32. fejezet - Képesség

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, melyre ismét köteles vagyok egy 18-as korhatárt írni! :P

Mindenki, csak a saját felelősségére olvassa el! :D

Másodsorban, kissé csalódott vagyok. Az előző fejezetre ugyanis alig érkezett komi. :(

Én nem vagyok híve a komihatárnak, nálam soha nem is lesz! De ez még nem azt jelenti, hogy nem örülnék néhány szónak, ha már olvastok. Szóval most szeretném, ha kicsit több lenne, mint legutóbb. 

Előre is nagyon köszönöm!

A házban kissé fagyos hangulat fogadott bennünket. Apu és anyu nem voltak otthon – anyu jobbnak látta, ha még nem eresztjük össze aput és Jacobot -, így elmentek vadászni. A többiek szokás szerint vagy a nappaliban töltötték az időt, vagy ki-ki a maga szobájában.

Alice volt az egyetlen, aki szívélyes mosollyal köszöntötte Jake-et, majd fürkésző szemekkel kezdte vizslatni.

- Mit nézel rajtam ennyire, Alice? – kérdezte zavarában Jake. Nem csodáltam, kedvenc nagynéném ugyanis olyannyira bámulta, mintha a veséjébe is be akarna látni.

- Az öltönyödön gondolkozom, ami majd az esküvőn lesz rajtad – válaszolta a száját csücsörítve, és még mindig kitartóan nézte kedvesemet. – Mivel veled nem működik a képességem, muszáj lesz látatlanban megvennem, és pontosan tudnom kell, milyen a testalkatod.

Ennek érdekében még körbe is járta szegény Jake-et, akinek ez egyáltalán nem tetszett.

- Van öltönyöm – morgolódott.

- Na ne bolondozz velem! – vágta rá Alice azonnal. – Mindenkit én öltöztetek a családban, és ha tetszik, ha nem, már te is a része vagy. Szóval fogd be, és hagyd, hogy végezzem a munkám.

Ám szerelmem nem éppen arról volt híres, hogy csak úgy hagyja magát.

- Mondták már neked, milyen idegesítő kis törpe vagy? – kérdezte félig játékosan, félig komolyan.

- Sokszor – nyújtotta rá Alice a nyelvét, aztán még egyszer utoljára körbe járta. – Egyelőre végeztünk, de ne menjetek messzire. Lehet még szükségem lesz rátok – mondta, mint aki jól végezte dolgát és visszaült Jas mellé a kanapéra, kezében egy jegyzetfüzettel, amit nem igazán tudtam hová tenni. Vámpírmemóriája volt, mindent meg tudott jegyezni…

- Miért, azt is tudni akarod hányas boxert hordok? – horkantott Jake és a kezem után nyúlt.

- Ne aggódj, azt már tudom – kacsintott Alice felém, mire fülig pirultam. Jake kérdő tekintete láttán pedig csak még inkább zavarba jöttem.

- Alice-szel vásároltam ma – emlékeztettem, mire Jake megforgatta a szemét, Alice pedig hangosan kacagni kezdett. – Gyere – húztam a lépcső felé, hogy felmenjünk végre.

Az ágyamon szerencsére már nem volt egy halom cucc, mindent a helyére tettem. Egyenesen a gardróbomba mentünk, ahol egy egész fiók és három polc csak Jake ruháit tartalmazta. Mikor rendet raktam, akkor ürítettem ki számára azokat, hogy legyen hely a holmijainak.

Láttam kedvesemen, hogy nem tetszik neki, hogy ennyi mindent vettem, de ezúttal nem tette szóvá. Elég volt az erdőbeli nézeteltérésünk…

- És hol vannak azok, amiket magadnak vettél? – kérdezte inkább kaján vigyorral az arcán.

- Vacsi után, talán megmutatok belőle néhányat – kacsintottam, majd gyors puszit nyomtam a szájára. – Tudod hol a fürdőszoba – mondtam, majd indultam volna, de elkapta a derekam és visszarántott magához.

- Nem csatlakozol? – kérdezte szinte már a számba suttogva a szavakat, míg széles tenyere a nyakamra siklott, kedvesen cirógatva az érzékeny területet.

- Jake – sóhajtottam. – Ne csináld ezt már megint.

Hihetetlen mennyire nem tudta visszafogni magát. El sem tudtam képzelni, mi lesz még itt az éjjel.

- Nem csinálok semmi rosszat – kuncogott továbbra is simogatva.

- Ezt már megbeszéltük, emlékszel? – próbálkoztam tovább, ugyanis, mikor a karjában tartott, nem volt erőm elhúzódni tőle.

- Nem igazán – csókolt újra.

- De-de – tettem a kezem a mellkasára. Éreztem megfeszülő izmait a tenyerem alatt.

- Jól van – adta be végül a derekát és tett egy lépést hátrafelé.

- Menj tusolni, addig én megnézem nagymamit, hogy áll a vacsoránkkal.

Mikor végre sikerült elhagynom a szobámat - széles vigyorral az arcomon -, lesiettem a földszintre, ahol nagymami éppen akkor tálalt. Besegítettem neki, közben hallottam fentről a vízcsobogást. Nem tartott túl sokáig, néhány perccel később Jake is csatlakozott hozzánk. Az egyik vadonatúj fekete pólót viselte és hozzá az egyik farmert. Szó se róla, tökéletesen állt rajta. Abszolút eltaláltam a méretét.

- Szia Jacob – mosolygott rá nagymami. – Milyen jól áll neked ez a nadrág – dicsérte meg, mire még büszkébb lettem magamra és a választásomra.

- Köszönöm - bólintott kedvesem. Nem igazán tudta még, hogyan viselkedjen Esmével. Normál esetben egy nagymama öreg, hajlott hátú, ősz hajú nénike lett volna, nem egy csodaszép, fiatal nő, aki külsőre csak néhány évvel idősebb nálunk.

A vacsora isteni volt, mint mindig minden, amit nagymami készített. Ahhoz képest, hogy nem ugyanúgy érezte az ízeket, mint az emberek – vagy félvámpírok és vérfarkasok – attól még mindig pontosan eltalálta a fűszerezést meg minden mást, amit csak kellett.

- Olyan szépek vagytok együtt – szólalt meg hirtelen vagy egy perc elteltével. Esküszöm, ha képes lett volna rá, menten elsírja magát.

Egymásra mosolyogtunk Jake-kel. Mi is úgy gondoltuk. Tökéletesen összeillettünk, minden azt mutatta.

Mikor végeztünk az evéssel – kivételesen most még én is többet ettem, mint szoktam – kiültünk a hátsó kertbe. Kényelmesen elhelyezkedtünk a hintaágyban és hallgattuk a madarak vidám csicsergését.

- Embry hogy van? – jutott eszembe hirtelen. Mióta hazaértünk, nem is nagyon beszéltem vele, amiért egy kicsit szégyelltem magam. Mégis csak az én… betegem lett volna. Vagy valami olyasmi.

- Jól van – válaszolta Jake. – Nincs semmi baj a lábával, hála neked.

- Örülök – mosolyogtam fel rá. – Történt valami érdekes ma az őrjárat alatt? – érdeklődtem. Mindent tudni szerettem volna.

- Semmi különös – sóhajtott fel Jake gondterhelten, ami nem kerülte el a figyelmemet.

- Mi a baj? – kérdeztem, és feljebb ültem, hogy a szemébe tudjak nézni.

- Volt ma egy kis összetűzés Leah és Paul között – mondta, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem semmiségről van szó.

- Nem akarod elmesélni? – fűztem össze ujjainkat.

- Nem akarlak terhelni vele – mosolygott rám. – Tényleg nem volt fontos.

- Nem terhelsz vele, és még ha nem is fontos, szeretném tudni, mi nyomja a szívedet. Hátha tudok segíteni – győzködtem.

- Néha elámulok, amiért ilyen megértő vagy – mondta és megsimogatta az arcom.

Lágyan megcsókoltam ajkait.

- Mond el! – kértem újra.

Mély levegőt vett, mint aki erőt gyűjt, aztán belekezdett.

- Leah-nak sajátságos elképzelése van a bevésődésről, tudod – mondta, mire bólintottam. – Én pedig ma különösen… khm… nehezen elviselhető voltam a történtek miatt. – Éreztem, hogy azonnal elönti arcomat a vörösség. – És ezt Leah nagyon nehezen viselte. Jobban mondva, nem is viselte el. Ordítozott egy sort, amiért látnia kell, és a végén annyira kikelt magából, hogy majdnem nekem ugrott.

- Micsoda? – háborodtam fel. – Neked akart ugrani? De hát te vagy az alpha! Miért nem parancsoltad meg neki, hogy állítsa le magát?

- Mert én nem akarok így parancsolgatni senkinek, tudod – jött az azonnali válasz.

- Tudom, de azért azt sem kellene megvárnod, hogy átharapja a torkodat – borzongtam meg már a gondolatra is, ám valami abban a pillanatban bekúszott a tudatomba. – Álljunk csak meg! Azt mondtad Leah és Paul között volt vita. De hogy jön ide Paul, ha egyszer Leah rád volt dühös?

- Na igen, itt jön a csavar a történetben – húzta el a száját. – Paul közénk ugrott és először szép szóval próbálta jobb belátásra bírni Leah-t, majd amikor nem ment, egymásnak ugrottak.

- Összeverekedtek? – kaptam a szám elé a kezem. – Megsérült valaki?

- Nem, szerencsére nem esett komoly bajuk, bár Leah-nak megrándult a jobb válla és Paul nyaka tele van zúzódásokkal Leah harapása miatt, de túlélik. Rájuk kellett parancsolnom, különben valószínűleg még mindig verekednének – ráncolta össze a szemöldökét. Egyáltalán nem tetszett neki, hogy használnia kellett az alpha hangját.

- Nem értem Leah-t… - csóváltam meg a fejem. – Az oké, hogy pipa a Sammel történtek miatt, de ez még nem elég ok arra, hogy mindenkinek nekiugorjon. Mi lett volna, ha kárt tesz Paulban?

- Az nem olyan egyszerű – nevetett fel Jake mindenféle öröm nélkül. – Paul elég masszív és már hosszú évek óta farkas. Leah-nak szerencséje volt, hogy egyáltalán hozzá tudott érni.

- De akkor is – kötöttem az ebet továbbra is ahhoz a bizonyos karóhoz. – És Paul? Ki sem nézném belőle, hogy közétek áll, méghozzá a te oldaladon.

- Paul, már csak Paul – sóhajtott. – Ő sem örül neki, hogy látnia kell, ami közöttünk történt, de ő megérti, hogy milyen ez. Akárcsak Jared. Quil még nem látja át annyira, mivel az ő kapcsolatuk Claire-rel pusztán testvéri.

- Megérti? – néztem egy nagyot. – Pár napja még határozottan állította, hogy örökre ellenségek leszünk, most meg megérti? Ezen a fickón aztán nem lehet kiigazodni…

- Az már biztos – nevetett Jake most már jókedvűen. – De úgy néz ki, jó benyomást tettél rá, mikor elláttad Embry-t és mikor helyt álltál, míg mi a vámpírokkal harcoltunk.

- Helyt álltam? – szaladt fel a szemöldököm a homlokom közepéig.

- Aha – bólogatott Jake. – Próbálta eltitkolni előlem, de nem sikerült neki. Mikor ő is utánunk akart jönni, hogy segítsen, és te rászóltál, hogy maradjon a lányok miatt. – Bólintottam, jelezve, hogy emlékszem. – Annyira határozott voltál, mintha te magad is alpha lennél. Úgy érezte, nem tud neked ellentmondani, ahogy nekem sem, ha használom az alpha hangomat.

- Ezért hallgatott rám? – csodálkoztam.

- Igen – vágta rá Jake mosolyogva. – És ezért engedte meg, hogy a szemén keresztül végignézd a harcot. Megnyerted őt, ahogy a többieket is.

- Paul már nem utál engem? – kérdeztem inkább csak úgy önkénytelenül, de Jake azért válaszolt rá.

- Nem utál téged. Erősnek tart.

- Nahát… - fújtam ki hosszan a levegőt. – Sosem gondoltam volna… Főleg, hogy még ki is áll úgymond a kapcsolatunk mellett.

- Ha Paulnak fontos valaki, azért bármit megtenne – mondta Jake. – Az alphája vagyok, akár meg is halna értem – húzta el a száját -, de most már te is fontos vagy neki. A család tagjának tart.

- Lehet ez a nap még ennél is jobb? – kérdeztem boldogan és Jake-hez bújtam. Arcomat a nyakába temettem, így tudatomat azonnal ellepte a rózsaszín köd. Olyan szerelmesnek éreztem magam. Olyan elégedettnek. Minden a helyén volt.

O*o*o*O

Ám néhány órával később, mikor már az ágyamban feküdtünk, fenekestül fordult fel a világ körülöttünk. Ott voltunk végletekig felajzva, egy olyan házban, ahol még egy kicsit sem lehetett mélyebben venni a levegőt, mert azonnal tudtak róla.

Ahogy néztem Jake elkínzott tekintetét, ő is ugyanúgy szenvedett, mint én. Ujjaink összekulcsolódtak közöttünk, védtem a gondolatait és érzéseit a családom arra érzékeny tagjai elől. Már automatikusan működött a dolog, nem igényelt külön koncentrációt.

- Ez maga a pokol – suttogta kedvesem hirtelen olyan halkan, hogy lehetőleg csak én halljam meg, de biztos voltam benne, hogy a többiekhez is eljutott.

Hogy a további hasonlóan kínos szituációt elkerüljük, inkább Jake köré vontam a pajzsomat és megnyitottam az elméjét valamint az enyémet.

Amint Jake fejébe kerültem, vissza kellett fojtanom a feltörni készülő sóhajt, kedvesem ugyanis annyira kívánt, ami már nekem sok volt, főleg, ha az ő érzései mellé odavettem az enyémeket is. A kettős érzés hurrikánszerűen csapott le rám, ahogy rá is, hiszen ő is ugyanazt érezte, amit én. Szemei elkerekedtek a sötétben, de én tisztán láttam.

- Mi…? – kezdte volna hangosan, de mentálisan félbeszakítottam.

Ne beszélj, csak gondolj – mosolyogtam rá.

Egy pillanatig döbbenten nézett rám, aztán enyhén összehúzta a szemöldökét.

A fejemben vagy? – kérdezte hangtalanul. Szavai betöltötték az egész tudatom, mire megborzongtam.

Igen – feleltem neki továbbra is gondolatban. – Így könnyebb beszélgetni, mert senki nem hall minket.

Arca felderült és kaján vigyor jelent meg a szája szélén. – Nem is tudtam, hogy ilyesmire is képes vagy.

Sok mindenre képes vagyok – kuncogtam. – Nagyon összetett a képességem.

Remélem, tudod, hogy soha többé nem alszunk itt – mondta félig komolyan, félig játékosan. – Majd’ szétrobbanok…

Nem kellett külön mondania, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy kavarog egész belsője a vágy miatt, amit irántam érzett. Mint az olvadt láva, hömpölygött végig rajta.

Tudom – üzentem neki. – Én is őrülten kívánlak – pirultam bele az igazságba.

Ne mondj ilyeneket, mert nem állok jót magamért – üzente csillogó szemeivel és gondolatban elképzelte, amint fölém hemperedik, birtokba veszi először a számat, majd az egész testemet.

Annyira a hatása alá kerültem a képeknek, hogy szinte már érezni véltem simogató kezét a testemen. Ott volt mindenhol, ahol csak akartam: a nyakamon, mellemen, hasamon, combomon…

Nem! Nem! Nem! – kiáltottam fel gondolatban és kitéptem magam a képzelgésből. – Ne csináld ezt még egyszer! – szidtam meg Jake-et. Aznap ez már a nem is tudom, hányadik alkalom volt, hogy felizgatott, mikor tudta nagyon jól, hogy nem a legjobb helyen vagyunk ahhoz.

Bocs, elragadott a fantáziám – kuncogott kedvesem, bár belül éreztem, hogy őt is felkavarták a látottak, mert annyira szerette volna, ha a valóságban is megteheti ugyanazt.

Próbáljunk meg aludni, rendben? – kérdeztem eltökélten.

Rendben – egyezett bele Jake. – De nem ígérhetem meg, hogy sikerülni fog. Nem, amíg ilyen közel vagy hozzám és ennyire megőrülök érted.

Hazudnék, ha azt mondanám nem tetszettek a szavai, mert bizony tetszettek. Jobban is, mint abban a pillanatban szabadott volna.

Azért csak próbálkozz – kacsintottam rá gyorsan, aztán már meg is szakítottam közöttünk a mentális kapcsolatot és lehunytam a szemem.

Még sokáig éreztem az arcomon a tekintetét, de végül csak elnyomott az álmon, ahogy kedvesemet is. Másnap reggel kipihenten ébredtem fel, Jake karjai között. Azt hihetné az ember, hogy alvás közben elsodródtunk egymástól, de épp ellenkezőleg történt, még közelebb kerültünk. Mellkasa a hátamhoz simult, karja pedig átölelt, miközben a tarkómba szuszogott.

Ennél csodálatosabb reggelt el sem tudtam képzelni. Vagy talán mégis… Sokat segített volna, ha nem hallom családtagjaim beszélgetését a földszintről.

Elfojtottam a nyűgös dörmögést, ami kikívánkozott volna belőlem, és helyette óvatosan kimásztam az ágyból. Halaszthatatlan folyóügyeim ugyanis nem tűrtek további halasztást. Mire visszaértem, Jake már ébren volt. Résnyire nyitott szemekkel figyelt, miközben visszamásztam mellé. Azonnal magához húzott ismét, majd köszönésként lágyan megcsókolt.

- Neked is jó reggelt – mosolyogtam rá elégedetten.

- Jól aludtál? – érdeklődött kásás hangon, a hátamat cirógatva.

- Tökéletesen.

- Akárcsak én – vágta rá, majd a felhangzó korgásra mindketten elnevettük magunkat. Hihetetlen volt, hogy Jake állandóan éhes, főleg annak függvényében, hogy mennyit evett. Persze az átváltozás rengeteget kivett belőle, amit a szervezetének pótolnia kellett, de akkor is.

Nem húztuk sokáig az időt, bár jó lett volna még heverészni egy kicsit az ágyban. Felkaptam a köntösömet, Jake pedig egy rövidnadrágot és az előző napi pólóját, aztán már mentünk is a konyha felé.

A nappaliba érve, meglepetésként ért, hogy a szüleimet látom. Azt hittem, estig haza sem érnek, hiszen hajlamosak voltak eltűnni egy-két napra, hogy kettesben lehessenek – náluk még nem csengett le a kezdeti tűz, ami anyu átváltozásával került a kapcsolatukba.

Kezem, mint mindig, most is Jake kezében volt, így automatikusan védtem a gondolatait aputól. Nem szándékosan, de óvatlanul mégis csak eszébe juthatott volna olyasmi, aminek apu nem biztos, hogy örült volna, így próbáltam megtenni mindent, hogy fenntartsam az amúgy is instabil békét.

- Jó reggelt! – mosolygott ránk nagymami. – Kész a reggelitek, ott van a pulton.

- Köszönjük – hálálkodtam. – De nem kellett volna fáradnod vele.

- Ugyan – legyintett. – Tudod, hogy nem fáradtság.

- Kendie – termett mellettem Alice szinte a semmiből. – Ma szükségem lesz rád – csacsogta. – Meg kell vennünk Jacob öltönyét, meg el kell mennünk a virágoshoz is, meg a cukrászdába, mert volt valami kavarodás és aztán ott van még a…

- Jó – vágtam közbe gyorsan. – Ne sorold tovább! Elég lesz végigjárni ezeket a helyeket, nem akarom tudni, hogy még hová kell mennünk.

- Jól fogunk mulatni, majd meglátod – kacsintott rám.

- Én is attól félek – húztam el a számat.

- Én is veletek megyek, ne aggódj – simogatta meg anyu az arcomat, mint egy kisbabának, mikor elment mellettünk. – Ketten csak le tudjuk szerelni Alice-t, ha túlzásba esne.

- Ne is álmodjatok róla – vágott vissza kedvenc nagynéném vidáman. – Ha egy hadsereg lenne mögöttetek, akkor sem tehetnétek semmit ellenem. Ennek az esküvőnek tökéletesnek kell lennie!

- Imádnivaló kis buzgómócsing vagy – mondta Jake és szabad karjával magához húzta Alice-t, aki úgy nézett ki mellette, mint egy kis kobold. Szinte teljesen eltörpült Jake közel két méteres magasságához képest.

A baráti mozdulattól meg kellett volna lepődnöm, mégsem tettem. Alice volt az első a családból – leszámítva anyut -, aki tökéletesen megbékélt kedvesemmel, így nem is volt kérdéses, hogy idővel tényleg nagyon jóban lesznek.

- Köszi – nyújtotta rá a nyelvét Alice, majd az asztal felé kezdett taszigálni minket. – Menjetek már, nem érünk rá egész nap! Gyors reggeli, bár nem értem hogy tudjátok megenni azt a sok…

- Én meg nem értem – vágott közbe Jake –, hogy tudsz kiüríteni egy szarvast, mintha csak valami borospalack lenne.

- Ott a pont – kacagott Alice, mikor már az asztal mellett ültünk.

A reggeli valóban gyors ütemben telt, ahogy az egész további napunk. Miután elváltunk Jake-kel, akinek dolgoznia kellett Rachel-nél, Alice elcipelt magával Port Angeles-be és csak késő délután értünk haza. Addig bejáratta velünk a létező összes férfiruha boltot és szabót, a legelegánsabb és persze legdrágább márkák között válogattunk, míg végül kiválasztottam egy fekete Armani öltönyt – mi mást – amire még Alice is azt mondta, jó ízlésem van. Ezt azért már vehettem bóknak is.

Mikor végre hazaértünk, rohanhattam készülődni, estére ugyanis randim volt. Megbeszéltük Jake-kel, hogy náluk vacsorázunk, hogy még jobban megismerjem Billy-t, aztán ott is alszom nála. Nem volt a legjobb megoldás, hiszen ismét nem lehettünk kettesben, de azért lényegesebben egyszerűbb volt a helyzet Billy-vel, akinek nem volt szuper hallása.

Nem öltöztem túl magam: egy új, lila felsőt vettem fel, amit aznap tukmált rám Alice és egy farmerszoknyát, amit magamtól vettem meg, mert első ránézésre megtetszett. A combom közepéig ért, így nem éreztem túl kihívónak.

- Elviheted a kocsimat – dobta felém Alice a kulcsokat, mikor leszaladtam a lépcsőn. Épp azon voltam, hogy valakitől elkérjem valamelyik kocsit – nekem még nem volt sajátom, mert sosem mentem sehová egyedül. A mindent tudó Alice persze ezt is látta, és megelőzött.

- Köszi – mosolyogtam rá és már mentem volna, mikor apu megállított. Hűvös ujjai a karomra fonódtak, mire azonnal megtorpantam. Már szinte vártam, hogy azt mondja, maradjak a fenekemen, és nem mehetek sehová, ám helyette mélyen a szemembe nézett.

- Ha bármi baj van, egy szavadba kerül és nincs az a határ, ami visszatarthatna! – mondta.

Nyeltem egy nagyot már a gondolatra is, micsoda vérontás lenne, ha a falka és a családom egymásnak esnének, de gyorsan ki is utasítottam a fejemből.

- Tudom apu – válaszoltam. – De nem lesz semmi baj. Biztonságban vagyok La Push-ban.

Vár egy percet és csak azután válaszolt, mintha erőt gyűjtött volna, hogy ki tudja mondani.

- Tudom. De azért csak telefonálj, ha kellünk.

- Rendben – mosolyogtam rá szívből.

Mindig is szerettem aput, mert jófej volt, és tudtam, számíthatok rá. Különleges kapcsolat volt közöttünk, már a születésem előtt is, mert volt olyan, mikor el tudott kapni tőlem néhány gondolatot még anyu pocakjában, és a születésem után is az első emlékem ő volt, amint csillogó sötétarany szemekkel, végtelen szeretettel néz rám, és nem bír betelni a látványommal. Később, mikor már ura voltam a képességemnek, részletesen megnéztem minden emlékét, ami velem volt kapcsolatos és éreztem mennyire szeret, és hogy milyen fontos vagyok a számára. Talán még anyunál is fontosabb egy hajszálnyival.

Azért is haragudtam meg rá, mikor életem legfontosabb szakaszában úgy éreztem, elárult engem, elfordult tőlem és nem törődik velem, a boldogságommal. Persze ez nem volt igaz. Most már tudtam, ahogy azt is be kellett ismernem, hogy sokszor érzéketlen voltam vele szemben, és önzőn viselkedtem. Nagyapának végül mégiscsak igaza lett – gondoltam magamban, mikor hirtelen átöleltem aput, mint oly sokszor a múltban. Egy pillanatra ismét gyerek voltam, akit az apukája tart a karjában. Még a szemem is könnybe lábadt, de sikerült kipislognom, hogy ne vegye észre.

- Szeretlek apu – sóhajtottam. – És sajnálom, hogy olyan csúnyán beszéltem veled.

- Én is szeretlek téged, Kicsikém – simogatta az arcom. Arany íriszei egyszerre tűntek szomorúnak és boldognak. – Én is sajnálom, hogy olyan fafejű voltam.

- Fátylat rá – mosolyogtam, amit viszonzott.

- Tiszta lap? – kérdezte reménykedve.

- Tiszta lap – kacsintottam beleegyezésül. – De most mennem kell. Jake már biztosan vár – tettem hozzá, hogy lássam, hogyan reagál kedvesem említésére, de szerencsére nem öntötte el a düh, mindössze csak grimaszosan elfintorodott.

- Had várjon – mondta. – Legalább nem bízza el magát!

- Milyen igaz – nevettem rá, de azért elindultam a garázs felé. – Holnap találkozunk apu!

- Rendben – sóhajtott fel beletörődően, de semmit sem tett, hogy megállítson.

Intettem még a többieknek is, akik a nappaliban voltak, aztán már be is pattantam a sárga Porsche-ba, amit Alice aputól kapott még pár éve. Vezetni szerencsére egy-kettőre meg tanultam, miután eljöttünk Esme szigetéről, és Jas-tól persze hamisított jogsit is kaptam, hogy tudjam magam igazolni.

Az út – tekintve, hogy nem száguldottam annyira, mint Jake szokott -, körülbelül tíz percbe került. Elsőre megtaláltam a Black-házhoz vezető utat, hiszen vámpír memóriával már akkor megjegyeztem, mikor két napja először ott jártam Jake-kel. A ház előtt csak egy autó parkolt – Billyé. Jake Toyotájának se híre, se hamva nem volt. Egy pillanatra elgondolkoztam rajta, hogy talán rosszul emlékszem és máskorra beszéltük meg, későbbre, de biztos voltam benne, hogy nyolc óráról volt szó, amennyit a műszerfal órája is mutatott. Tehát időben érkeztem.

Biztos dolga akadt – gondolkoztam. – El kellett szaladnia valahová és elfelejtett szólni…

Nem volt mit tenni, leparkoltam a fekete Ford mellett, majd kezemben a nagymami által készített desszerttel, kiszálltam a kocsiból és az ajtó felé indultam. Fülemet azonnal megcsapta a füttyszó, ami Billy-hez tartozott, de ennél több zaj nem szűrődött ki a házból. Jake valóban nem volt otthon.

Megálltam a bejárat előtt és mély levegőt vettem, majd bekopogtam. A fütyörészés azonnal abbamaradt, ami rosszat sejtetett, aztán meghallottam a kerekesszék jellegzetes hangját. Egy pillanat múlva kitárult előttem az ajtó és ott találtam magam, életemben először, kettesben Billy Black-kel.

- Jó estét, uram – köszöntem illendően és elmosolyodtam, leplezve mennyire zavarban vagyok.

- Kendra – biccentett a fejével, majd kicsit hátrébb gurult. – Gyere csak be! – invitált kedvesen, amin egy kissé azért meglepődtem.

- Köszönöm szépen – feleltem és lassan beléptem a kicsi konyhába, majd becsuktam magam mögött az ajtót.

Rövid életemben először klausztrofóbiás érzés kerített hatalmába. Úgy éreztem, össze vagyok zárva Billy-vel egy icike-picike helyen, ahonnan nem tudok hová menekülni.

- Jacob? – kérdeztem önkénytelenül, reménykedve, hogy hamarosan megérkezik.

- Az a fiú folyton szalad – csóválta a fejét rosszallóan Billy, majd az egyik székre mutatott. – Ülj csak le nyugodtan – mondta, mire gyorsan helyet foglaltam. – Rachel felhívta, hogy azonnal szüksége van rá valamiben és már ment is. Komolyan mondom, egyszer menet közben fog összeesni a fáradtságtól, de hiába beszélek neki.

- Akárcsak én – vágtam rá, mire Billy rám emelte sötét tekintetét. Elpirultam vesébe látó szemei miatt, de azért folytattam. – Én is mindig mondom neki, hogy nem pihen eleget, de nem hallgat rám sem.

- Pedig reméltem, hogy te talán majd tudsz hatni rá.

- Mindig azt mondja, hogy egy alpha sosem lehet önző, ha a falkájáról és az emberekről van szó – mondtam tovább.

- Igen, nekem is ezzel szokott jönni – csóválta továbbra is a fejét.

Ezután csend állt be közöttünk, amit úgy tűnt egyikünk sem tud megszakítani. Annyira abszurd volt a helyzet, hogy az agyam teljesen leblokkolt. Mégis mit mondhattam volna Billy Black-nek? Talán az időjárást kellett volna felhoznom, vagy az új adótörvényt, hogy valamennyire semleges témánál maradhassunk, amíg Jake haza nem ér, de mielőtt még módomban állt volna megpróbálkozni valamelyikkel, Billy megszólalt.

- Mi van a dobozban? – bökött állával az öleben tartott műanyag tárló felé.

- Jaj, teljesen kiment a fejemből – kiáltottam fel hirtelen. – A nagymamám… vagyis Esme sütötte és mondta, hogy előtte tegyük be a hűtőbe, mert hidegen sokkal finomabb.

- Nagymamád… - ismételte meg szinte magában Billy, de nem tette szóvá ellenérzéseit, hanem átvette tőlem és a hűtőszekrény felé gurult vele. Szívem szerint megkérdeztem volna tőle, hogy segítsek-e neki valamiben, de úgy gondoltam azzal megsérteném az önérzetét, így inkább csendben maradtam.

Amint becsukódott a hűtőszekrény ajtaja, meghallottam az ismerős hangot a közelből.

- Jake mindjárt itt lesz – csúszott ki a számon, mire Billy felvonta vastag szemöldökét és kérdőn nézett rám. – Most fordult be a sarkon. Hallom a Toyota hangját.

- Khm… - köszörülte meg a torkát, mielőtt válaszolt volna. – Érdekes lehet ilyen… érzékszervekkel élni.

Elképzeltem milyen jelzők kavaroghatnak a fejében, és örültem neki, hogy csak ennyit mondott. Nem szerettem volna semmiféle mutáns, torzszülött és ehhez hasonló „kedvességeket” hallani.

- Igen, az – vágtam rá, majd felpattantam a székről és az ajtóhoz siettem. Lehet, neveletlenség volt ez a részemről, de nem bírtam volna nyugodtan kivárni, míg bejön. Azonnal látnom kellett, hiszen hosszú órákon keresztül nélkülöztem.

Épp akkor parkolt le a Porsche mellett, mikor kiléptem a kis teraszra, és mire kinyitotta az ajtót, én már ott is voltam, hogy a nyakába vethessem magam. Szenvedélyes csókban forrtunk össze.

- Micsoda fogadtatás – nevetett rám, mikor ajkaink már nem értek össze. Karját a derekamra fonta, úgy indultunk a ház felé. – Régóta vagy itt?

- Nem igazán – ráztam meg a fejem. – Talán tíz perce…

- Sajnálom, de Rach-nek szüksége volt rám – szabadkozott.

- Nincs semmi baj – mosolyogtam rá.

- Billy kedves volt? – kérdezte összehúzott szemöldökkel.

- Igen – válaszoltam őszintén, hiszen valóban az volt. Sokkal kedvesebb, mint arra számítottam volna.

- Akkor jó – fújta ki a levegőt megkönnyebbülten.

- Mi volt ilyen sürgős a nővérednek? – kérdezte Billy, amint beléptünk.

- Ne is kérdezd! – forgatta meg Jake a szemét. – Az érdekelte, hogy a jövő héten milyen beosztás szerint járőrözök, mert szüksége lesz rám az étteremben meg a hétvégi ebédet akarta megbeszélni velem. És ez persze nem ért volna rá holnapig… Á, dehogy.

- Ha vigasztal, hoztam Esme gesztenyés tekercséből – kuncogtam. Olyan vicces volt, hogy egy ilyen kis semmiségből ekkora ügyet csinált. Tipikus pasi hozzáállás…

Vacsora után – amit lezavartunk néhány perc alatt – jó éjszakát kívántunk Billy-nek, aztán bevackoltuk magunkat Jake szobájába. Alig vártuk már, hogy végre kettesben lehessünk, főleg az elmúlt éjszaka megpróbáltatásai után.

Nem is bírtuk magunkat sokáig visszafogni. Amint meghallottuk, hogy Billy lefeküdt aludni, elkapott minket a hév és gyorsan, szinte már vadul csókoltuk egymást az ágyban fekve. Jake fölém hemperedett, mint ahogy elképzelte előző este és kezei máris a felsőm alatt voltak. Cirógatták a hasamat, majd feljebb siklottak melltartóval fedett halmaimra.

Köré fontam lábaimat, amitől a szoknyám felcsúszott a derekamig. Ezt persze Jake sem hagyhatta figyelmetlenül. Széles tenyere a combomra csúszott és még feljebb tolta a fölösleges farmert.

- Tetszik ez a szoknya – suttogta az ajkaim közé. – Szeretnélek máskor is látni benne, de most inkább vegyük le.

- Vegyük le – értettem vele egyet és feljebb emeltem a csípőm, hogy könnyebben le tudja rólam húzni. Csakhogy amilyen kis cseles volt, egyúttal a bugyimtól is megszabadított.

- Így már sokkal jobb – kuncogott, és ismét fölöttem termett, tovább folytatva tudatpusztító csókjait.

Ezután hip-hop lekerültek rólunk a ruhák, így már tökéletesen meztelenül simulhatott össze a testünk. Jake bársonyos bőre őrültes hatással volt rám. Lángoltam tetőtől talpig és még többet akartam érezni belőle. Csakhogy Jake, ahelyett, hogy megadta volna azt, amire mindketten őrülten vágytunk, felemelte a fejét a nyakamból és a szemembe nézett.

- Használd a képességed – mondta, de abban a pillanatban ez aligha jutott el a tudatomig. Ezt persze észrevette ő is és folytatta. – Nyisd meg az elménket, mint tegnap este.

Összehúztam a szemöldököm és próbáltam értelmezni szavait.

- Azt akarod, hogy egymás fejében legyünk, miközben…

- Igen – bólintott cinkosan mosolyogva. – Szeretném tudni, te hogyan éled meg a szeretkezésünket.

Nyílt szavai észhez térítettek. A testem továbbra is megállás nélkül lüktetett, vágyva Jake-re, de kérésétől elbizonytalanodtam egy pillanatra. Hiszen nem kis dolgot kért tőlem, hanem olyasmit, ami soha meg sem fordult addig a fejemben. Ám ahogy elképzeltem, hogy érezhetném a gyönyört, amit ő érez, még inkább tűzbe jöttem.

- Biztos? – kérdeztem azért, hogy megbizonyosodjak róla, komolyan gondolja.

- Tegnap este óta csak erre tudok gondolni – válaszolta mohó csillogással a szemében, mire megadtam magam a kívánságának, ami engem is legalább annyira vonzott már, mint őt.

Ellöktem a pajzsom, éppen annyira, hogy Jake-et körbevegye – így sokkal könnyebb volt fenntartanom hosszútávon, mintha messzebbre lököm -, majd megnyitottam az elménket.

Egyszerre nyögtünk fel a túlzott érzelmek hatására, ahogy összeolvadtak vágyaink. Minden kétszer olyan erős volt, mint addig. A szenvedély, mely már így is átjárta a testem, szinte ízekre akart szedni, akárcsak Jake-et.

És a következő pillanatban megéreztem őt magamban, amit már önmagában is őrületes gyönyörként éltem meg, ám hogy éreztem mindez milyen érzés számára… Egyszerűen elmondhatatlan. A mennyország mennyországa tárult ki előttünk, ahová egyre gyorsuló zihálással közeledtünk, miközben Jake feje tele volt szerelemmel, amit irántam érzett. És mindez visszhangra talált bennem, mert én is ugyanúgy éreztem, ugyanaz a lángoló tűz emésztett engem is, mint őt.

Eleinte furcsának tűnt, ahogy kezem alatt éreztem a megfeszülő hátizmait, miközben ugyanezt az ő szemszögéből is megélhettem. A kis kéz, ami máskor hideg, most tűzforrónak hatott, ahogy végigsiklott a feszes izmokon, még jobban feltüzelve Jake vágyát és vele együtt az enyémet is.

Szerelmem minden mozdulatát kétszeresen éltem meg. Egyrészt ott voltam én, aki a létező összes idegszálával Jake-re volt hangolva, valamint arra, ahogy bennem mozgott, másrészről ott volt ő, aki nem tudott betelni forró, nedves testemmel.

Légzésünk még gyorsabbra kapcsolt, akárcsak együttes mozgásunk, ami új lehetőségeket nyitott meg előttünk. A végtelen gyönyör előtt, mely felé mindketten tartottunk, ujjainkat összekulcsoltuk, így is fokozva összetartozásunkat. A vágy tűzforró forgatagában aztán úgy szorítottuk egymás kezét, mintha az lenne az utolsó kapaszkodónk a valósághoz, és minden kétséget kizáróan ez így is volt.

Nem elég, hogy az én testem remegett és zsibbadt a kéj csúcspontjának közeledtétől, ugyanolyan intenzitással érzékeltem a Jake gerincénél jelentkező bizsergést, ahogy az egyre gyorsabban emelkedő – süllyedő mellkasát és az őrült iramban dobogó szívét is. Majd egy fél pillanattal később, izmai megfeszültek és duplán elöntött bennünket a forróság, Jake élvezetétől.

Abban a pillanatban az én hátam ívbe feszült és be kellett harapnom a szám szélét, ha nem akartam felébreszteni Billy-t, szívem szerint ugyanis sikoltottam volna a heves rohamtól, ami görcsbe rántotta a testem és elakasztotta a lélegzetemet.

A gyönyör egyszerre csapott le ránk. Kirobbant a testünkből, megduplázódva egymásba olvadt elménk hatására és a valaha volt legnagyobb boldogság kerített hatalmába mindkettőnket.

Még percek múlva is remegett minden tagunk, visszatükrözve egymás érzéseit. Jake még mindig fölöttem volt, karom-lábam köré tekeredve és elméink is még mindig nyitott könyvként hevertek előttünk.

Te vagy… a legjobb dolog az életemben – talált telibe a kissé még kótyagos gondolat. – Sejtettem, hogy jó lesz ez a dolog közöttünk, de hogy ennyire…

Álmodban sem gondoltad volna? – kuncogtam fel én is szerelemmel telve.

Nem bizony – vágta rá és közben felidézte magában az elmúlt percek történéseit, amit persze mindketten ugyanúgy átéltünk, és hiába kaptunk az előbb enyhülést, a vágy ismét táncba akart hívni minket. Érzékeltem, amint Jake férfiassága ismételten életre kel bennem, tökéletesen kitöltve, mire az én testem is reagált és újult erővel kezdett észvesztő lüktetésbe.

Sosem éreztem magam ennyire teljesnek – emelte fel a fejét, hogy a szemembe nézhessen, miközben lassan ismét mozgásba kezdett a csípőjével.

Beleláttam a lelkébe, tudtam, hogy mennyire komolyan gondolja, hiszen olyan voltam számára, mint egy addig hiányzó testrész, aminek mindig is érezte a hiányát, de képtelen volt megszüntetni. Egészen mostanáig.

Én sem – csókoltam meg lágyan, hiszen a mostani szeretkezésünk már nem a mielőbbi kielégülésről szólt, hanem a szerelemről. Mi irányítottunk, nem pedig a vágyaink, mint korábban.

Ezentúl, mindig így akarok veled szeretkezni – simogatta meg az arcomat, majd kicsit gyorsított lassú ritmusunkon. – Nem elég, ha látom az arcodon, éreznem kell, micsoda örömet szerzek neked.

Szeretném, ha ez örökké tartana – üzentem felé ködös tekintettel. – Mindig érezni akarlak magamban.

Kérésed számomra parancs… Hercegnőm – villantott rám egy kaján vigyort és ismét birtokba vette a testem, amit szíves örömest adtam neki.

Az övé voltam, testem-lelkem, mindenem. És azt akartam, hogy örökké tartson. Hálát adtam a képességemért és a bevésődéseinkért, hogy egymásra találtunk és megajándékozhattuk egymást a legteljesebb szerelemmel, amit az egyszerű halandók el sem tudnak képzelni.