33. fejezet - Szélcsend

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, ami bevallom nem lett túl hosszú, de nem is az volt a célom vele. Átvezető fejezet az elkövetkező izgalmak előtt, de azért remélem ez is elnyeri a tetszéseteket! :)

Ismételten köteles vagyok 18-as korhatárt kiírni!:P

Várom a komikat.:)

Mikor viharos szeretkezésünk másnapján arra ébredtem, hogy Jake finoman puszilgatja meztelen vállamat, miközben kezei lágyan cirógatnak, rádöbbentem: életemben először, valóban úgy érezem, hogy minden tökéletes körülöttem. Nincs semmi, ami aggodalommal töltene el, nem kell titkolóznom a szeretteim előtt… Ez az érzés földöntúli volt. Talán, azóta vártam rá, mióta az eszemet tudtam, ha nem korábban.

Mosolyogva nyitottam ki a szemem és fordultam kedvesem felé, aki csillogó, szerelmes tekintettel nézett rám és már hajolt is közelebb, hogy lágyan megcsókoljon.

- Mennyi az idő? – sóhajtottam fel, mikor vége lett.

- Senkit sem érdekel, hogy mennyi az idő – kuncogott Jake és már fölöttem is termett. Széles tenyerei a combomra csúsztak, arra késztetve, hogy öleljem körbe a derekát, amit én készségesen meg is tettem. Ettől duzzadó férfiassága épp a legjobb helyen ért hozzám, mire mély sóhajjal reagáltam.

- Alice vár rám… - próbálkoztam, de esélyem sem volt. Jake csak akkor engedett volna ki a „karmai” közül, ha valóban tiltakoztam volna. Akkor persze zokszó vagy bármilyen habozás nélkül visszavonulót fújt volna, ám, mivel arcomra kiült a vágy pírja, úgy csinált, mint aki meg sem hallotta szavaimat.

Nyakamra hajolt, óvatosan fogai közé vette bőrömet, majd nyelvével végigszántott az érzékeny területen. Ezzel ismét elvette az eszemet, és tudtam, hogy már nincs vissza út. Ujjaim a hajába túrtak, miközben másik kezemmel a derekánál fogva szorítottam magamhoz, hogy minél jobban hozzám simuljon. Sosem volt elég belőle…

- Engedj be a fejedbe – suttogta a fülembe, mire egész testem megborzongott. Élénken élt az emlékezetemben milyen is volt úgy szeretkezni, hogy átéreztük egymás testének minden rezdülését, mintha csak a sajátunk lett volna… - Újra érezni szeretnélek…

Ennyit bármiféle ellenállásról, ami csak megfordulhatott volna a fejemben. Szavai legalább annyira felizgattak, mintha hosszan, érzékien simogatott volna órákon keresztül. Nem akartam várni, nem is tudtam volna. Kellett nekem, méghozzá azonnal!

Már rutinszerűen löktem el a pajzsom és nyitottam meg az elménket. Ugyanazt találtam, mint előző este: vörösen izzó vágyat, szerelmes gondolatokat és sürgetést, ami nem tűrt halasztást.

Amint egy gondolat megfogalmazódott a fejemben – amit ugye Jake úgy olvasott, akár egy nyitott könyvet -, már fel is emelt az ágyról, hogy helyet cserélhessünk. Fél pillanattal később ott találtam magam Jake fölött, teljesen meztelenül, szétvetett lábakkal a csípőjén ülve. Ösztönös reakcióként és a helyzet újszerűsége miatt, el akartam takarni magam a fürkésző sötét tekintet elől, de mégsem tettem. Ennek legfőbb oka, hogy mire én a mellem elé tettem volna a kezem, Jake megelőzött. Forró tenyerei beterítették mindkét feszülő halmomat és finom masszírozásba kezdtek. Önkénytelenül felnyögtem az intenzív ingertől és hátrafeszítettem a hátam, még jobban kezeibe nyomva magam.

Fantasztikus vagy… - hallottam meg Jake kásás gondolatát. – Nem bírok betelni veled. Látnom kell, hogy így szeretkezünk.

Igen… – válaszoltam már félig kábultan a gyönyörtől, ami pillanatról pillanatra egyre jobban gyűlt a testemben. Feljebb emelkedtem, ujjaimat ráfontam kemény hímtagjára, végigsimítottam rajta néhányszor, majd lejjebb engedtem magam, egybeolvasztva a testünket.

Önbizalmat keresve kezdtem el mozogni fölötte. Felemelkedtem, majd vissza le, s közben Jake szemeivel láttam saját vonagló testemet, ahogy egyre feljebb és feljebb jut az érzékek birodalmában.

Kívánatosnak, sőt észbontónak látott, olyasvalakinek, aki bármikor, bárhol képes volt lángra lobbantani a vágyát, és bármennyit kapott már belőlem, nem volt elég számára. Szerette volna, ha örökké így maradunk. És mi tagadás, én is azt szerettem volna. Közös elmével, egybeolvadó testtel, valóban egyek voltunk.

O*o*o*O

Egy órával később, frissen zuhanyozva és átöltözve – teljesítettem Jake kívánságát és néhány holmimat besuvasztottam a szekrényébe -, már a kis konyhában álltunk, a hűtőszekrény előtt valami harapnivaló után kutatva.

Épp előrehajoltam, hogy kivegyem a paradicsomokat az alsó polcról, mikor egy birtokló kéz megfogta a fenekemet.

- Hm… - dünnyögött Jake mögöttem elégedetten. – Mondták már neked, hogy istenien festesz innen hátulról nézve?

- Jake… - kuncogtam fel bolondozásán, de persze eszem ágában sem volt elhúzódni tőle. Felegyenesedtem, hogy kihalásszam a narancslevet is az ajtón lévő tartóból, ugyanis életemben először megkívántam a friss üdítőt.

- De most komolyan – folytatta kedvesem továbbra is ott tartva a kezét. – Ez a remekbeszabott popsi fantasztikus. És egy az egyben az enyém. Más rá sem pillanthat – suttogta a fülembe, majd közelebb húzott magához, hogy mellkasa teljesen a hátamhoz simulhasson, hogy egyéb testrészeit ne említsem…

- Khm… - hangzott fel egy erőteljes torokköszörülés a folyosó irányából, mire azonnal szétrebbentünk, mint a rajtakapott kamaszok – amik részben voltunk is, legalábbis én.

A közönség persze Billy volt, aki nem tudom, hogyan tudott a kerekesszékével hangtalanul kigurulni a szobájából, már pedig esküdni mertem volna rá, hogy egy pisszenést sem hallottam a mozgásából. De hát… ilyen a szerelem.

- Jó reggelt – mosolyogtam rá leendő apósomra fülig pirulva.

- Kendra – biccentett felém kissé kimérten, de ez az állapot nem tartott nála sokáig. Miután leültünk – bár megjegyezném, nem beszélgettünk közben túl sokat – és reggelizni kezdtük, lassan feloldódott mindenki. Biztosak voltunk benne, hogy Billy tudja, mi történt közöttünk – hiszen egyáltalán nem volt figyelmetlen ember -, de szerencsére egyetlen szóval sem utalt rá. Nem is helyeselte, de nem is ellenezte a dolgot. Sötét szeméből azt olvastam ki, megbízik bennünk – legalábbis a fiában – és úgy gondolja, ez a magánügyünk.

Bárcsak apu is így állt volna hozzá kezdetben! – futott át az agyamon, de gyorsan ki is űztem a fejemből, mert már nem volt értelme a múlton rágódni. És amint hazaértem, tudatosult bennem, hogy ez valóban így van.

Családom kedvesen fogadott, senkitől sem kaptam leszúró pillantást, és ami még ennél is sokkal, de sokkal jobbá tette a napomat: senki sem kezdett velem kiabálni, amiért nem otthon töltöttem az éjszakát, hanem a páromnál. Na jó, azért ehhez nagyban hozzájárult az is, hogy Rose nem tartózkodott otthon. Alighanem, ő még nem békélt meg a dolgokkal, de bizakodtam benne, hogyha apu és Emmett - a másik két főkolompos -, képesek voltak visszafogni gyilkos ösztöneiket, nagynénémnél is van még esély… valamikor.

A következő néhány nap maga volt a paradicsom. Könnyen meg tudtam szokni az új érzelmi színvonalat, ami eluralkodott a családom körében. Már szinte olyannak tűnt, mint gyerekkoromban, azzal a különbséggel, hogy most már ott volt mellettem a hiányzó darabom, amire szükségem volt ahhoz, hogy normálisan levegőt tudjak venni.

És ha ez még nem lett volna elég, a farkasokkal töltött vasárnapi ebéd csak megkoronázta az addigi elégedettségünket.

Rachel meghívásának eleget téve, Jake értem jött délelőtt és elfuvarozott sógornőmékhez. A házuk nagyobb volt, mint a Black ház, de közel sem akkora, mint a miénk. Volt egy kis terasz a ház első felében, ahonnan az előszobába lehetett eljutni, onnan a nappaliba és a konyhába, amik egymás mellett kaptak helyet. Valamint, egy vendégszobát is kialakítottak a földszinten, míg az emeleten voltak a hálószobák – összesen három - és a fürdőszoba is. Otthonos volt, akárcsak a nyaraló, és mindenben Rach keze munkáját láttám visszatükröződni.

Az ebéd – citromos pulykamell sült – már majdnem kész volt. Rachel, mint tökéletes háziasszony, csak úgy sürgölődött a konyhában, így nekünk már nem is maradt dolgunk. Kimmel leültünk a konyhapultnál, miközben a fiúk az udvaron állították össze az asztalokat és a székeket, hogy mindenkinek legyen helye.

- Megváltoztál – nézegetett Kim összehúzott szemöldökkel. Azóta nem találkoztam vele, hogy a családommal vásárolni voltunk Port Angeles-ben.

- Miből gondolod? – csodálkoztam. Én nem vettem magamon észre semmiféle változást. Hacsak nem a hirtelen jött fáradtságot, ami egy ásítás kíséretében meg is mutatkozott. Életemben körülbelül kétszer ásítottam addig – még gyerekkoromban, amikor kitaláltam, hogy márpedig én, családomhoz hasonlóan, nem fogok aludni. Egészen pontosan két hétig bírtam is, aztán mikor nagyapa meglátta, hogy ásítok, rám parancsolt, hogy feküdjek le, ugyanis az emberi részem igényelt némi pihenést.

Talán az éjszakai lepedőakrobata tevékenység többet kivesz belőlem, mint azt először gondoltam volna? – jutott eszembe.

- Nem tudom – tűnődött. – Csak más vagy. Olyan… olyan… - kereste a megfelelő szót, amit végül Rachel talált meg.

- … Kivirult – mondta ő is engem tanulmányozva.

- Kivirult? – nevettem fel, próbálva leküzdeni a vörösséget, ami az arcomba kúszott. Persze nem értem el sokat gyenge próbálkozásommal.

- Történt valami? – csapott le rám azonnal Kim, és mohón csillogó szemekkel tovább bámult, érezve, hogy jó nyomon jár.

- Semmi említésre méltó – válaszoltam és belekortyoltam az ásványvizembe.

- De, bizony, hogy történt! – ütötte tovább az amúgy is izzó vasat. – Titkolsz valamit. Mit? Mond el!

Barátnőmre sandítottam a szemem sarkából. Olyan izgatott volt, akár egy gyerek karácsony reggelén. Barna bőre kipirult izgalmában, ahogy várta, hogy megszólaljak végre és beavassam. Mikor nem válaszoltam, először csalódott lett, aztán arckifejezése töprengővé vált, majd meglepetté, végül széles vigyor jelent meg rajta, olyasfajta, ami majd’ szétrepeszti az ember arcát.

- Te és Jake… - hagyta abba szándékosan a mondatot, de a lényeget így is tökéletesen értettük. Rach elkínzottan felnyögött, mivel az öccséről volt szó, én pedig még vörösebb lettem. Olyan kínosnak éreztem a szituációt, pedig hát a barátaimmal voltam, akikben tökéletesen megbíztam. – Ugye igazam van? – kérdezte még mohóbban Kim és közelebb húzódott hozzám, mintha azzal beismerésre ösztönözhetne. – Ugye?

Isten látja lelkem, nem akartam válaszolni, főleg nem igenlően, mégis megtettem, mire Kim még fel is sikkantott az izgatottságtól.

- Minden részletet hallani akarok – lelkendezett. – Mikor történt? Hogyan? Milyen volt?

- Nem biztos, hogy ezeket nekem is hallanom kellene – nevetett fel Rach félig viccesen, félig grimaszolva, de azért ott maradt velünk a konyhában.

- Gyerünk már, Kendie! – győzködött Kim. – Mesélj!

- De mit? – kérdeztem tanácstalanul. – Ez olyan fura… Erről beszélni. Alice-szel se tudtam.

- De mi nem Alice vagyunk – mutatott rá a nyilvánvalóra Kim, mire megforgattam a szemem.

- Az már egyszer biztos.

- Csak egy kis részletet – unszolt tovább Kim.

És ha őszinte akarok lenni, már nem is volt annyira ellenemre a dolog. Jó lett volna valakivel megbeszélni a történteket, még ha nem is teljes részletességgel. Így hát nagyvonalakban beszámoltam a Jake és közöttem történtekről. Rach néhányszor nem tudta mitévő legyen, menjen vagy maradjon, mert mint barátnőm maradt volna, de mint sógornőm, inkább választotta volna az áldott tudatlanságot, amiért egy cseppet sem tudtam hibáztatni. Bár nem volt testvérem, el tudtam képzelni, milyen lehet a helyében lenni.

Ráadásul, rögtönzött „mesedelünket” megspékeltük azzal, hogy ők is felidézték a saját élményeiket, ami nem kevés pirulást csalt az arcomra. Egy dolog volt mesélni nekik, és egy másik végighallgatni őket.

De szerencsére hamar témát kellett váltanunk, ugyanis a fiúk hallótávolságon belülre kerültek.

- Rach, kellene még szék – jött be a konyhába Jake. Tekintete azonnal rajtam volt. Ajkai cinkos mosolyra húzódtak. Mögötte Seth várakozott.

- A vendégszobában találtok még kettőt – vágta rá barátnőm azonnal.

Kedvesem hozzám lépett és lágy csókot nyomott a fejem búbjára, miközben finoman megsimogatta az arcomat, aztán már fordult is vissza.

- Olyan édesek vagytok – jegyezte meg Kim, amint férfi-mentes övezet lettünk ismételten.

- Hiába, ezt teszi a szerelem – kontrázott rá Rachel, aminek nagy nevetés lett a vége.

Még akkor is jókedvünk volt, amikor végre kész lett az ebéd, és már mindannyian kint ültünk az udvaron a szépen megterített, rögtönzött asztal mellett. Minden farkas ott volt. Jake két órára kivett mindenkit a szolgálatból, hogy együtt lehessünk, és jól érezzük magunkat, amiben nem is volt hiány: viccelődtünk, nevettünk, ugrattuk egymást. Igazi családi összeruccanás volt ez, amit élvezettel szemléltem. A legtöbbjüket alaposan megismertem ugye a hegyekben eltöltött egy hét alatt, de például Collin és Brady ismeretlenek voltak számomra, talán ha kétszer találkoztam velük…

Most azonban alaposan szemügyre vettem mindkét fiút. Mint minden farkas, ők is a korukhoz képet nagydarabok és izmosak voltak. Sötét, barna bőrük és fekete hajukkal tökéletesen beleolvadtak a társaságba - vagy legalábbis olvadtak volna. Collin-nak ugyanis kicsit hosszabb haja volt, mint a többieknek, és szépfiúsan előre meg oldalra fésülte, kicsit a szemébe lógatva. Brady ezzel ellentétben feltüsizte enyhén melírozott tincseit. Ők ketten kissé kilógtak a sorból, és nem csak a külsejük miatt. A viselkedésük is merőben eltért a többiekétől. Bolondoztak és röhögtek egész végig, mint két gyerek, akiknek szülinapja van. Már értettem miért volt Jake-nek annyi gondja velük. Egyáltalán nem lehetett könnyű kordában tartani ezt a két nagyra nőtt csecsemőt.

- Van még bent rizs? – kérdezte Seth az asztalt fixírozva, ahol már mind a három üvegtál üresen tátongott.

- Igen – válaszoltam és már álltam is fel. – Maradj csak – intettem le Rachel-t, aki azonnal letette a villáját, hogy beszaladjon a konyhába. – Én már úgyis végeztem.

- Köszi – mosolygott rám, és folytatta az evést.

Mikor beléptem az ajtón, még nem tudtam, mi fog történni. Gyanútlanul mentem a ház belseje felé, nem tartva semmi rossztól. Azonnal megtaláltam a rizst, ott volt a tűzhelyen. Elővettem egy újabb üvegtálat a szekrényből – ha már nem voltam olyan előrelátó, hogy behozzak egy üreset. Szedés közben érzékeltem, hogy valaki bejött, akinek farkas illata van, de nem fordultam meg, ugyanis tökéletes biztonságban éreztem magam. Egészen addig, míg az a bizonyos valaki meg nem szólalt.

- Segítsek?

Mozdulatlanná dermedtem, még a szedőkanál is megállt a kezemben. Lassan fordultam meg, hogy biztos legyek benne, nem valami tréfáról van szó. De nem. Valóban Paul állt mögöttem. Arca nyugodt volt, a legkisebb gyűlöletet sem tudtam észrevenni rajta. Sötét szemei kedvesen csillogtak és ajkain még egy kis féloldalas mosoly is feltűnt, ahogy döbbenetemet nézte.

- Ööö… Elboldogulok… - nyögtem ki. – De azért köszi…

Bár tudtam, hogy megenyhült velem szemben - hiszen Jake mesélte -, de azért így mégiscsak más volt. A saját szememmel látni, hogy undor és megvetés helyett megértően, kedvesen néz rám… És felajánlja a segítségét…

- Nincs mit – mosolygott rám, megvillantva a fogait, aztán a hűtőhöz ment, hogy újabb behűtött üdítőt vegyen elő. – Jól érzed magad? – érdeklődött.

- Igen – válaszoltam és folytattam az üvegtál rizzsel való megpakolását.

- Rachel már nagyon hiányolt – mondta még mindig csevegő hangon.

Lehet, paranoiás vagyok, de a szívem mélyén próbáltam felkészíteni magam az esetleges dühkitörésre, amit már megszoktam tőle, de ezúttal nem jött semmi ilyesmi. Paul a legkedvesebb arcát mutatta nekem, amit feltételezem, nem sokan láthattak. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy engem kitüntetett vele.

- Nekem is nagyon hiányzott – mondtam. – Ahogy ti is – tettem hozzá automatikusan. Amint elért a tudatomig, hogy mit mondtam, kerekre nyílt szemekkel fordultam Paul felé, hogy lássam milyen reakciót váltott ki belőle hirtelen jött vallomásom. Meglepettnek tűnt, de nem szólt egy rossz szót sem, csak biccentett a fejével és nem kommentálta.

Ezután még váltottunk egymással néhány szót, majd visszamentünk a többiekhez. Legnagyobb meglepetésemre Jake meg sem lepődött, hogy együtt lát Paullal. Mintha csak egy megszokott dologról lenne szó, rám mosolygott és tovább tömte magába az ételt. Nem úgy, mint a többiek. Főleg Kim szemei kerekedtek el. Akárcsak én, ő sem tudta elképzelni, hogy Paul valaha is el fog fogadni engem, főleg annak fényében, mi minden történt közöttünk – mennyi összetűzés – a hegyekben töltött egy hét alatt.

Szélesen mosolyogva, elégedetten ültem le kedvesem mellé. Végre valóban minden rendben volt, és ha őszinte akarok lenni magammal, nem is voltam hajlandó arra gondolni, hogy esetleg valami baj történhet velünk.

Milyen naiv voltam…