26. fejezet - Újra otthon

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet és hozzá egy kis meglepetést. :D

Van egy jelenet ugyanis az alábbiakban, amikor Kendie énekel és szeretném megmutatni nektek, hogy mit, egy kis videó formájában, amiben a történetem szereplőiről láthattok képeket, valamint néhány régi háttérképemet is beletettem, amiket még pár éve csináltam. :)

Nem lett egy nagy szám - sajnos perpill ennyire futotta tőlem -, de azért remélem tetszeni fog nektek, ahogy a zeneválasztásom is. :P

Jó olvasást mindenkinek és várom a komikat! :D

- Akkor a hétvégén nálunk ebédeltek, ugye? – kérdezte Rachel a ház előtt állva, miközben épp azon volt, hogy kiszorítsa belőlem a szuszt. Már vagy egy perce folyamatosan csak ölelgetett, azt ismételgetve, hogy muszáj lesz meglátogatnom, meg hogy mennyire megszeretett és ne tűnjek el.

- Persze – válaszoltam.

- Ha akarod, minden hétvégén nálatok ebédelünk, csak ne fojtsd meg! – nevetett Jake.

- Jaj! – engedett el Rach azonnal.

- Nincs semmi baj - nyugtattam meg. – Kicsit több kell egy ölelésnél ahhoz, hogy nekem fájdalmat lehessen okozni.

- Mázli, különben már összetörtek volna a bordáid – szólt közbe Kim, mikor elment mellettünk egy kisebb táskával a kezében, amit Jared autójába pakolt be.

- Én is ez mondom – tette hozzá Jake.

- Jól van, na – vetett véget a dolognak Rachel könnyed mosollyal az arcán. – Indulnunk kell!

- Jaja – bólogatott Jake kezével már a derekamon, terelgetve a kocsi felé, de én még odaszaladtam Claire-hez egy puszira.

- Vigyázz magadra királylány – simogattam meg a haját.

- Oké – vigyorgott rám. – Én mindig vigyázok.

- Na, azt tudjuk – pusziltam meg a homlokát, aztán búcsút vettem tőle és Quil-től és bepattantam a Toyotába. A többiektől annyira nem búcsúzkodtam, hiszen tudtam, hogy legkésőbb hétvégén találkozom velük Rachel-éknél. De Claire-rel nem lehettem ebben biztos. Mégiscsak egy kislány volt, akinek a szabadidejéről a szülei döntöttek, ahogy arról is hova engedik el és hova nem.

Külön útvonalon mentünk, mint a többiek, mert mi nem La Push-ba tartottunk, hanem hozzánk. Eltűnődtem, vajon milyen lesz újra otthon? Annyira elszoktam már a családomtól. Persze hiányoztak, nem is kicsit, de mégis olyan érzésem volt, mintha nem is egy hétig, hanem egy évig lettem volna távol tőlük. Furcsa…

- Jól érezted magad? – kérdezte Jake körülbelül tíz perc elteltével.

- Igen – mosolyogtam rá. – Nagyon jól. Köszönöm, hogy elhoztál!

- Szívesen – villantott felém egy tipikusan jake-es mosolyt. – De azért várod már, hogy otthon legyél, mi?

- Igen, persze. Pont ezen gondolkoztam az előbb. Olyan, mintha egy évig lettem volna távol és nem egy hétig.

- Valószínűleg a gyors életritmusod szerint érzed így, nem? – kérdezte.

- Valószínűleg – vágtam rá.

- Amúgy nem muszáj ám elmennünk erre az ebédre Rachel-ékhez, ha nincs kedved – váltott témát hirtelen.

- Már miért ne lenne kedvem? – lepődtem meg.

- Nem tudom – válaszolta. – Csak nem szeretném, ha kényszernek éreznéd.

- Szeretem Rachelt és szeretnék elmenni. Nyugi.

- Örülök. – Egy pillanatra felém fordította a fejét, aztán vissza az útra. – De előtte még meg kell ismerkedned apámmal – mondta.

Nagyon nyeltem már a gondolatra is. Jake apja, Billy Black, köztudottan vámpírgyűlölő volt! Biztos voltam benne, hogy engem sem fog tárt karokkal fogadni, bevésődés ide vagy oda.

- Nyugi – nevetett fel Jake az arckifejezésemet látva. – Ő sem fog megenni. Attól is annyira féltél, hogy Rachel-lel fogsz találkozni, és látod, milyen jól összehaverkodtatok! Apámmal sem lesz sokkal nehezebb dolgod.

- Hm… Ezt majd megbeszéljük akkor, ha túl vagyunk a találkozáson, jó?

- Jó – nevetett.

Én közben kicsit feljebb tekertem a rádiót, mert az egyik kedvenc zeném ment. A lábammal automatikusan ütni kezdtem az ütemet, ahogy a szabad tenyeremmel is, ami a combomon pihent – a másik Jake kezében volt. Lassan dúdolni kezdtem, aztán már az előadóval együtt énekeltem én is a szöveget. Nem fogtam vissza magam, kiengedtem a hangomat, élvezve, hogy ismét énekelhetek. Ezer éve volt, hogy utoljára ilyet csináltam, pedig mindig is szerettem. Éneklés közben elfelejtettem mindent, ami épp a szívemet nyomta és átadtam magam a szabadságnak, amit a hangom kieresztése biztosított. Olyannyira beleéltem magam a dologba, hogy még a szemem is becsuktam azt képzelve, hogy egy egész tömegnek éneklek, akik mind rám kíváncsiak, a hangomra és jókedvűen táncolnak a zene ritmusára.

Mikor vége lett a dalnak, kinyitottam a szemem és újra ott találtam magam a Toyotában egy szájtátva vezető Jacob-bal, aki hol rám, hol az útra figyelt kikerekedő szemekkel.

- Nem is tudtam, hogy így énekelsz – mondta.

- Így? – nevettem fel a fogalmazásán.

- Igen, ennyire… jól – fordult felém hitetlenkedve.

- Ööö… köszi – mosolyogtam rá.

- De komolyan. Őrületesen jó hangod van! Hogyhogy eddig nem említetted?

- Nem tudom – rántottam meg a vállam. - Ez nem olyasmi, amivel eldicsekszik az ember szerintem. Ez csak… van és kész.

- Nem, ezzel nem értünk egyet – csóválta meg a fejét. – Ha valaki így tud énekelni, annak ezzel kellene foglalkozni. Énekelned kellene.

- És mit mondanék tíz év múlva a rajongóimnak, miért nézek ki még mindig ugyanúgy? – tettem fel a legfontosabb kérdést, amire Jake nyilvánvalóan nem gondolt.

- Igazad van – válaszolta egy perc elteltével. – De attól még szeretnélek hallani máskor is.

- Kérésed számomra parancs! – villantottam rá egy kaján vigyort, olyat, amilyet ő szokott rám és keresgélni kezdtem a rádióadók között, amíg nem találtam olyat, amit szeretek, aztán ismét énekelni kezdtem.

Jake arca ragyogott, miközben engem hallgatott. Ha nem tudtam volna, hogy lehetetlen, azt gondoltam volna, hogy mint egy szirén, megigéztem őt a hangommal. Legalábbis úgy nézett ki. Majdnem egész úton énekeltem, ami engem is legalább olyan boldoggá tett, mint szerelmemet és az idő is gyorsabban szállt. Mire észbe kaptam, már otthon is voltunk.

Jake még le sem állította a motort, mikor családtagjaim kirohantak, szinte egymást félrelökve próbáltak a közelembe férkőzni, ám apu volt a leggyorsabb és ő ért oda először. Kirántotta az ajtót és már a karjába is kapott, hogy magához szorítson.

- De jó, hogy itt vagy…

- Hiányoztál…

- Minden rendben volt?...

- Had nézzelek…

Egymást túlkiabálva próbálták eljuttatni hozzám a mondanivalójukat, de annyira összemosódott a hangjuk, hogy alig értettem bármit is. Sorban megölelgettem mindenkit, anyut és Rose-t kicsit hosszabban, mint a többieket, ők amúgy is alig akartak elengedni, aztán bementünk a házba. A fiúk – Jas és Jake - hozták a csomagjaimat, amit egyelőre csak az ajtó mellé pakoltak le, majd Alice később átválogatja, hogy mit tartsak meg, és mit adunk a Vörös Keresztnek. Szokás szerint.

- Istenem, mennyire megváltoztál! – nézegette Rose az arcomat. – Alig ismerek rád. Mintha nem is egy hét telt volna el…

- … hanem egy év – fejeztem be helyette a mondatot nevetve. – Én is így érzem.

- Annyira hiányoztál, Kicsikém! – szorongatta a kezemet nagymami. Szív alakú arcán földöntúli boldogság uralkodott, amiért ismét otthon láthat.

- Ti is nagyon hiányoztatok – mondtam őszintén, ám a szemem sarkából észrevettem a kissé távolabb álldogáló Jake-et, aki eléggé tanácstalannak tűnt, hogy mit is csináljon: menjen vagy maradjon.

- Menj csak nyugodtan – bontakoztam ki családom gyűrűjéből. – Gondolom neked is hiányzik édesapád – tettem hozzá, hogy még meggyőzőbb legyek. Nem volt ugyanis nehéz kitalálni, hogy mi váltotta ki belőle a hirtelen távozhatnékot; családom megszállottként sereglett körém, mintha csak hozzám lennének nőve vagy mintha csak az árnyékaim lennének, amit Jake nyilván nem tudott hová tenni. Tudott róla, hogy milyen túlbuzgóak, ismerte őket, de ennyire látványosan még sosem mutatták ki a foguk fehérjét, már ami a túlzott ragaszkodást illeti. És Jake-nek nyilván túl sok volt a jóból.

- Igen – bólintott hálásan, aztán az ajtó felé indult, de elkaptam a kezét és vele tartottam, hogy ott búcsúzzunk el, tartva egy kis távolságot vámpírjaimtól.

- Este látlak? – kérdeztem.

- Nem hiszem, hogy el tudok szabadulni – válaszolta gondterhelten. – Beszélnem kell Leah-val, hogy mi minden történt, amíg nem voltunk itthon, aztán körül akarok nézni a környéken egy kicsit.

- Értem – mosolyodtam el kissé szomorkásan. Már most hiányzott, pedig még el sem ment.

- De felhívlak, rendben? – kérdezte az állam alá nyúlva, hogy a szemembe nézhessen. – És holnap együtt reggelizünk.

- Rendben.

Azzal lehajolt és hosszan csókolóztunk, talán egy kicsit túl hosszan is, mert a hátam mögül felhangzott egy diszkrétnek nem mondható torokköszörülés – persze, hogy Rose-tól. Elhúzódtunk egymástól, aztán Jake elment én pedig visszatértem családomhoz, hogy kíméletlenül kifaggassanak mindenről és mindenkiről, akit megismertem.

A végére már rendesen elfáradt a szám, annyit beszéltem a lányokról és a farkasokról, valamint a csodaszép tájról, ami teljesen magával ragadott. A vámpírtámadást is részletesen leírtam – persze észrevétlenül kihagytam azt az apróságot, hogy mit is csináltunk éppen Jake-kel, amikor mindez történt, de szerencsére senkinek sem tűnt fel a dolog.

Aztán én kezdtem kérdezgetni őket, hogy mi történt a távollétemben velük.

- Dezra felhívott – mondta Alice nagyot sóhajtva. – Brian eléggé maga alatt van miattad és Dezék már kezdenek aggódni érte.

- Miért? – kérdeztem azonnal bűntudatosan.

- Alig áll szóba velük és már azt emlegeti, hogy elmegy valahová, mert egyedül szeretne lenni egy kicsit – vette át a szót apu.

- De hát… - nyögtem tanácstalanul. – Mit tehetnék érte?

- Nem igazán tudsz mit tenni, Kicsim – vágta rá anyu. – Ezt a dolgot magában kell tisztáznia.

- Mintha az olyan könnyű lenne – vágta rá apu. – Összetört a szíve. Csoda, ha valaha túlteszi magát rajta.

- Kösz a biztatást – fintorogtam rá.

- De hát ez az igazság – válaszolta. – Egy vámpír jóval erősebben képes szeretni, mint egy ember. Az érzések felerősödnek az átváltozással. És Brian szeret téged, de te kikosaraztad.

- Én nem is…

- De bizony - bólogatott Rose. – Pedig ő mennyivel jobban illene hozzád, mint az a…

- Rose! – csattantam fel még mielőtt kimondta volna.

- …Jacob… Ezt akartam mondani! – vágta rá sértődötten.

- Hát persze - forgattam meg a szemem hitetlenkedve.

- Igaza van Edwardnak – tért vissza a témához nagyapa. – Szegény fiúnak összetört a szíve és most eléggé befolyásolható állapotban van. Nem kellene egyedül lennie. Abból csak baj származik.

- Miféle baj? – kérdeztem rémülten. Nem akartam, hogy bármi történjen Brian-nel. Attól, hogy Jacob-ba voltam szerelmes, még őt is nagyon szerettem. Mintha csak a bátyám lett volna.

- Könnyen felhagyhat a vegetáriánus életmóddal, hogy a könnyebb utat válassza. Ha emberi vérrel táplálkozik, az bizonyos szinten elnyomja az érzéseket, az emberi természetet. Sokkal inkább ösztönlényként viselkedik akkor az ember, vagyis a vámpír. Pedig az a fiú még sokra vihetné orvosként – csóválta meg a fejét nagyapa lemondóan.

- Beszélek vele! – vettem elő a mobilomat, de még mielőtt tárcsázhattam volna, apu nemet intett.

- Nem jó ötlet. Attól csak még jobban kikészülne – mondta.

- De akkor mit csináljak? – kérdeztem. – Nem tehetek úgy, mintha nem történt volna semmi!

- Pedig most az lenne a legjobb – vágta rá.

- Nagyszerű – morogtam az orrom alatt. – Még valami, amíg távol voltam? Tönkre tettem más barátom életét is?

- Ne beszélj így! – simogatta a karomat anyu. – Nem te tehetsz róla.

- Könnyű azt mondani! – sóhajtottam.

- Ez az igazság.

- Amúgy más nem történt – válaszolta nagymami.

- Dehogynem! – kiáltott fel Alice. – Kitűztük Edward és Bella esküvőjének időpontját. Augusztus 13.

- Nahát, tényleg? – kérdeztem vissza. Máris jobb kedvem lett, amint meghallottam az örömteli hírt. A szüleimen és az egész család várta már a jeles alkalmat, amikor végre hivatalosan is férj és feleség lesznek.

- Bizony – bólogatott anyu fülig érő szájjal. – És te leszel az elsőszámú koszorúslányom.

- De jó nekem – nevettem rá.

- Bizony, hogy jó! – lelkendezett Alice. – Holnap megyünk ruhapróbára, aztán a virágoshoz és az étterembe, ami a kaját csinálja, aztán be kell ugranunk a…

És ez így ment vagy öt percen keresztül. Alice egyre-másra sorolta, hogy mi mindent kell elintézni, és hogy feltétlenül szükség van a személyes részvételünkre – főleg az enyémre az étteremben, mert én vagyok az egyetlen, aki normálisan érzi az ételek ízét. Erről eszembe jutott egy eléggé meredek ötlet.

- El kellene hívnunk Kimet – mondtam.

- Jared bevésődését? – lepődött meg anyu és a többiek is.

- Igen – vágtam rá. – Ő teljesen ember, segíthetne kiválasztani a kaját.

- Aha, de mit szólna ehhez Jared? – mutatott rá apu a nyilvánvalóra.

- Hááát… biztos nem fog neki tetszeni a dolog, de Kim a barátnőm és meg is beszéltük, hogy csinálunk közös programot. Ez is az, nem? – rántottam meg a vállam lazán, pedig közben belül azért szurkoltam, hogy Jared tényleg belemenjen ebbe az egészbe. Úgy gondoltam sokkal jobban telne az idő, ha Kim is ott lenne és nem csak Alice állandó csacsogását kellene hallgatnom, ami bár hiányzott az elmúlt egy hétben, de már most soknak bizonyult.

Alig vártam már, hogy ágyba kerüljek. Nem mondanám, hogy fáradt voltam, csak jól esett volna kinyújtózni egy kicsit, vízszintesbe kerülni és persze beszélni Jake-kel.

Kissé furcsa volt, hogy nem kell sorban állnom a fürdőszoba előtt, mikor zuhanyozni készültem, így elég hamar végeztem. Alig negyed órával később már az ágyamban feküdtem, azon gondolkozva mennyivel másabb, mint az, amin a hegyekben szerelmemmel osztoztam.

Az előző éjszaka jutott eszembe, ahogy egymás mellett feküdtünk. Olyan közel voltunk egymáshoz… Majdhogynem teljesen összesimultunk, miközben csókolóztunk, és csendben élveztük, hogy most még együtt aludhatunk. Elképzelni sem tudtam, hogyan tudnánk megoldani itthon, hogy együtt aludhassunk. És mégis egyáltalán: hol? Nálunk eleve ki van zárva a dolog, hiszen a családom nem alszik és hiper-szuper hallással vannak megáldva. Nem köszi, ezt inkább kihagynám. Jake-nél pedig… ott van Billy, akivel még meg kellett ismerkednem valamikor és el kellett vele fogadtatnom magamat. Nagyszerű kilátások…

Ahogy ezen gondolkoztam, rezegni kezdett a telefonom. Akár egy sas az áldozatára, csaptam le rá, majd visszaugrottam az ágyba.

- Szia – szóltam bele, hiszen tudtam ki az.

- Szia, Hercegnőm – kuncogott Jake a vonal túlsó végén. – Na, szétszedett a család?

- Azt el sem tudod képzelni – válaszoltam a hátamra fordulva. A plafonomat bámultam és hagytam, hogy Jake hangja elvarázsoljon.

- Nagyon is el tudom – nevetett fel. – A mai után én már bármit el tudnék képzelni róluk.

Elfojtottam a kuncogást és inkább témát váltottam. Elég mára a családomból.

- Hogy van édesapád?

- Jól van – jött a válasz. – Örül, hogy itthon vagyok.

- Hiányoztál neki, mi?

- Inkább az, hogy kivigyem a szemetet – vágta rá kedvesem csípősen, mire elmosolyodtam.

- Na szép – mondtam játékosan, folytatva a bolondozást.

- Most képzeld el! Nem látott egy hétig, erre belépek a házba és azzal fogad, hogy ki kell vinni a szemetet. Teljesen összetörtem…

- Te szegény kicsi fiú – gügyögtem, mintha egy ötévessel beszéltem volna. – Ha most ott lennék, megvigasztalnálak.

- Lennének ötleteim… - kuncogott, mire éreztem, hogy minden vér az arcomba tódul és elvörösödök.

- Nekem is… – suttogtam, nehogy a többiek meghallják, de valószínűleg így is hallották. Próbáltam nem rájuk gondolni, csak Jake-re figyelni, de kedvesem nem könnyítette meg a helyzetemet.

- Hol vagy most? – kérdezte kicsit rekedtebben, mint általában.

- A szobámban – válaszoltam magától értetődően.

- Konkrétabban?

Itt már kezdtem gyanakodni, hová is akar kilyukadni, de úgy gondoltam, nem leszek semmi jónak az elrontója, szóval belementem a játékba.

- Az ágyamban fekszem.

- Hm… - dünnyögött Jake. – Én is.

- Micsoda véletlen… - kuncogtam.

- És mi van rajtad? – jött a következő kérdés félig komolyan, félig incselkedve.

Zavaromon már csak az segíthetett volna, ha nem hallom meg lentről a felháborodott fújtatást, amit valószínűleg Rose és Emmett adott ki, ugyanis szerencsére apu nem volt otthon.

- Jake… - kezdtem volna, de aztán megakadtam. Szerettem volna bolondozni egy kicsit, és azt hiszem az sem zavart volna, ha nem bohóckodunk végig, hanem kicsit komolyabbra fordul a dolog, de nem ez volt a legjobb pillanat rá. Nem így, hogy a családom mindent hallott, még azt is, amit Jake mond a telefonban.

- Had találjam ki! – szólalt meg. – A családod ebben a pillanatban is hallja minden szavamat és egy cseppet sem tetszik nekik a beszélgetésünk.

Nem tudtam eldönteni, hogy poénkodik-e, vagy tényleg zavarja a helyzet, így inkább tényszerűen válaszoltam.

- Valahogy úgy, igen.

- Értem – vágta rá már oldottabb hangnemben. – Akkor majd máskor folytatjuk ezt a beszélgetést.

- Benne vagyok – mosolyodtam el és már türelmetlenül – és persze izgatottan - vártam, hogy sort keríthessünk rá. Elámultam magamon és a nyíltságomon, amire alig néhány nap alatt tettem szert. Hiszen még félős kislányként mentem el itthonról és bevállalós, vagány nőként tértem haza. Még számomra is szokatlan volt a helyzet. De egyre jobban tetszett.

Ezután még beszélgettünk kicsit Leah-ról és a farkasokról, akik itthon maradtak. Szerencsére nem volt semmi gondjuk, az őrjáratok is simán mentek, és egyetlen egy vámpírral sem akadtak össze.

- Leah mondjuk morgott egy kicsit amiatt, hogy ilyen hamar hazajöttünk – jegyezte meg Jake.

- Merthogy? – csodálkoztam.

- Szerintem túlságosan is élvezte, hogy ő a főnök – kuncogott.

- Komolyan? – szaladt fel a szemöldököm a homlokom közepéig. – Gondolod, szeretne alpha lenni?

- Igen, biztos vagyok benne – válaszolta. – Próbálta eltitkolni előlem és mindenki más elől is, de nem sikerült neki. Nagyon is szeretne alpha lenni, hogy ne parancsolgasson neki senki.

- Miért, te parancsolgatsz neki?

- Nem igazán, de bármikor megtehetem. Ahogy Sam is megtehette volna bármikor. És ez nagyon zavarja Leah-t – magyarázta kedvesem.

- Hm… Erre még nem is gondoltam.

- Én sem – vágta rá.

- És nem tervezed, hogy átadod neki a posztodat? – ugrattam, mire hangosan felnevetett.

- Még csak az hiányozna! Az első parancsa az lenne, hogy verjem össze magam.

Ezen már nekem is nevetnem kellett, főleg, ha elképzeltem, ahogy Jake élet-halál harcot vív saját magával. Persze ez a valóságban annyira nem lett volna mulatságos, de így, fantáziálva róla, igenis az volt.

- Szóval, ha még meg is tehetném, akkor sem – tette hozzá.

- Valahogy támogatom az ötletet – mondtam, miközben hallottam, hogy a vonal végén Jake fáradtan ásít egy hatalmasat. – Menj, feküdj le.

- Már fekszem – emlékeztetett viccesen.

- Tudod, hogy értettem – róttam meg kicsit. – Pihenned kell. Nem sokat aludtál az utóbbi napokban.

- De tegnap éjjel nagyon is jól aludtam – suttogta olyan halkan, hogy csak én hallhassam.

- Ahogy én is – válaszoltam boldogan. Imádtam, mikor arról beszélt milyen jó volt velem aludnia, vagy csak velem lennie. Ez többet jelentett bárminél. – De tényleg ideje letennünk. Holnap reggel találkozunk.

- Rád fogok gondolni ma éjjel, és veled fogok álmodni, Hercegnőm! – sóhajtotta a fülembe, amitől jóleső borzongás futott végig rajtam. Szinte éreztem perzselő leheletét a bőrömön.

- Akárcsak én, Fekete Hercegem – suttogtam vissza, aztán bontottuk a vonalat.

Alig hogy letettem a fejem a párnára és behunytam a szemem, megjelent előttem Jake ismerős arca, szívdöglesztő mosolya és sötét szemei, én pedig élvezettel vetettem bele magam az álmok birodalmába.