43. fejezet - Meglepetés!

 Sziasztok!

Meghoztam az utolsó fejezetet /és hozzá egy 18-as korhatárt/!:P Sírok és nevetek egyszerre még mindig... :D Hihetetlen, hogy eljutottunk idáig, főleg, hogy hat hosszú év után végül ez lett az első olyan történetem, amit be tudtam fejezni. :)

Végtelenül hálás vagyok mindenkinek, aki végigkísérte Kendrát élete alakulásában, és nagyon, de nagyon köszönöm a sok bátorítást és kedvességet, amit Tőletek kaptam az elmúlt hónapokban! Nektek ajánlom ezt a fejezetet, mely remélem méltó befejezése lesz A farkas hercegnőjének!:D

Viszont, ne feledjétek, jönni fog még egy kiegészítő novella, ami valószínűleg jövőhét pénteken kerül fel.:)

Az ajánlatom még mindig áll: Ha van valami, amit Kendie-ékről tudni szeretnétek, akár a jövőjükről, akár a múltjukról, csak írjátok meg nekem /erycsaxd@gmail.com/ és akkor úgy alakítom, hogy meg tudjam írni azt is. :)

Van egy örömteli bejelenteni valóm is, méghozzá az, hogy ezzel a fejezettel egy időben, elindul az új blogom, amin a saját történetemet olvashatjátok majd. Az első fejezet már fent van. Komizzatok!:)

Köszönet érte Briki Green-nek, drága bétámnak, amiért felülmúlta önmagát és még azt a fejezetet is kijavította nekem!!!:)

Készítettem egy videót is, így az utolsó fejezethez, ami a történet első felét veszi alapul. Előre szólok, nem vagyok egy nagy videóguru, de szívem-lelkem benne van.:) Remélem tetszeni fog!:)

Nem ragozom tovább, jó olvasást mindenkinek! :)

Gyűlöltem a matekot!!! Na jó, ez így nem teljesen igaz. Magával a matekkal még nem lett volna bajom, de ahogy Mr. Brown magyarázott, az felért egy valóságos terrorral az agyam ellen. Hogy hogyan kaphatott tanári diplomát ez a félnótás… Fogalmam sem volt! De valami katasztrófa az egész pasi, úgy ahogy volt, az biztos. Nem elég, hogy olyan monoton hangon beszélt, mintha le lenne írva neki, nem, ezt még meg kellett spékelnie egy pökhendi, „ki, ha én nem” stílussal, amitől szerettem volna kitépni az összes hajam.

Bezzeg mikor apu tanított, még Esme szigetén, élvezettel vetettem bele magam a tanulásba és csak úgy szívtam magamba a tudást, akár egy mentális porszívó. De most… Szerettem volna kiszaladni az óráról, a suliból, ebből az egészből, amire évek óta vágytam!

Igazából nem is tartottam már izgalmasnak az iskolát. Nem éreztem a varázsát, amit vártam volna. Az első néhány nap még megvolt, hiszen újdonság volt, főleg a sok ember körülöttem, akik nem tudták ki vagyok, nem néztek rám furcsán – legalábbis nem annyira -, de ez mára már eltűnt. Az elmúlt három hétben rájöttem, hogy semmi különös nincs a gimiben, hacsak a pletykára éhes, felszínes diákokat nem veszem annak. Márpedig abból volt rendesen!

Apu, vagyis Edward – ahogy szólítanom kellett -, rendszeresen beszámolt nekünk arról, mi minden jár az iskolatársaink fejében. A legtöbben le voltak nyűgözve a családom szépségén, míg néhányan irigykedve bámultak ránk, megint mások félelemmel vegyes tisztelettel tekintettek a Cullen gyerekekre és tartották a tisztes távolságot. De ami a legfontosabb volt, hogy senki sem gyanakodott semmi természetfelettire velünk kapcsolatban.

A hivatalos sztorink kissé megváltozott azzal, hogy én is a diákság tagja lettem. Elég feltűnő lett volna ugyanis, ha hét örökbe fogadott gyerek járt volna iskolába, így Emmett és Rosalie felvállalták házastársi mivoltukat és vettek egy lakást a belvárosban. Azt persze csak nagy ritkán használtak, de ahhoz elég gyakran felbukkantak, hogy úgy tűnjön, valóban ott laknak. A jobb beilleszkedés érdekében még munkát is szereztek maguknak. Rose beállt a helyi autószerelő műhelybe Jas-szal karöltve – mindig is szerettek bütykölgetni. Emmett pedig baseballedző lett a sulinkban. Mi, többiek pedig eljátszottuk az izgatott új diákokat, akiket örökbe fogadott Dr. Cullen és a felesége, Esme. Apuval muszáj volt testvéreknek mondanunk magunkat, annyira hasonlítottunk egymásra, így lett az édesapámból az ikertestvérem. Bizarr…

De nem panaszkodtam. Legalábbis legtöbbször. Csak nagy ritkán hagyta el számat elégedetlen sóhaj vagy nyögés, az is leginkább akkor, mikor elvettem a fülemtől a mobilomat egy kiadós, legalább két-három órás telefonbeszélgetés után. Istenem, de hiányzott Jake! Már három hete nem láttuk egymást, és bár kialakítottuk a távkapcsolatok legtökéletesebbikét, sokszor úgy éreztem, ez nem elég! Nem volt elég, hogy hallottam a hangját, hogy behunytam a szemem és azt képzeltem, mellettem van. Nem! Arra vágytam, hogy tényleg ott legyen, hogy a karjába vegyen, hogy lágyan megcsókoljon és érezhessem a forróságot, amit mindig ontott magából. Őrá volt szükségem!

De még nem jött el a mi időnk. Leah és Mark között még nem voltak rendben a dolgok és Jake-nek még maradnia kellett, bár tudtam, már nem sokáig bírja nélkülem. Ez nem volt meglepetés, én se sokáig bírtam már nélküle.

És az a bizonyos nap, mikor a matekórán eljátszottam a gondolattal, hogy egyszerűen felállok a helyemről, odasétálok Mr. Brown-hoz és egy jól irányzott mozdulattal beleverem a fejét a táblába, azt hiszem, az volt a lelkiállapotom betetőzése. Ha őszinte akarok lenni magammal, nem őrá haragudtam én. Még csak nem is voltam mérges, sokkal inkább frusztrált. Méghozzá olyannyira, ami már kezdett az agyamra menni.

És akkor ehhez még hozzájárult az is, hogy percenként néztem rá a telefonom kijelzőjére, de egyik alkalommal sem láttam rajta „olvasatlan üzenet” vagy „nem fogadott hívás” szöveget. Komolyan mondom, kezdett az egész helyzet idegesíteni! És már dél is elmúlt!

- Baj van? – hallottam a kérdést oldalról. Loreine Blake, vagy közismertebb nevén LorieB – de én csak Lorie-nak hívtam -, aggodalmasan nézett rám, nyilván nem értve kényszeres viselkedésemet. Mindannyiunk legnagyobb szerencséjére épp akkor hangzott fel az óra végét jelző csengő, megmentve minket a haláltól, amit az unalom váltott volna ki, valamint engem a gyilkosságtól, amihez már tényleg közel álltam.

- Nem, nincsen – válaszoltam, de azért ismét a telefonom után nyúltam. – A francba! – mordultam fel, amiért ismét nem keresett.

- Látom – jegyezte meg Lorie, miközben összepakolta a könyveit. – Azért próbálsz lyukat égetni a telefonodba, pusztán a tekinteteddel?

- Nem próbálok… - kezdtem volna tiltakozni, de közbeszólt, ezzel belém fojtva a továbbiakat.

- De igen, próbálsz – mondta. – Azon csodálkozom, hogy még nem vágtad a falhoz szerencsétlent, pedig szerintem nem az tehet a bajodról.

- Nincs semmi bajom! – jelentettem ki bosszúsan. Alig pár hete találkoztam először Lorie-val, de máris úgy ismert, mintha évek óta barátnők lettünk volna. Utáltam, hogy ilyen kiismerhető vagyok. Természetesen a véres dolgokról nem tudott semmit, arra mindig nagyon figyeltem, hogy még véletlenül se szóljam el magam. Abból semmi jó nem sült volna ki.

- Mondogasd csak magadnak. Talán a végén még el is hiszed.

Ráfintorogtam, aztán ismét a telefonomra pillantottam. Még mindig semmi. Ez már tényleg túlzás volt. Azt hittem még az éjjel felhív, rögtön éjfél után, de hiába vártam, a telefonom néma maradt. Aztán jött a reggel – megjegyezném egy szemhunyásnyit sem aludtam -, és még akkor sem hívott. Egész délelőtt vártam az üzenetét, amiben magyarázkodik, de semmi! SEMMI!!!

- Ma van a születésnapom – szólaltam meg csalódottan, mikor elindultunk a következő óránk felé.

- Nahát – kiáltott fel Lorie. – Boldog születésnapot! – azzal már a nyakamba is ugrott, hogy két cuppanós puszival tetézze meg jókívánságát.

- Köszi – sóhajtottam szomorkásan. Akitől hallani szerettem volna, annak eszébe se jutottam.

- Na, de mi a baj? – kérdezte Lorie. – Csak nem a nevelőszüleid felejtettek el? – aggodalmaskodott továbbra is.

- Nem, dehogy – tiltakoztam azonnal. – Még éjfél után felköszöntöttek egy jó nagy tortával és ajándékot is kaptam.

Az nem kifejezés, hogy ajándékot kaptam, de ezt nem állt szándékomban Lorie orrára kötni. Éjfél után pontosan egy másodperccel ugyanis az egész család berontott a szobámba, hogy hosszú percekig ölelgessenek és puszilgassanak, majd elfújatták velem a hármas számú születésnapi gyertyámat és Alice a lelkemre kötötte, hogy kívánjak valamit. Nem nehéz kitalálni, mit kívántam. Aztán Emmett befogta a szemem és levezettek a földszintre, jól megforgattak, hogy teljesen elveszítsem az irányérzékemet, majd elindultunk. Nem tudtam hová tartunk, sem azt, hogy mit forgatnak a fejükben, de izgatottan vártam a meglepetést. Majd mikor megálltunk és Em elvette a kezét, a garázsban találtam magam, méghozzá egy vadonatúj csillogóan fekete, BMW M6-os előtt, aminek le volt hajtva a teteje és esküszöm, azt kiabálta nekem: „szállj be és vezess!” És én azt is tettem. Nem voltam egy kocsibolond, mint a családom tagjai, de ettől még az én szám is tátva maradt, majd mikor magamhoz tértem, ujjongva ugrottam szeretett rokonaim nyakába és nem győztem köszönetet mondani ezért a csodás ajándékért. Bepattantam – természetesen Emmett azonnal elfoglalta mellettem az anyósülést, Alice, anyu és apu pedig beszuszakolták magukat hátra és már száguldottunk is. Majd’ két óra múlva értünk csak haza. Addig kétszer végigmentünk az államhatáron és csak a szerencsénken múlt, hogy sehol sem futottunk bele rendőrökbe. Alighanem egy életre elvették volna a hamisított jogsim, annyival túlléptem a megengedett sebességhatárt.

- Akkor miért vagy így elkenődve? – rántott vissza Lorie a jelenbe, mire ismét összeszorult a szívem.

- Jake nem hívott – válaszoltam.

- Oh… - nyögte Lorie frappánsan. Nem tudott túl sokat a kapcsolatunkról, csak annyit, hogy együtt járunk már egy ideje, és hogy neki ott kellett maradni a nővére miatt, mert belekeveredett valamibe, de ha minden rendeződik, akkor Jake is Norfolk-ba költözik, hogy együtt lehessünk. Szépen kihagytam a történetből a bevésődéseinket és a farkas dolgot is.

- Azt hittem, még az éjjel fel fog hívni, de nem hívott – folytattam, mint aki nem képes lakatot tenni a szájára. Jó érzés volt kimondani végre, ami egész nap nyomta a szívemet.

- Kendra… - kezdte, de aztán elhallgatott.

- Mi az? – kérdeztem kíváncsian.

- Nem akarlak megbántani, vagy még jobban elrontani a kedved, de… arra még nem gondoltál, hogy talán neki nem jött be annyira ez a… a távkapcsolat?

Láttam rajta mennyire nehezére esett kimondani, még akkor is, ha így gondolta. Tényleg nem akarta megforgatni a már így is szívemben lévő tőrt, de attól mégis megtette. Ám, ha arra gondoltam, igaza lehet, olyan határozottan tiltakozott ellene minden sejtem, mint még soha. Mi ketten egymásnak lettünk teremtve és kész! Nem volt semmi, még a távolság sem, ami közénk állhatott volna!

- Nem – jelentettem ki. – Jake szeret engem és biztos vagyok benne, hogy nyomós oka van rá, hogy nem keresett eddig.

Hangom olyan erőssé vált, hogy Lorie szép ívű szemöldöke magasra szökött meglepettségében, de nem tette szóvá.

- Remélem, neked van igazad! – mosolygott inkább rám kedvesen, majd a következő saroknál elváltak útjaink, ugyanis neki angol következett, nekem pedig spanyol, amire kivételesen családtagjaim nélkül jártam. Attól függetlenül anyu ott várt rám a tanterem ajtajánál.

- Megvárjunk, Kin… Kendie? – kérdezte mondat közben javítva magát. Néha még mindig hajlamos volt Kincsemnek szólítani. Hiába, az elmúlt három évben megszokottá vált ez a becenév.

- Nem kell, majd hazamegyek egyedül – válaszoltam. Fölösleges lett volna még egy órát gubbasztaniuk a kocsiban, hiszen egyiküknek sem volt több órája aznap.

- Rendben, ahogy akarod – mondta anyu, vagyis Bella. – Otthon találkozunk! – búcsúzott és ezúttal nem akart odahajolni egy puszira, mint az első héten, amin a többi diák igencsak meglepődött, de szerencsére hamar túltették magukat rajta.

- Oké – mosolyogtam rá, aztán bevonultam a terembe és elfoglaltam a helyem.

Az óra dög unalmas volt. Már egy éve tökéletesen beszéltem spanyolul, igazból semmi szükségem sem lett volna rá, hogy ott üljek, sőt, célravezetőbb lett volna, ha inkább én tartom az órát a tanár helyett, ugyanis olyan csapnivaló volt a kiejtése - legalábbis a vámpírhallásomnak -, hogy az valami botrányos.

Már alig vártam, hogy vége legyen, aztán beülhessek az új kocsimba, ami a parkolóban várt rám, hazamenjek – miután jól kikocsikáztam magam -, aztán bebújjak az ágyamba és várjam Jake hívását. Más szemével nézve magam, szánalmas voltam, ám nem tehettem róla. Volt egy igen erős bevésődésem, ami nem hagyott számomra túl sok mozgásteret.

Miközben kisétáltam az épületből, hirtelen felrémlett előttem az a pillanat, mikor először láttam meg Jake-et a valóságban. Ott, azon a tisztáson, ahova magyarázkodni mentünk és minden megváltozott. Olyan volt, mintha ezer éve lett volna, mégis minden pillanatára emlékeztem.

A szerelem az, ami összeköt két szívet, hogy együtt doboghassanak az örökkévalóságig. S míg nem találsz rá erre a csodára, nem lehetsz boldog. Érzed a mellkasodban azt a bizonyos ürességet, mely napról napra, óráról órára egyre jobban sajog, és akkor hirtelen megpillantod Őt, azt az egyetlen személyt, akire egész életedben vágytál és a sajgás egyszeriben alábbhagy. Más nem is számít, csak az univerzumod közepe, hogy mindig vele legyél, hogy boldoggá tedd, és ezáltal te magad is boldog leszel.

Ezt éreztem én abban a pillanatban, mikor a holdfényben megláttam sötét szemeit, és a lelkem örökre összeforrt az övével. Esküszöm, még ennyi idő elteltével is, mintha érezni véltem volna az illatát az orromban, bár ezt most csak az elvonási tüneteim közé soroltam és inkább mentem tovább a kocsim felé.

Azonnal észrevettem őket. Ott álltak mind a hárman Adam kocsija mellett, ami történetesen az én BMW-m mellett parkolt. Lorie olyan szerelmesen bújt hozzá, amitől egyszerre tört darabokra a szívem és kezdtem el mosolyogni, hiszen öröm volt rájuk nézni, annyira aranyosak voltak együtt. Ám amikor Patrick-re tévedt a tekintetem, összehúztam a szemöldököm. Nem volt kedvem még egyszer végighallgatni az esélytelen udvarlási próbálkozását, amivel az első naptól kezdve elhalmozott. Ő és Adam barátok voltak, és mivel én meg jóban lettem Lorie-val, sokat voltunk együtt – legnagyobb sajnálatomra. Nem lett volna ő olyan rossz srác, sőt, egész helyes volt a maga módján, engem csak az zavart, de egyre jobban, hogy nem értett a szóból. Hiába mondtam, hogy van párom, akkor is ostromolt. És ahogy most csillogott a szeme, miközben közeledtem feléjük, tudtam, hogy ezúttal sem úszom meg. Reménykedtem benne, hogy lesz elég önuralmam, és nem ugrok a torkának!

- Hé, Kendie! – kiáltott fel, mikor már csak néhány méterre jártam tőlük. – Nincs kedved beülni velünk Hal-hoz?

Hal Pizzázója volt a legjobb hely a közelben. A suli legvagányabb diákjai folyton ott lógtak. Kétszer én is velük tartottam, csak hogy ne lógjak ki a sorból, de engem feleannyira sem vonzott a hely, mint az embereket. Mióta eljöttünk Forks-ból, még kevésbé esett jól az emberi étel, mint korábban.

- Nem lehet, haza kell mennem – vágtam rá gyorsan, és gondoltam elsunnyoghatok észrevétlenül a kocsimhoz, de nem volt szerencsém. Lorie ugyanis robbantotta a bombát.

- Gyere velünk – győzködött -, legalább megünnepeljük a szülinapodat.

Már bántam, hogy egyáltalán megemlítettem neki a dolgot, ugyanis előre tudtam mi fog történni. Patrick szeme felcsillant és már el is indult felém, valószínűleg, hogy kihasználja a lehetőséget, és félig legálisan megölelhessen, miközben puszival gratulál, ami minden valószínűség szerint teljes véletlenségből a számon landol majd. Csakhogy nekem ehhez nem volt türelmem abban a pillanatban, és tudtam azt is, ha ezt meg meri tenni, egy visszafogott pofonnal nekirepítem a kocsijának.

Már nyitottam a számat, hogy megmondjam neki, tegye a jókívánságait ahova akarja, ám mielőtt még megszólalhattam volna, valaki más megtette helyettem.

- Hé, srácok! Le lehet szállni a csajomról!

Nem. Akartam. Elhinni.

Az nem lehet – gondoltam magamban, bár biztos voltam benne, hogy jól hallottam, amit hallottam. Ezt a hangot ezer, sőt egymillió közül is felismertem volna akárhol, akármikor. Kerek szemekkel fordultam hátra és mikor megpillantottam, hogy a parkoló túloldalán ott áll ő, fekete pólóban és észbontóan szexi farmerben, akire hetek óta vágytam, aki minden pillanatban kitöltötte a gondolataimat, egyszerűen nem volt tovább. Nem érdekelt semmi, és senki, csak ő! Csak Jake!

Ledobtam vállamról a táskát és már rohantam is, talán kicsit gyorsabban, ahogy egy ember képes lenne, bár Isten látja lelkem, én próbáltam visszafogni vámpírénemet, de nem sok sikerrel jártam. Siettem, mert féltem, hogy csak káprázat, és ha nem vagyok elég gyors, eltűnik. De nem tűnt el. Ott maradt, akárcsak a boldog mosoly a szája szélén és a vad csillogás a szemében, mely egész biztosan az enyémet türközte.

És akkor végre odaértem hozzá. Ugyanazzal a lendülettel, amivel futottam felé, a nyakába ugrottam, köré fontam karomat-lábamat, és annyira szorítottam magamhoz, ahogy az csak lehetséges volt. Talán még egy kis fájdalmat is okoztam neki, ahogy ő nekem, de nem érdekelt. Csak az számított, hogy újra velem van, hogy a mellkasomat feszítő érzés elmúlt és végre, három keserves hét után ismét rendesen kaptam levegőt. Vagyis csak kaptam volna, ha Jake heves, szenvedélyes csókja nem foglalta volna le a számat hosszú percekre, mialatt lehunyt pilláim alól egyfolytában szivárogtak sós könnyeim, melyek még inkább boldogságom hihetetlen mértékét mutatták.

Aztán mikor nagy nehezen, de elváltak egymástól ajkaink, fülig érő szájjal néztem rá és nem győztem betelni a látványával. Mintha nem is három hét, hanem legalább három év telt volna el azóta, hogy elválltunk ott a Forks-i házunk előtt. Most újra felfedezhettem mindent, amit már oly jól ismert az arcán. Például a pici anyajegyet a szája alatt, vagy a sötét szemeiben lévő, alig látható barnás árnyalatot, amit valószínűleg csak vámpírlátással lehet észrevenni. Mindezt ismertem, mégis maga volt a mennyország, hogy újra láthatom.

- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, mikor megtaláltam a hangom.

- Nem bírtam már nélküled – mondta homlokát az enyémnek támasztva. – Főleg a mai napon. Boldog szülinapot!

Végre azok a szavak, amikre egész nap vágytam tőle. Jólesően felsóhajtottam és szenvedélyes csókot nyomtam a szájára.

- Köszönöm!

- Annyira hiányoztál! – mondta a hátamat cirógatva.

- Te is nekem – vágtam rá. – Te is nekem. Ajh, Istenem, úgy örülök, hogy itt vagy!

Hevességemen elnevette magát és még jobban magához szorított. Arcom a nyakába rejtettem és élvezettel szívtam be fenséges illatát, mely mindig is az otthont juttatta eszembe. Nem számított hol vagyunk, ha együtt voltunk, az volt az otthonunk!

Azt hiszem órákig képesek lettünk, volna ott állni – miközben még mindig rajta csimpaszkodtam -, de a hátam mögül felhangzó diszkrétnek egyáltalán nem nevezhető torokköszörülés igencsak jelzésértékű volt, így bár kelletlenül, de lekászálódtam kedvesemről, de eszem ágában sem volt a muszájnál jobban eltávolodni tőle. Karomat a dereka köré fontam, miközben ő is átölelt engem és így indultunk el a barátaim felé.

Arckifejezésük elég sokatmondó volt, ahogy a majdnem két méter magas, izomkolosszus indián fiú – életem értelme – a közelükbe ért és nem hagyott semmi kétséget afelől, hogy bizony fél kézzel képes lenne laposra verni mind a két fiút. Még Lorie szemei is kikerekedtek, pedig ő már látott képet Jake-ről. De persze az merőben más volt, mint most, élőben látni. Mikor odaértünk, ahol ledobtam a táskám, Jake megelőzve engem lehajolt érte és a vállára dobta, nem zavartatva tőle, hogy egy női táskáról van szó. Ő és az udvariassága, amit azóta szedett fel, hogy megpillantott engem azon a holdfényes éjszakán, ami összekötötte az életünket örökre.

- Srácok, ő Jacob Black – mondtam, majd kicsit megnyomva a szót, hozzátettem -, a párom. Jake, ők Lorie, Adam és Patrick.

- Nagyon örülök – mosolyodott el Lorie és nem kerülte el a figyelmemet, milyen vizslató tekintettel nézett végig Jake-en… kétszer is.

- Hasonlóképpen – válaszolta kedvesem és kezet fogott mindhármukkal. Patrick kicsit ellenségesen nézett rá, amiért kapott is egy csontropogtató kézfogást, amitől megvonaglott az arca, de hangot nem adott ki. Ezzel ellentétben Jake elégedetten elvigyorodott, kivillantva hófehér fogait.

Gonosz vagy – közöltem vele gondolatban, mire felém fordult és rám kacsintott.

Nem is – tiltakozott. – Megérdemelte.

- Épp el akartunk menni pizzázni – szólalt meg Lorie magára vonva a figyelmünket. – Te is velünk tartasz, Jake?

Nem! – vágtam volna rá azonnal, hogy még véletlenül se jusson eszébe igent mondani, mert semmi kedvem nem volt velük menni, de Jake megelőzött.

- Igazából inkább kettesben lennék most Kendie-vel – villantott fel egy sokat sejtető kaján vigyort, mire Patrick még inkább összehúzta a szemöldökét. – Sok a bepótolni valónk, így három hét után.

Lorie kuncogni kezdett, Adam pedig úgy vigyorgott, mintha csak a helyünkben lenne.

- Akkor nem fogtok unatkozni – jegyezte meg Lorie, mire Jake kihasználva, hogy nyitott volt a kapcsolat az elméink között, igencsak felnőtt kategóriás emlékekkel kezdett bombázni, aminek meg is lett az eredménye. Egész testemen borzongás futott végig és úgy elöntött a forróság, hogy képes lettem volna azonnal rávetni magam kedvesemre ott az iskola parkolójában.

- Az biztos – vágtam rá Lorie megjegyzésére. – Szóval megyünk is. Jó pizzázást! – mondtam még, aztán már húztam is szerelmemet a kocsim felé.

- Nektek pedig jó… szórakozást! – mondta Adam nevetve, mire rámosolyogtam, majd teljes figyelmemet Jake-nek szenteltem, aki egy pillanatra megtorpant, mikor meglátta a BMW-met, de volt annyi esze, hogy ne emberek előtt tegye szóvá. Átadtam neki a kulcsokat – bár majd’ meghaltam érte, hogy vezethessem a kicsikét -, mert tudtam mennyire kocsibolond ő is, így inkább az anyósülést választottam.

Amint kifordultunk a parkolóból, Jake felém fordult egy pillanatra. Arcán földöntúli boldogság ült. Tisztára olyan volt, mint egy kisfiú, aki karácsonyra a régóta áhított kisautót kapta, amit többé nem hajlandó elengedni.

- Csúcs-szuper ez a kocsi! – lelkendezett.

- Szerintem is! – vágtam rá elégedetten, amiért ilyen boldognak láttam. – Este kaptam a családtól.

- Ezt kaptad a szülinapodra? – kerekedtek ki egy pillanatra a szemei, majd mikor bólintottam elnevette magát. – Miért is vagyok ezen meglepődve?

- Nem is tudom – tettem hozzá szintén nevetve, majd lágyan összefűztem közöttünk lévő ujjainkat. Olyan jó érzés volt már az is, hogy foghatom a kezét. Soha többé nem akartam elengedni, bár biztos voltam benne, hogy néhány nap múlva vissza kell mennie Forks-ba, így nem is kérdeztem rá mi van otthon. Vicces. Még mindig otthonomként tekintettem az esős északi városra.

- Merre van a belvárosi lakásotok? – kérdezte hirtelen, mikor megállt az egyik piros lámpánál.

- Néhány utcányira. Miért? – kérdeztem meglepetten, mire benyúlt a farmere zsebébe és előhúzott egy kulcscsomót.

- Mert a következő napokra csak a miénk – kacsintott rám jelentőségteljesen.

Beletelt egy pillanatba, mire leesett mit is mondott és eltátottam a számat.

- Emmett kölcsönadta a lakásukat? – kérdeztem hitetlenkedve.

- Aha – vigyorgott kedvesem, majd indított, mikor ismét zöld lett a lámpa.

- Mikor találkoztál vele? – kérdezem tovább. Most már mindent tudni akartam. – Egyáltalán mikor indultál? És mivel jöttél?

- Éjfél után indultam – mondta. – Meg akartalak lepni. Úgy egy órája értem ide. Azt hittem otthon lesztek a szülinapod miatt, ezért egyből odamentem, de csak a többieket találtam otthon. Ők mondták, hogy még itt vagy. Otthagytam a kocsimat, és farkasként jöttem – magyarázta. – Még szerencse, hogy ilyen erdő van a suli mellett – tette hozzá jókedvűen.

- Nem hiszem el, hogy ennyit vezettél miattam – sóhajtottam fel és kipislogtam szememből a meghatódottság könnyeit.

- Ezerszer ennyit is vezettem volna érted – mosolygott rám, mire kapott egy cuppanós puszit.

- Köszönöm – hálálkodtam ismét. – Szeretlek.

- Én is téged – vágta rá, majd ismét felvillant ajkain az a tipikus jake-es mosoly. – Na, hol is van az a lakás?

Elmagyaráztam neki, hogy jutunk oda, és nem is került sok időbe, már az épület alatti garázsban voltunk, ahol minden lakó számára volt saját parkolóhely, ahol a kocsi biztonságban lehetett. Elfoglaltuk Emmett-ékét, aztán kikaptam a táskám a hátsó ülésről és már rohantunk is a lifthez. Borzalmasan messzinek tűnk az a három héttel azelőtti időpont, mikor utoljára együtt voltunk Jake-kel. A testem minden pontja érte lüktetett, ott akarta érezni mindenhol a kezét, a száját, a csókjait. És amint becsukódott előttünk a lift ajtaja és kettesben maradtunk egy igencsak zárt helyen, felfokozott érzelmeink át is vették felettünk az irányítást. Hátam nekicsapódott a lift oldalának, Jake nyelve pedig követelőzve a számba hatolt és olyan őrülten csókolt, mint még soha. Nyaka köré fontam karjaimat és egész testemmel hozzásimultam, hogy még közelebb kerülhessek hozzá. Semmi sem volt elég, még többet akartam.

És mikor végre sikerült bebotorkálnunk az üres lakásba és Jake berúgta mögöttünk az ajtót, már nem volt semmi, ami miatt vissza kellett volna fognunk magunkat. A táskám ismét a földön kötött ki, ahogy a kulcsok is, de egyikünk sem foglalkozott vele. Még egy vázát is leütöttünk nagy igyekezetünkben, hogy minél előbb a hálóba érjünk, de még akkor sem álltunk meg.

A szoba, amit Em-től és Rose-tól kaptam a lakásban, nagyon világos volt. Az egyik fala teljesen üveg volt, a fal színe pedig halvány bézs, míg az ágy, mely szabályszerűen vonzott magához minket, hófehér, így az egész helyiség fényben fürdött.

- Remélem, van valami ruhád tartalékban – sóhajtotta Jake a számba és a következő pillanatban hangos reccsenéssel a felsőm két darabban landolt a földön. Azt követte a melltartóm, majd a nadrágom is.

Én sem fogtam vissza magam és nem foglalkozva a következményekkel, apró darabokra téptem a fekete pólóját és mohón vetettem magam a farmerjára is, hogy minél előbb megszabadítsam a zavaró ruhadaraboktól. Aztán mikor végre mindenféle akadály nélkül simulhatott össze meztelen testünk, és megéreztem Jake-et magamban, önkénytelenül felnyögtem. Nem csak a testemben volt, de az elmémbe is befurakodott, elöntve saját vágyaival és érzéseivel. Gyorsuló mozgásába én is bekapcsolódtam, ahogy egyre közelebb kerültünk a mindent megsemmisítő gyönyörhöz, mely néhány pillanattal később mindkettőnk testéből kirobbant és mi egyszerre kaptunk a másik szája után, hogy csituló pihegésünket egymás ajkai csillapítsák.

Zihálásunk még hosszú percek múlva is megtöltötte a lakás csendjét, majd Jake óvatosan legördült rólam, mellém feküdt és maga felé fordított. Így szemben lehettünk egymással és csak alig néhány centi volt közöttünk. Sötét íriszei vadul csillogtak még mindig, amiből azonnal tudtam, hiába az előbbi kielégülés, ugyanúgy kíván, mint előtte, és nem tagadom, én is ugyanazt éreztem. Szívem szerint újrakezdtem volna az egész szeretkezést, de hagyni akartam neki egy percet, hiszen egész éjjel vezetett és előtte ki tudja milyen beosztás szerint őrjáratozott. Kinéztem belőle, hogy két, talán három napja is ébren van.

- Teljesült a kívánságom – szólaltam meg kissé rekedten, mire Jake kérdőn nézett rám. – Az éjjel, mikor elfújtam a szülinapi gyertyám, rád gondoltam. Azt szerettem volna, hogy itt légy velem, és most itt vagy. Ez a legjobb szülinapom – mosolyogtam rá megsimogatva az arcát és odahajoltam egy gyengéd csókra.

- Lesz ennél még jobb is – kacsintott rám, majd feltápászkodott az ágyról és a farmeréhez sétált, ami a szoba túlsó végében volt.

Könyökömre támaszkodva figyeltem, ahogy teljesen meztelenül átsétált a szobán és az ajkamba kellett harapnom, ahogy szemügyre vettem széles vállát, keskeny csípőjét és hihetetlenül formás, izmos fenekét, mely szinte kiáltott a kezemért. És akkor még férfias lábáról nem is beszéltem, ami maga volt a megtestesült női álom. Vágyakozva felsóhajthattam, mert Jake hátranézett a válla felett és szemében elégedettséggel rám kacsintott.

Nem voltam már szégyenlős előtte, de azért az egyik nagy párnát a testem elé húztam, miközben felültem és kíváncsian figyeltem ténykedését. Valamit nagyon keresett a zsebében és mikor megtalálta, szélesen elmosolyodott. Szorosan a markába zárta, miközben visszajött hozzám, ám ahelyett, hogy mellém ült volna vagy leheveredett volna az ágyra, elém térdelt és komoly tekintetét az enyémbe fúrta.

- A törzsem szokásai szerint először az édesapádtól kellett engedélyt kérnem, amit meg is tettem és ő beleegyezését adta, hogy feltegyem neked a következő kérdést – mondta, mire kerek szemekkel, görcsösen nyeltem egyet, hiszen már sejtettem hová akar kilyukadni. A gyomromban pillangók verdestek az izgatottságtól, míg arra vártam folytassa, de ő gonoszkodva kivárt egy fél pillanatot és csak utána mondta tovább. – Az egész életemet veled akarom leélni, mert szeretlek, és mert szeretem azt, aki melletted leszek. Már nem csak egy egyszerű fiú vagyok La Push-ból, hanem a világ legszerencsésebb embere, mert téged a magaménak mondhatlak – elmosolyodott, majd ismét komolyan feltette azt a kérdést, ami az örökkévalóságig az emlékeimbe vésődött: - Kendra Faith Cullen. Leszel a feleségem?

Mielőtt még válaszolhattam volna, kinyitotta addig görcsösen szorított tenyerét, amin egy csodaszép ezüst karikagyűrű hevert. Alig láttam belőle valamit, szemeim annyira könnyesek voltak a boldogságtól, így felemeltem a tekintetem Jake arcára, melyen szintén boldogságot láttam és akkor a nyakába ugrottam.

- Igen! Igen! IGEN!!! – kiáltottam, remélve, hogy az egész világ meghallotta. Olyan szorosan öleltem magamhoz, amennyire csak képes voltam, majd elhúzódtam egy kicsit, de épp csak annyira, hogy meg tudjam csókolni azzal is megerősítve válaszomat.

Mikor vége lett, Jake megfogta a bal kezem és lassan felhúzta az ujjamra a gyűrűt, mely olyan csodálatosan szép volt. Nem volt túldíszítve, egyáltalán nem volt giccses, csak egy egyszerű karika, a közepén egy kis bevéséssel, de ami igazán kivételessé tette, az a belső oldalán lévő írás volt, amit bárhogy próbáltam is, nem tudtam elolvasni.

- Quileute-ul van – szólalt meg Jake, mikor látta mennyire nézem. – Azt jelenti „Együtt a világ utolsó pillanatáig”.

- Milyen találó – mosolyogtam rá.

- Az édesanyámé volt – mondta, mélyen a szemembe nézve, mire még inkább meghatódtam, pedig azt még tényleg nehéz volt elképzelni.

- Rach és Rebecca… - kezdtem volna, de megrázta a fejét.

- Ezt a gyűrűt még az apai nagyapám készítette a saját kezével és mindig a fiú ág örökli. Vagyis én. Így most már a tied. Az idők végezetéig.

- Köszönöm! – mondtam végtelen szerelemmel, melyet minden sejtemben éreztem. – Így még inkább velem leszel, mikor vissza kell menned Forks-ba – mondtam kissé elszorult torokkal, de azért rámosolyogtam, hogy ne lássa, mennyire félek attól a pillanattól.

- Nem megyek vissza – mondta, mire eltátottam a számat.

- Tessék? – kérdeztem automatikusan.

- Nem megyek vissza Forks-ba – ismételte meg. – Mark és Leah most már egyedül is képesek lesznek boldogulni.

- Itt maradsz? – kérdeztem izgatottan. – Ideköltözöl hozzánk?

- Igen – bólintott. – Minden cuccom a kocsimban van a házatoknál.

Végtelen boldogság kerített hatalmába ettől a néhány szótól és a tudattól, hogy többé nem kell elválnom tőle, hogy nem lesz többé átsírt éjszaka a szobám magányában, miközben utána vágyakozom. Istenem, olyan boldog még soha az életben nem voltam!

- A házunknál – javítottam ki előző szavait, mikor elhúzódtam egy kicsit. – Az már a te házad is – mondtam, aztán gyengéden ismét csókolni kezdtem. Először csak a száját, majd miután ledöntöttem az ágyra és fölé kerekedtem, lassan áttértem a nyakára is. Hátrahajtottam a fejét, hogy kedvemre feltérképezhessem minden négyzetcentiméterét és élvezettel kényeztettem a finom bőrt. Örömmel töltöttek el a torkából feltörő egyre mélyebb nyögések hangjai, melyek egyértelműen jelezték mennyire élvezi ténykedésemet, ám ezzel még nem állt szándékomban abbahagyni. Azt akartam, végképp veszítse el a fejét, ezért miközben számmal továbbra is folytattam tudatpusztító hadműveletemet, kezemet kettőnk között lecsúsztatva egyenesen duzzadt férfiasságához vezettem, majd lágy simogatásba kezdtem, ami tudtam, végképp a mennyországba repíti kedvesemet. És igazam is lett. Teste meg-megremegett kezem alatt, homloka verejtékezni kezdett a csúcs közeledtével és egyre erősebben szorított magához. Ujjai belevájtak a combomba, de nem okozott fájdalmat, épp ellenkezőleg. Elégedettséggel töltött el a tudat, hogy mindezt én adom neki, és még többet szerettem volna. Éppen ezért, mielőtt végképp elöntötte volna a gyönyör, fölé emelkedtem, majd amennyire csak tudtam, kínzó lassúsággal egymásba forrasztottam a testünket. Ennél tökéletesebb ünneplést el sem tudtam volna képzelni az eljegyzésünk alkalmával.

Egy pillanatra felrémlett előttem mit mondott Jake, mikor megkérte a kezem. Ő már nem az az egyszerű fiú La Push-ból, aki volt. Egyet kellett értenem vele. Mindketten rengeteget változtunk. Én sem voltam már az a félvér, aki beleszeretett az egykori ellenségbe, hanem egy hihetetlen férfi jegyese lettem, aki farkas mivoltának köszönhetően az örökkévalóságig az enyém volt.

A farkas hercegnője végérvényesen révbe ért.

 /Adam, Lorie, Patrick/

 És még egy dolog!:D

Mivel hivatalosan ez volt az utolsó fejezet, szeretnék megkérni mindenkit, aki végigolvasta A farkas hercegnőjét, hogy írjon komit, akár ide a fejezet végére, akár a chatbe. Mindegy, hogy mit, akár pár szó is lehet, de szeretném tudni kik azok, akik valóban végigkövették a történetet! Köszönöm előre is!!!:)