42. fejezet - Búcsúzások

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, ami az utolsó előtti fejezet A farkas hercegnője című fanfiction-ömben. Az utolsó fejezet jövőhét pénteken fog felkerülni, aztán még jövök egy kiegészítő novellával, ami elvarrja a még nyitva lévő szálakat és aztán vége lesz. El se hiszem... Nem tudom sírjak, vagy örüljek.:D Is-is, azt hiszem.:)

Na, de mindegy is. Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat!!!:)

Már csak két napunk volt Forksban, aztán várt ránk Norfolk és az új élet. Augusztus végén jártunk, ami még az ország legcsapadékosabb városában is döglesztően melegnek bizonyult, még az én számomra is.

Eltelt néhány nap a csata óta és már csak a családom volt a környéken. A többi barát és vendég rég elutazott, ki-ki a saját dolga után nézve. Leginkább Dezráék élete változott meg, akik elvállalták az uralkodást a Volturi helyett, bár kijelentették, hogy nem hajlandóak beköltözni Volterrába. Helyette inkább áthelyezték székhelyüket az államokba, egészen pontosan Port Angeles-be, hogy Sophie közel lehessen Seth-hez.

Kifejezetten örültem neki, hogy ők lesznek az uralkodó család, mert ez legalább elterelte kicsit Brian figyelmét is – rólam. Mikor elköszönt tőlem, láttam a szemében mennyire nehezére esik elmenni, de mindketten tudtuk, hogy ennek így kell lennie. Nekünk nem volt közös jövőnk, és soha nem is lehetett. Ideje volt továbblépnie, és keresni valakit, aki képes viszontszeretni őt és boldoggá tenni.

Ezen kívül nem győztem hálálkodni, ugyanis több szerettemet már nem kellett elveszítenem. Rose és Macon néhány óra alatt helyrejöttek és szerencsére Quil farkasvére sem hagyta, hogy bármi fertőzés felüsse a fejét a törött lábában. Collin váratott magára majd’ egy teljes napot, de mikor végre kinyitotta a szemét és minden kérdésre, amit nagyapa feltett neki, hibátlanul válaszolt, mindenki fellélegezhetett. Törései szépen gyógyultak, nem volt már életveszélyben.

Az ember ilyenkor hihetné azt, hogy az élete egyenesbe jön végre, hogy minden a tervei szerint alakul, de persze a sors ismét másként döntött. Valóságos lavina indult meg, ami szépen fokozatosan döntötte romba minden elképzelésemet az elkövetkező hónapokra.

Éppen a szobámban voltam, összecsomagoltam a fontosabb holmijaimat, amiket mindenképpen magammal akartam vinni. Kezemben volt az egyik fénykép, ami Jake-ről és rólam készült anyuék esküvőjén, mikor megszólalt a telefonom. Hidegzuhanyként ért a felismerés, hogy Kim az, bár alig értettem mit mond, annyira sírt.

- Mi a baj? – pattantam fel azonnal az ágyról és indultam a földszint felé.

- Segítened kell… - zokogta. – Én nem tudom… nem tudom… mit… nem tudom…

- Jól van, nyugodj meg Kim! – parancsoltam rá. – Hol vagy?

- Itt… Itthon…

- Jól van, máris ott vagyok! Hallod? Pár perc és ott leszek – ígértem. – Csak nyugodj meg!

- Ok… Oké…

Amint letettük a telefont, mint a villám, rohantam a garázsba. Bepattantam az első kocsiba, ami csak az utamba került. Nem néztem kié, csak száguldottam LaPush felé. Eszembe jutott, hogy talán szólnom kellene Jake-nek, hogy kerítse elő Jared-et, de előbb tudni akartam, mi a baj. Nem tagadom, Kim halálra rémített. Elképzelni sem tudtam mi lehet a baj, és csak reménykedhettem benne, hogy minden rendben lesz. Azt viszont, hogy az életünkben nem telik el úgy nap, hogy valami történne… Már komolyan nem tudtam elhinni!

Őrült erővel tapostam a gázpedált, így alig öt perc alatt odaértem Kimékhez. LaPush közepén laktak, néhány utcányira Jacob-éktól. Nem foglalkoztam kopogással, vagy bármi mással, egyszerűen feltéptem az ajtót és már rohantam is Kim szobájába. A szülei nem voltak otthon, csak őt hallottam, ahogy még mindig velőtrázóan zokog. Beleszagoltam a levegőbe és egy hajszálnyival megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt, mikor nem éreztem vérszagot. Legalább nem sérült meg.

- Kim! – rontottam be az ajtón. Barátnőm az ágyán feküdt és vékony, törékeny testét úgy rázta a zokogás, amibe belesajdult a szívem. – Hé, itt vagyok, mi baj? – ültem le mellé azonnal. Vámpírlátásommal gyorsan felmértem a helyzetet, nem láttam rajta látható nyomokat, a szobája is olyan volt, mint mindig, rendezett és patyolat tiszta. Betörés biztosan nem lehetett.

Kim, amint tudatába került, hogy mellette vagyok, feltápászkodott, bár könnyein túl alig láthatott valamit, és a nyakamba vetette magát. Szorosan átöleltem és a hátát simogattam, hogy valahogyan megnyugtassam, de nem jártam sikerrel. Még jó néhány perc elteltével is sírt szegénykém, mint a záporeső.

- Kim, mond már el mi a baj! – unszoltam továbbra is. – Így nem tudok segíteni.

- Én nem tudom… - csukladozott. – Ha megtudja… meg fog… meg fog ölni…

- Kicsoda? – rémültem meg még jobban. Valaki az életét veszélyezteti?! Csak tudjam meg ki az, darabokban végzi az biztos! Nem voltam egy vérengző beállítottságú, de Kimért bármit megtettem volna! – Kitől félsz ennyire? Kérlek, mond el. Majd én megvédelek. Meg Jared-re is számíthatsz, tudod.

- Az… az… apám… - nyögte alig érthetően, mire meghűlt ereimben a vér.

- Az apád? – csodálkoztam. Nem hallottam még róla semmi rosszat, Kim sosem panaszkodott miatta, pedig rengeteget beszélgettünk az elmúlt hetekben.

- Igen… - bólogatott. Már felemelte fejét a vállamról és amennyire képes volt rá, a szemembe nézett. Egyáltalán nem tetszett az arckifejezése. Félelem és kétségbeesésé ült rajta, és látszott, hogy már órák óta sírt. – Ha megtudja… ha… meg fog ölni…

- Mit tud meg? – kérdeztem most már végképp türelmem vesztve. – Mi történt Kim?

- Te… Terhes vagyok… - jött az alig sóhajtásnyi válasz, de vámpírfüllel tökéletesen meghallottam és a szám tátva maradt egy pillanatra. Terhes…

Amint megemésztettem ezt a szót, a szám automatikusan mosolyra görbült. Már azt hittem itt a világvége…

- Ez nagyszerű, Kim! – mondtam neki mélyen a szemébe nézve. – Kisbabád lesz. Úgy örülök! – lelkendeztem, de Kim nem értett egyet velem.

- Nem tarthatom meg… - mondta és elfordította a fejét az ablak felé. Arcán végigfolytak sós illatú könnyei, szemében fájdalom tombolt.

- Mi az, hogy nem tarthatod meg? – kérdeztem hitetlenkedve. Ki az, aki önszántából véget vetne a babája életének?! – Ő a te kisbabád Kim! A tied és Jared-é!

- Az apám… - kezdte, majd elakadt. Az álla alá nyúltam és kényszerítettem, hogy a szemembe nézzen. – Ő gyűlöli Jared-et.

- Miért? – szaladt fel a szemöldököm a homlokom közepéig. – Jared a legrendesebb fiú, akit csak találhattál. Imád téged, a tenyerén hordoz. Mi mást akarhat még az apád?

- Azt gondolja róla, hogy felelőtlen és könnyelmű – válaszolta Kim. – Sokszor eltűnik, mikor őrjáraton van, akkor meg nem lehet elérni és anyuék nem tudnak róla, hogy micsoda és nem is értenék meg. Apu már eltiltott tőle néhányszor az elmúlt évek során, de mivel nem bírt távol lenni tőlem, mindig megszegtük a szabályokat, ezért még jobban haragszik rá. Azt mondja rossz hatással van rám. És ha most megtudja, hogy… hogy terhes… vagyok… Biztos, hogy kitagad!

- Kim! Figyelj rám – szóltam rá, mert az idegesség már elvette a józan ítélőképességét is. – Nem lesz semmi baj, hallod? A szüleid örülni fognak a babának, hiszen az unokájuk lesz.

- Nem! – rázta meg a fejét. – Nem fognak örülni!

- Ha nem örülnek, magukra vessenek! – vágtam rá. – Te ne aggódj semmi miatt. Jared örülni fog. Sőt, kiugrik majd a bőréből. És csak ez számít Kim! Csak Jared. A szüleid pedig majd megbékélnek.

- Nem tudom… - mondta. – Nem akarom elveszíteni őket! Nem akarok egyedül maradni!

- Te sohasem fogsz egyedül maradni! – jelentettem ki. – Jared mindig melletted lesz, te is tudod. És rám is számíthatsz. Ahogy Rachel-re és a farkasokra is. Mindig melletted leszünk! – fogadkoztam, mert tudtam, hogy igazam van. Annyian álltunk mellette. Egy nagy család voltunk, nem hagytuk volna, hogy bármi történjék vele és egyedül maradjon!

- Köszönöm, de…

- Nincs de – szóltam közbe. – Egy dolog fontos itt. Szeretnéd ezt a babát? Meg akarod tartani?

- Nem tehetem…

- Nem ezt kérdeztem, Kim – néztem mélyen a szemébe. – Akarod ezt a babát?

Egy pillanatig állta a tekintetemet, aztán bólintott.

- Igen – mondta. – Akarom ezt a babát.

- Akkor ez túl van tárgyalva – mosolyogtam rá. – El kellene mondanod Jared-nek.

- De… Nem tudom, hogy mondjam el neki… Úgy össze vagyok zavarodva.

- Végig melletted leszek, ha akarod – ajánlottam, hátha az segít neki. – Ha szeretnéd, akkor is itt leszek, mikor a szüleidnek elmondod.

- Nem tudom… - sóhajtott fel. – De köszönöm, hogy mellettem vagy.

- Ugyan, ez a barátok dolga, nem? – öleltem magamhoz ismét. – Hol van Jared?

- Őrjáraton.

- Szóljak Jake-nek, hogy keresse meg? – kérdeztem.

- Megtennéd? – mosolyodott el végre barátnőm.

Válasz helyett már a kezemben is volt a telefonom és hívtam Jake-et. Kedvesem, bár fogalma sem volt róla, miért keresem Jared-et, megígérte, hogy mindjárt előkeríti és vele jön Kimékhez. Nem is várattak magukra sokáig. Alig tíz perccel később nyílt a bejárati ajtó. Már akkor tudtam, hogy ők azok, hiszen egyrészt hallottam ismerős lépteiket, másrészt Jake illatát már akkor megéreztem, mikor a ház közelébe értek.

- Mi a baj? – kérdezte Jared köszönés helyett, mikor belépett a szobába. Láttam rajta, mennyire aggódik, hiszen semmiségért Kim nem szokta hazahívni az őrjáratból.

Odaléptem Jake mellé, hogy kellő helyet adjak a leendő szülőknek, de azért jelenlétemmel támogassam Kimet, aki még mindig kicsit bizonytalannak tűnt.

Jake kérdőn nézett rám, mire gyorsan megfogtam a kezét, majd megnyitottam az elméjét és elmagyaráztam neki mi is folyik itt. Szemei kikerekedtek egy pillanatra, aztán boldog mosoly tűnt fel ajkain. Legalább annyira örült a hírnek, mint én, mert pontosan tudta, hogy Jared mennyire boldog lesz. Amint ezen túl voltunk, a pajzsomat visszaállítottam magam köré, hogy ne olvashassa azt a számtalan gondolatot, ami a fejemben volt akkor. Nem csak Kim volt összezavarodva, hanem én is. Annyi minden volt, amit még nem mertem elmondani Jake-nek és mindez egyre nehezebb súlyt képezett a vállamon. Úgy éreztem, nem bírom már sokáig magamban tartani. Ám mindez háttérbe szorult a következő percekben, ugyanis, ahogy vártam, Jared majd’ kiugrott a bőréből, amint meghallotta a jó hírt. Felkapta Kimet és megpörgette a szobában, majd olyan szenvedélyes csókot adott neki, ami már igencsak korhatárosnak minősült.

Vidáman léptem oda barátnőmhöz és öleltem magamhoz, miközben a fiúk, mint két óvodás egymás nyakába borulva ujjongtak.

- Látod, mondtam én, hogy minden rendben lesz – mosolyogtam Kimre, aki már sokkal jobb színben volt, mint mikor megérkeztem. Arca visszanyerte egészséges barnás árnyalatát és már csak piros, kissé megduzzadt szemei mutatták a kiborulást. – Akarod, hogy akkor is itt legyek, mikor a szüleidnek elmondod? – kérdeztem.

- Köszönöm, de azt hiszem, azt már megoldom – válaszolta Kim. – Jared itt lesz velem.

- Mindig – bólintottam rá megkönnyebbülten. Amilyen baljóslatúan indult az a nap, olyannyira jókedvűen térhettem haza. A barátnőm kisbabát várt és ennek elmondhatatlanul örültem. Annak már kevésbé, hogy Norfolk az ország másik végében volt, és muszáj volt elköltöznünk, de azt már korábban elhatároztuk, hogy legalább havonta egyszer meglátogatjuk farkascsaládunkat. Nem csak Jake miatt, hanem magam miatt is. Én se bírtam volna nélkülük sokáig.

O*o*o*O

- Kész vagy mindennel? – kérdezte nagymami néhány órával a tervezett indulás előtt. A konyhában voltunk, Esme épp sajtos-sonkás szendvicseket készített számunkra, hátha megéheznénk a hosszú út alatt. Ez inkább Jake-et fenyegette, mint engem.

- Igen – válaszoltam. – Minden bőröndöm útra készen várakozik a szobámban.

- Szomorú vagy a költözés miatt, ugye? – nézett rám aggodalmasan. Túl sok értelme nem lett volna titkolni a nyilvánvalót, így rábólintottam.

- Nem volt könnyű délelőtt elköszönni a fiúktól meg Rachel-től és Kimtől – mondtam, miközben felültem az egyik konyhai szekrényre.

- Úgy sajnálom, Kincsem – jött oda hozzám, hogy megsimogassa a hajam. – Tudom, mennyire szeretnél itt maradni.

- De nem lehet – mosolyogtam rá. – Tudom. Leginkább Jake miatt van. Nem akarom elszakítani a családjától – vallottam be a félelmem.

- Sokszor eljöttök majd látogatóba és a falka is bármikor eljöhet Norfolkba – mondta, mire ismét bólintottam.

- Tudom.

- Fel a fejjel Drágám! – veregette meg az arcom, aztán visszament a szendvicsekhez.

- Izgatott vagyok a suli miatt – mondtam hirtelen, mire nagymami csilingelve felnevetett.

- A legtöbb fiatal utálja az iskolát és nem izgatott miatta – mondta jókedvűen.

- Itt látszik meg, mennyire nem tartozom a legtöbb fiatal közé – mutattam rá a nyilvánvalóra.

- Ez legyen a legkisebb bajod, Kincsem – mosolygott nagymami. – Te így vagy tökéletes.

- De még milyen tökéletes! – lépett be Jake a konyhába. Már messziről hallottam, hogy jön, de azért megdobbant a szívem, mikor megláttam. Olyan jóképű volt… Néha elámultam rajta, hogy lehet ő az enyém, mikor annyira észbontóan, elmondhatatlanul szexi volt, hogy az ember lányának elakadt tőle a lélegzete.

Egyenesen odajött hozzám – közben köszönt nagymaminak -, majd lágy csókot nyomott a számra. Akkor már jó néhány órája nem láttuk egymást, mert hazament becsomagolni és elköszönni a családjától, így nem értem be egy egyszerű csókkal. Magamhoz húztam, a csípője köré tekertem a lábam és szenvedélyesen az ajkára tapadtam. Mindig is imádtam vele csókolózni. Teljesen elvette az eszemet. Valószínűleg azért is nem vettem észre a hirtelen felbukkanókat.

- Ejnye, gyerekek! – kuncogott fel Emmett. – A hálószoba az emeleten van, ezt inkább ott kellene folytatnotok. Talán még belefértek az indulási időbe, bár… Jacob-ból kinézem, hogy jóval előbb elsüti a fegyverét.

Lehunyt szemmel sóhajtottam egyet, majd rosszallóan néztem kedvenc nagybátyámra, aki kajánul rám kacsintott.

- Emmett! – szólt rá nagymami fejcsóválva.

A csata óta, mikor is Jake megmentette az életemet, ezzel bizonyítva mennyire szeret engem, Emmett igazán megkedvelte. Azóta egy rossz szava nem volt rá, nem mordult fel, mikor meglátta, nem sötétedett el az írisze, mikor csókolóztunk… A kapcsolatuk egészen barátszerűvé vált, azzal az aprócska kis bosszantó szokással megspékelve, hogy Em imádta rajtunk köszörülni a nyelvét.

- Most mi rosszat mondtam? – tettetett értetlenséget az említett. – Csak felhívtam a figyelmüket, hogy amit csinálnak, az már bőven tizennyolcas korhatárt érdemelne és talán nem nyílt színen kellene enyelegniük, hanem zárt ajtók mögött.

- Neked pedig meg kellene tanulnod befogni a szádat, mikor senki se kérdezett – vágtam vissza, mire veszélyes fény csillant a szemében. Ajkán elégedett mosollyal közelebb lépett hozzánk – megjegyezném, azóta se változtattunk semmit a testtartásunkon.

- Csak nem kihívást érzek a levegőben? – kérdezte vidáman.

- Álmaidban – nyújtottam rá a nyelvemet, aztán fejemet Jake vállára hajtottam és szorosan átöleltem.

- Áhá, szóval a kutyusod csak ölelgetésre jó – állapította meg nagy komolyan, majd hátba veregette Jake-et. – Ne aggódj haver, másokkal is előfordult már hasonló.

- Ez úgy hangzott, mintha tapasztalatból beszélnél – vágta rá Jake. – Akkor a Szőke azért olyan durci állandóan?

Ez már nekem is sok volt, kirobbant belőlem a nevetés. Rose persze fintorogva elfordította a fejét – ő még fújt Jake-re, valószínűleg megszokásból -, de még nagymami is megmosolyogta a megjegyzést, persze csak visszafogottan.

- Na jó, elég ebből! – szólalt meg Esme mielőtt még tovább folytatták volna. – Jacob, hol vannak a csomagjaid? – kérdezte.

- A kocsiban – válaszolta kedvesem, majd az arcán egy gondterhelt árnyék suhant végig, ami egyáltalán nem tetszett.

- Mi a baj? – csaptam le rá azonnal, végleg véget vetve a korábbi csipkelődésnek.

Jake felsóhajtott, majd a hajába túrt.

- Leah bevésődött – mondta.

- Komolyan? – lepődtem meg, akárcsak a többiek. – Ki iránt?

- Egy Mark Monroe nevű pasi iránt – mondta. – Ügyvéd Seattle-ben, csak azért jött el Forks-ba, mert az egyik ügyéhez meg kellett keresnie valami tanút. Leah meg összefutott vele a városban és babumm… bevésődött.

- De hát mikor? – kérdeztem értetlenül. – Délelőtt még beszéltem vele, nem mondott semmit és nem is vettem észre rajta semmi változást.

- Nem sokkal azután, hogy eljöttél – jött a válasz. – Az anyja beküldte a városba valamiért.

- És mi történt a férfival? – kérdezte nagymami rátapintva a lényegre. – Beszélt vele?

- Sajnos igen – sóhajtott fel ismét Jake. – Nem tudott uralkodni magán, szóval odament hozzá és össze-vissza zagyvált neki mindenfélét, mire a pasi azt hitte, hogy zakkant és faképnél hagyta. Leah meg követte a hotelig, ahol megszállt és kiderítette a nevét meg a többit. Jól ráijesztette a recepciósra…

- Jézusom… - túrtam bele a hajamba én is. – Szegény Leah…

- Szegény pasi! – vágta rá Emmett vidáman. – Ha egy olyan nő, mint Leah rám vetné magát, tuti halálra rémülnék.

- Nem vagy vicces! – hűtöttem le. – Ez igenis egy komoly helyzet, amit meg kell oldanunk.

- Nekünk? – kapta fel a fejét Rose. – Miért kellene nekünk megoldani? Majd a farkascsaj megoldja magának.

- Hogy mondhatsz ilyet Rose? – kérdeztem fejcsóválva. – El se tudod képzelni milyen érzés lehet most szegénynek, hogy távol kell lennie tőle. És akkor még az sem biztos, hogy egyáltalán valaha képes lesz elfogadni Leah farkasságát – magyaráztam.

- Így van! – vágta rá Jake. – Ő egy kívülálló, aki nem hallotta a régi legendákat, valószínűleg nem hisz a természetfelettiben… Fogalmam sincs, hogy fogják megoldani ezt az egészet.

Ahogy ezt mondta, láttam rajta, mennyire nyomasztja a bűntudat, amiért pont ebben a fontos helyzetben fordít hátat Leah-nak, akinek szüksége lett volna rá. Az csak egy dolog volt, hogy tudtuk az új alpha, Quil, mindent megtesz majd érte, az nem nyugtatta meg Jake-et. És ami azt illeti, engem sem. Nem voltunk túl jóban Leah-val az igaz, de attól még nem akartam neki rosszat. Márpedig, ha a bevésődése nem lesz képes elfogadni őt, akkor az élete hátralévő részében boldogtalan lesz és összetört. Ezt nem hagyhattam. A szívem majd’ beleszakadt, de kimondtam, amit ki kellett mondanom.

- Itt kell maradnod.

- Tessék? – lepődött meg Jake. Sötét szemei elkerekedtek, ahogy bámult rám, mint aki akkor lát először.

- Itt kell maradnod és segíteni neki, hogy Mark elfogadja őt és ezt az egész őrültekházát – mondtam.

- De már megbeszéltük, hogy veled megyek – csóválta meg a fejét. – Szó sem lehet róla, hogy itt maradjak! Már Quil-lel is meg van beszélve minden.

- Nem számít! – vágtam rá. – Leah-nak szüksége lesz rád. Minden falkatagra szüksége lesz.

- De…

- Nem lesz baj – szóltam közbe, mert tudtam mit akar mondani. – Ha elrendeződtek a dolgok, majd utánunk jössz. Addig maradj a családoddal. Kellesz nekik.

- Nekem meg te kellesz! – vágta rá indulatosan. Egy cseppet sem tetszett neki az ötlet, hogy elváljunk egymástól. Mitagadás, nekem se volt hozzá sok kedvem, sőt, szívesebben vágtam volna le az egyik kezem, de nem volt más választásunk.

- Előttünk még ott az egész örökkévalóság – simogattam meg az arcát. – De Leah-nak nincs annyi ideje. Az ő bevésődése halandó, alig pár évük van. Muszáj segítened nekik!

- Kendie… Ne csináld ezt! – Szemei könnybe lábadtak, mert látta rajtam mennyire komolyan gondolom minden egyes szavamat. Az utóbbi időben, mindazok után, amiken keresztülmentünk, tudtuk, ez az elválás fájdalmas lesz, még akkor is, ha szerencsénk lesz és csak pár hétről van szó, de ez volt a helyes lépés.

- Így lesz jó – mondtam teljes meggyőződéssel.

- Nem kell ezt tenned – rázta meg a fejét. – Majd a többiek segítenek neki. Boldogulni fog.

- Rád lesz szüksége – tiltakoztam. – Te tudsz neki a legjobban segíteni. És én azt szeretném, ha ezt is tennéd. Segíts neki!

Nem válaszolt, már nem tudta mit mondhatna. Ahogy a többiek sem, akik néma csendben hallgatták végig beszélgetésünket. Nagymamin láttam mennyire aggódik, hiszen nem volt titok a család előtt mennyire fájdalmas távol lennünk egymástól, de tudtam, hogy jó az, amit teszünk. És túl leszünk rajta. Bár a helyzet komolysága még Emmett arcáról is letörölte az állandó vigyort.

- Kendie… - kezdte volna kedvesem, de a szájára tettem az ujjam.

- Ne mondj semmit – mosolyogtam rá könnyeimen át. – Maradj, ameddig szükséges. Én megvárlak. Bármeddig is kell várnom rád!

Válasz helyett magához szorított. Éreztem teste finom rezdüléseit, amik elárulták őt: sírt. Erre már az én könnyeim is utat törtek maguknak, és mint sebes kis patak végigfolytak arcomon.

- Rendben lesz minden! – vigasztaltam talán őt, talán magamat, talán mindkettőnket.

Mindezek után már senki sem volt olyan izgatott és jókedvű, mint korábban. Mindenki hangulatára rányomta bélyegét a döntés, melyet meghoztam, s melynek tudtam, lesznek következményei, de nem állt szándékomban meggondolni magam. Még akkor sem, mikor a többiek tudomást szereztek minderről és az érdekeimet szem előtt tartva, maradni akartak, hogy ne kelljen elválnom kedvesemtől.

- Nem lehet – mondtam. – Már így is gyanúsak vagytok az embereknek. El kell mennünk.

- Kicsim, akkor csak te maradj itt – dobta fel a mentő ötletet anyu, de erre is csak megráztam a fejem.

- Képtelenek lennétek távol lenni tőlem sokáig, és megint csak ott lennénk, hogy az emberek megsejtenének valamit – magyaráztam. – De nem lesz baj. Jó lesz így. Majd Jake utánunk jön, ha Leah-val rendeződtek a dolgok.

Nem győztem meg őket teljesen. Láttam rajtuk mennyire aggódnak a mentális egészségemért és próbálnak megoldást találni, de nem jártak sikerrel. A percek pedig, mintha csak direkt összefogtak volna ellenünk, sebesen elrohantak felettünk, míg el nem jött az indulás ideje.

A legtöbben, már elköszöntek Jake-től - anyu puszival, nagymami öleléssel, Rose fintorral, a fiúk kézfogással -, és már csak én voltam hátra, de nem nagyon akaródzott. Az én ötletem volt, de egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy visszavonom minden szavam és könyörgök neki, hogy jöjjön velünk, mert nem tudok nélküle élni, de végül mégsem tettem. Helyette inkább lágyan megcsókoltam, emlékezetembe vésve minden apró kis pillanatát, szorosan átöleltem és nem győztem elismételni neki, hogy szeretem.

- Én is szeretlek téged! – mondta. Szemei ismét könnyesek voltak, akárcsak az enyém, de azért rámosolyogtam. Ha a halál torkában képes voltam így búcsúzni tőle, ezúttal is képesnek kellett lennem.

- Telefonon tartjuk a kapcsolatot – biztattam, hátha mosolyt csalhatok az arcára, de ennyivel nem jártam sikerrel.

- Az nem lesz ugyanolyan – húzta el a száját.

- Nem, de legalább befejezhetjük azt a telefonbeszélgetést, amit pár hete félbe kellett hagynunk. Emlékszel? – kacsintottam rá, bár a belsőm háborgott.

Egy pillanatig gondolkozott, majd végre felvillant az a mosoly, amit szerettem volna látni.

- Mikor hazajöttünk a hegyekből és a családod nem örült a majdnem szextelefonunknak? – kérdezte, mire elnevettem magam.

- Igen, azt – válaszoltam. – Most majd bepótoljuk.

- Szavadon foglak! – vágta rá, majd újra megcsókolt.

- Rendben.

- Vigyázz magadra, hallod?! – húzta össze ismét sötét szemöldökeit. – Amint lehet, utánad megyek!

- Rendben, de te is vigyázz magadra!

- Meglesz – bólogatott. – Szeretlek.

- Én is téged! – mondtam, majd egy utolsó csókot váltva, erőt vettem magamon, beültem nagyapáék Mercedesébe és mélyet sóhajtva, hogy leküzdjem a torkomban lévő gombócot, hátra fordultam. Nem sokat láthatott belőlem, mert az ablakok sötétítettek voltak, de én láttam őt. Ott állt a ház előtti tisztás közepén, arca komor volt, szinte már összetört, miközben folytak a könnyei. Nem is bírtam sokáig ezt a látványt. Épp elég volt a mellkasomban érzett sajgás, ami már most jelezte, hogy nem tetszik neki, amire készülök, de kizártam a tudatomból.

Tudtam, nem csak Jake fog hiányozni, hanem maga a város is. Ahogy a családom tagjainak otthona lett, úgy számomra is azzá vált. Egy olyan hellyé, ahová bármikor szívesen visszatérek, hogy új életet kezdjek. Remélhetőleg akkor már Jake-kel az oldalamon.

Arcomon némán folytak végig könnyeim. Nem próbáltam meg titkolni, nem is lett volna értelme. Mindenki tudta, hogy szenvedek. Pokolian fájt! Az űr a mellkasomban mérföldről mérföldre mélyült és egyre jobban sajgott. Csak a fülembe bömbölő zene tudta kicsit elvonni róla a figyelmemet, ám az se sokáig, főleg, mikor felcsendült egy, ami pontosan az érzéseimről szólt. A lágy ritmus beleivódott minden sejtembe, miközben nagyapáék összefonódott ujjait néztem. Direkt hozzájuk ültem be, mert tudtam ők nem fognak nyaggatni, hogy beszéljek az érzéseimről, és nem is fognak úgy enyelegni, mint a szüleim tették volna. Ők hagyták, hogy megemésszem a történteket.

A következő város fényei, mint megannyi szentjánosbogár mutatták az utat. Egyre távolabb kerültünk Forkstól, egyre távolabb Jacob-tól. Feszített az üresség, de nem lehettem olyan önző, hogy az én boldogságomat másvalakié elé helyezzem. Leah-nak szüksége volt rá! Elképzelésem sem volt róla, hogy fogják megpuhítani Markot. Ügyvéd volt, vagyis eléggé földhözragadt lehetett és pont emiatt volt az egész helyzet hihetetlenül bonyolult. Csak reménykedhettem benne, hogy minden rendben lesz és hamarosan ismét Jake ölelő karjában lehetek. Másra nem is nagyon mertem gondolni, hiszen már ez is égető hiányérzetet keltett bennem.

Néha azért elkaptam nagyapa aggodalmas tekintetét a visszapillantó tükörből, de nem szólt egy szót sem, ahogy azt vártam is. Mindketten hagyták, hogy csendesen kisírjam magam, majd csak figyeltem a sötét tájat, ami mellett elsuhantunk. Nagyapa bőven túllépte a megengedett sebességhatárt – ezért is utaztunk éjszaka. Nem akartam beszélgetni velük, nem vágytam másra, minthogy elmerülhessek a saját kis világomban, hogy ne kelljen éreznem, ne kelljen gondolkoznom.

Behunytam a szemem, átadtam magam a zene okozta zsibbadásnak és csak vártam az utunk végét, mely az új életemet rejtette magában. Egy olyan életet, amitől korábban féltem, mégis izgatottan vártam, hogy végre elkezdhessem élni.

/A zene amit itt a végén Kendie hallgatott, Avril Lavigne- When You're Gone című száma, ami sokat segített a fejezet megírásában és közben igazi kedvenccé vált. :) Ajánlom mindenkinek!:)/