27. fejezet - Előkészületek

Sziasztok!

Sajnálom, hogy ennyit kellett várni a frissre. :S

Azért remélem tetszeni fog nektek. :) Jó olvasást és várom a komikat. :P

Szokás szerint Jake-kel álmodtam. A tengerparton sétáltunk – ami megjegyzem, nagyon hasonlított Esme szigetének partjaihoz -, kéz a kézben élveztük a friss levegőt. Úgy éreztük magunkat, mintha csak a paradicsomba kerültünk volna. Egészen addig, amíg Jacob egyszer csak eltűnt mellőlem. Széles tenyerét már nem éreztem az ujjaim között, nevetését már nem hallottam magam mellől. Rémülten kapkodtam a fejem, hátha meglátom valahol, de sehol sem volt. Egyedül álltam a homokban, a hideg víz lágyan cirógatta a lábamat, miközben a mellkasom összeszorult a rémülettől.

- Jake! – kiáltottam, de nem kaptam rá választ. A pánik sebesen robogott végig az egész testemen, ahogy próbáltam visszatartani a könnyeimet. Az nem lehet, hogy elhagyott! – győzködtem magam gondolatban. – Szeret engem, sosem menne el szó nélkül!

Csakhogy hiába tudtam ezt, attól még nem múlt el a magány érzete, ami hatalmába kerített.

- Jake! – próbálkoztam újra, ezúttal jóval hangosabban, de szerelmem ezúttal sem felelt.

- Kendie! – hallottam meg egy ijedt hangot, majd valaki erősen rángatni kezdte a vállaimat. – Ébredj fel, Kincsem!

Anyu… ez anyu hangja – döbbentem rá az álom határán egyensúlyozva, ahogy tudatába kerültem a világnak. Az ágyamban feküdtem, a takaróm nem volt rajtam, párnát sem éreztem a fejem alatt. Zavarodottan nyitottam ki a szemem, és azonnal felismertem anyu aggodalmas arcát.

- Mi történt? – kérdeztem kásás hangon.

- Én is ezt kérdezem – vágta rá és leült az ágyam szélére. – Rosszat álmodtál? – kérdezte. – Jake nevét kiabáltad.

Erőlködve próbáltam visszaemlékezni, mit is álmodhattam, aztán akaratlanul is összerándultam, mikor eszembe jutott milyen nyomasztó magányt éreztem.

- Jól van. Sss… - nyugtatgatott anyu a hajamat simogatva, mintha még gyerek lennék. – Minden rendben van. Biztonságban vagy.

Megköszörültem a torkom és a másik oldalamra fordultam, anyu felé.

- Nem akarod elmesélni? – kérdezte kedvesen.

Megráztam a fejem, és ezzel a magam részéről lezártnak is tekintettem a témát. Nem akartam beszélni róla, nem akartam emlékezni rá. Jacob-ot akartam!

- Ahogy szeretnéd – lágyult el anyu hangja. – Hozzak neked valamit? Egy pohár vizet? Úgy látom kiszáradt a szád.

- Ühüm… a víz jól esne – sóhajtottam.

- Máris hozom – mosolyogott rám és néhány másodperccel később már ott is volt megint, egy nagy pohár vízzel a kezében.

Mohó kortyokkal ittam, jóval mohóbban, mint szoktam, ami persze nem kerülte el anyu figyelmét.

- Mióta vagy ilyen szomjas?

- Előfordul néha – válaszoltam kerülve a tekintetét. Nem akartam, hogy meglásson bármit is a szememben, amin épp az agyam járt. Mégiscsak az anyámról volt szó…

- Jobban érzed magad? – kérdezte, miután letettem az üres poharat az éjjeliszekrényemre.

- Sokkal, köszönöm – hálálkodtam, aztán a következő pillanatban feltűnt valami, amit eddig nem vettem észre. – Hol vannak a többiek?

- Mindenki máshol – vigyorgott anyu. – Ők is be akartak jönni hozzád, de gondoltam, hogy nem örülnél a nézőközönségnek.

- Köszi – mosolyogtam rá. Mint mindig, most is a vesémbe látott. Tényleg nem örültem volna neki, ha minden családtagom itt tolongott volna körülöttem, mintha még mindig gyerek lennék.

- Nincs mit, Kicsikém – döntötte oldalra a fejét anyu, úgy tanulmányozta az arcomat. – Szeretnél visszaaludni?

- Mennyi az idő? – néztem az ébresztőórámra. Még csak hajnali fél öt volt. Nagyszerű – gondoltam. Akkor legalább lesz időm bőven átgondolni a dolgokat, amíg Jake meg nem érkezik. Ő ugyanis általában hét és nyolc óra között toppant be, attól függően, mikor ébredt fel. – Igen, alszom még egy kicsit, ha nem baj – néztem fel anyura, tudva, mit fog válaszolni.

- Dehogy baj! Ha kellünk, itt leszünk a házban. Pihend ki magad!

Megigazította a párnámat és be is takart – ami engem igencsak rosszul érintett, de nem akartam elrontani a kedvét azzal, hogy kiveszem a kezéből az ágyneműt -, aztán még nyomott egy csókot a homlokomra, majd egyedül hagyott.

Bámultam a sötét plafont a fejem fölött és egyre csak járt az agyam. Kreatív álmom volt, még mindig éreztem mindent, amit akkor. Hogyan szorult össze a mellkasom, hogyan remegett meg a kezem és hogyan futották el a szememet a könnyek. Soha többé nem akartam ezt érezni! Jake-re lett volna szükségem, és bár tudtam, hogy csak egy telefonomba vagy egy sms-embe került volna és már rohant is, hogy megvigasztaljon, de én nem ezt akartam. Azt szerettem volna, ha mindig velem van. Úgy, mint az elmúlt napokban. Éjjel és nappal, amikor csak van egy szabad percünk.

Csakhogy ezt nem volt olyan könnyű kivitelezni. Hiszen elképzelésem sem volt róla hogyan vethetném fel a témát a családomnak, hogy Jake esetleg itt aludhatna nálam. Azt hiszem infarktust nem, de agyvérzést biztos kapnának.

Az meg, hogy én aludjak nála… szintén egy érdekes szituációt eredményezett volna. Először is meg kellett ismernem Billyt, aztán elfogadtatni magam és az egész kapcsolatunkat vele, majd beadagolni itthon a dolgot, miszerint olyan helyen töltöm az éjszakát, ahová egyetlenegy családtagom sem teheti be a lábát. Márpedig biztos vagyok benne, hogy nincs az a határ vagy szerződés, ami távol tarthatná rokonaimat, ha rólam van szó.

Tehát a helyzetem cseppet sem tűnt könnyűnek…

Szerencsére hamar elrepült az az idő, amit gondolkozással töltöttem, és mire észbe kaptam, Jake már meg is érkezett. Addig a pillanatig, míg meg nem állt a házunk előtt a kocsijával, az ágyamban hevertem, de amint a motor leállt, felpattantam és mit sem törődve a hiányos öltözékemmel – rövid pizsama alsó és pántos felső volt rajtam -, rohantam szerelmemhez.

Emmett és Jasper igencsak meglepetten néztek rám, ahogy elszáguldottam mellettük a folyosón, de nem álltam meg magyarázkodni. Egyenesen leszaladtam a lépcsőn. Jake akkor lépett be az ajtón, mikor leértem, így azonnal a nyakába vethettem magam.

- Jake! – kiáltottam fel örömömben és már rajta is voltam. Kissé megingott a hirtelen „támadástól”, de nem estünk el. Karjaim a nyaka köré, lábaim a dereka köré kulcsolódtak, és a szám már az övén is volt, mohón faltam kívánatos ajkait és sosem akartam elengedni többé. Nagyobb szükségem volt rá, mint az oxigénre.

- Én is örülök neked, Kicsim! – sóhajtotta, amikor egy pillanatra elválltak egymástól ajkaink. Sötét szemei vidáman csillogtak.

- Hiányoztál! – suttogtam, persze mindenki hallotta, aki csak a házban tartózkodott, de nem érdekelt. Tudják csak meg mennyire fontos nekem Jake!

- Jaj, te is nekem! – simogatta a hajamat széles tenyerével, míg a másikkal a fenekemet támasztotta, ugyanis még mindig rajta csüngtem, akár egy kisgyerek az anyukáján – na nem mintha Jake olyan nőies lett volna.

Visszafogott torokköszörülés hallatszott a hátunk mögül, mire Jake kissé oldalra fordított mindkettőnket. Esme állt a konyha ajtajában, láthatóan boldogan, amiért együtt lát minket.

- Kész a reggeli! – mosolygott ránk, mire Jake, ahogy voltunk, elindult felé.

- Nem teszel le? – csodálkoztam kerek szemekkel.

- Hogy hagyjam, hogy egy milliméterre is távol legyél tőlem? – nevetett fel. – Szó sem lehet róla! Elég volt nélkülöznöm téged az éjjel.

Ezektől a szavaktól önkénytelenül gyorsabban kezdett dobogni a szívem. Ezek szerint én is legalább annyira hiányoztam neki, mint ő nekem. Jól eső érzés töltött el a tudattól, hogy nem csak én ragaszkodom hozzá annyira, hanem ő is hozzám.

Mikor a konyhába értünk, Jake megfogta a csípőmet és úgy fordított, hogy már ne öleljem körbe a lábaimmal, hanem kényelmesen, oldalasan tudjak az ölében ülni. Kicsit féltem tőle, hogy nagymami majd rosszallni fogja a dolgot, de szerencsére nem volt ellenvetése. Sőt, mintha még tetszett is volna neki. Bár, ezen nem kellett volna meglepődnöm, hiszen köztudott tény volt, hogy Esmét a legkevésbé sem érdekli, ki teszi boldoggá a szeretteit, csak boldogok legyenek!

A reggeli szokás szerint isteni finom volt. Sajtos tojás és pirítós, narancslével és friss zsemlével. Jake olyan jóízűen evett – és etetett engem -, ami meghozta az étvágyamat. Sosem esett még olyan jól az emberi étel, mint akkor. És még az sem zavart túlságosan, hogy pár perc múlva csatlakozott hozzánk a fél családom. Csak nagyapa és Jasper nem voltak jelen – ki-ki a saját dolga miatt.

A gyomrom összerándult, mikor megláttam aput közeledni a konyha felé, anyuval kéz a kézben, de legnagyobb meglepetésemre egy szót sem szólt, hogy engem Jake ölében talált. Azt hittem ki fog törni a harmadik világháború, de szerencsére nem így lett. Mindössze kissé összehúzta a szemöldökét, de más módon nem jelezte, hogy ellenére van a látvány. Nem úgy, mint Rose. Ő nyíltan fintorgott ránk – vagyis Jake-re -, aztán gőgösen elfordult tőlünk és a körmei tanulmányozásába kezdett.

- Képzeld, anyuék kitűzték az esküvőjük időpontját! – meséltem lelkesen.

- Tényleg? – szaladt fel Jake szemöldöke a homloka közepéig. – De hát már össze vagytok házasodva, nem?

- Hivatalosan még nem – mondta anyu, miközben apu kezét simogatta. Emlékszem, régen mindig kikészültem ettől a mozdulattól, olyan nyálasnak tartottam, erre most én is ugyanazt tettem Jake-kel. Már az is jólesett, ha csak hozzáérhettem.

- És mikor kell beleszuszakolni magam abba a nyavalyás szmokingba? – kacsintott szerelmem anyura.

- Miből gondolod, hogy meg leszel hívva? – dobta vissza a labdát anyu. Két barát már csak bolondozhat egymással egy kicsit…

- Természetes, hogy meg leszek hívva! – jelentette ki Jake komolykodó arccal. – A menyasszony legjobb barátja vagyok, aki elméletileg tizenkilenc éves, és van egy felnőtt lánya, akit a világon mindennél jobban szeretek! – emelte a kezem a szájához egy pillanatra, aztán visszafordult anyuhoz. – Ott a helyem.

- Ahogy mondod! – helyeseltem.

- Azt hiszem, még felkerülhetsz a vendéglistára – nevetett anyu és játékosan Jacob karjába bokszolt.

- Micsoda remek ötlet! – forgatta meg apu a szemét, de láttam rajta, hogy nem dühös. Arany szemei is ugyanerről tanúskodtak. Szemernyi gyűlöletet sem láttam már benne Jake iránt. Úgy tűnt kezd megbarátkozni vele… Kár, hogy tönkre fogom tenni az eddig elérteket…

- Mit csinálsz ma? – váltottam hirtelen témát.

- Besegítek Rachel-éknél, aztán délután őrjáraton leszek – mondta kedvesem. – És te?

- Csajnap lesz, készülünk az esküvőre – válaszolta helyettem Alice, aki már azóta sürgetett minket, hogy leültünk enni, mondván, hogy sosem fogunk elindulni, ha sokáig húzzuk az időt.

- Erről jut eszembe! – vettem vissza a szót. – Arra gondoltam, hogy elhívom Kimet is. Mit szólsz hozzá?

- Ööö… - hezitált. – Ki lesz még ott? – kérdezte végül.

- Anyu, nagymami, Alice és Rose – válaszoltam rosszat sejtve. – Meg persze én.

- Hát… Nem is tudom… - vakarta meg grimaszolva a feje búbját, mint aki nem tudja, hogyan közölje a rossz hírt. – Biztos, hogy ez jó ötlet?

- Az a baj, hogy vámpírok vagyunk? – tettem fel kerek perec a kérdést.

- Nem! – vágta rá szerelmem hevesen, azt gondolva, hogy most megbántott. – Az nem baj, engem nem zavar, tudod jól, ugye? Csak ott van Jared… Nem hiszem, hogy örülne neki, ha a bevésődése… a… izé… szóval érted…

- Ha a bevésődése vámpírokkal mászkálna – mondtam ki helyette. – Vagy nem ezt akartad mondani?

- Hát… De… Valami ilyesmit, igen – húzta el a száját.

- Kim tökéletes biztonságban lenne velünk – sértődött meg Alice már a feltételezéstől is, hogy esetleg bánthatnánk bárkit is.

- Ahogy mondod! – vágta rá anyu is én pedig hevesen bólogattam.

- Persze, hiszek nektek, csak ismerem Jared-et… - próbálta menteni a menthetőt Jake, de nem sokat ért el vele. Főleg, hogy a telefonom már a kezemben is volt és hívtam barátnőmet, aki az első csörgésre fel is vette.

- Mit csinálsz ma? – kérdeztem köszönés után.

- Igazából semmi különöset – válaszolta Kim jókedvűen. – A házimunkát anyu megcsinálta tegnap, mire hazaértem. És még mindig szabadságon vagyok, szóval ráérek. Mit terveztél? – kuncogott.

- Anyuék esküvőjére készülünk, ami pár hét múlva lesz – mondtam. – Ruhapróba, kóstolgatások, ilyesmik. Van kedved velünk tartani?

Hallottam, hogy a vonal másik végén barátnőmnek elakad a lélegzete, majd nagyot nyel.

- Úgy éreted a családoddal? – kérdezte, mire Jake, „na mit mondtam” tekintettel nézett rám, mire vágtam egy fintort. Azért sem hagyom annyiban…

- Igen, anyu, nagymami és a két nagynéném is jön – mondtam a tőlem telhető legnagyobb lazasággal.

- Nem is tudom…

- Nem lesz semmi baj, Kim, ígérem! – váltottam komolyra. – Nem kell félned a családomtól.

- Jaj, én nem is… Csak…  Hát tudod… Mégiscsak… - hadarta össze-vissza, amiért nem is hibáztattam. Én már megszoktam, hogy vámpírok vannak körülöttem, hiszen ebbe születtem bele, félig én magam is az voltam, de ez egy kívülállónak nem lehetett könnyű dolog. Be kellett látnom, hogy Jake-nek igaza volt és ez nem egy jó ötlet.

- Semmi baj, Kim! – sóhajtottam fel lemondóan. – Megértem. Majd szervezünk valamikor valami közös programot. Vagy a fiúkkal négyesben, jó?

- Nem, vagyis, oké, de a mai… - akadt meg ismét. – Szólok róla Jared-nek, jó? Nem fog neki tetszeni, de szeretném, ha tudna róla…

- Ezek szerint eljössz? – döbbentem meg. Már teljesen lemondtam róla, erre tessék.

- Igen, elmegyek – jött a halk válasz, amit aztán határozott követett. – Kíváncsi vagyok a családodra.

Nagyszerű! – kiáltottam fel gondolatban. – Igaz, hogy csak a kíváncsiság miatt, de legalább velünk tart, így nem kell egyedül elszenvednem Alice mániákusságát. Anyuék már immunisak voltak rá…

- Jaj, de jó! – adtam hangot örömömnek. – Akkor hogy legyen? Forks-ban találkozzunk?

Kimnek tetszett az ötlet, hogy a városban vegyük fel, ugyanis Jared fogja fuvarozni, és ha emberek között vagyunk, jobban tud majd uralkodni magán. Legalábbis így gondolta.

- Veletek megyek! – jelentette ki Jake, amint letettem a telefont. – Nem akarom, hogy Jared hülyeséget csináljon.

- Oh… - nyögtem fel. Az önzőségemmel gondot okoztam Jake-nek, hiszen biztos lehettem benne, hogy Jared nem fog örülni a dolognak, amivel a két fiú között is feszült lesz a hangulat. Jared talán nem akar majd megtámadni, mint Paul, de valamilyen kitörésre és fenyegetésre azért számíthatok tőle is. Aminek meg persze Jake nem fog örülni… - Jesszus, ne haragudj! – néztem kedvesemre bűntudatosan. – Eszembe sem jutott, hogy mi lesz ebből…

- Nem haragszom – simogatta meg az arcomat forró tenyerével. – Valamikor úgyis eljött volna ez a pillanat.

Igaza volt. Barátnők voltunk Kimmel és lehetetlenség lett volna arra gondolni, hogy soha ne találkozzon egyik családtagommal sem. Az egyszerűen kivitelezhetetlen lett volna.

O*o*o*O

A találkozót Forks kellős közepére beszéltük meg, mert az elég forgalmas volt ahhoz, hogy mindenki józanul gondolkozzon.

Mire mi odaértünk – én Jake-kel mentem, mögöttünk pedig anyu vezetette a saját Mercedesét Alice-szel az oldalán, mögöttük pedig nagymami és Rosalie jöttek Rose piros BMW-jével – Jared és Kim már ott voltak. Ahogy leparkoltunk mellettük, ki is szálltak a kocsiból: Kim idegesnek tűnt, vagy inkább izgatottnak, míg Jared keze láthatóan remegett az indulattól.

- Show Time – néztem Jake-re aggodalmasan, de ő bátorítóan megszorította a kezemet, ami megnyugtatott egy kicsit.

Még oda sem léptünk hozzájuk, Jared máris nekem esett.

- Hogy jutott az eszedbe? – követelt választ, mire Jake kissé elém állt, hogy közöttünk legyen. – Azt hittem a barátnőd! Mégis életveszélybe kevered?!

- Nem lesz veszélyben! – jelentettem ki. – A családom sosem bántaná. És azt én sem hagynám, tudod jól!

- Ajánlom is, különben… - vicsorgott a mögöttem állókra, mire néhány arra járó furcsán nézett ránk, ami persze nem kerülte el Jake figyelmét sem.

- Jared! – szűrte a fogai között figyelmeztetően. Nem volt igazi parancs, mégis úgy tűnt Jared visszavett egy kicsit a lendületből.

- Ő el akar menni, és én nem fogom megtiltani neki – nézett egyenesen a szemembe. – De ha egy haja szála is meggörbül, én esküszöm…

Nem kellett befejeznie a mondatot, tudtam mire céloz: az egész családomat megöli, vagy legalábbis megpróbálja, amiben nyilván a többi farkas is segíteni fog. Oh, tudtam én ezt! Jobban, mint azt elképzelte volna. Ahogy azzal is tisztában voltam, hogy hiába Jake az alpha, ha ilyesmi történne egyikük bevésődésével, nem lenne az az Isten, aki megállíthatná a falkát.

- Nem lesz veszélyben – ismételtem meg, mire alig láthatóan bólintott, aztán Kimhez fordult, aki eddig mögötte állt és aggodalmasan nézte a jelentet.

Érzelmesen búcsút vettek egymástól – már azt hittem sosem hagyják abba a csókolózást -, majd én is elköszöntem kedvesemtől, aztán gyorsan bemutattam mindenkit, hogy ezzel is oldjam a hangulatot, majd beszálltunk anyu kocsijába. Anyu mellett Alice ült, míg mi ketten hátra kényszerültünk Kimmel. Anyu és Alice mint arra számítani is lehetett kedvesek voltak és azonnal beszélgetni kezdtek barátnőmmel. Ők, akárcsak nagymami nem bánták, hogy ott van velünk, egyedül csak Rose duzzogott. Nem tetszett neki a dolog, hogy egy kívülálló tudja rólunk, hogy mik vagyunk…

Néhány perccel később Kim már nem volt olyan félénk. Eleinte jól megnézett magának mindenkit – természetesen elámult a vámpír-szépségen, főleg Rose-on -, aztán lassan megszokta, hogy szépséges vámpírok veszik körül. Az a tizenöt perc, amíg beértünk Port Angelesbe, tökéletesen elégnek bizonyult arra, hogy egy laza csajos napot tartsunk.

Alice tervét követve első úti célunk az alkalmi ruha osztály volt. Bizony, egész napos tervet eszelt ki az én drága nagynéném, amihez mindenkinek tartania kellett magát.

Természetesen a menyasszonyi ruhákkal kezdtünk. Mintha az olyan egyszerű döntés lett volna… Annyi csodaszép, egyenesen királyi ruha vett körül minket, amennyit még sohasem láttam, pedig rövid életem során megfordultam néhány üzletben, hála Alice-nek. Ötletem sem volt, anyu hogyan fog választani közülük. Ahogy elnéztem, az ő arca is ámulatról árulkodott, miközben nézelődött.

- Ehhez mit szólsz? – szólalt meg Rose kissé távolabb, mire mindannyian odamentünk.

A ruha, amit nagynéném meglátott valóban csodálatos volt: fehér, természetesen, ám az elején a fűző rész barnás, zöldes mintákkal volt hímezve. Úgy gondoltam, kézzel készítették, ami csak még szebbé tette az egészet. Valamint a széles szoknya alját is ugyanolyan virágminták díszítették elől és hátul egyaránt.

- Nagyon szép – sóhajtotta anyu vágyakozva. Azt hiszem azonnal beleszeretett.

- Ezt nézd meg, Bella! – csilingelte Alice két ruhával távolabb.

Ez a ruha is mesés volt: tört-fehér, a felső része pánt nélküli ennek is, csodaszép csipkével díszítve, míg a szoknyája buggyos volt, egymásra omló tűzésekkel. Kim szemei majd’ kiestek, mikor meglátta. Biztos voltam benne, hogy még sohasem járt ilyen helyen, főleg nem ilyen drágán.

- Csodás, de a másik jobban tetszett – kacsintgatott hátrafelé, az előbbi ruhaköltemény felé.

- Jó napot kívánok! – csendült fel egy hang mögöttünk, mire mindannyian arra kaptuk a fejünket. – Doris Murray vagyok, a tulajdonos. Segíthetek valamiben? – tudakolta kedvesen a hölgy. Úgy a negyvenes évei közepén járhatott, szőke haja tökéletes kontyba volt csavarva, valamint méregdrága kosztümöt viselt magas sarkúval. Csak úgy sütött róla a pénz és a hatalom, de a tekintete elárulta, hogy mindez nem szállt a fejébe. Valóban érdeklődött aziránt, hogy segíthessen.

- A sógornőmnek keresünk ruhát – vette kézbe azonnal a dolgokat Alice, és kissé előre tolta anyut, hogy pont a tulajdonos előtt álljon, aki így szemügyre vehette. Tátva is maradt a szája, ahogy végignézett rajtunk. Valószínűleg még sosem látott ennyi gyönyörű nőt együtt. Hiába, a vámpír gének már csak ilyenek… És bár Kimben egy cseppnyi sem csörgedezett, nem lógott ki közülünk, maximum azzal, hogy aranybarna volt a bőre, nem krétafehér, mint a miénk. De szépségben alig maradt el mellettünk.

- A legjobb helyen járnak! – mondta mosolyogva Doris, amint megtalálta a hangját. – Mit szólna ehhez? – vezetett bennünket a terem közepére, ahol a létező legszebb ruhát pillanthattuk meg. A felső rész itt is csipkés volt, pánt nélküli, mint szinte az összes modell a szalonban, ám a szoknya rész nem volt olyan habos-babos, mint a többinél. Lágyabban omlott a földre enyhe hímzéssel díszítve, ám ami igazán feldobta az összhatást, az a derék részen lévő selyem pánt, ami mint egy öv, úgy ölelte körbe a próbababa csípőjét.

Anyu arcát figyeltem, miután kigyönyörködtem magam a ruhában. Azt hiszem, ha képes lett volna rá, azonnal elsírja magát. Álmaiban sem képzelt volna ilyen szépséget.

- Tökéletes! – sóhajtottunk fel egyszerre, amint pár perc elteltével anyu kilépett a próbafülkéből. Úgy festett, mint egy valóságos hercegnő, aki a mesekönyvből lépett ki.

- Nagyszerű! – kiáltott fel Alice boldogan. – Megvesszük!

A tulajdonos arca felragyogott örömünk láttán és intett az egyik fiatal eladónak, hogy intézkedjen. Míg anyu visszaöltözött, koszorúslányruhákat nézegettünk. Alice kéket szeretett volna, mondván az mindhármónknak egyformán jól fog állni, ugyanis mellettem még Alice és Rose is koszorúslányok voltak.

Csakhogy ebből is rengeteg változat volt és egyik szebbnek bizonyult, mint a másik. Voltak itt csipkések, strassz-kövesek, pántosak, fűzősek, minden, amit csak el tudtunk képzelni, vagy még annál is több.

Alice kinézett egy sötétkék szoknyás, fehér fűzőst, amit kék csíkok díszítettek, de anyu azonnal leszavazta, amint meglátta.

- Valami különlegesebbet szeretnék – morfondírozott a modellek között járkálva.

Furcsa volt őt így látni. Az egykor visszafogott, egyszerű dolgokat kedvelő lányból mára már majdnem olyan ruhamániás nő lett, mint nagynénéim.

- Mit szólnál ehhez? – kérdezte nagymami. Amit ő talált, az egy egybe ruha volt, pánt nélkül, csillogó kövekkel díszítve az elején és fűzővel a hátán. Nagyon szép volt, nekem is nagyon tetszett, ahogy a többieknek is. Anyu rá is bólintott, legnagyobb megkönnyebbülésemre, aztán robbantotta a bombát.

- Kicsikém, neked még találnunk kell valamit – mondta olyan halkan, hogy az üzlet alkalmazottai, valamint tulajdonosa nem hallhatták meg.

- Miért? – lepődtem meg. – Egyforma ruhám lesz Alice-ékkel, nem?

- Nem – rázta meg a fejét. – Azt szeretném, ha neked másmilyen lenne a ruhád.

- De miért? – értetlenkedtem továbbra is, mire anyu odajött hozzám és megfogta a vállam.

- Mert te az én kicsi lányom vagy – nézett a szemembe. – Nem beszélhetek erről az esküvőn, mert sokan nem tudják és nem is tudhatják meg, de legalább ezzel kiemelhetlek egy kicsit.

- Anyu, erre semmi szükség…

- De én így szeretném – mondta, mire elnémultam. Ha ő úgy szerette volna, az más. Az ő nagy napja lesz, mindennek úgy kell lennie, ahogy ő akarja, így rábólintottam és folytatódott a ruhavadászat.

Szerencsére ez nem tartott olyan sokáig, mint az előzőek. A tulajdonos, Doris ezúttal is tökéletesen tippelt, mert a ruha, amihez odavezetett minket, fantasztikusan gyönyörű volt. Kék ez is, csak nem teljesen ugyanolyan árnyalatú, mint Rose-éké. A szoknya rész kicsit szélesebb volt, még anyu ruhájáénál is, ám ennek a felső rétegét egy az egyben tüll alkotta, valamint a bal csípőről egy legfelső rétegben omlott alá, féloldalasan egy újabb tülldíszítés, amit még feldobtak strassz kövekkel, ahogy az egész mellrészt is. A dekoltázsa is elfogadható volt, nőies, de mégsem túl sok. Hátul ez is fűzős volt és további kövekkel díszített. Azt hiszem, nem árulok el nagy titkot azzal, hogy azonnal beleszerettem. Sőt, már alig vártam, hogy felpróbálhassam. És nem is kellett csalódnom. Amint belebújtam, úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, aki a bálba készül, és le sem akartam venni. Szinte már repesve vártam anyuék esküvőjét, hogy ebben parádézhassak, és lássam Jake kikerekedő szemét, amint meglát ebben a csodában…

Ezek után még vettünk nagymaminak egy kissé visszafogott, de azért nőies lila estélyit, ami olyan örömanyás hatást keltett.

- Kim, most te jössz – táncolt oda barátnőm mellé Alice, amin mind a ketten meglepődtünk.

- Én jövök? – kérdezett vissza Kim.

- Igen – bólintott kedvenc nagynéném. – Válassz valamit, amit felveszel az esküvőre.

- Az esküvőre? – kérdeztük egyszerre.

- Ezennel hivatalosan is meghívlak az esküvőmre – nevetett fel anyu, Kim döbbent arca láttán.

- Te is a csapatba tartozol – ölelte meg Alice, amitől bár barátnőm egy pillanatra összerezzent, de azonnal el is lazult.

- Nagyon aranyosak vagytok, és köszönöm a meghívást is, de ez az üzlet túl drága nekem – mondta Kim kicsit feszélyezetten.

- Ne foglalkozz a pénzzel! – legyintett nagymami. – A vendégünk vagy – mosolygott kedvesen.

Mielőtt még Kim megszólalhatott volna, Alice már a kezébe is nyomott egy gyönyörű sötétbézs színű, csillogó selyemruhát.

- Nem, én ezt nem fogadhatom el! – rázta a fejét Kim kerekre nyílt szemekkel.

- Jobban jársz, ha nem ellenkezel! – tanácsoltam neki. – Addig úgysem hagynak békén, amíg be nem adod a derekadat.

- De ez tényleg túlzás és… - megkereste rajta az árcédulát, mire elakadt a lélegzete - … és egy vagyonba kerül! – suttogta, hogy rajtunk kívül senki ne hallja.

- Mint már mondtam az előbb – lépett hozzá nagymami –, ne foglalkozz a pénzzel. Kendie barátnője vagy, így hozzánk tartozol. És aki hozzánk tartozik, attól nem sajnálunk semmit.

- De… - kezdett volna újra tiltakozni Kim, de Alice belé fojtotta a szót.

- Nincs de! Menj és próbáld fel! – azzal már húzta is a próbafülke felé megszeppent barátnőmet.

- Nem is gondoltam, hogy meghívod – mondtam anyunak.

- Nagyon aranyos lány – vágta rá. – Megkedveltem.

Aha, persze – gondoltam magamban. Kim valóban imádni való volt, de úgy éreztem anyunak inkább azt nyerte el a tetszését, hogy engem vidámnak látott, miközben Kimmel válogattuk a ruhákat.

- És ez a ruha is nagyon rendes dolog – fordultam nagymamihoz.

- Ugyan már! – legyintett. – Ennyit megérdemel ez a kislány, ha már ilyen bátran eljött velünk.

- Az már egyszer biztos! – kuncogtam. Én magam is elámultam rajta, milyen jól bírja Kim a „kiképzést”.

És persze a végén csak sikerült rávennünk, hogy elfogadja a ruhát, hiszen mesésen festett benne. Mintha csak rá szabták volna. Kellőképpen kiemelte hibátlan alakját és még a bőrszínéhez is passzolt.

Valóban egy kész vagyont hagytunk az üzletben, aztán később az étteremben, ahol végig kellett kóstolnunk mindent, míg a végén már arra jutottunk Kimmel, hogy még egy falat, és valószínűleg kipukkadunk magunkat, de azt kell mondanom, megérte. Csodaszép ruhakölteményekkel lettünk gazdagabbak, ínycsiklandó ételeket kóstolhattunk, és már mindenki repesve várta az esküvőt.

/Nem igazán az én stílusom, hogy a fejezetben lévő ruhákról képet tegyek fel a blogra, de ez egy kivételes alkalom, ugyanis annyi csodaszép ruhát láttam, miközben kerestem a tökéleteset a szereplők számára... Nem lehetek olyan "önző", hogy megtartsam magamnak őket. :D/

a Rose-féle menyasszonyi ruha

az Alice-féle menyasszonyi ruha

Bella menyasszonyi ruhája

Rose és Alice koszorúslány ruhája

Kendra koszorúslány ruhája
Imádom, annyira gyönyörű!!! :D

Esme ruhája

Kim ruhája