. –Nem kérdéses, hogy mit mondana. Ti is láttátok, majdnem oda ment hozzá.

- Nem vehetjük semmibe az akaratát –háborodott fel Alice.

- Tapasztalatlan még. Nem tudja eldönteni, hogy mi a jó neki. Ezért kell nekünk kézben tartani a dolgokat –mondta apu. –Azt javaslom, egyelőre ne mondjunk neki semmit. Intézzük el Victoriát, aztán pedig menjünk el Forksból. Az majd mindent megold.

- Ha ez a dolog tényleg olyan erős, akkor nem szakíthatjuk el őket egymástól.

Arra az elhatározásra jutottam, hogy ezentúl hagyni fogom Alice-nek, hogy elráncigáljon vásárolni, amiért  mellettem áll.

- Pedig muszáj lesz. Nem fogom engedni, hogy az egyetlen lányom egy korcs mellett kössön ki –dörmögte apu.

Emmett megint dühös morgásban tört ki. Már a gondolat is sok volt neki, hogy Jacob és én közel kerülhetünk egymáshoz.

- Rendben –sóhajtott fel nagyapa megadóan. –És hogy akarod őket távol tartani egymástól?

Egy pillanatig csend volt, aztán apu határozottan, ellentmondást nem tűrően szólalt meg.

- Szeretném, ha ezentúl legalább egyikőtök állandóan Kendie-vel lenne. Ne hagyjátok magára egy percre sem, rendben?

- Ez nem jó ötlet –próbálkozott újra Alice.

- Meg fogod bánni, fiam –tette hozzá nagyapa.

- Nem hiszem –vágta rá apu, aztán mindenki hallgatásba burkolózott.

Már nem volt értelme a lépcsőnél kuporogni. Visszamentem apu szobájába és úgy csináltam, mint aki végig ott volt. A zenét egyelőre nem kapcsoltam ki –kicsit feltűnő lett volna, hogy amint abbahagyták a beszélgetést, a zene is elhallgat.

Leültem a fekete bőrkanapéra és felhúztam a térdeimet. Gondolatban visszajátszottam az előbb hallottakat, hátha rájövök valami használhatóra. Sajnos túl későn kapcsolódtam be a beszélgetésbe, így a lényegről ismét lemaradtam. Túl sok újdonságot nem tudtam meg. Valami történt Jacob és köztem, amitől apuék nagyon idegesek lettek. Hál’ istennek nem mindenki. Talán ha nagymamit vagy Alice-t megkérdezem, ők elmondják a nagy titkot.

Hálás voltam nekik, amiért kiálltak értem. Ők rám bízták volna a döntést, bármiről is volt szó. Ahogy nagyapa is és anyu is. Csak apu, Rose és Em gondolták úgy, hogy joguk van befolyásolni az életemet. Csakhogy nekem nem állt szándékomban ezt hagyni. Még nem volt konkrét tervem, de tudtam, hogy ki fogom deríteni mi történt, és majd én eldöntöm, hogy meg akarom-e ismerni Jacobot, vagy sem. Ebbe nem szólhatnak bele.

Bár a lelkem mélyén éreztem, hogy nincs más választásom. Az, ami a találkozásunkkor történt, kötött engem. Nem mondhattam neki nemet… és nem is akartam.

~*~

Csakhogy hiába az elhatározás, az elkövetkező napokban nem sok beleszólásom volt a saját életembe. Mindenki tartotta magát apu utasításához; egy szabad pillanatom sem volt. Másnap meglátogattuk Charlie nagyapát, végtére is ő volt a fedő sztorim. Valamivel ki kellett rukkolnom, mikor bejelentettem, hogy vissza akarok jönni Forksba. Az egyetlen elfogadható magyarázat pedig az volt, hogy szeretném megismerni anyu édesapját. Mondjuk ez nem is volt nagy hazugság, hiszen valóban kíváncsi voltam Charlie-ra, de nem ő volt a döntő érv; hanem Jacob.

- Bella, Édesem –nevetett fel apu -, ha ezt sokáig csinálod, Charlie azt fogja hinni, hogy lázas vagy.

Anyu maximumra állította a fűtést, és szinte belebújt a műszerfalba, hogy felmelegítse jéghideg bőrét, miközben apu bőven száz fölötti tempóra kényszerítette az ezüst Volvót.

- Inkább, mint hogy megtudja az igazat –vágott vissza anyu.

Mi ketten Alice-el hátul ültünk és érdeklődve figyeltük, ahogy anyu viselkedése visszaváltozik egy izgatott kamaszlányévá. Meg lehetett érteni. Majdnem három év telt el azóta, hogy utoljára találkozott az apjával.

- Én csak azt mondom –folytatta apu és bekanyarodott egy mellékutcába -, hogy be kellene tenned a kontaktlencsét.

- Majdnem elfelejtettem –kiáltott fel anyu rémülten és kutatni kezdett a táskájában.

- Bella –kuncogta Alice. –Minden rendben lesz. Láttam.

Anyu ezt mindenestől elengedte a füle mellett. Összes figyelmét arra összpontosította, hogy a barna kontaktlencséket a helyükre illessze. Mégsem mehetett oda Charlie-hoz aranyló szemekkel, ha eredetileg csokoládébarna volt, pont mint Charlie-nak és nekem.

A Volvo hirtelen megállt egy emeletes ház előtt. A felhajtón rendőrségi autó parkolt. Nem sok időnk maradt bámészkodni, mert a bejárati ajtó azonnal kivágódott és egy magas, sötéthajú, bajuszos férfi rohant felénk.

- Bells! –kiáltott fel boldogan.

- Szia apu –vigyorgott rá anyu, de láttam rajta, hogy ideges. Nem hibáztattam érte. Nehéz lenne kimagyarázni, ha Charlie megsejtene valamit. Ennek pedig igen nagy volt az esélye, amikor Charlie felkapta anyut és jól megszorongatta.

- Annyira hiányoztál, Kölyök.

Apuval még a lélegzetünket is visszafojtottuk, úgy vártuk, hogy mi fog történni. Csak Alice volt magabiztos és nyugodt. De hát könnyű annak, aki a jövőbe lát.

- Te is nekem –suttogta anyu, miközben nem vett levegőt. Könnyebb volt neki emberek közelében lenni, ha nem érezte az illatukat.

Néhány pillanatig még összeölelkezve álltak, aztán anyu óvatosan elhúzódott. Láthatóan Charle-nak sem volt ez ellen kifogása. Anyu mesélte, hogy nem mutatja ki könnyen az érzéseit. Fürkészve nézte anyut. Biztosan észrevette, hogy megváltozott, de nem tette szóvá, helyette felénk fordult.

- Alice, Kicsim –vigyorgott nagynénémre. –Istenem, de rég láttalak. –Őt is megölelte, de közel sem olyan hosszasan, mint anyut. –Semmit sem változtál.

- Te sem –nevetett fel Alice csilingelő hangon.

- Na persze –legyintett Charlie és apura nézett. Arcáról eltűnt a vidámság. Ezek szerint még mindig neheztelt rá, amiért néhány éve elhagyta anyut egy félreértés miatt. Haragtartó ember…

- Edward –biccentett felé kimérten.

- Charlie –viszonozta a fejmozdulatot apu. Anyu hirtelen mellém lépett és átölelte a vállamat.

- Apu –szólalt meg. –Szeretném bemutatni neked Kendra Cullent, Carlisle unokahúgát.

Valami mesével elő kellett állnunk rólam. Az igazat még sem mondhattuk meg. Charlie valószínűleg szívinfarktust kapott volna nyomban, ha meghallja, hogy az unokája vagyok.

- Örülök, hogy megismerhetlek –mosolygott rám azonnal és kezet nyújtott.

- Akárcsak én. –Óvatosan megszorítottam a kezét. Hiába félvámpírság, simán porrá törhetném a csontjait. –Bella már rengeteget mesélt önről.

- Tegezz nyugodtan. Nem vagyok én még olyan öreg –mondta kedvesen.

- Köszönöm –mosolyogtam rá. Tényleg olyan, ahogy anyu emlékeiben láttam.

- Na gyertek, menjünk be –invitált minket a házba, ami pontosan olyan volt, mint amikor még anyu itt lakott. A nappaliban telepedtünk le. Charlie azonnal maga mellé húzta anyut, Alice pedig elfoglalta az egyetlen fotelt, így én apu mellé kényszerültem a másik kanapéra. Nem örültem a dolognak. Még pipa voltam az este történtekért.

Anyu részletes hazugsággal számolt be az elmúlt három évről, amit az „egyetemen” töltött. A pincérnői állásáról is mesélt, és persze legalább ezerszer kért bocsánatot, amiért nem jött haza egyszer sem. Charlie szinte csüngött minden szaván, annyira hiányzott neki a lánya. Még azért sem haragudott, hanem egy legyintéssel elintézte, hogy anyu elfoglalt volt, meg elígérkezett a barátainak a szünetekre…

És ez így ment majd egy órán keresztül. Aztán Alice ragadta magához a szót és tartott egy rövid élménybeszámolót az egyetemi életről, amiben már többször is volt lehetősége kipróbálni magát. Persze ezt nem kötöttük Charlie orrára.

Apura láthatóan egyáltalán nem volt kíváncsi, leginkább levegőnek nézte, helyette inkább felém fordult.

- Kendra. Jól hallottam, hogy Carlisle unokahúga vagy? –kérdezte.

- Igen –bólintottam. Kegyes hazugság, de muszáj. –Apám Carlisle testvére.

- És hol laktok? –érdeklődött tovább.

- Dallasban –mondtam az előre betanult szöveget. Szegényt komolyan sajnáltam. A mai nap folyamán mindössze annyi igazságot hallott, hogy hiányzott anyunak és hogy örülök, hogy megismerhetem. Minden más hazugság volt.

- Meddig maradsz Cullenékkel?

- Carlisle felajánlotta, hogy töltsem velük a nyarat. Aztán sajnos haza kell mennem. Vár az iskola –húztam el a számat, ahogy a mai fiatalok szokták az iskolával kapcsolatban. Én még sosem jártam oda, mindent a családom tanított, amit tudtam, de való igaz, szeptembertől iskolába kell járnom. Még nem döntöttük el, hová megyünk, de valami olyan helyre, ahol, senki sem ismer minket, hogy anyuék is velem kezdhessenek a gimiben. Sosem hagynák, hogy egyedül menjek több száz ismeretlen diák közé.

Charlie felnevetett a megjátszott fintoromon. Legalább ő bevette. Ezután még meséltem neki a „szüleimről”, akik nem nagyon szeretnek kimozdulni otthonról, azért nem fognak felbukkanni Forksban, így bebiztosítottunk még egy alibit.

Aztán szerencsére anyu visszavette a szót. Már kezdett elegem lenni a hazugságokból. Az őszinteséget tartottam az egyik legfontosabb emberi tulajdonságnak.

- Apu –kezdett bele anyu. –Valami el szeretnénk mondani neked.

- Mit, Bells? –nézett rá kérdő tekintettel. Anyu vett egy mély levegőt, aztán egy szuszra elhadarta.

- Edwarddal összeházasodunk.

Charlie arcán döbbenet suhant át, aztán vörösödni kezdett, nyilván a dühtől, de néhány pillanat alatt leküzdötte.

- Mikor? –préselte ki összeszorított fogai között.

- A nyár végén –válaszolt apu. Órák óta nem hallottam a hangját.

Charlie rákapta a tekintetét. Apu arca egy pillanatra megvonaglott Charlie gondolataitól. Megérdemled –gondoltam -, úgy kell neked. Beleszól az életembe, hát legalább megtudja milyen rossz az, amikor valaki előítélettel viseltet más iránt.

- Mit mondhatnék –nézett vissza anyura. –Nem mondhatom meg kihez menj feleségül. Bárcsak megtehetném, de nincs hozzá jogom –pillantott ismét apura. Ez elég nyilvánvaló célzás volt, mindannyiunk számára. Én is apura néztem, hátha észrevesz rajtam valamit, amiből arra a következtetésre jut, hogy engednie kellene, hogy találkozzam Jacobbal, de még arra sem volt hajlandó, hogy felém fordítsa a fejét. Csak anyut nézte, mint egy szemellenzős ló. Pff… fárasztó.

- Mindenesetre sok boldogságot, kicsim –azzal ismét megölelte anyut, majd egy erőltetett kézfogást is eljátszott apuval.