39. fejezet - A vég kezdete

Sziasztok!

Péntek,  vagyis új fejezet!:D

Egy kérésem van hozzátok: Ne kövezzetek meg a végén, jó?:P

Nagyon várom a komikat, kíváncsi vagyok a véleményekre!:D

Jó olvasást mindenkinek és köszönöm szépen a szavazatokat a közvélemény-kutatás kapcsán. :) Igazán nagyon aranyosak vagytok!:) És jelentem, a saját töri meglesz, már el is kezdtem munkálkodni a blogon és az áttekintést írom.:P

Nem akartam elhinni, hogy máris elérkezett az idő. Ilyen nincs! – szerettem volna felkiáltani. Alice két hetet adott nekünk az összecsapásig és a napok úgy elrohantak felettünk, hogy szinte észre sem vettük, máris ott találtuk magunkat azon a borús, baljóslatú reggelen.

Jake karjában feküdtem. LaPush-ban voltunk, a házunk ugyanis olyan zsúfolt volt, hogy ott aztán képtelenség volt egyedül maradni akár csak egy pillanatra is. Nekem pedig szükségem volt arra, hogy kiszabaduljak a dolgok sűrűjéből és lenyugtassam a gondolataimat, így minden este a Black házban aludtam. Legnagyobb meglepetésemre se apu, se senki más nem ellenkezett ezzel kapcsolatban. Ezt vehettem volna jó jelnek is, de valamiért motoszkált a fejemben a gondolat, hogy talán azért van, mert tudják, nincs már sok időnk együtt Jake-kel. A szívem is összefacsarodott ettől a gondolattól és a szemem, mint oly sokszor az utóbbi napokban, könnybe lábadt. Vissza kellett fojtanom a sírást, Jake ugyanis még aludt. Én a magam részéről hanyagoltam ezt a tevékenységet a rémálom óta. Éppen annyit aludtam, amennyit muszáj volt, és csak akkor, amikor Jake is mellettem volt és erősködött, hogy pihenjek. Nem akartam aludni, nem akartam megadni a lehetőséget még egy ilyen álomra, mert tudtam, hogy nem bírom ki. Így amikor csak tudtam, ébren kémleltem a plafont és gondolkoztam. Visszaidéztem mindent, ami csak rövid életem során történt velem, kezdve a szigetünkkel és a családommal. Újra át akartam élni az akkori gondtalan napokat, mikor nem volt semmi, ami miatt aggódnom kellett volna. Nem volt Jake sem, ahogy bevésődés vagy veszély sem. Egy részem vissza akart menni abba az időbe, ott maradni a szigeten, élvezni a napsütést és az óceán frissítően hideg vizét, míg egy másik részem áldotta a képességem, ami Jake-hez vezetett. Tudtam, soha senkivel nem lehettem volna olyan boldog, mint amilyen vele voltam. Ő volt a világmindenség, a szépség, a levegő, még a madarak csicsergésében is képes voltam felfedezni. Hiába, ezt teszi a szerelem…

A percek úgy rohantak, miközben egymás mellett feküdtünk, mintha kergetnék őket. Jake mellkasára hajtottam a fejem, hallgattam egyenletes szívdobogását egészen addig, míg fel nem ébredt. Mint valami időzítő, pont fél hatkor nyitotta ki a szemét. Eltűnődtem, vajon ez is valami farkas képesség? Istenem… Annyi mindent nem tudtam még róla, és ahogy álltak a dolgaink, nagyon úgy nézett ki, hogy nem is fogom már megtudni őket. Ma minden eldől. A sorsunk, mely felett nincs irányításunk, és ami mindenképpen utolér bennünket egyre közelebb úszott hozzánk, mint egy prédára vadászó cápa. Már csak az volt a kérdés, hány lélek veszik el harc közben?

- Indulnunk kellene – szólalt meg hirtelen Jake. Karjai szorosabbak lettek körülöttem, mintha ő maga sem akarna elengedni engem.

- Maradjunk még – kértem és jobban hozzá simultam. Az emlékezetembe véstem mindent, még a legapróbb anyajegyeket is, amik a karján voltak. A lelkem tudta mi fog történni és rettegett tőle, de nem tudott mit tenni ellene. Én nem tudtam mit tenni ellene, bármennyire is szerettem volna. Jake meg fog ma halni és vele együtt én is!

O*o*o*O

Egy órával később megérkeztünk arra a tisztásra, ahol Victoriával és újszülöttjeivel is összecsaptunk. Elmém kéretlenül is felidézte annak a csatának a főbb momentumait, valamint azt, hogyan is találtam rá a félholt, ezer sebből vérző Jake-re a fák között. Szemeim előtt láttam véráztatta bundáját, hallottam egyenetlen, szaggatott légvételeit és éreztem a kétségbeesést, ami akkor kerített hatalmába. Kiűztem fejemből az emlékeket és csak a jelenre összpontosítottam. Minden lélekjelenlétemre szükségem volt. Túl sok forgott kockán!

- Nemsokára megékeznek – mondta Alice. Szemei tompán csillogtak, a jövőben járt. Megpróbált minél több részletet megtudni, de a farkasok jelenléte nagyban nehezítette a helyzetét.

- Rendben, készüljünk – adta ki a parancsot Jasper. Most még inkább katonásnak tűnt, mint legutóbb. A sokéves tapasztalat megedzette őt, tökéletes vezető volt.

Szemeimet végighordoztam a tisztáson. Mindenki itt volt. Már nem családonként álltak fel, mint eleinte. Az elmúlt napokban mind egy nagy család lettünk. Benjamin és Tia mellett Dezra és Macon álltak, míg Maggie, Liam és Siobhan közvetlenül Embry és Quil mellett. Már nem voltak különbségek farkasok és vámpírok között. Egyedül a nomádok tartották még mindig egy kicsit a távolságot, de már ők sem annyira. Főleg Zafrináéknak sikerült beilleszkedniük, akiket végül Sophie is megszokott. Most pont Kachiri mellett állt, másik oldalán Seth-tel. A két fiatal szinte teljesen egymásba volt feledkezve, olyan elmélyülten csókolóztak, mintha ez lenne az utolsó lehetőségük rá, hogy megtegyék. És ez így is volt. Nem volt tovább. Hozzájuk hasonlóan mások is csókokat váltottak, készülve a végre, mely bárkit elragadhatott.

Tekintetem ezúttal két, már farkas alakban lévő férfin állapodott meg: Paul és Jared. A szívem majd’ beleszakadt, mikor előző nap meglátogattam Rachelt és Kimet! Claire szerencsére nem volt La Push-ban. Alighanem belehaltam volna, ha el kell búcsúznom attól az ártatlan ki angyalkától, aki gyermeki bizalmával megajándékozott és beengedett a szívébe. Éppen elég volt Rach és Kim is. Sosem fogom elfelejteni, ahogy a nyakamba borulva sírtak mindketten, és könyörögtek, hogy vigyázzak magamra. És most, hogy láttam Pault és Jared-et, akik egyedül álldogáltak kissé távolabb a többiektől, elképzelésem sem volt, hogyan búcsúzhattak el bevésődéseiktől. Ennél szörnyűbbet el sem tudtam képzelni. Legalábbis a következő pillanatig, mikor is elérkezett a mi búcsúnk ideje. Tudtam, hogy mellettem lesz farkasként, de az nem volt ugyanaz. Nem láthattam az arcát, nem hallhattam a hangját, nem bújhattam az ölelésébe, nem csókolhattam meg.

Ráemeltem szemeimet, melyek ismét könnyben úsztak, de azért elmosolyodtam, hogy megnyugtassam. Egy pillanatra sem hagyott nyugodni a tudat, hogy ma minden valószínűség szerint el fogom veszíteni, de nem mutattam ki, hogy minden figyelmét a csatára tudja összpontosítani.

- Szeretlek – szólalt meg ő először.

- Én is szeretlek – válaszoltam. – Tudod, hogy így van. – Bólintott. – És azt is tudod, hogy az volt életem legszebb napja, amikor megismertelek. – Ismét bólintás. – Te vagy számomra a legfontosabb ezen a világon és mi mindig együtt leszünk! Megígérem neked, hogy veled leszek, bármi történjék is!

Sötét szemöldökei összeszaladtak, arckifejezése még komorabb lett.

- Miért mondod ezt? – kérdezte rosszat sejtve.

- Mert szeretném, ha tudnád, hogy én sosem hagylak el – mosolyogtam rá, de azért a pajzsomat ezúttal szilárdan a helyén tartottam, hogy még véletlenül se lásson be alá. – Szeretlek – mondtam még egyszer, aztán már a szájára is vetettem magam és szenvedélyesen megcsókoltam, kiélvezve az utolsó csókunkat. Órákig képes lettem volna folytatni, de nem volt annyi időnk. Elhúzódtam tőle, hogy még egyszer a szemébe tudjak nézni, ám akkor már nem tudtam visszatartani könnyeimet, végigfolytak arcomon, ahogy továbbra is mosolyogva néztem életem értelmét. Ő volt a mindenem és azt akartam, hogy úgy emlékezzen rám. Mindig azt mondta, imádja a mosolyomat. Az volt a legkevesebb, hogy mikor utoljára látom emberként, így lásson. Rengeteg erőmet kellett ezért elhasználnom, de nem bántam. Bármit megtettem volna érte!

- Én is szeretlek – ajándékozott meg ő is egy amolyan jake-es félmosollyal, de azért sötét szemeiben ott maradt az aggodalom, amit szavaimmal okoztam.

A szívem is beledobbant abba a percbe, mikor csak álltunk egymással szemben, néztük egymást mosollyal az arcunkon és a világ megszűnni látszott, egészen addig, míg meg nem hallottuk apu hangját.

- Itt vannak.

Két szó. Két szó, mely egyszerre volt rémisztő és dühítő. Az életünkre törtek, elítéltek az érzéseink miatt, fenyegetést jelentettek a szeretteinkre… Gyűlöltem őket, és egyben rettegtem tőlük. Ismét egy gyors csókot nyomtam Jake szájára, aztán sürgetően megsimogattam az arcát.

- Változz át – mondtam neki, majd arra felé fordultam, amerre a többiek is néztek. Egy pillanattal később Jake már farkas volt, közvetlenül mellettem állt, ahogy azt előre megbeszéltük.

Igazából mindent előre elterveztünk. Mindenki tudta mi a dolga, mit kell tennie, hol kell lennie. Jasper az egészet kitalálta, mint egy rendező, ám itt nem egy színdarabról vagy filmről volt szó. Ez itt a való világ volt, benne a legnagyobb fenyegetéssel, amit csak el tudtunk képzelni.

Lépéseik összehangolódtak a szívem dobogásával és minél közelebb értek hozzánk, annál gyorsabbnak tűnt, akárcsak a pulzusom. Torkomban gombóc nőtt, de leküzdöttem. Az utóbbi napokban engedtem, hogy az érzéseim felülkerekedjenek rajtam, de akkor nem tehettem. Életemben először, tényleg komolynak és fegyelmezettnek kellett lennem. A szeretteim élete múlt rajta.

Mikor megláttam őket, nem is tudom mi volt félelmetesebb: a karmazsinvörös szemük vagy a fekete köpenyük, ami olyan benyomást keltett, mintha ők maguk lennének a halál megtestesülése. És akkor még ott volt a létszámuk. Mi sem voltunk kevesen, de ők… Istenem! Rettentő sokan voltak.

Egy pillanatig remény töltött el, mikor láttam, hogy megállnak, és nem támadnak azonnal. Nyilván a tanúink késztette őket erre a bölcs lépésre, bár hozzájuk képest elég szétszórt társaságnak tűntünk. Ők annyira érzelemmentesek voltak. Nem csak a három vezető, Aro, Caius és Marcus, de a katonák is, sőt még a feleségek is, akik a háttérben álltak, természetesen testőrök között. Mindenki meglepődött azon, hogy ők is eljöttek, hiszen sosem hagyták el a palotát, de ez is csak azt mutatta, mennyire a halálunkat akarták.

Olyan volt az egész szituáció, mintha egy csapat szoborral álltunk volna szemben. Még a lélegzetvételüket is alig lehetett hallani, és egyedül csak az ide-oda ugráló szemük árulkodott elevenségről.

Soraink között hallottam az elmormolt szidalmakat, de minden figyelmem az ellenségen volt. Alaposan szemügyre vettem mindenkit. Apuék emlékeiből azonnal felismertem a vezetőket, de amúgy sem lett volna nehéz eltéveszteni, mivel pontosan középen álltak és szoros gyűrűbe fogták őket a testőrök. Ahogy Jane és Alec is eltéveszthetetlen volt. Ikrek lévén, elég hasonlóak voltak, de ami a legszembetűnőbb különbség volt közöttük, hogy míg Alec parancsra várva szemlélt minket, addig Jane, aki alig lehetett százötven centiméter, vadul vicsorgott barátaink láttán. Ha nem tévedek, abban reménykedett, hogy hamar végeznek velünk és közben alaposan megkínozhatja néhányunkat. A ribanc!

Erősen fogtam anyu kezét, hogy a képességemmel felerősítsem az ő pajzsát, amit így sikeresen ki tudott terjeszteni egész csapatunk köré. Így se Alecnek, se Jane-nek, se senki másnak nem volt esélye, akik mentális támadást intézhettek volna ellenünk. Szerencsére ez nem akadályozta meg aput, a gondolatolvasásban. Tájékoztatni tudott minket arról, hogy mi jár az ellenség fejében. Ám, amit mondott, az nem igazán volt pozitív számunkra.

- Nem érdeklik őket az okok, végezni akarnak velünk – morogta az orra alatt, hogy csak mi hallhassuk. – Ha valahogyan ki is bújunk a vádak alól, találnak mást, ami elegendő egy támadáshoz. Bár a tanúinkat meg akarják kímélni, hogy továbbadják a hírt.

Pff… - gondoltam magamban. Nem elég, hogy végeznek velünk, de még példát is akarnak statuálni a halálunkkal, hogy a világ vámpírjai még jobban tartsanak a Volturitól… Felháborító!

Néhány pillanatnyi csend elteltével, Aro egy lépést előretéve megszólalt.

- Carlisle… Drága barátom – kezdte behízelgő, mézesmázos hangon, amitől majd’ felfordult a gyomrom. Ilyen egy kétszínű embert… vámpírt.

- Aro – biccentett vissza nagyapa kimérten. Most először nyomát sem láttam rajta annak a nyugalomnak, ami mindig uralkodott körülötte. Ezúttal az ő idegei is pattanásig feszültek, akárcsak izmai, amik már felkészültek az elkerülhetetlen harcra.

- Meg kell mondanom, megleptél – folytatta Aro. – Szép számú sereget szereztél, ami elismerésre méltó.

- Nem az én seregem – válaszolta nagyapa, ahogy azt előre megbeszéltük. Úgy gondoltuk, úgy van a legjobb esélyünk, ha ő beszél, hiszen ő volt a legmegfontoltabb a családban és régen a Volturival élt, így még ha nem is olyan szorosan, de barátságot ápolt velük. – Tanúkként hívtuk meg a barátainkat, hogy bebizonyítsuk, nem áll szándékunkban átvenni tőletek a hatalmat.

Caius, a fehér hajú Volturi tag, gúnyosan felhorkant, kimutatva felénk borotvaéles fogait. Aro nyugodtan, mint akinek semmi gondja sincs, leintette.

- Ebben erősen kételkedem – mondta. – A szövetségetek, amit ezekkel az őrző-védő kutyákkal kötöttetek, igencsak nyugtalanító.

Jake felmordult mellettem a megszólításra, de hamar visszafojtotta gyilkos vágyait és hallgatásba burkolózott.

- A falka és közöttünk valóban szövetség van, de ez nem ellenetek irányul – próbálta megmagyarázni nagyapa.

- Már az felháborító, hogy olyanokat védtek, akik vámpírokat ölnek! – csattant fel Caius, türelmét vesztve.

- Mi az emberi élet tiszteletében hiszünk! – vágta rá nagyapa.

- Már megint a szabályaid… - csóválta meg a fejét Aro hitetlenkedő mosollyal az arcán. – Ideje lenne, hogy ne lázadj a természeted ellen és felvállald vámpírmivoltodat.

- Számomra és a családom számára ez a természetes!

- És azt mivel magyarázod, hogy életben hagytatok egy olyan természetellenes lényt, mint a fiad gyermeke?! – keményedett meg Aro hangja, ahogy vörös szemeit egyenesen felém fordította.

Egész testemben megremegtem ettől a vizslató tekintettől. Esküszöm, érezni véltem, ahogy a félelem felkúszik a gerincem mentén. Nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a torkomat feszítő gombócot, de végig álltam Aro tekintetét. Nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a rettegés.

Jake ismét felmordult, de amint szabad kezemmel hozzáértem, elhallgatott. Örültem neki, hogy legalább én képes vagyok lenyugtatni őt, különben már megölette volna magát.

- Az unokám nem jelent veszélyt senkire! – jelentette ki nagyapa addig soha nem hallott erővel a hangjában. – Ő nem egy halhatatlan gyermek volt, nem volt okunk az életét venni!

- Természetellenes! Ismeretlen! Veszélyes! – sziszegte Caius összeszorított fogain keresztül. A halálomat akarta, nem volt kétséges.

- Attól, hogy valami ismeretlen, még nem jelenti, hogy bármi fenyegetést jelentene – próbálkozott ismét nagyapa.

Caius erre mondani akart valamit, de Aro ezúttal is leintette, majd mohón csillogó szemmel fordult ismét felénk.

- Szívesen megismerném az unokád történetét – mondta nagyapának, majd megint rám nézett. – Megengeded? – kérdezte, és felém nyújtotta a kezét.

Számítottunk erre a lépésre. Eleazarnak eszébe jutott, hogy Aro talán majd úgy akar okot találni a megtámadásunkra, hogy engem, az én gondolataimat és emlékeimet hallgatja ki. Mit ne mondjak, nem igazán örültem a dolognak, hogy a közelébe kell mennem, hogy be kell engednem őt a fejembe, de nem volt más választásom. Ha ez segít abban, hogy elejét vegyük a harcnak, hát csináljuk!

Jake és apu még kevésbé voltak oda ezért az ötletért. Jake egyenesen kijelentette, hogy szó sem lehet róla, és csak a holt testén keresztül mehetek Aro közelébe, de nem akadályozhatta meg. Ha ezzel megmenthetem a barátaink életét…

Erőt vettem magamon, alig láthatóan biccentettem, majd elengedtem anyu kezét és tettem előre egy lépést. Jake viszont nem bírta ki. Képtelen volt végignézni, ahogy odasétálok az ellenséghez. Elém lépett, megakadályozva abban, hogy továbbmenjek. Sötét, emberi szemei tele voltak félelemmel és aggodalommal. A bevésődés nem hagyott neki választást, ahogy nekem sem.

Végül apu mentette meg a helyzetet.

- Talán találkozhatnánk középen – mondta Aronak. – Hozz magaddal néhányat a tieid közül.

Láttam, hogy ez egyáltalán nem tetszik a Volturi vezetőnek, de azért rábólintott.

- Felix, Alec – csettintett az ujjával, majd elindult felénk. Akkor vettem észre a háta mögött lévő fiatal lányt, aki olyan közel volt hozzá, mintha hozzá nőtt volna. Egyik kezét Aro hátán tartotta: ő volt Renata. Hasonló képessége volt, mint anyunak és nekem. Ő is pajzs volt, védte Arot.

Az én testőrségemet apu, Jacob és Emmett alkották. Életem három olyan férfija, akik között tökéletes biztonságban érezhettem magam, még akkor is, ha egy eszelős gyilkossal néztem szembe.

Pontosan a tisztás közepén találkoztunk. Alig két méter választotta el egymástól a két csoportot, így alaposabban szemügyre vehettem az ellenséget. Aro bőre olyan volt, mintha pergamen lett volna. Nem a szokásos kőszerű, mint a többi vámpírnál, hanem olyasmi, amihez nem szívesen ér hozzá az ember, egyrészt, mert taszító, másrészt, mert nem akar kárt tenni benne.

- Lenyűgöző – sóhajtott fel Aro, miközben az arcomat tanulmányozta. – Nagyon hasonlítasz az édesapádra.

Na, erre mit mondhattam volna? Nem akartam ott lenni, nem akartam beengedni őt a fejembe, nem akartam beszélni vele! Még azt sem akartam, hogy rám nézzen. Főleg nem az álom után, amire rá se mertem gondolni, nehogy kizökkentsen a nehezen felépített önuralmamból.

- Ööö… Köszönöm – válaszoltam végül.

- Megengeded? – ismételte meg a kérdést és felém nyújtotta a kezét.

Láttam, hogy mind az ő testőrei, mind az enyémek idegesen szemlélik a közöttünk lévő kezét, figyelve mindkettőnk reakcióira.

Leküzdve az ellenérzést, lassan felemeltem a kezem és megfogtam Aroét. Ellöktem magamtól a pajzsom, hogy belém láthasson. Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy ez nem ment olyan egyszerűen, mint Jake esetében. Őt szívesen engedtem a fejembe, de Arot kényszerűségből. Éreztem is a pajzsomon, hogy szeretne visszahúzódni, de nem engedhettem neki. Helyette inkább arra koncentráltam, hogy csak az előre eltervezett emlékeket láthassa. Nem voltunk ugyanis olyan ostobák, hogy csak úgy beengedjük az ellenséget, hogy mindent megtudjon rólunk. Ezért is volt nagyon hasznos, hogy engem akart kikérdezni. Én voltam az egyetlen, aki képes volt átverni a képességét. Így eltitkoltam előle a stratégiát, amit Jasper dolgozott ki az esetleges harchoz, valamint minden olyan információt, amit felhasználhatott volna ellenünk.

Ugyanakkor vettem magamnak a bátorságot, és a tudta nélkül szépen átnéztem az ő elméjét. Ám amit ott találtam… Arra szavak nincsenek. Annyi gonoszság, annyi gyűlölet halmozódott fel benne az évezredek alatt, amit képtelenség szavakba önteni, hát még érezni. És akkor még ott voltak azok a borzalmak, amiket - mint a Volturi vezetője -, elkövetett. Ártatlanok egész hadát küldte a halálba csak azért, mert olyanja volt. Közöttük nőket és gyerekeket is, válogatás nélkül. A behízelgő, mosolygós külső mögött egy vérszomjas gyilkos volt, aki élvezettel vette el mások életét.

Legszívesebben elrántottam volna tőle a kezem, hogy ne érezzem a belőle áradó fagyos hideget, ami csak a belső kórságát juttatta eszembe, de ő még nem végzett az emlékeim átnézésével, így nem tehettem semmit azon kívül, hogy küzdök magammal és gondolataimmal, nehogy meghallja őket.

Egy perc elteltével azonban szerencsére végzett és én mindenféle késlekedés nélkül visszahúzódhattam. Jobbról hallottam Jake ideges légvételeit, neki még kevésbé tetszett ez a dolog, mint nekem, de minden lehetőséget meg kellett ragadnunk, hogy elkerüljük a harcot.

- Hihetetlen… - mondta csodálattal a hangjában Aro, tekintetét végig az arcomra függesztve.

- Mi történt? – türelmetlenkedett Caius a háttérből.

- Valóban félvér – válaszolta Aro egyszerűen. – Az elméje pedig… Fantasztikus. Egyszerűen fantasztikus.

Összevontam a szemöldököm, mert nem értettem, mi olyan nagyon fantasztikus az elmémben, ám a következő pillanatban valami vészjósló csillanást vettem észre a vörös íriszekben, ami egyáltalán nem tetszett. Apu egy tizedmásodperccel később reagált, amint meghallotta a gondolatot. Elkapta a karomat, és a háta mögé rántott, miközben nekiugrott a harcra kész Felixnek. Nem volt idő habozásra, nem tudtam, hogy mi történt, mitől robbant ki ilyen hirtelen a harc, de tudtam a dolgom. Vissza se nézve anyuhoz szaladtam, megragadtam a kezét, hogy szilárdabban tudja tartani a pajzsot, ami védett minket a mentális támadásoktól.

A harc őrületes volt. Sokkal igazabb és veszélyesebb, mint Victoria és az újszülöttek ellen. Akkor szinte gyerekekkel kellett küzdenünk, de most felnőtt, száz és száz éves vámpírokkal álltunk szemben. Ez meg is látszódott. Sokkal kiegyenlítettebb volt a küzdelem.

Minden irányból számítottam támadásra, még úgy is, hogy Kate, Benjamin és Tia mellettünk maradtak, hogy megvédjenek minket. Nem azért, mert nem bírtunk volna el néhány vámpírral, de harc közben nem tudtunk volna összeköttetésben maradni és anyu sem tudta volna a pajzsot megtartani, ami igencsak hasznosnak bizonyult. Éreztem ugyanis, ahogy néhány helyen – főleg nagyapánál és apunál -, hogy valami láthatatlan erő próbál áttörni, de nem járt sikerrel. Erősen tartottuk, védve a mieinket.

Vámpírlátásomnak köszönhetően alaposan meg tudtam nézni ki kivel harcol, hogy állnak az erőviszonyok. Ahogy azt előre megbeszéltük, Macon és Rick rávetették magukat a kicsi Jane-re, aki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy harcoljon, hiszen a képessége bárkit meg tudott bénítani. Olyan fájdalmat tudott előidézni akárkiben, hogy azt képtelenség volt két lábon elviselni. A mentális ereje nélkül azonban nem jelentett nagy kihívást az összeszokott párosnak. Amint elkészült a máglya, Benjamin azonnal lángra lobbantotta. Igazán hasznos képesség volt ez az elemek fölötti uralom.

Közben Jasper és nagyapa Embryvel és Quil-lel kiegészülve elintézték Félixet és Demetrit. Nem volt könnyű dolguk, mert mindkét harcos kemény kiképzésben részesült, ők csak a puszta erejükben bízhattak, de négy ellenféllel szemben még nekik sem volt esélyük. Ismét magasra csaptak a lángok.

Az Amazonok lecsapása volt a legdöbbenetesebb dolog, amit életemben láttam. Már a járásukon is látszódott az a bizonyos nagymacskát idéző kecsesség, de vadászat és támadás közben… Valóban olyanok voltak, mint a pumák. Kihasználták hosszú végtagjaik előnyét, miközben Chelseat vették üldözőbe, ám ahogy elnéztem, Zafrina nem tudta alkalmazni a képességét. A Volturi katonái nem dermedtek le az érzékeik elvesztése miatt, hanem továbbra is harcoltak. Méghozzá nem is akárhogyan. Úgy tűnt az események felgyorsultak. Még vámpírszemmel is alig lehetett követni a dolgokat. Épphogy ki tudtam venni, Alice-t a tömegben, amint elintéz egy nagydarab fickót, akinek még a nevét sem tudtam. Nem messze tőle Rose és Dez harcoltak két másik nő ellen, ahogy Esme és Carmen is összefogtak két férfi és egy nő ellen.

Tekintetemmel kerestem Jake-et, tudnom kellett, hogy mi van vele. Aggódtam mindenkiért, de ő érte még jobban. Ám mikor megláttam, hatalmas vigyor terült el az arcomon megkönnyebbülésemben. Igaz, hogy a csata kellős közepén volt, de olyan elmondhatatlanul erősnek és legyőzhetetlennek tűnt! Egy harapásból intézett el két ellenséget, majd rávetette magát a harmadikra, aki szintén darabokban végezte. Esküszöm, Isten nem lett volna képes legyőzni őt!

Órákig elnéztem volna fenséges farkas testét, mely úgy mozgott, mintha direkt erre teremtették volna – ami így is volt -, de akkor hirtelen körbevettek minket. Kate – használva a képességét – földre küldte a hozzá legközelebb álló férfit, míg Benjamin egy nővel kezdett verekedni. Csépelték egymást, ahol csak érték, és közben el is távolodtak tőlünk, míg mi anyuval szintén belevetettük magunkat a harcba. Már nem volt olyan ellenség, aki miatt muszáj lett volna tartani a pajzsot – Alec-et is máglyára küldték idő közben. Rávetettem magam az egyik nőre, aki vadul vicsorgott rám. Próbáltam úgy fogást találni rajta, hogy ki tudjam törni a nyakát, de sehogy sem sikerült. Edzett harcos volt, mindig kibújt a szorításomból. Próbált megütni, de legtöbbször el tudtam hajolni előle, de az utolsó ütése pont telibe talált. Az emberi részem azonnal megérezte az ütés erősségét, amitől csillagokat láttam és az egyensúlyomat is elvesztettem. Térdre estem, forgott velem a világ, a légzésem is kapkodóvá vált, miközben próbáltam kitisztítani a fejem és a látásom. Tudtam, hogy bajban vagyok, hiszen az a nő még mindig ott volt a közelemben, éreztem a jelenlétét, de mégsem támadt. Nem értettem miért késlekedik. Tökéletes célpont voltam számára. És akkor meghallottam az ingerült, gúnyos nevetést.

- Ez igen – szólalt meg az a bizonyos gyilkos hang. – Szép munka Heidi.

Látásom még mindig homályos volt egy kicsit, de azért sikerült kivennem a felettem állót: Caius volt. Vörös szemei vérben forogtak az indulatoktól. Fiatal arca ősöregnek tűnt, még a leplezetlen gyűlölettel együtt is, ami uralkodott rajta.

Messze voltunk a többiektől, verekedés közben elsodródtunk Heidivel, ami csak még jobban megnehezítette a helyzetemet: nem számíthattam segítségre, mindenkinek megvolt a maga baja. Egyedül voltam, két ellenséggel, akik kétségtelenül a halálomat akarták. Na, itt az ideje, hogy valóban felnőj, Kendra Cullen! – gondoltam magamban, ahogy összeszedve minden maradék erőmet, feltápászkodtam a földről. Éreztem néhány helyen sajgást, például a bordáim környékén, de nem tulajdonítottam nekik túl nagy figyelmet. Nem is volt rá lehetőségem, mert Heidi azonnal nekem ugrott. Elkapta a kezem és a hátam mögé akarta szorítani, de a másik kezemmel sikerült hasba vágnom, így nem tudta kicsavarni a karom. Helyette viszont a térdhajlatomba rúgott. Érdekes hangot hallottam akkor, mintha egy vastag faágat törtek volna ketté, majd egy pillanattal később megérkezett a fájdalom is, amit a törött csontom okozott. Egy sikítás jól esett volna, de a hirtelen sokk még a hangomat is elvette.

A következő ütések ellen egyáltalán nem tudtam védekezni. Állni sem tudtam igazából, csak fetrengtem ott Caius és Heidi előtt, fájdalomtól görcsbe rándult testtel és tűrtem, hogy kínozzanak. Ütés ütést, rúgás rúgást ért, míg már szemeim előtt nem is csillagok táncoltak, hanem vörös árnyalat töltött ki mindent. A vérem – jöttem rá, ám akkor már késő volt.

Egy hihetetlen erő megragadott a vállamnál fogva, ordított valamit, de nem jutott el a tudatomig, hogy mit, aztán sebesen cirógató levegőt éreztem az arcomnál, a testem is súlytanná vált, mintha csak repültem volna. Majd egy pillanattal később valami keménynek csapódott a hátam, ami hangos reccsenéssel és roppanással tört ketté vagy még több darabra, aztán már csak zuhantam. A testem a talaj felé, az elmém pedig a feketeség felé, ami szép lassan bekúszott a látóterembe, egészen addig, míg már az egész világomat elnyelte a sejtjeimben tomboló fájdalommal együtt.