38. fejezet - Erők

Sziasztok!

Először is, elnézést kérek, amiért csak most hozom az új fejezetet, de nehéz hét áll mögöttem. :S

Viszont, hogy egy örömteli hírről is beszámoljak, elkészült A farkas hercegnője "hivatalos" borítója. :D

Mindenkinek nagyon szépen köszönöm, aki volt olyan kedves és vette a fáradtságot, hogy ajánlót írjon! :)

Remélem nektek is tetszeni fog. :) Jól esne néhány komi róla, akárcsak a fejezetről, amihez jó olvasást kívánok mindenkinek! :)

Már legalább egy órája feküdtünk mozdulatlanul, egymás karjában. Jake nem ment vissza őrjáratozni. Miután leomlottak elmémben a falak és megtudta, milyen rémes álmom volt valamint azt, mennyire a hatása alá kerültem, kiugrott az ablakon, felvette farkas alakját és gyorsan közölte a többiekkel, hogy nem megy vissza, mert nem hagyhat magamra. Az alatt a perc alatt, míg összeköttetésben állt a falkával, ők is értesültek kreatív elmém terméséről és támogatták Jake maradását. Aggódtak értem.

Így kedvesem visszajött hozzám, ismét a karjába vont és azóta el sem engedett. Nem tudtam visszaaludni, de ő sem. A pajzsom szokás szerint körülvette őt, megnyitva elménket, így láthattam, mennyire aggódik. Valósággal halálra rémült miattam. Az, amit felfedezett, amit átéltem… Hallott már róla, hogy mi történik egy bevésődöttel, ha elveszíti a párját – a múltban egyszer megtörtént -, de arról fogalma sem volt, hogy ennyire mindent felőrölő érzés. Már a gondolatra is pánik kerítette hatalmába, hogy elveszíthet.

A percek őrületes lassúsággal vánszorogtak. Nem is tudom, miért akartam siettetni az időt, egyszerűen csak túl akartam lenni azon, ami jön. Az ismeretlen vámpírokon, a Volturin, a harcon…

Végül csak elérkezett az indulás ideje. Hétre ígértük magunkat apuéknak, akik a nagyházban maradtak, és akkorra vártál Tanyáékat is. Nem volt étvágyam, de ami még ennél is meglepőbb, hogy Jake-nek sem volt. Szerencsére nem találkoztunk Billy-vel. Kínos lett volna az éjszakai kiborulásom után - amivel sikeresen fel is ébresztettem - a szemébe nézni.

A szótlanság már nagyon jól ment nekünk. Csendben beszálltunk a kocsiba, megfogtuk egymás kezét, de beszélni még akkor sem beszéltünk. Nem lett volna értelme. Mit mondhatott volna bármelyikünk is? Hogy minden rendben van? Hogy biztonságban vagyunk? Hogy boldogan együtt fogunk élni az örökkévalóságban? Hazugság lett volna mind. Nem volt irányításunk a sorsunk felett. Mások már döntöttek, amivel megpecsételték az elkövetkezőket és számolták megmaradt napjainkat.

Kicsit késve érkezhettünk, vagy Tanyáék jöttek túl korán, de már ott voltak. Apuék be is avatták őket a részletekbe. Minden részletbe. Ők pedig, jó rokonhoz méltóan teljes mellszélességgel mellénk álltak a világ legveszélyesebb vámpírjaival szemben. Elámultam bátorságukon és önfeláldozásukon. Nem kényszerítette őket senki. Akár szó nélkül el is mehettek volna, nem akadályoztuk volna meg, de nem. Ők a maradás mellett döntöttek, vállalva a veszélyt.

- Kendie – sóhajtott fel Sophie, amint meglátott. Ideiglenesen kölcsönkapta a szobámat, így ott aludt az éjjel, és most kissé kócosan, még mindig pizsamában sietett le a lépcsőn, hogy a nyakamba vesse magát.

- Minden rendben? – lepődtem meg hirtelen érzelemnyilvánításán.

- Most már igen – vágta rá. – Csak annyira féltem az éjjel – mondta és a kezemnél fogva a hátsó udvarra húzott, hogy kicsit távolabb kerüljünk a többiektől. Ott aztán olyan halkan, hogy csak én halljam, beszélni kezdett. – Tudom mi történt veled. Tudom mit álmodtál.

- Tessék? – kérdeztem vissza döbbenten. Fogalmam sem volt miről beszél.

- Nekem is van egy képességem – mondta nagyon bizalmasan. – Ha alszom, rá tudok hangolódni mások álmára, és részben láthatom azt.

- Miért nem mondtad el eddig? – rökönyödtem meg, hogy egy ilyen fontos dolgot elhallgatott. Jó, persze, nem voltunk még olyan nagyon közeli viszonyban, de meg sem fordult a fejemben, hogy ilyen horderejű dolgot nem tudok róla.

- Nem tudom – húzta össze szép ívű szemöldökét. – Egyszerűen csak nem akartam elmondani senkinek, még neked se. Ne haragudj! – harapta be a szája szélét, akár egy kisgyerek. Hogy is lehettem volna mérges rá ilyenkor.

- Nem haragszom – mosolyogtam rá, majd mindez lehervadt az arcomról, ahogy feltettem a következő kérdést. – Mit láttál az éjjel?

Sophie nagyot nyelt, mielőtt válaszolt volna. Úgy láttam, töpreng rajta, mennyit mondjon el, de végül beadta a derekát.

- A vége felé kapcsolódtam be – mondta. – Akkor hívtál magadhoz.

- Én hívtalak? – kerekedett el a szemem. Mi a fenéről beszél? – Semmit sem értek!

Sophie mély levegőt vett, aztán hadarni kezdett, továbbra is azon a halk hangon, csak nekem címezve.

- Mikor álmodsz, főleg ha rosszat és nem tudsz felébredni belőle, a tudatalattid segítségért kiált. Én ezt hallom meg, szintén álmomban, és ezzel magadhoz vonzol. Nem tudok ellenállni a hívásnak, de segíteni se tudok. Dez azt mondja, idővel megtanulom majd, hogyan kell harcolni a vonzás ellen és hogyan tudom felébreszteni az illetőt. De téged nem tudtalak, annyira az álmod hatása alá kerültél. Megijedtem! Még sosem láttam ilyet.

Néhány pillanatig emésztettem szavait, majd megnyugtatóan megfogtam a vállát.

- Minden rendben van – ejtettem ki egyenletesen. – Nincs semmi bajom, láthatod.

- Nem, ez nem igaz – csóválta meg a fejét. – Tudom, mit éreztél. Kis részben átéreztem én is. Szörnyű volt – szája széle megremegett az emlék hatására. Éreztem, a sírás nekem is jólesne ismét, de visszatartottam könnyeimet, hogy erősnek mutassam magam.

- Igen, szörnyű volt, de már vége!

- Teljesen összeroppantál, éreztem – mondta, mint aki meg sem hallotta szavaimat. – Olyan volt az egész, mint egy haláltusa…

Istenem – sóhajtottam fel gondolatban. Ha tudta volna szegény, mennyire közel jár az igazsághoz! De nekem mindenképpen meg kellett nyugtatnom és elhitetni vele, hogy minden a legnagyobb rendben van. Túl sokat szenvedett már eddig is, nem kellett még tetézni mindezt. Főleg, tudva, hogy mi előtt állunk.

- Nézz csak rám – tártam szét a karom. – Jól vagyok. Igen, megviselt az álom, de csak egy álom volt. Ne aggódj miattam – mosolyogtam rá ismét, belesűrítve a legtöbb színészi képességemet.

Sophie némán nézett egy percig, majd bólintott. Hisz nekem – könnyebbültem meg.

- Most menj, öltözz fel! – mondtam. Hosszú nap állt előttünk.

- Oké – bólintott ismét, majd felszaladt a szobámba, én pedig visszamentem a nappaliba, ám mikor beléptem, ismét döbbenetes dolgot láttam: apu és Jake egymás mellett álltak és mélyen egymás szemébe néztek. Ha nem tudtam volna apu képességéről, azt hiszem még talán félre is értettem volna a dolgot, olyan bensőséges pillantás volt, de tudva mire képes, volt rá magyarázat. Méghozzá elég velős magyarázat: Jake épp megosztotta a gondolatait apuval. Valószínűleg rólam.

És még milyen igazam lett. Egy pillanattal később, mikor már észrevették, hogy én is a helyiségben vagyok, mindketten felém kapták a fejüket. Apu szemében rémületet láttam, míg Jake aggodalmasan tett felém egy lépést.

- Hogy tehetted ezt?! – követeltem választ. Megbántva, elárulva éreztem magam. Beavattam őt a legféltettebb titkaimba, beengedtem őt a fejembe, hogy ne legyen közöttünk semmi titok, erre ő az első adandó alkalommal megosztotta mindazt apuval.

- Kendie… - kezdte volna, de nem voltam hajlandó meghallgatni.

- Ne merészelj így nevezni! – csattantam fel, amivel magamra vontam a többiek figyelmét is. Anyu, aki addig Kate-tel és Tanyával beszélgetett, mellettem termett, mintha védeni akarna.

- Kicsim, mi… ? – kezdett bele a kérdésbe, amit eszem ágában sem volt végighallgatni.

- Elegem van mindenkiből! – kiáltottam fel. – Azt hiszitek, jogotok van beleavatkozni az életembe, pedig nincs! Elég volt! Felnőtt vagyok, aki képes megbirkózni a gondjaival!

- Ez túl sok volt – próbálkozott Jake tovább, ismét közelebb lépve egyet, mire én automatikusan hátráltam, hogy megtartsam a távolságot közöttünk. Egyáltalán nem akartam, hogy a közelembe jöjjön. Most nem! Arca megvonaglott mozdulatomat látva. Szinte éreztem a mellkasában keletkező lüktetést, amit a távolság okozott.

- Jacob csak segíteni akart – szólalt meg ezúttal apu. Hihetetlen! Legalább ezer éve vártam, hogy ők ketten jóban legyenek, de nem így. Nem azáltal, hogy engem elárultak!

- Segíteni! – visszhangoztam. – Mindig csak segíteni! Nincs szükségem a segítségetekre! Megoldom egyedül!

- Nem, Kicsim – csóválta meg a fejét apu rémülten. – Ezt nem tudod egyedül megoldani.

- De igen! – vágtam rá, aztán gondolkozás nélkül hátat fordítottam nekik és kirohantam a hátsó ajtón, amin néhány perccel korábban bejöttem. Nem érdekelt merre megyek, hol fogok kilyukadni, csak minél messzebb kellett kerülnöm tőlük. A lelkemben emésztő gyűlölet ütötte fel a fejét. Gyűlöltem őket, amiért gyerekként kezeltek, amiért beleavatkoztak a dolgaimba és gyűlöltem őket, mert igazuk volt. Nem tudtam megbirkózni a dologgal. Az álmomban átélt fájdalom még mindig kínzott. A bevésődésem nem engedte, hogy elfelejtsem. Éreztette velem minden egyes másodpercben, hogy ez a valóságban is megtörténhet, és én nem leszek képes megakadályozni. És ami még ennél is jobban kínzott: gyűlöltem magamat, mert minden az én hibám volt.

Az őrület ismét kezdett eluralkodni rajtam, miközben sebesen rohanva átugrottam a kidőlt fákat és bokrokat. A szél az arcomba csapott, letaszítva kiszökő könnyeimet. Istenem, ha akkor megtehettem volna, egész a Volturiig futok, hogy felajánljam nekik az életem a szeretteimért cserébe. Esküszöm, megtettem volna. Szerettem volna megtenni, hogy elkerüljem mindazt, ami közeledett. De nem tehettem. Megakadályoztak benne.

Egyetlen ember vagy vámpír volt csak, aki képes volt utolérni: apu. Ki is használta ezt, és tudva, hogy nem lesz bajom, amint beért, rám ugrott és a földre tepert. Erős kezeivel leszorított. Hiába küzdöttem ellene, erősebb volt, mint én.

- Kendra! – kiáltott rám, miközben még mindig vergődve próbáltam szabadulni. Menekülni akartam tőle, akárcsak Jake-től, aki néhány pillanattal később ért be minket. Gyorsan átváltozott és magára kapta a nadrágját, majd ő is besegített apunak, hogy lent tartsanak. Halványan érzékeltem, hogy anyu is ott van már, akárcsak Dez és Rick.

- Engedjetek már el! – próbálkoztam tovább, de nem jártam sikerrel. Túlerőben voltak.

- Nem, amíg meg nem nyugszol! – jelentette ki apu szikrázó szemekkel. Nem dühében szórt villámokat fekete írisze, hanem aggodalmában. Halálra volt rémülve miattam, a viselkedésem miatt.

- Nem fogok megnyugodni! – ordítottam. – Te ezt nem értheted! Nem láttad, amit én! Nem érezted, amit én! Nem bírom tovább! Képtelen vagyok elviselni, főleg, hogy már ti is tudjátok… - hangom zokogásba fulladt, szemeimet elöntötték a könnyek, teljesen elhomályosítva a látásomat. Már nem küzdöttem velük. Izmaim elernyedtek, már minden mindegy volt. Fájt emlékezni az álomra, mégis minden pillanatban eszembe jutott mindaz a szörnyűség. Nem tehettem ellene, nem volt irányításom felette.

Halványan érzékeltem, hogy lazítanak a szorításukon, majd egy hideg, kemény ölelésben találtam magam apu karjai között. Ezzel ellentétben hátamnál égető forróság tombolt, ahogy Jake is közelebb bújt hozzám. Ott voltam az egykori ellenségek, életem két legfontosabb férfija között, és úgy rázott a sírás, hogy ők is beleremegtek.

- Minden rendben lesz – suttogta apu, a hajamat simogatva. – Nem lesz semmi baj.

- De lesz – csukladoztam, de továbbra sem voltam hajlandó felemelni a fejem a vállgödréből. Jó volt elbújni egy kicsit a világ elől és menedéket találni az apukámnál. – Nincs esélyünk. Meg fogunk halni… Miattam.

- Nem fogunk meghalni! – tiltakozott azonnal apu. – Főleg nem miattad! Megpróbáljuk észérvekkel meggyőzni a Volturit, de ha úgy nem megy, akkor sincs semmi veszve. Harcolni és győzni fogunk!

- Nem – ráztam meg ismét a fejem. – Nem…

- De igen – szólalt meg ezúttal Jake, kicsit erősebben magához szorítva. Elképzelni sem tudtam, hogy képes ilyen közel lenni apuhoz úgy, hogy egy szemernyit sem remeg a teste az átváltozás miatt. – Nem engedem, hogy bármi történjen veled, vagy bárkivel, akit szeretsz!

- Nem védhetsz meg mindenkit…

- Ő nem, de én igen – hallottam meg anyu hangját a közvetlen közelemből, mire már kénytelen voltam felé fordítani a fejem és kikukucskálni rejtekemből. Sötétarany szemei aggodalmasak és egyben határozottak is voltak, ahogy rám nézett. Halványan elmosolyodott és megtörölte az arcomat mielőtt folytatta volna. – A pajzsommal védeni tudok mindenkit a mentális támadásoktól, így már nem lesz olyan nehéz dolgunk. Főleg, ha segítesz nekem felerősíteni a saját képességeddel – kacsintott rám, mintha tudta volna, hogy ezzel kizökkent melankóliámból. És milyen igaza lett. A szívemben új remény ébredt szavai hallatán, ami enyhített a fájdalmamon és a bűntudatomon.

- Tényleg? – kérdeztem, csak hogy biztos jól hallottam-e.

- Tényleg – mosolygott rám. – Ha elegendően állnak mellénk, akkor nem lesz semmi baj. Senkinek sem fog bántódás esni! – fogadkozott.

Akkor még nem tudtam, hogy mindezt csak a megnyugtatásom miatt mondja. Hittem neki, hinni akartam, és végül ez vezetett oda, hogy képes legyek kibontakozni az ölelő karok közül és szembenézni a végzetünkkel. És mindezt anyu segítőkész, ám hazug szavainak köszönhettem.

O*o*o*O

Aznap délután érkeztek meg az első olyan vámpír barátok, akiket még nem ismertem. Ők nem álltak olyan közel a családomhoz, mint Tanyáék vagy Dezráék, de reméltük, számíthatunk az ő segítségükre is. Az ír klán, mindössze három tagból állt. A vezető, egy Siobhan nevű nő, igazán határozott és erős fellépésű volt. Sötétarany szemei keményen pásztázták végig kis gyülekezetünket, majd rosszat sejtve megállapodtak Jake-en és Seth-en. Azt azonnal észrevette, hogy nem vámpírok, de mivel még nem találkozott alakváltóval, nem tudta hová tenni őket.

Mellette feltűnt a párja, Liam, aki szintén összevont szemöldökkel, felkészülve bármilyen eshetőségre, védte a mögötte álldogáló, kedves arcú alacsony lányt, Maggie-t.

- Isten hozott benneteket! – köszöntötte őket apu szívélyesen, és beljebb invitálta valamennyiüket.

- Mi folyik itt? – kérdezte azonnal Siobhan. – Carlisle csak annyit mondott nekünk, hogy azonnal ide kell jönnünk, mert bajban vagytok. Mégis miféle bajban?

Abban már előre megegyeztünk, hogy senki elől nem titkolhatunk el semmit, különben annak beláthatatlan következményei lehetnek. Csakis úgy számíthattunk a segítségre, mely talán megmenti mindannyiunk életét, ha őszinték vagyunk. Ennek megfelelően válaszolt apu.

- A Volturi meg akar támadni bennünket.

- Tessék? – kerekedett el Siobhan szeme, ami igencsak ellentmondásos volt impozáns arcához képest. – Miért? Mit tettetek?

- Semmit sem tettünk – felelte apu. – Legalábbis semmi olyat, ami fenyegetést jelent számukra. Ahhoz, hogy megértsétek a helyzetünket, szeretnék bemutatni nektek valakit. Kendie – intett felém a kezével, mire kénytelen voltam elengedni Jake-et és odalépni mellé. Ez kulcsfontosságú volt a kialakult helyzetben. Meg kellett értetnünk mindenkivel, hogy ki és mi vagyok, és mi minden történt velünk az elmúlt hetekben, ami elegendő okot adott a Volturi számára, hogy kiirtsanak bennünket. – Ő itt a lányom, Kendra. Nem én változtattam át, hanem biológiailag vagyok az apja.

- Az lehetetlen – jelentett ki Liam, miközben a mögötte kikukucskáló Maggie-re nézett. A lány vörös, csigákban göndörödő haja igazán bájos benyomást keltett volna még a legelvetemültebb emberben is.

- Pedig igaz – csilingelte Alice-féle hanghordozással. Mielőtt még megérkeztek volna, apu beszámolt a klán különleges képességeiről. Maggie bármikor meg tudta állapítani, hogyha valaki hazudott. Siobhan és Liam ezért teljes mértékben megbíztak benne és a szavában. Ha ő azt mondta, hogy úgy van, akkor az úgy volt!

- A feleségem, Bella még ember volt, amikor teherbe esett Kendrával. A szülés után változtattam át – folytatta tovább apu a történetünket.

- De mit akar tőletek a Volturi? – kérdezte Siobhan. – Hiszen a lány nem tűnik veszélyesnek.

Talán meg kellett volna sértődnöm ezektől a szavaktól, de mégsem tettem. Főleg, hogy csak most következett a nehezebb része a dolognak.

- A Quileute indiánok között, akik itt élnek Forks határában, néhányan örököltek bizonyos géneket, melyek igen erőssé tették őket. Alakváltókról van szó – mondta ki apu fejével a hátrébb álló Jake és Seth felé bökve. – Farkasokká képesek alakulni, akik le tudják győzni a vámpírokat.

Utolsó szavai meg is tették a hatásukat. Siobhan és Liam azonnal hátráltak néhány lépést, Maggie-t is magukkal tolva. Izmaik feszesek voltak, tekintetük ide-oda cikázott apu és a farkasok között, támadástól tartva.

- Nem kell aggódnotok! – emelte fel megadóan apu a kezeit. – Nem jelentenek rátok veszélyt.

- Most mondtad, hogy… - kezdte volna Siobhan, de apu közbeszólt.

- Nem ez a lényeg. A farkasok vezére, Jake – intett ismét határa, mire kedvesem egy fél lépést előre lépett, hogy megmutassa magát, de ennél közelebb nem merészkedett, nehogy elijessze a vendégeinket. – Ő és a lányom… ők nos… - ahogy észrevettem, nem igazán akaródzott neki kimondani, így megtettem helyette.

- Mi egy pár vagyunk – ejtettem ki egyszerűen, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. És mitagadás, számomra az is volt.

- Igen – bólintott apu kissé kényszeredetten. – A Volturi pedig tudomást szerzett erről, ahogy az alakváltók képességeiről is és fenyegetésnek tekintenek minket. Azt hiszik, át akarjuk venni tőlük a hatalmat és uralkodni akarunk a vámpírok felett.

- Tévednek? – kérdezte Siobhan, továbbra is tartva tőlünk.

- Igen – jelentett ki apu magabiztosan. – Nem áll szándékunkban megdönteni a hatalmukat. Szövetségben vagyunk a farkasokkal, de sosem terveztünk támadást a Volturi ellen és nem is fogunk!

Siobhan alig láthatóan Maggie felé fordította a fejét, de a tekintetét nem vette le rólunk.

- Igaz – vágta rá a kis Maggie, és arcáról eltűnt minden félelem. – Nem akarnak puccsot szervezni és minket sem akarnak bántani.

- Akkor mit akartok? – kérdezte Liam.

- Szükségünk van a jelenlétetekre, ami reméljük, megállítja majd a Volturit legalább annyi időre, hogy elmagyarázzuk nekik a helyzetet és ezzel elkerüljük a harcot.

- És ha nem hallgatnak meg titeket? – ütötte tovább a vasat Liam.

- Akkor nem marad más választásunk, harcolni fogunk – ejtett ki keményen a szavakat apu. – Arra nem kérünk benneteket, hogy mellénk álljatok akkor is, csak azt szeretnénk, ha a jelenlétetekkel segítenétek egy percnyi megállásra késztetni a Volturit.

Szavait mély csend követte, miközben Siobhan és Liam egymásra néztek. Néma kommunikáció zajlott közöttük, majd mintha döntésre jutottak volna, Siobhan bólintott.

- Ezt megtehetjük – mondta és ellazította izmait. Bízott már bennünk annyira, hogy elhiggye, nem akarjuk megtámadni őket.

- Mást nem is kérünk – bólintott apu elégedetten.

Arról nem esett szó, mit fognak tenni, ha harcra kerül sor. Egyikünk sem akarta kimondani, hogy valószínűleg cserben hagynak minket, de mindenki ezt érezte. Ha jobban belegondoltam, meg is értettem őket. Ez nem az ő harcuk volt, hanem a miénk.

Éppen ezért nem erősködtünk egyik vendégünknél sem, hogy márpedig adják szavukat, hogy mellettünk harcolnak majd a világ legveszélyesebb ellenségeivel szemben. Bár szerencsénkre akadtak olyanok, akik azonnal rábólintottak a harca is.

Az egyiptomi klán esetében kisebb nézeteltérés alakult ki a családjukon belül. Míg a családfő, Amun tiltakozott már a maradás ellen is – társa, Kebi támogatta -, addig Benjamin és a párja Tia, foggal-körömmel ragaszkodtak még a harcban való részvételhez is. Azzal érveltek, hogy akár ők is lehetnének olyan helyzetben, mint mi, és nem hagyhatják, hogy csak azért meghaljunk, mert szeretjük egymást. Még Jake-kel is jól kijöttek, azt hiszem talán ők voltak az egyetlenek, akikkel Jake szívesen beszélgetett. Ehhez nagyban hozzájárult vegetáriánus életmódjuk is, és az a nem elhanyagolható tény, hogy Ben és Tia a leglazább pár voltak, akiket addig volt szerencsém megismerni. És az, hogy Benjamin rendelkezett egy nem is akármilyen képességgel, egyáltalán nem szállt a fejébe. Ő ugyanis ténylegesen befolyásolni tudta az elemeket, úgy, mint tűz, víz, föld és levegő. Olyan hatalma volt, amilyenről sokan álmodoznak, de csak nagyon keveseknek adatik meg. De Ben nem élt vissza vele. Nem használta arra ezt az erőt, hogy hatalomra tegyen szert vele. Ő csak élte az életét, és mikor arra volt szükség, még be is segített az embereknek egy kis frissítő esővel.

Így Tanyáék és Dezráék után, megvoltak az elsők, akik ténylegesen mellénk álltak és támogattak minket ebben a veszélyes helyzetben. Ehhez csatlakoztak a románok is, akiket egyébként senki sem hívott, csak meghallották mi készül, és úgy gondolták, ők is társulnak, ugyanis leghőbb vágyuk volt egy kis borsot törni a Volturi orra alá. Nekünk pedig minél több emberre szükségünk volt, hogy sikerüljön megállásra kényszerítenünk az ellenséget.

Ezek után még csatlakozott hozzánk néhány nomád vámpír is, akiket nemcsak a farkasok, de mi is elég nehezen tudtunk elviselni a közelünkben. Már a tudat is frusztráló volt, hogy ők embereket ölnek azért, hogy csillapítsák a szomjukat. Piros szemük is csak ezt tükrözte, éppen ezért nem nagyon szerettem a közelükben lenni. Kerültem mind Petert és Charlott-ot, mind Garett-et.

Ezzel ellentétben, a szintén nomád életmódot folytató amazonokat nagyon is kedveltem. A vezér, Zafrina, és társai Senna és Kachiri mind a szívemhez nőttek egy pillanat alatt. Teljesen különböztek a hétköznapi vámpíroktól. Óriásnak tűntek hosszú végtagjaikkal, de egyben nagyon is vámpírszerűek voltak. Minden mozdulatuk egy nagymacska kecsességét idézte. Nem nagyon álltak szóba a többi vendéggel, elkerülték őket, akárcsak a farkasokat, de engem valamiért megtűrtek a közelükben és még beszélgetni is tudtam velük. Érdekesnek találták a képességeimet, akárcsak én Zafrináét, aki azt láttatott az emberekkel, amit csak akart. Egyszer ki is próbáltam. Ellöktem magamtól a pajzsom, de csak éppen annyira, hogy lássam, amit mutatni akar nekem. Az egyik pillanatban még a hátsókertben álltam, megannyi ismerőssel körülvéve, míg a következőben már az őserdő közepén találtam magam. Hiába tudtam, hogy mindez nem valóság, hanem csak egy kivetített kép, minden annyira valóságos volt. Még a fák jellegzetes illatát is éreztem, akárcsak a lábam alatt a vastag növényzetet. A sűrű lombokon átszűrődő napsugarak melengették a bőröm, mitől jólesően felsóhajtottam, és talán még a szemem is becsuktam, hogy jobban élvezhessem, mert mikor kinyitottam, ismét ott voltam, ahol lennem kellett. Jake aggodalmasan nézett rám az ajtóból. Láttam rajta, hogy szíve szerint a karomnál fogva rángatna el a veszélyes külsejű vámpíroktól, de nem mozdult, mindössze csak rajtam tartotta a szemét.

- Ez fantasztikus volt! – lelkendeztem Zafrinának. Fekete, hosszú hajfonata leért egészen a derekáig, míg vörös szemeiben jókedv csillogott. Karja úgy szikrázott a halvány napsütésben, mintha megannyi gyémántot rejtett volna a bőre alá. Összességében lenyűgöző látványt nyújtott.

- Örülök, hogy tetszett – felelte.

- Az nem kifejezés. Hihetetlen képességed van – mondtam továbbra is elismerően. – És bármit, szó szerint bármit képes vagy láttatni akárkivel?

- Igen – bólintott. – Akár egy vulkán közepén is találhatnád magad, érezve mindent, amit egyébként éreznél.

- Meg is égnék? – lepődtem meg. Nem féltem tőle, bár minden normális ember azt tette volna. Sophie például egyáltalán nem volt hajlandó a közelébe menni, ahogy a társait is kerülte.

- Tényleges sérülést nem okozna, de a félelem és az, hogy elhiszed a fájdalmat, valószínűleg megölne – magyarázta. Vad külseje ellenére nagyon is türelmesnek bizonyult, ahogy ezek után még számtalan kérdést zúdítottam rá. Tudásszomjam az egekbe ugrott, részben mert ezáltal képes voltam elnyomni magamban a fájdalmas, rémisztő emlékképeimet; másrészt pedig valamilyen szinten még mindig újdonságnak számított, hogy idegenekkel ismerkedhetek és ki akartam használni minden pillanatot.

Két nap alatt megérkezett mindenki, akit csak megkerestünk. Senki sem mondta vissza a meghívást, így végül negyvenhárom fő gyűlt össze, minket és a farkasokat is beleszámítva. Alice látomása szerint a Volturi is közel negyven fővel érkezik, így az esélyek kiegyenlítettnek tűntek volna, ha harcra kerül sor. Csakhogy számítottunk arra, hogy akkor néhányan megfutamodnak majd, ezért szükségünk volt egy tervre, ami végül pont Zafrina fejéből pattant ki.

Épp a nappaliban ültünk – ott fértünk el a legjobban -, és lázas fejtörés ment, hogy mit tegyünk, hogyan győzhetnénk, mikor megszólalt.

- Bella pajzsa nagyon erős – mondta mély hangján. – Ha képes lenne kiterjeszteni nem csak körénk, hanem a Volturi katonái köré is, akkor a képességemmel egy időre meg tudnám állítani őket.

- Mit mutatnál nekik? – kérdezte nagyapa azonnal lecsapva a lehetőségre.

- Semmit.

Láttam, hogy néhányan tanácstalanul összenéznek. Ezek szerint nem csak nekem nem esett le a dolog – állapítottam meg.

- De most mondtad, hogy… - kezdte anyu, de apu közbeszólt.

- A semmit mutatná nekik. A feketeséget, melynek nincs eleje és nincs vége, se lent, se fönt – magyarázta, látva Zafrina fejében az egészet, és elégedetten elvigyorodott az ötlet zsenialitásán. – Hasonlót ahhoz, amit Alec tud.

- Na ez biztos jól megzavarná őket – csapta össze a tenyerét Emmett elégedetten. Ismét elemében volt. Részben persze ő is tartott a harctól, főleg miattunk, de másrészt már türelmetlenül várta a küzdelmet.

- De ha rájuk is kiterjesztem, akkor tiszta célpont leszünk – vetette ellen anyu logikusan. – Jane és Alec könnyűszerrel kihasználhatják ezt.

- Őket ki kell hagynod – vágta rá Jasper, mint akinek a fejében már szépen körvonalazódott is a terv. – Jane, Alec és Chelsea. Ők hárman azok, akik képesek kárt tenni bennünk a képességeikkel.

- Chelsea mit tud? – kérdeztem közbe. Nagyvonalakban már megbeszéltük a Volturi tagjainak képességeit, de az a lány eddig kimaradt.

- Elszakítja az érzelmeket – válaszolta ezúttal Eleazar. – Most szereted azt a farkast ott melletted, de ő ezt egy pillantásával képes megszűntetni. Idegenné teszi számodra, akinek az élete egy cseppet sem érdekelne.

A gyomrom görcsbe rándult már attól is, hogy mindezt elképzeltem. Elveszíteni Jake-et, méghozzá így… Akkor már inkább a halál! Ösztönös reakcióként, amit valószínűleg a bevésődés irányított, Jake kezéért nyúltam és összefűztem az ujjainkat. Éreznem kellett a bőréből áradó forróságot, hogy meg tudjak nyugodni.

- Őket, hármukat kell elsőként kiiktatni – vette vissza a szót Jasper.

- És Demetrit – tette hozzá apu, miközben tekintete megállapodott rajtam. – Őt is az első között kell elintézni, különben a túlélőknek nem lesz esélye.

Tudtam! – kiáltottam fel gondolatban. Tudtam, hogy tervez valamit! Sötétarany íriszei elárulták őt. Meg akart menteni, azt akarta, hogyha esélyem lesz, el tudjak menekülni és ne kelljen amiatt aggódnom, hogy mint a világ legjobb nyomkövetője, Demetri a nyomomban lesz. Hihetetlen egy apám volt.

Csakhogy eszem ágában sem volt menekülni. Harcolni akartam, a családom mellett, még akkor is, ha ez a halálomat jelenti. Inkább, mint hogy a szeretteim nélkül éljek!

/Képek az új szereplőkről, akik nem sokat szerepelnek, de megérdemlik, hogy megmutassam őket, hiszen kivételesen bátrak, amiért kedvenceink mellé álltak ezekben a vészterhes időkben!:)/

Ír klán:

Liam, Siobhan, Maggie

Egyiptomi klán:

Benjamin, Tia, Kebi, Amun

 Román klán:

Stefan, Vladimir

 Nomádok:

Peter, Charlotte, Garrett

 Amazon klán:

Zafrina, Senna, Kachiri