25. fejezet - Utolsó napok

Sziasztok!

Íme a következő fejezet! :) Kíváncsi vagyok a véleményetekre, szóval várom a komikat! :D

Jó olvasást mindenkinek! :)

Nagyapa a végletekig felmagasztalt a szakszerű ellátásért, mikor aznap este felhívtam telefonon, hogy megkérdezzem, tehetek-e még valamit Embry-ért, hogy megkönnyítsem neki a helyzetet.

- Már mindent megtettél, Kincsem, amit csak lehetett – mondta. – Ennél jobb munkát én magam sem tudtam volna végezni.

- A te érdemed – nevettem fel elégedetten. – Te tanítottál rá.

- Ez igaz, de remek diáknak bizonyultál. Mit gondolsz, még mindig nem vonz az orvosi pálya?

- Haha – tettettem nevetést. Nagyapa már azóta emlegette, hogy orvosira kellene mennem, mióta megszülettem. Örült volna neki, ha csatlakozom hozzá és apuhoz – már amennyire aput lehet orvosnak nevezni, mert bár elvégezte néhányszor az egyetemet, nem sokat praktizált a fiatal kora miatt. Csakhogy engem nem nagyon vonzott ez a szakma. Szép dolognak tartottam, hiszen életeket mentettek vele, de nem illett volna hozzám. Engem sokkal jobban érdekelt az emberek lelkivilága, a pszichológia.

- Jól van, tudom mit szeretnél, és én abban is támogatlak – váltott hangnemet nagyapa. – De mesélj, milyen a hegyekben? Remélem a farkasok rendesen átfésülték a környéket és nem kell megtorlástól tartanotok.

- Nem, a fiúk alaposan körülnéztek – nyugtattam meg gyorsan.

- Ajánlom is nekik! – mordult fel a háttérben Rose, majd kisebb huzakodás és morgolódás után ő szólt bele a telefonba – valószínűnek tartottam, hogy kikapta nagyapa kezéből. – Egy szavadba kerül Kincsecském, és már ott is vagyunk, hogy megvédjünk! – hadarta.

- Rose… - forgattam meg a szememet. – Nincs rá szükségem. Tökéletes biztonságban vagyok.

- Biztonságban? Pf… Akkor lennél biztonságban, ha rám hallgattál volna, és itthon maradsz! – morogta, aztán gyengédebb, behízelgő hangnemre váltott. – Mit szólnál, ha Emmett-tel felmennénk körülnézni? Csak, hogy…

Ám nekem eszem ágában sem volt végighallgatni, mivel akarja kimagyarázni az egyértelmű ellenőrzést.

- Szó sem lehet róla! – jelentettem ki ellentmondást nem tűrve. – Először is, nem kell megvédeni, mert tudok magamra vigyázni! Másodszor, ha mégis úgy adódna, hogy gond van, itt van velem hat farkas. Nem lesz semmi bajom!

- Igen, de…

- Nincs de! – csattantam fel. – Rose, ők már a családhoz tartoznak! Fogadd el őket!

Teljesen komolyan gondoltam, főleg miután már Paul is mutatott az irányomba némi változást. Elkezdtem hinni benne, hogy valóban működhet a dolog. Valóban lehetünk egy család. Egy összetartó, erős család!

Hallottam, hogy a vonal másik végén Rose mérgesen felmordul, majd fújtat, aztán visszakaptam nagyapát, aki persze azonnal védeni kezdte nevelt lányát.

- Ne haragudj rá. Csak aggódik érted.

- Tudom és nem is haragszom. – Ez valóban így volt. Nem haragudtam én, csak néha már elvesztettem a türelmemet Rose hisztijével szemben. Főleg, ha a farkasokról volt szó.

- Rendben – sóhajtott fel nagyapa gondterhelten. – Most mennem kell. A kórházban már várnak.

- Oké, menj csak – válaszoltam. Tudtam milyen fontos neki a munkája, és hogy mennyire élvezi, hogy segíthet a betegeken. Rajtunk, a családján kívül ez volt számára a legfontosabb.

- Vigyázz magadra, Bogaram!

- Mint mindig – vágtam rá, aztán bontottuk a vonalat.

Ott maradtam az ágyon ülve, egyedül, és csak járt az agyam. Jake és még néhányan őrjáraton voltak, és közben hazaszóltak a La Push-ban maradtaknak is, hogy tartsák nyitva a szemüket, bár én a magam részéről biztos voltam benne, hogy csak két nomád átutazóval volt dolgunk és nem egy nagyobb társasággal. De persze fő a biztonság!

Füleltem egy kicsit, hogy tudjam ki maradt a házban. A lányok a konyhában voltak Jared-del és Quil-lel, míg szerencsére Embry nyugodtan aludt a szobájában. Arra gondoltam talán lemehetnék a többiekhez, de nem volt kedvem hozzá. Kicsit jó lett volna egyedül lenni, hogy végig tudjam gondolni, mi is történt a folyónál Jake és köztem.

Ahogy visszapörgettem az agyamban a jeleneteket, elámultam nyíltságomon. Olyan közel kerültünk egymáshoz és annyira akartam őt! Nem gyermeki érzések hajtottak akkor, hanem felnőtt, női vágyak. Kívántam Jake-et. Vele akartam lenni, ott, ahol voltunk. Nem számított, hogy az egy nyílt terület, ahol bárki megláthatott volna minket. Nem érdekelt, hogy a fűben feküdtünk. Nem érdekelt más, csak ő és mindaz, amit adni tudott volna.

Majdnem elnevettem magam a gondolatra: egy folyóparton vesztettem volna el a szüzességemet! Hihetetlen! Mégis igaz volt. Ha nem zavarnak meg a nomádok, megtettem volna. Meg akartam tenni. Pedig már hányszor lejátszottam magamban ezt az elmúlt hónapokban! Mindig úgy képzeltem, hogy egy csodaszép szobában leszünk, ahol félhomály van és csak néhány illatos gyertya biztosítja a fényt. Talán még rózsaszirmokat is el tudtam volna képzelni az ágyra, valamint lágy zenét a háttérbe… Igazi kislány álom ez az első együttlétre, de attól még így szerettem volna. Legalábbis régen. És hogy most mit szerettem volna? Magam sem tudtam. Csak egy dologban voltam biztos: Jake-et akartam!

Töprengésemből éppen az említett szakított ki, mikor bejött. Kissé viharvertnek tűnt, ahogy levágott szárú farmerjában megállt az ajtónál és sötét szemét az enyémbe fúrta. Furcsán csillogott a tekintete, amit először nem tudtam hová tenni, aztán leesett a tantusz: most vagyunk először kettesben azóta, hogy…

Megköszörültem a torkom.

- Találtatok valamit? – kérdeztem.

- Nem – rázta meg a fejét. – Csak annak a két nomádnak a nyomait. De Paul és én járőrözni fogunk az éjjel.

Bólintottam, megértésem jeleként, de nem tudtam mit mondhatnék. Még a tekintetem is a szőnyeg felé fordítottam. Hiszen mégis hogyan beszél erről az ember egyáltalán? Ám Jake megoldotta ezt helyettem.

- Ami a folyónál történt… - erre már kénytelen voltam felkapni a fejem. Láthatóan ő is zavarban volt és ez lényegesen megkönnyítette a helyzetemet. – Nem tudom, hogy neked milyen volt…

- Jó volt… - a szavak maguktól hagyták el a számat. Eszem ágában sem volt ilyen nyíltan kimondani, mégsem tudtam lakatot tenni a számra. – Nekem jó volt…

Jake tekintete felizzott, ahogy megértette mondanivalómat.

- Nekem is jó volt – mondta rekedten, majd ellökte magát az ajtótól, aminek addig támaszkodott és tett felém néhány tétova lépést.

Önkénytelenül felálltam én is, hogy nagyjából egy vonalba kerüljünk – már amennyire a mi esetünkben ez lehetséges.

- Sajnálom, hogy felbukkantak a nomádok… - suttogta szinte már a számba, olyan közel álltunk egymáshoz.

- Én is sajnálom… - Ennyire futotta tőlem, annyira kívántam a csókját. Szenvedélyesen tapadtunk egymásra, Jake kedvesen és finoman harapdálta az alsó ajkamat, mire halk sóhajokkal válaszoltam.

Ujjaim a hajába túrtak, élveztem lágy tapintását, miközben Jake kezei a hátamat simogatták. Széles tenyere ezúttal is beborított, ontva magából a forróságot, ami csak még jobban lángra lobbantott. Már egész testemmel nekifeszültem, még levegő sem férkőzhetett közénk, aztán lassan elhúzódtunk egymástól.

Jake az enyémnek támasztotta a homlokát, úgy nézett a szemembe.

- Mennem kell – sóhajtotta. – Paul már vár rám. Csak azért ugrottam be, hogy lássalak.

- Oké – görbült le alig láthatóan a szám széle. Jó lett volna, ha velem marad, ha velem alszik az éjjel, hogy átölelhessem és hozzábújhassak. De mennie kellett. Nekem pedig elfogadni, hogy olyan férfival járok, aki felelősségteljes alpha, akinek a kötelesség az első.

Átkaroltam a derekát és az ajtó felé kezdtem húzni.

- Mielőtt elmennél, enned kell valamit! – mondtam már a lépcsőn haladva lefelé. – Fogadni mernék, hogy majd’ éhen halsz most is.

- Megnyernéd a fogadást – kacsintott rám és abban a pillanatban egy hatalmasat kordult a gyomra.

- Az már biztos.

A vacsorára nem szánt túl sok időt kedvesem. Sebtében bekapott néhány falatot, aztán már ment is. És ez a következő napokban sem változott semmit. Ha éppen nem őrjáraton volt, akkor a felújításban segédkezett. És ha nem azt csinálta, akkor meg aludt, mert teljesen ki volt merülve.

De a jó hír sem maradt el: Embry törése őrületes tempóban gyógyult, másnapra szinte már semmi baja sem volt. Simán rá tudott állni és bicegni sem bicegett. Valamint, nem győzött hálálkodni nekem, amiért „meggyógyítottam”.

- De komolyan – mondta már vagy harmadjára. – Orvosnak kellene menned!

- Rendben, majd még gondolkozom rajta – nevettem rá, aztán játékosan oldalba böktem a könyökömmel.

- Én tuti, hogy csak hozzád járnék, bármi bajom lenne – bizonygatta. – Őrületesen jó voltál!

- Oké, elég már ebből! – szólt közbe Kim. – Igen, Kendie remek orvos lenne. De ha még egyszer végig kell hallgatnom, kiugrok az ablakon! – forgatta meg a szemét látványosan barátnőm, mire csak még jobban nevetnem kellett.

- Mi az, féltékeny vagy? – húzta fel a szemöldökét Embry, mire barátnőm felháborodottan kapott levegő után.

- Méghogy féltékeny? Én? Kendrára? Dehogyis…

- Hát pedig nagyon úgy hangzott – csatlakozott a beszélgetéshez Quil is.

- Ez egyáltalán nem igaz! – tiltakozott Kim. – Kendie a barátnőm, és elismerem, hogy fantasztikus orvos lenne, hiszen van érzéke hozzá, de már minimum hatodjára hallgattuk végig ugyanazt a sztorit.

- Egyetértek Kimmel – tettem hozzá gyorsan. – Elég mára belőlem. Váltsunk témát.

Elég nehezen, de csak sikerült kikerülnöm a társalgás középpontjából és ezt szerencsére az elkövetkező napokban is megtartottam. Végeztem a magam kis dolgát, segítettem a főzésben és a felújítás könnyebb részeiben.

Alig vettük észre és már el is telt a hét és mi ott találtuk magunkat az utolsó napon egy csodaszép, újradeszkázott és újrafestett házzal, amin már nem volt mit csinálni, minden tökéletes volt. A színeket fantasztikusan eltalálták a fiúk, a szobákat visszarendezték és minden rendben volt.

Jake aznap, délután volt őrjáraton, én pedig szerettem volna meglepni, mikor lejár a műszakja. Rachel-lel ki is találtuk, hogy mi legyen az a finomság, aminek biztosan örülni fog. Jake ugyanis rajongott az olasz konyháért, élt-halt a pizzáért és a tésztákért. Főleg ha az az édesanyja receptje szerint készült. Amit Rach szíves-örömest megosztott velem.

- Ez családi recept, nem? – kérdeztem, mikor nekiálltunk főzni.

Csak mi ketten voltunk a házban, a lányok a tóparton voltak, a fiúk pedig szétszóródtak valahol.

- De bizony – kacsintott rám sógornőm. – Anyu még az ő anyjától tanulta, aki az ő anyjától és így tovább, generációkon keresztül.

- És most meg akarod nekem tanítani? – csodálkoztam.

- Persze – vágta rá. – Nem leszek ott mindig, mikor Jake makarónit akar enni, hogy elkészítsem neki.

Erről a mondatról eszembe jutott valami, amit még sosem beszéltünk meg Rachel-lel, pedig igazán kíváncsi voltam a véleményére.

- Mit gondolsz erről az örök élet dologról? – kérdeztem, elnyomva az egyre erőteljesebb szívdobogásomat, ami az idegesség jele volt.

Rachel megállt a mozdulat közben, ahogy lehajolt a sajtreszelőért, ami az alsó polcon volt, de aztán rendezte vonásait, és komolyan a szemembe nézett.

- Nem tudom elképzelni magamat öreg, ősz hajú nénikeként, miközben az öcsém ugyanolyan marad, mint amilyen most – mondta, amitől csak még jobban összeszorult a torkom.

- Pedig miattam így lesz – válaszoltam halkan, szégyenkezve. – Miattam Jake sosem fogja feladni az átváltozást, és örökké ilyen marad, amilyen most.

- Ez egyáltalán nem baj, szívem! – fogta meg Rachel a kezemet. – Idővel majd nyílván könnyebben elfogadom ezt a helyzetet, csak még most nem tudom hová tenni.

- Néha eltűnődök rajta, hogy nem fog-e meggyűlölni, ha mindenki, akit ismer, akit szeret, meghal, miközben ő hozzám van láncolva…

Úristen! – kiáltottam fel gondolatban. Tényleg kimondtam, amit soha senkinek nem akartam???

- Dehogy fog meggyűlölni! – csóválta meg a fejét határozottan. – Örökké szeretni fog téged, bármilyen hosszú időt is jelentsen az. Te végig mellette leszel, és boldoggá fogod tenni. Akárcsak egy tündérmesében.

- De az élet nem tündérmese… - húztam el a számat.

- Persze, hogy nem az – mosolygott rám. – De ne feledd, az emlékünk mindig veletek marad. És amíg emlékeznek az emberre, addig nem hal meg.

- Ez valami Quileute-mondás?

- Nem, ez a sajátom – kacsintott rám. – És azt sem szabad elfelejtened, hogy lesznek gyerekeink és unokáink, akikre nektek kell majd vigyázni, ha mi nem leszünk, ahogy nekik is lesznek gyerekeik és unokáik és rájuk is nektek kell vigyázni. Soroljam még?

- Ne – nevettem. – Inkább térjünk vissza a főzéshez.

- Helyes válasz.

Azzal minden figyelmünket a készülő makarónira fordítottuk, és Rachel részletesen elmagyarázta, hogy az édesanyja, a néhai Sarah Black, hogyan tanította neki és az ikertestvérének, Rebeccá-nak a szósz elkészítését, amikor még kislányok voltak.

- Szerinted Rebecca is kedvelni fog? – kérdeztem hirtelen.

- Miből gondolod, hogy én kedvellek? – kacsintott rám ismét, ami csak még jobban elterelte a figyelmemet borús gondolataimról.

- Köszi – nyújtottam rá a nyelvem.

- Hát persze, hogy kedvelni fog! – vágta rá. – Becca olyan, mint én, de komolyan. Nem hiába vagyunk ikrek. Ugyanolyan az ízlésünk és ugyanaz a véleményünk szinte mindenről. És nekem elhiheted szívem, ha én kedvellek - márpedig ez így van - akkor ő is kedvelni fog. Főleg, ha meglátja, mit műveltél az öcsikénkkel.

- Mit műveltem? – csodálkoztam, hiszen nem is csináltam vele semmit.

- Megnevelted – vigyorgott Rachel teli szájjal. – És ezért Becca is mérhetetlenül hálás lesz.

- De jó – forgattam meg a szemeimet. Nehéz volt elképzelni, hogy Jake felelőtlen és gyerekes volt valaha. Én már felelősségteljesen ismertem meg.

A vacsi elég hamar elkészült, csak a tésztát kellett megfőzni valamint a szószt megcsinálni és már készen is voltunk mindennel. És valóban, ennél finomabb Milánói-makarónit még sohasem ettem, pedig Esme fantasztikus szakács volt és előszeretettel főzött nekem olaszosat.

- Gondolom ti a szobátokban esztek ma, ugye? – kérdezte sógornőm sokat sejtető mosollyal, amitől azonnal zavarba jöttem. Vajon mit gondolhat, mennyire kerültünk közel egymáshoz Jake-kel?

- Ühüm, ha nem gond – válaszoltam.

- Dehogy gond. Van nálatok egy cuki kis asztal, oda megteríthetsz – a csuklóján lévő csinos órára pillantott. – De sietned kell, kb. tíz perc múlva itt lesznek.

Én is az órára pillantottam: Rachel-nek igaza volt. Már majdnem hat óra volt, és reggel Jake mondta, hogy hatkor váltja le őt és Pault Jared és Seth.

Gyorsan felkaptam két tányért, valamint evőeszközöket és már szaladtam is felfelé, hogy megterítsek. A szobánk hangulatos lett a festés után: halvány narancssárga lett a fal és cseresznye színű az ablakkeret. A függönyöket is lecseréltük, amik szintén narancssárgák lettek, csak még halványabb árnyalatúak, hogy ne vegyék el teljesen a fényt. A bútorokkal nem volt gond, mind jó állapotban voltak, így azok ugyanazok maradtak.

Miután megterítettem, visszasiettem a konyhába, hogy egy kisebb porcelán tálba szedjek mind a tésztából, mind a szószból, hagyva a többieknek is, majd azzal is felszaladtam. Alig hogy felértem és elhelyeztem mindent a kis asztalon, már hallottam is, hogy Paul és Jake közelednek a házhoz, majd Rachel szól Jake-nek, hogy fent vagyok.

Nem is telt el sok idő, szerelmem már ott is volt, földbe gyökerezett lábakkal állt az ajtóban, szemei kikerekedtek a döbbenettől, amit a meglepim okozott.

- Milánói-makaróni? – kérdezte, miközben közelebb lépett és köszönésként szájon csókolt.

- Igen – mosolyogtam elégedetten. Épp a kellő hatást értem el. Meglepődött, és örült neki.

- Mit ünnepelünk? – fejével a kis asztal felé bökött.

- Hogy végre együtt vacsorázhatunk? – kérdeztem vissza játékosan.

- Tudom, ne haragudj, hogy nem nagyon voltam itt az elmúlt napokban – vágott bűnbánó arcot, miközben leültünk egymással szemben.

- Ugyan, nincs semmi baj – mosolyogtam rá. – Megértem. Csak szerettem volna egy kicsit kettesben maradni veled.

- Nagyszerű ötlet – vigyorgott rám.

Jól teleszedtem a tányérját, tudtam, hogy farkas éhes - szó szerint -, aztán a saját tányéromra is tettem néhány falatnyit. Kivételesen összefutott a nyál a számban, már az étel illatától is.

Fürkészve néztem Jake-et, amint az első falat a szájához közeledett. Nem akartam lemaradni a pillanatról, mikor rájön, mi is a meglepetés valójában.

- Rachel elárulta a receptet? – emelte rám csodálkozó tekintetét.

- Igen – bólintottam. – Azt mondta anyukád készítette így, és hogy már nagyon régóta öröklődik a családotokban.

- Így igaz – vágta rá. – Anyu soha senkinek nem mondta el, csak a nővéreimnek. Valószínűleg nekem sem mondta volna el, ez ugyanis csak női ágon öröklődő hagyomány.

Ezen elgondolkoztam egy percre. Jake anyukája meghalt egy autóbalesetben, több mint tíz évvel korábban, amikor a fia még túl kicsi volt ahhoz, hogy a főzéssel foglakozzon. Vajon tényleg nem mondta volna el neki, hogyan készül? Csak a leendő feleségének? … Nekem?

A feleség szótól összerándult a gyomrom, úgyhogy gyorsan a makarónira vetettem magam, ami valóban fantasztikusan finom volt. Szinte élvezettel ettem – kivételesen.

- Merre jársz? – szakított ki a gondolataimból szerelmem.

- Csak anyukádon gondolkoztam – emeltem rá a tekintetem. Szemei furcsán csillogtak, szomorúságot és beletörődést láttam benne.

- Miről pontosan?

- Hát, tudod… Hogy tetszettem-e volna neki? Meg hogy nekem is megadta volna-e ezt a receptet? Ilyeneken…

- Persze, hogy tetszettél volna neki! – jelentette ki Jake határozottan. – Imádott volna téged és ő maga tanította volna meg neked ezt a receptet, ahogy Rachel-éknek is.

- Tényleg így gondolod? – kérdeztem megerősítést remélve.

- Biztos vagyok benne! – vágta rá. – Anyu szeretett volna téged.

- Hiányzik? – csúszott ki a számon, de úgy láttam Jake nem vette tolakodásnak a kérdést.

- Igen, néha nagyon hiányzik – mondta őszintén, amit jó jelnek vettem, így tovább „faggattam”.

- Mennyire emlékszel rá?

- Nem nagyon – húzta össze a szemöldökét, olyan tipikus jacob-osan. – Túl kicsi voltam még, amikor meghalt. De emlékszem arra, amikor este mesét mondott nekem, meg mikor olvasni tanított. Kicsit a nevetésére is, ami egyébként nagyon hasonlít a nővéremék nevetésére…

Miközben beszélt, a tekintete réveteg lett, mint aki csak testben van jelen, de fejben nagyon messze jár, egy másik időben, valahol a múltban és még gondtalan, kisgyermekként szemléli a világot és élvezi anyja közelségét. Abban a pillanatban majd’ megszakadt a szívem érte és a családjáért. Bármit megtettem volna, hogy visszaforgassam az idő kerekét és megváltoztassam a múltat.

- Segíthetek emlékezni rá, ha szeretnéd – ajánlottam.

- Tessék? – kérdezte meglepetten.

- A képességemmel felszínre hozhatom a régi emlékeidet, amiket már elfelejtettél. Azok nem tűntek el, csak nagyon mélyen vannak, azért nem emlékszel rájuk. De attól még ott vannak – magyaráztam.

- Honnan tudsz ilyeneket?

- Mikor valaki vámpír lesz, az emberi emlékei elhalványodnak, nem nagyon tud visszaemlékezni. A családommal fedeztük fel ezt. Vissza tudtam hozni az ő emlékeiket, ezért gondolom, hogy a tieidet is vissza tudnám, ha szeretnéd.

- Hogy csinálod? – kíváncsiskodott két falat között.

- Meséltem már neked, hogyan működnek az emlékek, ugye? – bólintott, úgyhogy folytattam. – Visszakeresem az emléket, aztán pedig átküldöm neked. Tudod, hogy meg tudom mutatni a saját emlékeimet és érzéseimet is. Ez ugyanolyan, mintha az én emlékem lenne. És ha átküldtem, akkor emlékezni fogsz rá.

- Huh… - dőlt hátra a székben. – Kicsit bonyolult nekem ez a gondolatmenet.

- Tudom, nehéz kiigazodni a képességemen. De ha szeretnéd, akkor nagyon szívesen segítek emlékezni anyukádra.

- Hááát… talán majd valamikor… Nem tudom, mennyire lenne jó megbolygatni a múltat… Már elfogadtam a helyzetet…

- Persze, persze – vágtam rá. – Csak egy ötlet volt.

- Amit nagyon köszönök – fogta meg forró kezével az enyémet, mire jólesőérzés kerített hatalmába. – És a vacsorát is köszönöm. Nagyon finom volt.

- Örülök, hogy ízlett – mosolyogtam rá. – Szerintem is isteni finom lett.

- Jesszus, ilyet se sűrűn hallani a te szádból – nevetett fel és ezzel vége is lett a lelkizős résznek. Beszélgettünk még egy ideig, aztán lementünk a többiekhez, hogy az este hátralévő részét velük töltsük, hiszen alig néhány óra múlva indulnunk kellett haza, vissza a megszokott életünkhöz.