31. fejezet - Vámpír-bevésődés

Sziasztok!

Mint azt oldalt is láthatjátok, levettem a blogok versenyéről szóló táblát, mert a versenynek vége. Kata ugyanis úgy döntött nem csinálja tovább, mert minden jelentkező megérdemli az ősz blogja címet, és ebből nem kellene versenyt csinálni. Szóval ennyi volt. De nagyon szépen köszönöm mindenkinek, aki szavazott rám! :)

Másodsorban meghoztam a következő fejezetet. Jó olvasást hozzá, és várom a komikat!:)

Nem volt nehéz megtalálni Jaspert. Nagyapával volt a dolgozószobában és épp Norfolk-ról beszélgettek - ahová költözni fogunk a nyár végén -, mikor bekopogtam.

- Gyere csak! – szólt ki nagyapa.

- Jas, beszélhetnék veled? – kérdeztem, amint beléptem az ajtón.

- Persze – felelte összehúzott szemöldökkel. Látszott, mennyire el szeretné kerülni a bevésődéses dolgot, de erre sajnos nem volt módja.

- Magatokra hagyjalak, titeket? – kérdezte nagyapa készségesen, mire megráztam a fejem.

- Ne, maradj – mondtam. Szerettem volna, ha ott van, és esetleg ő is elmondja a véleményét erről a képtelen helyzetről, ami előállt.

Helyet foglaltam az egyik üres széken az íróasztallal szemben, aztán már csaptam is bele a dolog közepébe.

- Alice azt mondja, szerinted bevésődtem Jake iránt – néztem Jasper-re.

- Micsoda? – lepődött meg nagyapa, mint aki először hallja ezt.

- Igen – köszörülte meg a torkát Jas zavartan, amiért a figyelem középpontjába került. – Úgy gondolom, bevésődtél te is.

- Honnan veszed ezt? – ragadta magához a szót Carlisle gyakorlatiasan.

- Jacob érzéseit mindig tudom olvasni, úgyhogy tudom milyen a bevésődés – magyarázta hol rám, hol nagyapára pillantva. – Tudom mennyire erős, mennyire megszeghetetlen. Olyan, mint egy szerv, ami nélkül a farkas nem tud élni. Mint az embereknek a szívük. Ha nincs szív, nincs élet: ha nincs az a személy, akkor szintén nincs élet.

- Ez mind szép és jó, de hogy jövök én a képbe? – türelmetlenkedtem.

- Te legtöbbször elrejted előlem az érzéseidet, így nem lehetek benne biztos, mert csak ritkán tudlak olvasni, de néha elkaptam tőled egy hasonló érzelmi szálat. Mintha annyira szükséged lett volna Jacob jelenlétére, akár a levegőre. Ebből következtetek arra, hogy be vagy vésődve te is.

Néhány pillanatnyi csend követte szavait.

- De bevésődni csak a farkasok képesek, nem? – kérdezte nagyapa inkább magától, mint tőlünk, ahogy gondolkodott. – A vámpírok és a választottjuk között is erős kötelék alakul ki, de nem olyasmi, mint a farkasoknál. Nem annyira kötelező érvényű és nem annyira mély.

- Nem lehet, hogy ilyen vámpír kötelékem van nekem is? – kérdeztem Jas-t.

- Nem hinném – rázta meg a fejét. – Amit te érzel, az sokkal mélyebb, mint amit mi érzünk. De biztosat csak akkor tudnék mondani, ha teljesen érezhetném, amit te érzel, nem csak részlegesen, mint eddig.

- Szóval lökjem el a pajzsom?

- Igen – válaszolta Jasper, miközben megvonaglott az arca. Sajnáltam őt, amiért annyira ki volt szolgáltatva másoknak, főleg egy olyan családban, mint a miénk, ahol mindig történt valami. Hol Rose durcizott, hol Emmett csintalankodott, hol apuék turbékoltak, mint a friss házasok. És Jas ezt mind kénytelen volt érezni, ahogy a következményeket is.

Bocsánatkérősen néztem rá, amiért még én is bombázom a saját vágyaimmal, aggodalmaimmal, de muszáj volt tudnom, mi is történik velem. Lassan ellöktem magamtól az anyutól örökölt pajzsot, mely védett apu gondolatolvasása és Jasper letapogatózása ellen is. Amint védtelenné vált az elmém, úgy éreztem magam, mintha meztelen lennék, kiszolgáltatva mindennek és mindenkinek. Ösztönösen kaptam volna a pajzsom után, hogy védjem magam, de erőt vettem magamon és nem húztam vissza. Helyette inkább Jake-re gondoltam. Ösztönösen a mellkasomhoz kaptam, olyan erővel hasított belém az üresség, amit Jake távolléte okozott. Tagjaimon hideg futkározott a tudattól, hogy estig nem fogom látni, ám mikor arra gondoltam, hogy itt lesz, mellettem fog aludni, megérinthetem, megcsókolhatom, vagy csak egyszerűen láthatom, újult remény töltötte el a szívemet és a sajgás is alábbhagyott.

Felemeltem a fejem, hogy lássam Jasper hogy halad, mire egy kerek, döbbent pillantással találtam magam szemben. Nagybátyám hitetlenkedve meredt rám, mire képzeletben megragadtam a pajzsomat és az elmém köré rántottam, hogy elfedje érzéseimet és gondolataimat.

- Mi az? – kérdezte mohón nagyapa, mikor már vagy egy perce bámultuk egymást Jasperrel, szótlanul.

- Most már biztos – válaszolta Jas, de egy percre sem fordította el a tekintetét az arcomról. – Be vagy vésődve Jake iránt – mondta nekem.

- Egészen biztos? – nyeltem egy nagyot. Ijesztő volt már a gondolat is, hogy olyasmi történt velem, ami még soha, semmilyen vámpírral sem. És mégis, valahogy meg is nyugtatott a tudat, hogy bevésődtem. Biztonságérzetet nyújtott.

- Igen – bólintott Jas határozottan, mire már nem maradt bennem kétely. Hittem neki, jobban, mint bármikor, főleg, mert a lelkem mélyén mindig is éreztem, hogy valami nagyon erős, leküzdhetetlen dolog vonz Jake-hez. Valami, ami erősebb, mint én, vagy bármi más a világon.

- Ezt nem értem – pattant fel nagyapa a székéről és járkálni kezdett a szobában, mint mindig, mikor valamin erősen gondolkodott. – Vámpír vagy, nem farkas. És a vámpírok nem vésődnek be…

- De Kendie nem hagyományos vámpír – emlékeztette Jas. – Félig ember, és ha ehhez még hozzávesszük a különleges képességét is, máris nem nevezhetjük egyszerűen vámpírnak.

- Szóval azt mondod, hogy a képessége miatt történt? – töprengett nagyapa.

- Igen – bólintott Jasper. – Véleményem szerint azzal, hogy meglátta őt Bella emlékében, a képessége lévén a lelke felismerte Jacob-ot. Más magyarázatot nem találok.

- Érdekes elmélet – hümmögött nagyapa az állát simogatva.

- Viszont sok mindent megmagyaráz – szólaltam meg merengve. – Annyi minden volt, amit nem értettem. Amit nem tudtam hová tenni. De most már minden világos.

- Összetartoztok Jacob-bal – nézett nagyapa a szemembe. Arany íriszeiben aggodalmat, elfogadást, és némi örömöt véltem felfedezni. Nem ezt szánta nekem. Nem egy úgynevezett kényszert, hanem szabad akaratot, döntést, amit magam hozhatok meg. De látva, hogy ez engem egyáltalán nem zavar, javított a hangulatán.

- Én most megkeresem Alice-t – pattant fel hirtelen Jas, és már ott sem volt. Szegénynek jó időre elég volt az érzelmekből.

Én is indulni készültem, hogy rendet rakjak a szobámban, mielőtt Jake megérkezne és még nagymaminak is segíteni szerettem volna a vacsora elkészítésében, de mikor felálltam volna, nagyapa megállított. Hideg tenyerét a vállamra rakta, visszanyomva a székbe.

- Beszélgessünk egy kicsit – mondta kedvesen és leült a mellettem lévő székre, ahol egy perce még Jas-szal bámultunk egymásra.

- Miről? – kérdeztem, bár tudtam, mi fog következni. Éppen ezért próbáltam olyan elszántan elrejteni zavaromat. Nagyapa is így érezhetett, de a rutin nála erősebbnek bizonyult, így nem kerülte a tekintetem.

- Talán válthatnánk néhány szót a tegnap estéről – mondta, mire kínomban kirobbant belőlem a nevetés.

- És veled kellene megbeszélnem?

- Csak ha szeretnéd – mosolyodott el. – Ha úgy vesszük, a nagyapád vagyok, de egyben az orvosod is, és szeretném tudni, hogy minden rendben van-e.

- A legnagyobb rendben – válaszoltam most már azért piros arccal. Így jár az, aki különlegesnek születik és nem mehet akármilyen orvoshoz. Bár nagyapa volt a legeslegjobb orvos a világon, szóval, ha megtehettem volna, akkor sem mentem volna máshoz.

- Figyelj, tudom, hogy kínos erről beszélgetned még Bellával vagy Alice-szel is, de néha könnyebb mással. Szeretném, ha tudnád, hogy itt vagyok, ha bármi kérdésed vagy problémád van – fogta meg a kezem biztatásul, mire ráemeltem az addig lesütve tartott szemeimet.

- Kösz, nagyapa – szorítottam meg a fagyos ujjakat. Nem is tudom, mi lett volna velem nélküle. Ő annyira csodálatos volt. Mindig lehetet rá számítani, bármiről is volt szó. Éppen ezért mertem neki feltenni azt a kérdést, ami azóta, hogy hazaértünk a vásárlásból, zakatolt a fejemben. – Szerinted korai volt? – hangom olyan halk volt, amennyire csak lehetett. Nem akartam, hogy mindenki hallja, amiről beszélgetünk.

Carlisle egy pillanatig tétovázott, nyilván a nagyapai óvás és az orvosi szakszerűség viaskodott benne, de mikor megszólalt, csak nagyapa volt. Az én nagyapám.

- Azt csak te tudhatod, Bogaram – mondta. – Úgy gondolod az volt?

- Nem – vágtam rá automatikusan, és biztos is voltam a válaszomban.

- Nem bántad meg? – kérdezett tovább.

- Nem – ismételtem ezúttal is határozottan.

- És ha nem lenne a bevésődésed?

- Akkor is Jake-et szeretném, és mindent megtennék azért, hogy vele lehessek – néztem egyenesen az arany íriszekbe, mire nagyapa szája széle felfelé görbült.

- Akkor minden rendben van – mondta.

- Velünk igen, de a többiek… - csóváltam meg a fejem. Fogalmam sem volt, mikor békélnek már meg Jake-kel és ezzel az egész helyzettel, ami kialakult.

Nagyapa összevonta a szemöldökét és aggodalmasan felsóhajtott.

- Nem kellett volna így beszélned apáddal – mondta, mire éreztem, hogy a feszültség végigszáguld az ereimen.

- Te is hallottad. Úgy kezelt, mint egy öt évest. Mégis mit kellett volna tennem? Ráhagyni?

Nem akartam nagyapára támadni a frusztrációm miatt, de nem tudtam megfékezni magam. Ismét dühös lettem. Még a kezem is kirántottam az övéből.

- Nem azt mondom, hogy ne állj ki magadért – emelte fel a kezét védekezően. – Csak talán nem így kellett volna közölnöd vele. Abban igaza volt, hogy nem tudod milyen ez egy apának. Megértem őt, mert én is lányomként szeretlek, tudod jól.

- De mégsem támadtál nekem – emlékeztettem. – Veled lehet normálisan beszélgetni, de apuval nem. Főleg, ha Jake-ről van szó.

- Edward mindig is forrófejű volt – mosolyodott el grimaszosan. – De nehogy azt hidd, hogy nekem könnyű. Én sem számítottam rá, hogy ilyen hamar felnősz. Még most is sokszor látlak annak a copfos kislánynak, aki a nyakamban ült és a pálmafák levelei után nyújtózkodott.

- Pedig már nem ő vagyok – jelentettem ki.

- Tudom – vágta rá. – És idővel Edward is tudni fogja, de ez a mai… olyan volt neki, mintha leöntötted volna egy vödör jéghideg vízzel.

- Nem mintha azt megérezné – fintorogtam a béna hasonlat miatt, mire nagyapa elnevette magát.

- Tudod, mire gondolok.

- Tudom – komolyodtam vissza. – És igazad is van. Elvetettem a sulykot – ismertem be.

- Igen, úgy is mondhatjuk. Mindenesetre örülnék, ha mondjuk, megpróbálnál bocsánatot kérni apádtól.

- Méghogy én? – döbbentem meg. – Ő titkolózott az életemről, ő akart elszakítani Jake-től, ő kezel úgy, mint egy gyereket és ő fenyegeti állandóan a bevésődésem életét. És ezek után még én kérjek bocsánatot tőle? Na azt lesheti! Majd ha ő bocsánatot kér tőlem, én is tőle.

Jó, talán gyerekes voltam, de abban a pillanatban úgy is gondoltam. És nem voltam hajlandó engedni az igazamból.

- Olyan makacs vagy, mint Edward és Bella együttvéve, ami elég nagy szó, mert külön-külön is nehéz velük, nemhogy együtt… - forgatta meg nagyapa a szemét, mire nem bírtam visszatartani a vigyort.

- Van még valami megbeszélnivalónk, vagy mehetek? – kérdeztem egy perccel később.

- Van még valami, amiről beszélgetni szeretnél? – kérdezett vissza. Néha komolyan olyan érzésem volt, mintha egy pszichológussal ülnék szemben.

- Nincs – vágtam rá és már pattantam is fel. Nyomtam egy cuppanós puszit nagyapa arcára, és hálásan rámosolyogtam. – Köszönöm.

- Nincs mit, Bogaram – paskolta meg az arcom. – Rám mindig számíthatsz.

- Tudom – öleltem meg sebtében, aztán már ott sem voltam.

Utam a szobámba vezetett, hogy csapjak egy alaprendet. Az utóbbi időben ugyanis nem sok időt töltöttem ott, és még a hegyekből visszahozott, frissen mosott ruháimat sem pakoltam el. Szerencsére ajnározó családtagjaimat sikerült leszoktatnom arról, hogy elpakolják helyettem, így már csakis rám várt a feladat, hogy mindennek megtaláljam a helyét a gardróbban. Néhány perc alatt végeztem is mindennel, a szobám valósággal ragyogott, így lementem a konyhába, hogy megnézzem nagymami, hol tart a vacsival.

- Mit segítsek? – kérdeztem amint beléptem. Esme épp a csirkecombokat készítette elő.

- Vedd elő a serpenyőt, Drágám – kaptam meg az első utasítást.

Nem volt nehéz megtalálni. A középső szekrény középső polcán volt.

- Mit sütünk? – kérdeztem jókedvűen.

- Hawaii kókuszos csirkét – vágta rá nagymami és már forgatta is bele a húst a tojásba és a kókuszreszelékbe.

- Mmm… fincsi… - szimatoltam a levegőbe, hogy érezzem a kókusz illatát. Mindig is imádtam. Azon kevés emberi ételek közé tartozott, amit világ életemben élvezettel tömtem magamba.

- Örülök, hogy máris van étvágyad – mosolygott rám nagymami. – Remélem Jacob-nak is ennyire ízleni fog.

- Biztos vagyok benne – kacsintottam rá. – Őt ismerve félkész állapotában is megenné.

- Van benne valami… - nevetett nagymami, majd egy perccel később komolyra váltott. – Minden rendben van, Drágám? – kérdezte.

Mély levegőt vettem. Úgy tűnt ma mindenki csak ezt tudja tőlem kérdezni… De nagymamira soha, semmilyen körülmények között sem tudtam volna haragudni. Akárcsak nagyapára. Ők voltam az életem fő bástyái.

- Ne aggódj miattam – néztem komolyan a szemébe. – Tökéletesen jól vagyok.

- Akkor jó – mosolygott rám elégedetten, és folytattuk az előkészületeket. Ezt szerettem annyira Esmé-ben. Nem kérdezősködött, inkább megvárta, míg magamtól el akarom mesélni, hogy mit érzek és mire gondolok. Annyival könnyebb volt vele, mint például anyuval, aki azután kapott el, hogy betettük a csirkét a sütőbe. Kézen fogott és a szobájukba húzott maga után, mondván, itt az ideje egy anya-lánya csevelynek.

- Ne már, anyu… - nyafogtam. A hátam közepére sem kívántam ezt a beszélgetést.

- Kicsim, az anyád vagyok – mondta. – Miért nem mondtad el nekem?

- Miért mondtam volna? – néztem rá elkínzottan. – Ez a magánügyem, nem? Csak Jake-re és rám tartozik.

- Persze, de tudod, hogy velem mindent megbeszélhetsz, ugye? – kérdezte a kezemet szorongatva, mintha kisgyerek lennék, akit először visznek óvodába… Kezdett tényleg betelni a pohár nálam.

- Tudom anyu, de ne haragudj, nem akarok erről beszélni. Még veled sem.

- Rendben – mondta, de nem tudta elrejteni előlem, hogy megbántottam, amiért nem mondtam neki, mire készülök. Ez amolyan szülői mizéria volt, akárcsak apunál, aki túlságosan féltette az ő kicsi lánykáját. Anyu meg mindenről tudni akart, lévén, hogy az anyám.

- Nézd, sajnálom – sóhajtottam fel aznap már vagy ezredjére. – Tudod, hogy nem szeretek az érzéseimről beszélni. Ez is egy ilyen dolog. De ne aggódj, jól vagyok, minden rendben van. Boldog vagyok.

- Nekem csak ez számít! – mosolygott most már legalább szívből. Néhány szóval egészen meg tudtam nyugtatni aggódó anyai természetét. – És ez a bevésődés? – kérdezte azért. – Nem zavar? Nem aggaszt?

- Nem – ráztam meg a fejem. – Egyáltalán nem zavar és miért aggódnék miatta? Hiszen végre tudom, mi van velem, miért történt minden úgy, ahogy történt.

- Nem tudom, Kicsim a helyedben mit éreznék – ráncolta össze a szemöldökét. – El sem tudom képzelni, milyen lehet ez.

- Egyáltalán nem rossz, ne aggódj – mosolyogtam rá. – Helyesnek érzem. Így kellett lennie és én örülök neki, hogy így lett.

De még mennyire, hogy örültem neki. Így már nem csak Jake-et kötötte hozzám a sors, hanem engem is ő hozzá. Így azért máris jobban tetszett a bevésődés, hogy nem csak egyoldalú.

- Hiszek neked, Édesem. És örülök, hogy így gondolod. De ha bármilyen kételyed lenne ezzel kapcsolatban, megoldjuk. Nem kell semmi olyat tenned, amit nem akarsz – aggodalmaskodott továbbra is.

- Erre nem fog sor kerülni – nevettem el magam. – Jake és köztem minden rendben van. Egyikünk sem akar a másikra rákényszeríteni semmit. És ami azt illeti, ő még nem is tud arról, hogy tényleg bevésődtem.

- Képzelem, hogy meg fog lepődni.

- Szerintem is – mosolyogtam, ahogy elképzeltem döbbent arckifejezését, miközben leesett állal bámul rám. Tipikus Jake…

Tíz perccel később, mikor már nem kellett anyut győzködnöm a boldogságomról, az erkélyemen álltam és néztem a naplementét. Az ég csodaszép volt. Rózsaszínben tündökölt a nap körül, mintha csak a bennem tomboló szerelmet akarná szimbolizálni. Mintha az érzéseim kihatással lettek volna a természetre.

Az elmúlt estén merengtem, hogy milyen jó volt Jake karjában lenni, mennyire biztonságban éreztem magam mellette és nem volt bennem egy szemernyi kétely sem, ami a kapcsolatunkat illeti.

Felderengtek előttem Kim szavai, mikor még a hegyekben voltunk. A tóparton ültünk utolsó nap. Csak mi ketten voltunk, így nyugodtan beszélgethettünk bármiről, még a legbizalmasabb témákról is. Így tértünk ki végül oda, hogyan is alakult közötte és Jared között a bevésődés.

- Megkérdeztem Jared-et azután, hogy már teljesen el tudtam fogadni az egész zavaros helyzetet – mesélte akkor Kim sugárzó arccal. Mindig ilyen volt, ha Jared közelében volt, vagy ha csak beszélhetett élete szerelméről. Úgy képzeltem, már a neve puszta említésétől a fellegekben jár.

- És mit mondott? – kíváncsiskodtam tovább. Mindent tudni akartam, ami a bevésődéssel kapcsolatos, bár akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ez mennyire érint engem is. Mindössze csak jobban meg akartam érteni Jake-t és mindazt, ami vele történik.

- Azt, hogy akkor, mikor meglátott a suliban, még nem volt szerelmes belém. Érezte, hogy fontos vagyok neki, különleges és képtelen eltávolodni tőlem, mert tudnia kell, hogy jól vagyok, boldog és nem fenyeget semmilyen veszély – mesélte Kim. – Aztán mikor megismerkedtünk, akkor kezdett belém szeretni és az egész bevésődés megváltozott benne. Továbbra is fontos volt számára, hogy minden rendben legyen velem, de már sokkal erősebben, sokkal mélyebben érzett, míg végül tényleg az univerzumának közepe lettem, hogy az ő szavait használjam – nevette el magát és el is pirult.

- És ez milyen érzés neki? – kíváncsiskodtam tovább kuncogva. Kissé élveztem, hogy ezúttal én hozhatom zavarba barátnőmet és nem fordítva.

- Azt mondja, mikor vele vagyok, akkor legyőzhetetlennek érzi magát és egésznek – válaszolta Kim. – De mikor nem lehet velem, akkor pedig, mintha hiányozna a szíve. Érzi, hogy dobog, de nem érzi, hogy ott van. Csak a hiányát, ami kínozza őt és csak az ad némi enyhülést, ha arra gondol, nemsokára újra találkozunk.

Emlékszem, szavaitól görcsbe rándult a gyomrom. Már elképzelni is rémes volt, hogy Jake ilyesmiken megy keresztül miattam. Még a lelkemet is fájdalom járta át, olyannyira nem akartam neki rosszat. Boldoggá akartam tenni, mióta csak az eszemet tudtam, erre kiderült, hogy én okozom neki a legnagyobb szenvedést, nap, mint nap…

Így utólag visszagondolva, már nem éreztem magam bűnösnek emiatt. Hiszen tudtam milyen a bevésődés, milyen érzéseket rejt magában. Én is ugyanazt éreztem, mint ő, ami kiegyenlített minket és a szerelmünket.

Miközben ott álltam a korlátra támaszkodva, és bámultam a lenyugvó napot, valamint az Olympic-félsziget ködbe veszett hegyeit, ritmikus dobogás kúszott be a tudatomba. Négy egyre közelebb érő széles tappancs hangja volt ez, mitől a szívem vad vágtába kezdett. Felegyenesedtem, és az erdőt pásztáztam, de még vámpír látással sem láttam hol van, egészen addig, míg meg nem állt a fák takarásában. Akkor már pontosan tudtam hol van, ahogy azt is láttam fentről, hogy magára kapja a levágott szárú farmerét, majd elindul a ház felé. Azt a pillanatot választottam, mikor kilépett a fák közül. Olyan kecsesen, amire csak egy vámpír képes, átlendültem a korláton. Hallottam, hogy szerelmem ijedten a nevemet kiáltja, miközben a zuhanás okozta szél az arcomba csapott, majd amint lábam a talajhoz ért, szemben találtam magam halálra rémült kedvesemmel.

- Mi a fenét művelsz? – kiáltott rám, és már tapogatott is körbe, törött csontok és sérülések után kutatva, amit persze nem talált.

- Nincs semmi bajom – nevettem rá. Amint erről megbizonyosodott, a karjába kapott és magához szorított.

- Soha többé ne tedd ezt velem! – nézett a szemembe határozottan. – Majdnem infarktust kaptam, mikor láttam, hogy leugrasz.

- De hát akkor sem lenne bajom, ha kétszer vagy háromszor, sőt, ötször ilyen magasról ugranék le – nevettem továbbra is.

- Az engem nem érdekel! – vágta rá. – Vigyáznod kell magadra!

- Igenis, értettem! – szalutáltam játékosan, mire megforgatta a szemét és elfojtott egy vigyort.

- Egyszer még az őrületbe kergetsz, hidd el nekem – csóválta a fejét, majd lágyan a számra simította csodálatos ajkait és érzékien csókolni kezdett.

A sajgás a mellkasomban azon nyomban semmivé foszlott, hogy helyét átvegye a tömény mennyország. Rózsaszínben láttam a világot, mint korábban az eget, még akkor is mikor ajkaink elváltak egymástól.

- Hiányoztál! – doromboltam, akár egy kiscica és még jobban Jake-hez simultam. A legkevésbé sem érdekelt, hogy a ház előtti nyílt terülten állunk.

- Te is nekem! – sóhajtotta a fülembe, mire libabőrös lett a karom és egész testem megrázkódott.

- Sétáljunk egyet – léptem el tőle a kezéért nyúlva. Jó tíz percig gyalogoltunk semmiségekről beszélgetve, miközben a zöld vadonba gázoltunk, majd mikor már elég távol voltunk, hogy ne halljanak minket a többiek – én sem hallottam már őket –, ismét csókolózni kezdtünk. Így azért mégiscsak jobb volt. Kíváncsi nézelődőktől mentesen, átadva magunkat a vágyainknak. Egész nap másra sem tudtam gondolni, minthogy ilyen közel legyünk egymáshoz, hogy érezhessem a teste forróságát, ami engem is felmelegít. A szenvedély hevében kezeim a fenekére siklottak, mire Jake megszakította csókunkat és felnevetett.

- Lassíts, te vadmacska! – nyúlt hátra a kezeimért. – Nem hinném, hogy a legjobb helyen vagyunk ehhez – kacsintott.

- És említettem én olyasmit, hogy ez érdekel engem? – villantottam felé egy kaján vigyort.

- Alig ismerek rád – simította széles tenyerét az arcomra, hogy jobban szemügyre vehessen. Sötét szemei csillogtak a szerelemtől és a vágyakozástól.

- Pedig én még mindig én vagyok – mondtam.

- Tudom – csókolt meg ezúttal sokkal lágyabban, mint az előbb. – De mond csak, miért is jöttünk el ilyen messze? – kérdezte, miközben leült az egyik fa erős gyökerei közé, engem pedig az ölébe húzott. Hátát a széles fatörzsnek döntötte, míg karjai körém fonódtak.

- Hogy kicsit kettesben legyünk – húztam el a számat bosszúsan. – Tudod, mi van otthon…

- Történt valami azután, hogy beszéltünk telefonon? – vonta össze a szemöldökét gondterhelten.

- Semmi olyasmi, amiért aggódnod kellene – nyugtattam meg. – Csak beszélgettem Jasper-rel és nagyapával erről a vámpír-bevésődés dologról.

- És mit mondtak? – csillant fel azonnal Jake sötét szeme.

- Azt, hogy be vagyok vésődve irántad – mosolyogtam rá, mire valóban elképedt. Ahogy elképzeltem, kikerekedtek a szemei és leesett az álla. Imádtam ilyenkor… Olyan volt, mint egy kisfiú, aki először találkozik a mikulással.

- Egészen biztos? – kérdezte.

- Igen – vágtam rá még mindig mosolyogva. – Jas tud olvasni téged, vagyis az érzéseidet. Megmutattam neki, az enyémeket. Ugyanazt érezte, mint nálad.

- Ezt nem értem – csóválta meg a fejét gondterhelten, ami egyáltalán nem tetszett. Azt hittem örülni fog neki, legalább annyira, mint én.

- Úgy gondoljuk, hogy a képességem miatt van – magyaráztam. – Meg ugye félig ember is vagyok, szóval egyáltalán nem úgy működöm, mint a normális vámpírok. Jas szerint ez is közrejátszik abban, hogy mikor megláttalak anyu emlékében, a lelkem felismert téged. Pont úgy, ahogy a tiétek is felismeri a társát.

A Jake szemöldökei közötti apró ránc percről percre mélyült, ami egyáltalán nem tetszett.

- Miért nem örülsz neki? – kérdeztem rosszat sejtve.

- Minek örüljek? – kérdezett vissza, mire automatikusan elhúzódtam tőle. – Hogy az örökkévalóságig hozzám leszel kötve szabad akarat nélkül?

Szavai késként hatoltak a szívembe. Nem akartam elhinni, hogy ezt valóban ő mondta és valóban így gondolja.

- Ezek szerint én egy kolonc vagyok a nyakadon, akihez hozzákötöttek életed végéig? – szegeztem neki a kérdést elszorult torokkal.

- Dehogy! – tiltakozott azonnal. – Szeretlek téged, akár be vagyok vésődve, akár nem – mondta határozottan.

- Akkor miért baj az, hogy én is be vagyok irántad?

- Mert nincs választásod! – vágta rá.

- Neked sincs – emlékeztettem.

- De az más… - mondta. – A legjobbat akarom neked, nem azt, hogy hozzám legyél láncolva…

Képtelen szavai hallatán elnevettem magam. Akkora butaságokat mondott, mint a ház.

- Te pedig hozzám vagy láncolva és tudtommal ez téged egyáltalán nem zavar.

- Nem is zavar – bólintott egyetértően. – Ez életem legjobb része.

- Akkor miért olyan nehéz elfogadni, hogy én is így érzek? – kérdeztem most már teli szájjal vigyorogva. – Te vagy életem legnagyobb boldogsága. És ez a bevésődés csak azt mutatja mennyire egymásnak lettünk teremtve. Én örülök neki, hogy így alakult, mert már nem érzem azt, hogy csak egy kényszer miatt vagy velem. Jas szerint ugyanazt érezzük. Márpedig, ha te is annyira szeretsz engem, mint én téged… Az minden, csak nem kényszer.

- Szeretlek – nézett mélyen a szemembe. – Tudod jól.

- Tudom – hajoltam oda egy gyors csókra. – De szeretném, ha örülnél a bevésődésemnek. Ahogy én.

- Egyszerűen… - kereste a szavakat. – Olyan nehéz elhinni, hogy mindez megtörténik velünk… Nem is olyan rég, még nem is ismertelek, most meg itt vagyunk egy… dupla bevésődéssel… Nem tudom, hogy tudod ilyen könnyen venni mindezt.

- Nem veszem könnyen – ráztam meg a fejem. – Csak már beletörődtem, hogy a sorssal nem érdemes szembeszállni. Aminek meg kell történnie, az meg is fog.

- Néha olyan bölcs vagy… - merengett el egy pillanatra, de mikor hasba böktem a könyökömmel, ismét a jelenre koncentrált.

- Szeretném, ha nem rágódnál ezen az egészen, jó? Minden rendben van veled, velem, velünk – mosolyogtam rá.

- Oké – adta be a derekát, mire újabb forró csókot kapott tőlem.

- Gyere – tápászkodtam fel utána az öléből. – Szerintem már kész a vacsi.

A kaja említésére, gyomra azonnal reagált. Hangos korgással jelezte, hogy bizony, „régóta” nem evett már. Egészen pontosan két és fél órája. Farkas étvágy, szó szerint…

Kézen fogva indultunk vissza. Ujjaink szorosan egymásba voltak kulcsolva, mintha soha többé nem akarnánk elengedni egymást. És ez így is volt.

- Voltam ma Alice-szel vásárolni – szólaltam meg hirtelen, hogy kizárjam a fejemből szentimentális gondolataimat. Néha már a saját agyamra is mentem, nemhogy máséra.

- Te szegény – nevetett fel Jake. – És túlélted?

- Haha – tetettem műkacagást, pedig igazán jól szórakoztam rajta. – Vettem néhány igazán... hmm… szép holmit – villantottam rá egy kaján vigyort, mire Jake szemeiben tűz lobbant, értve a célzást.

- Remélem, tartasz egy személyre szabott divatbemutatót – mosolygott lazán.

- Ma biztos nem – vettem fel a stílusát. – Ahhoz kissé túlságosan is tele van zsúfolva a házunk szuper hallású vámpírokkal.

- Ne is mond! – borzongott meg látványosan. – Hogy fogok ma nyugodtan aludni melletted, mikor… - Hirtelen maga felé fordított és olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy majd’ ledöntött a lábamról. Kezdtem azt hinni, hogy nem volt a legjobb ötlet a nagyházban aludni, főleg, hogy Jake heves támadásától az én vérem is forrni kezdett. Kényszerítenem kellett magam, hogy el tudjak húzódni tőle, hogy valamennyire kitisztuljon a fejem.

- Ne csináld ezt velem… - sóhajtottam fel, miközben Jake tudatpusztítóan csókolgatta a nyakam.

- Mit? – suttogott a fülembe érzékien. – Ezt? – harapdált óvatosan.

- Jake… Majdnem otthon vagyunk… Abba kell ezt hagynunk – mondtam utolsó erőfeszítésemmel, amit még ki tudtam sajtolni magamból. Szerencsére Jake is észbe kapott – ki tudja mi történt volna, ha nem. Lassan felemelte a fejét és kajánul vigyorgott.

Megráztam a fejem, hogy eltüntessem a vágy ködét elmémről.

- Vigyáznod kell a gondolataidra, ne felejtsd el! – emlékeztettem, mikor végre ismét száz százalékosan tudatába kerültem a világnak. – Erről jut eszembe – haraptam be a szám szélét. – Mit szóltak a többiek ahhoz, hogy…  tudod… ittam a véredből?

- Nem tudják, nyugi – válaszolta büszkén. Még a vállait is kihúzta.

- Hogyhogy? – döbbentem meg. – Azt hittem nem tudtok eltitkolni semmit egymás elől.

- A többiek nem is – vigyorgott. – De az alpha megtarthat magának néhány titkot.

Ezúttal rajtam volt a sor, hogy leessen az állam.

- Akkor nem is tudnak a tegnap történtekről? – kérdeztem reménykedve. A nap folyamán már belenyugodtam valamennyire, hogy minden falkatag tudni fogja, sőt mi több, látni, hogy mi… De most új remény ébredt bennem, hogy talán mégsem kerül sor erre a megalázó incidensre.

- Sajnos annyit nem tudok eltitkolni előlük – nézett rám bocsánatkérően kedvesem. – Az egész gondolatolvasós dolognak az a lényege, hogy összehangoltan tudjunk dolgozni, így nincs sok esélyem titkolózni. Épp csak annyit tudok elrejteni. Úgy gondoltam nem örülnél neki, ha tudnának róla.

- Az egyszer biztos – vágtam rá hevesen.

- Sajnálom, hogy ennél többet nem tehetek.

- Ugyan – legyintettem beletörődően. – A többiek is túlélik valahogy. Mi is túl leszünk rajta. Ne is beszéljünk róla többet, rendben?

Egy pillanatig néztük egymást, aztán Jake bólintott.

- Rendben – mondta.

- Szóval… - kerestem a beszélgetésünk végét. – Ott tartottam mielőtt ilyen csúnyán letámadtál volna – nyújtottam rá a nyelvem -, hogy vásároltunk Alice-szel. Vettem ám neked is néhány dolgot.

- Mit? – kérdezte kíváncsian.

- Hát, csak amire szükséged lehet. Néhány farmert, pólót, alsót…

Szerelmem olyan hirtelen torpant meg, hogy majdnem kitépte a karom, mivel én mentem volna tovább, de a kezem az övében volt.

- Miért csináltad ezt? – kérdezte láthatóan dühösen. Na, ilyet se sűrűn láttam addig. Jake szinte sosem volt dühös rám. A bevésődése voltam, azt tettem, amit csak akartam, ő bármit elviselt volna. Ahogy én is vele szemben. Ez már csak így volt nálunk.

- Micsodát? – értetlenkedtem.

- Kendra – ejtette ki a nevem keményen, amitől csak még jobban elkerekedett a szemem. Legalább ezer éve nem hívott a teljes nevemen. Mindig becézett valahogy, azzal is kedveskedve. De most szó sem volt ilyesmiről. – Talán nem vagyok olyan gazdag, mint a családod, de engem nem kell eltartani!

Szavaitól úgy meglepődtem, mint talán még soha. Ekkora képtelenséget sem hallottam addig, az is biztos.

- Miről beszélsz? – kérdeztem. - Én nem akarlak eltartani. Tudom, hogy nincs rá szükséged.

- Akkor miért vettél nekem egy komplett szekrényre való göncöt? Mert annyit vettél, fogadjunk.

- Igen, vettem néhányat, mert meg akartalak lepni vele, és hogy itt is legyenek ruháid, ugyanis biztos voltam benne, hogy most sem fogsz magaddal hozni semmit, mivel őrjáratból jössz. Akkora tragédia, hogy előrelátó vagyok? – kérdeztem megbántva.

- Az nem – vágta rá. – De nem akarom, hogy ebből rendszer legyen. Felnőtt ember vagyok, aki képes eltartani magát.

És akkor végre leesett a tantusz, és szívem szerint a legközelebbi fába veregettem volna a fejem, amiért olyan meggondolatlan voltam. Jake-nek nem a gondoskodással volt a problémája, hanem a kisebbségi komplexussal. Mikor előző este náluk jártam, már akkor észrevettem rajta, hogy zavarja az anyagi különbségünk, de eszembe sem jutott, hogy ezzel a tettemmel ezt még inkább felszínre hozom benne.

- Nem akartalak megbántani – mondtam egyenesen a szemébe. – Csak azt szerettem volna, hogy legyen nálam néhány holmid, szükség esetére, ugyanis úgy tervezem, hogy minden éjjelt megosztok veled ezentúl, és sajnos nem lehetünk mindig nálatok, mert a családom enyhén szólva gutaütést kapna.

Szavaim megtették a hatásukat. Jake arca lassan ellágyult és újra az én Jake-em lett, a jellegzetes mosolyával és szép ívű ajkaival, amik lecsaptak rám.

- Sajnálom – sóhajtott fel. – Nem is tudom mi ütött belém.

Én viszont annál inkább tisztában voltam vele. Előbújt a férfi önérzete, ami még a büszkeségénél is erősebbnek bizonyult, pedig az sem volt semmi.

- Nincs semmi baj – vigyorogtam. – Minden kapcsolatban vannak nézeteltérések. Ez is mutatja, mennyire átlagos pár vagyunk – kacsintottam rá még jobban oldva az előbbi feszültséget.

- Mi minden vagyunk, csak átlagos pár nem – nevetett.

- De legalább együtt vagyunk – nevettem én is. – És csak ez számít.

/Személyes megjegyzés: a fejezet megírása közben kipróbáltam az említett Hawaii kókuszos csirkét. Nem volt rossz, csak az én ízlésemnek egy kicsit édes. De ha valakinek nincs baja az ilyesmivel, annak jó étvágyat kívánok hozzá.:)/