35. fejezet - Az nem lehet!

Sziasztok!

Íme, meghoztam a következő fejezetet. Remélem tetszeni fog nektek. :)

És ha már itt tartunk, kipattant a fejecskémből, hogy tervezek egy könyvborítót A farkas hercegnőjéhez. Ehhez lenne szükségem néhány rövid véleményre, ami az egész történetemre vonatkozik, nemcsak egy-egy fejezetre. Aki szeretné viszontlátni a nevét és a véleményét a borítón, az írjon akár komiba, akár e-mailben.

Címem: erycsaxd@gmail.com.

Előre is nagyon köszi. :)

Várom a komikat is!:) Jó olvasást mindenkinek!:)

- Azonnal vedd le róla a mocskos kezedet!

Oh, ne! – kiáltottam fel gondolatban. Több tucat közül is megismertem volna ezt a hangot. Ezer és egymillió órán keresztül hallottam beszélgetéseink alatt, de még sosem csöpögött belőle ennyire a gyűlölet.

Emberi vendégeink semmit sem vettek észre, mert az ő fülük jóval gyengébb volt, mint a miénk. Mindenki, aki csak a természetfeletti lények táborába tartozott, azonnal felkapta a fejét és a hang irányába fordította.

Az egyik távolabbi asztalnál három alakot pillantottam meg. Brian, akinek szinte vérben forogtak a szemei, vicsorogva meredt egy számomra oly fontos farkasra: Seth-re, aki maga is vicsorgott és minden tagjában remegett.

Nem volt idő késlekedésre, Jake-kel azonnal odasiettünk, ahogy mások is, hogy csendben, botrány nélkül elsimítsuk a nézeteltérést, ami a két faj között kialakult.

Szürreális látvány fogadott bennünket. Nem elég, hogy Brian és Seth épp egymás torkának készültek ugrani, közöttük a félvér lány, Sophie állt, megszeppenve, félelemtől tágra nyílt szemekkel, miközben karja csapdába esett Seth erős kezében.

- Mi a fene folyik itt? – termett ott Macon, Dezrával az oldalán, aki mint afféle anyatigris, azonnal védelmébe akarta venni új családtagját, csakhogy Seth ezt nem engedte. Rávicsorgott a vámpírlányra, hogy jelezze, ne merészeljen közelebb menni, aztán mikor tekintetét visszafordította Sophie felé, leesett az állam.

Seth arckifejezése egyszeriben megváltozott, mintha már nem is ugyanaz az ember lenne, aki egy pillanattal előtte volt. A farkas eltűnt a vonásaiból, helyén csak a végtelen rajongás maradt, mely egyetlen személynek szólt: Sophie-nak.

- Istenem… - leheltem alig hallhatóan.

- Seth – szólította meg Jake, lassan közelebb lépve testvéréhez. – Engedd el őt! – mondta nyugodtan, mire mélyről jövő morgást kapott válaszként. – Megijeszted – próbálkozott újra, és úgy tűnt, ezúttal sikerrel járt.

Seth szemei bűntudatosan megvillantak, majd lazított a szorításon, amit Sophie azonnal ki is használt és elrántotta a kezét, majd Dez és Mac mögé ugrott, hogy biztonságban legyen. Szegénykém, nem is sejtette, hogy semmi félnivalója nincs a nagydarab farkasfiútól, hiszen az előbb rágná le a saját lábát, minthogy bántsa az univerzuma közepét.

- Lehetetlen – szólalt meg valaki mögöttem, akiben Jast véltem felfedezni, de nem tulajdonítottam neki túl nagy jelentőséget, mivel láthattam a saját szememmel is a helyzet komolyságát. Ehhez nem volt szükségem plusz képességre.

- Mi folyik itt? – ismételte Dez egyre dühösebben, mire azonnal elé álltam, nehogy meggondolatlanul cselekedjen. Jake követte a példámat, ő Seth útját állta el.

- Dez, nyugodj meg – kezdtem a legmegnyugtatóbb hangomon, de közbevágott.

- Mégis hogy nyugodhatnék meg?! – emelte fel a hangját, ami elég rossz hír volt, tekintve, hogy ezt már az emberek is meghallhatták. – Az a korcs megtámadta Sophie-t!

- Szó sem volt…

- Azt mondtad, biztonságban leszünk! – nézett át a vállam fölött, apura. Érzékeltem az érkezését, de nem mertem megkockáztatni, hogy elfordítsam a tekintetem Dezről. Sosem láttam még ennyire dühösnek. Ő mindig maga volt a jókedv és vidámság, erre most… teljesen kivetkőzött magából. Bár meg tudtam érteni. Valószínűleg én is így reagáltam volna a helyében.

- Biztonságban is vagytok – jelentette ki apu nyugodtan.

- Valóban?! – horkantott fel Dez. – Talán nem látsz bele a korcs barátod fejébe? Nem látod mit művelt?!

- Dezra, engedd, hogy megmagyarázzuk! – léptem hozzá közelebb egy lépést, mire fenyegetően felhúzta a felső ajkát, kivillantva borotvaéles fogait. Ezt már Jake sem tűrhette. Minden tagjában remegve, átváltozásra készen ugrott elém, hogy védjen a veszélytől.

- Ne merj rámorogni a lányomra! – lépett mellé apu is, fenyegetően megfeszítve izmait.

Erre persze Macon is támadóállást vett fel, csakúgy, mint Brian. Vad vicsorgás és morgás vette kezdetét, amibe már Seth és az időközben feltűnő Paul is bekapcsolódott.

A pulzusom az egekbe szökött, ahogy a félelem végigszáguldott a testemen. Mindig is féltem egy esetleges harctól vámpírok és farkasok között, de mindig azt hittem miattunk történik majd. Jake és én miattam. Nem pedig Seth miatt, az aranyos, ártatlan Seth miatt, akit saját testvéremként szerettem az első pillanattól fogva.

Nem volt kérdés ki mellett harcolok, ha arra kerül sor. Ők voltak az én családom. A testvéreim és a párom, akik számítottak rám, és én kész voltam meghozni az áldozatot értük, miszerint szembefordulok a saját fajtámmal. Belesajdult a szívem már a gondolatába is, de nem volt más választásom.

- Elég ebből! – csattant egy halk, de ellentmondást nem tűrő hang, mire mindenki elcsendesedett, majd a sötétből kilépett nagyapa. Komoly tekintete és rezzenéstelen arca határozott volt, mint egy családfőé. – Mindenki menjen be a házba! Most!

- Carlisle – szólalt meg Dez feszült hangon. – Tisztellek és szeretlek, de egy perccel sem vagyok hajlandó…

- Most! – ejtette ki nagyapa egyenletesen, mégis keményen a szót, ami meg is tette a hatását. Egy pillanatnyi habozás után, Dezra megfogta Sophie kezét és a ház felé kezdte tolni, de tekintetét egy másodpercre sem fordította el rólunk, nehogy hátba támadjuk őket, amit persze sosem tettünk volna meg.

Vetettem egy pillantást a táncparkett felé is. Szerencsénk volt. Úgy tűnt az emberek nem vettek észre semmit, és bár az a néhány vámpír, akik közöttük maradtak, aggodalmasan tekintettek felénk, reménykedtem benne, hogy jó vége lehet a dolognak.

A nappalink még mindig az esküvő díszében tündökölt és hiába volt kiürítve az egész, most mégis zsúfoltnak éreztem, ahogy ismét szemben álltunk egymással a barátainkkal.

- Itt vagyunk – szólalt meg Macon. Ő nyugodtabb volt, mint Dez, aki maga mögé tolta Sophie-t és vicsorogva nézett minket. – Most már mondjátok el, mi van!

Jake-re néztem, aki Seth-et tartotta vissza, és aki képtelen volt elfordítani a szemét az éppen halálra rémült bevésődéséről. Istenem… Micsoda képtelen helyzet.

Kedvesem tanácstalannak tűnt. Tudta hogyan vezesse a farkasokat, tudott fegyelmet tartani közöttük, de arra nem volt felkészülve, hogy vámpíroknak kezdje el magyarázni a bevésődés lényegét. Azt hiszem erre egyikünk sem volt teljesen felkészülve, hiszen ez példa nélküli volt egészen a mi esetünkig.

Nagyapa szerencsére ismét magához vette a szót.

- Dezra, először is, meg kell értenetek, hogy senki sem akar bántani titeket – kezdte. – Seth nem jelent veszélyt sem rátok, sem Sophie-ra.

- Láttam, ahogy elkapta a karját! – csattant fel Brian.

- Igen – vágtam rá -, de nem azért, hogy bántsa, hanem mert… mert… meglepődött…

- Meglepődött? – visszhangozta Dez szkeptikusan. – Mégis min? Hogy csak félig vámpír? Te is az vagy. Ez már nem újdonság!

- Nem is azon – ráztam meg a fejem.

- Figyeljetek – szólalt meg ismét nagyapa egy mély sóhaj után. – Ezt most elég nehéz lesz megértenetek, de hinnetek kell nekünk és engednetek, hogy végigmondjam, rendben? - Várt egy pillanatot, míg Dez vonakodva, de bólintott, majd folytatta. – A farkasoknál van egyfajta irányíthatatlan reakció vagy inkább érzés, amikor olyasvalakivel találkoznak, aki a lelkük társa – Dezra hangosan beszívta a levegőt és szemöldökei összeszaladtak ennek hallatán, de ígéretéhez híven nem vágott közbe. – Ez ellen nem tehetnek semmit, csak megtörténik. Ahogy ez megesett Jake-kel is, mikor először meglátta Kendrát.

- Ezzel arra akarsz kilyukadni, hogy ez történt ezzel a korccsal? – kérdezte Brian fújtatva az indulattól. – Beleszeretett Sophie-ba?

- Nem! – vágta rá Seth mindenki mást megelőzve. Egyenesen Sophie tágra nyílt szemébe nézett, amiben csak félelmet láttam, de az már teljesen eluralkodott szegény lányon. – Ez nem szerelem, hanem féltés és ragaszkodás. Muszáj tudnom, hogy jól vagy! Nem esett bántódásod?

- Hogy jól van-e?! – emelte fel a hangját Dez, mire nem csak Sophie, de még én is összerándultam. – Szerinted hogyan érezhetné magát, mikor egy olyan vadállat, mint te rátámadt?

Seth arca eltorzult a bűntudattól. El tudtam képzelni mennyire marcangolja belülről és ezt nem hagyhattam. Megfogtam a kezét, hogy éreztessem vele, én mellette állok, bármi történjék is, de persze ez mit sem segített szegényen. Hasonló helyzetben rajtam sem segített volna.

- Nem támadt rá! – jelentette ki Jake felmordulva.

- Méghogy…

- Elég ebből! – lépett közéjük nagyapa. – Arról volt szó, hogy beszélgetünk. Dezra, meg kell értened, hogy Seth-nek most már fontos Sophie és nem szakíthatod el tőle.

Sophie nyüszítő hangot adott ki, mintha csak egy elárvult kiskutya lett volna, és ahogy félelmében összehúzta magát… Még a szívem is belesajdult a látványba.

- Nyugodj meg – léptem közelebb, mire Dez és Mac is megfeszítették izmaikat, így inkább nem próbáltam meg odamenni szegény lányhoz, csak a tekintetemmel nyújtottam vigaszt számára. – Nem lesz semmi baj.

- Ahogy mondod! – vágta rá Dez. – Mert most azonnal elmegyünk.

- Ne! – kiáltottunk fel Seth-tel egyszerre.

- Nem mehettek el! – hadartam. – Dez, te ezt nem érted. Nem viheted el őt innen. Abba Seth belehal!

- És ez engem miért érdekelne? – nézett a szemembe kegyetlenül. – Ő egy senki számomra! Lehet, hogy ti holmi családnak tekintitek egymást, de mi ebben nem fogunk részt venni! Nem hagyom, hogy Sophie veszélyben legyen!

- De hát nincs veszélyben! – csattant fel Jake, amivel egyáltalán nem segített a helyzetünkön.

- Dezra! – lépett oda hozzá nagyapa, nem foglalkozva azzal, hogy Macon rámorgott. Megfogta régi barátja vállát és mélyen a szemébe nézett. – Kezeskedem a biztonságotokért!

Dez néhány pillanatig farkasszemet nézett nagyapával, majd dühösen kifújta az addig bent tartott levegőjét.

- Rendben – mondta. – Maradunk, amíg el nem magyarázzátok mi is folyik itt egészen pontosan.

- Tessék? – háborodott fel Brian. – Nem mondhatod komolyan?!

- De, komolyan mondtam! – vágta rá Dez ellentmondást nem tűrve. Döntött, és mint családfő, ehhez meg is volt minden joga.

- Foglaljunk helyet – intett nagyapa a székek felé, amik még mindig ugyanott álltak. – Hosszú beszélgetés lesz.

És milyen igaza lett. Tartva egy kis távolságot egymástól, helyet foglaltunk, és mind végighallgattuk nagyapa beszámolóját a bevésődésről, melyet általunk első kézből tapasztalhatott meg. Mindenre kitért: az illető farkas kötelezettségétől kezdve a másik fél szabad akaratán át, egészen a fájdalomig, amit a távolság okoz. Dezra betartotta a szavát, csak néha vágott közbe, de végig higgadtan kezelte a beszélgetést és vette tudomásul az új információkat.

Engem leginkább Sophie érdekelt és a reakció, amit az elhangzottak váltottak ki belőle. Nem volt biztató, mármint Seth-re nézve. Amennyire meg tudtam állapítani, a lány túl fiatal és túl félénk volt még ahhoz, hogy nyíltan állást foglaljon. Bújt Dezrához, mintha az anyja lett volna, akinél támaszra lelhetett. És valamilyen szinten az is volt. Azok után, amiken keresztülment, és ahogyan Dez megmentette… Azon csodálkoztam, hogy egyáltalán még közel mert engedni magához valakit is.

A beszélgetés alatt Seth nem szólalt meg. A háttérbe húzódott, szemmel tartva élete értelmét. Mikor ránéztem, elcsodálkoztam a változáson, ami alig néhány perc alatt ment végbe benne. Addig kisfiúnak láttam, olyasvalakinek, akitől elvették a gyerekkorát, hogy egy természetfeletti lényekkel tarkított háborúban vegyen részt, és a macsó felszín alatt még ott volt a gyermeki báj, ami néha megvillantotta a foga fehérjét. De most… Mindazok után, ami történt, Seth felnőtt. Tekintete, állása, mindene egy felnőtt férfit tükrözött. Olyasvalakit, aki komoly dolgok előtt áll, de kész megküzdeni bármivel, hogy célba érjen. Nem tagadom, tetszett ez a látvány. Mióta csak ismertem, féltem tőle, hogy megragad ebben a köztes állapotban, ahol még nem felnőtt, de már nem is gyerek. Szerencsére nem így volt.

Mikor már nem volt több titok, türelmetlenül vártuk, hogy Dezra meghozza azt a döntést, melyen mindnyájunk további élete múlott. Nem csak Seth roppant volna bele, ha elveszíti Sophie-t, hanem az egész falka, hiszen mind átérezték volna a fájdalmát valamint a kétségbeesését, és annak beláthatatlan következményei lettek volna.

Fortuna azonban ezúttal mellettünk állt és megkegyelmezett nekünk.

- Maradunk – mondta Dez, mire megkönnyebbült sóhajok hangzottak fel a nappaliban. – Egyelőre – tette hozzá miheztartás végett. – De egyetlen rossz mozdulat, és…

- Nem lesz semmi ilyesmi – szakítottam félbe. Nem akartam még hallani sem, hogy akkor fogják magukat és elmennek, valószínűleg örökre.

- Ajánlom is!

Hirtelen mély csend állt be a két tábor között, amit végül Seth szakított félbe.

- Nagyon sajnálom – lehelte alig hallhatóan Sophie-nak címezve szavait. – Nem akartalak megijeszteni.

Szegény kislány még mindig úgy ült ott, mint akit gutaütés ért. Csak bámult ránk, mintha életében nem látott volna még fehér embert, és egy szót sem szólt. Még bólintani sem bólintott.

- Azt hiszem, jobb lenne, ha most elmennétek – fordultam Jake-hez.

- De… - tiltakozott volna Seth, ám Jake közbeszólt.

- Rendben – mondta. A kezem után nyúlt és amint bőrünk egymáshoz ért, a pajzsom körülvette őt. Ez már önmagától megtörtént, nem is kellett tudatosan irányítanom. Mintha a pajzs felismerte volna őt, és tudta volna, hogy be kell engednie.

Seth-tel maradok ma éjjel – üzente nekem gondolatban, mire alig láthatóan bólintottam.

Én pedig megpróbálok beszélni egy kicsit Sophie-val.

Remélem, sikerrel jársz – sóhajtott fel.

Én is.

Ne engedd el őket! – nézett határozottan a szemembe.

Nem fogom! - ígértem, majd egy csókot nyomtam a szájára és útjukra bocsátottam a farkasokat, hogy szóljanak a többieknek is, akik még kint voltak az ünneplőkkel.

Egy cseppet sem tetszett, hogy távol kell lennem Jake-től, mivel az utóbbi két hetet végig együtt töltöttük, de ezúttal nem lehettem önző. Most Seth és Sophie volt az első.

Mikor magunkra maradtunk, mi vámpírok, kényelmetlen csend telepedett ránk ismét. Fogalmam sem volt mit kellene mondanom, hogy oldjam a feszültséget, de szerencsére Sophie – bár nem tudatosan -, de megoldotta a problémát. Hatalmas ásítása láttán körvonalazódni kezdett a fejemben a terv, amire szükségem volt.

- Lepihenhetsz a szobámban – ajánlottam fel kedvesen és még rá is mosolyogtam, hogy még inkább elnyerjem a bizalmát.

Ám ahelyett, hogy lecsapott volna a gesztusra, ijedten Dezre nézett, mintha tőle várna választ. Tényleg nagyon elárvult volt. Jobban is, mint azt képzeltem volna.

- Azt hiszem, tényleg le kellene feküdnöd – fogta meg a lány kezét Dez és kicsit meg is szorította. – Ne aggódj, itt leszünk végig a házban. Még azt is hallani fogjuk, ha egy légy berepül az ablakon. Biztonságban vagy, Kicsikém!

Sophie nem válaszolt, csak vonakodva bólintott, mire lassan, figyelve, nehogy megijesszem, felálltam a székről és elindultam a lépcső felé, remélve, hogy követ.  És követett is. Félve, de feljött velem a második emeletre, a hálószobámba.

- Szeretnél lezuhanyozni? – kérdeztem, mire alig láthatóan bólintott. Na, ez már haladás volt. – Itt a fürdőszobám – vezettem át a gardróbon. Adtam neki törölközőt is, meg egy vadonatúj rövidnadrágos pizsama szettet, amiről úgy gondoltam jó lesz rá, aztán becsuktam magam mögött az ajtót. Egy perc múlva már hallottam is a víz csobogását.

Rendben – gondoltam. – Valahogy rá kell vennem, hogy megszólaljon. Tudtam, hogy tud beszélni, még mikor Maconnel táncoltam, láttam, hogy súg valamit Rick-nek. Valahogyan a bizalmába kellett férkőznöm, hogy meggyőzzem, nem kell félnie Seth-től, azt ugyanis nem lehetett tagadni, hogy halálra van rémülve tőle.

Nem volt sok időm ezen rágódni, mert alig néhány perc elteltével már kész is lett – hiába, vámpírsebesség. A pizsama tényleg jó lett rá. Testalkatilag hasonló volt hozzám, csak egy olyan öt centivel magasabb volt, mint én.

Bizalmatlanul méregetett, miközben próbáltam kioldani a hátamon a fűzőmet, de nem jártam sikerrel.

- Segítenél, kérlek? – kérdeztem reménykedve, de mikor már tíz másodperc is eltelt és nem mozdult meg, kezdtem feladni a reményt. Ám akkor megfontoltan előre lépett. Azonnal hátat fordítottam neki, hogy gyorsabban túl legyünk rajta. Szerettem a ruhámat, csodálatosan szép volt, de sosem rajongtam a fűzőkért.

Sophie egy perc alatt kioldotta, így már ki tudtam lépni belőle.

- Egy perc és itt vagyok, rendben? – kérdeztem, mire ismét bólintott. Gyorsan beszaladtam a fürdőszobába és én is letusoltam. Rekord sebességgel lettem kész, és mikor visszamentem – szintén pizsiben – Sophie a szépítkező asztalomnál állt és a tükörre tűzdelt fényképeket nézte.

Némelyiken a farkasokkal voltam – a legtöbb a hegyekben készült vagy a Racheléknél tartott ebéden. A kedvencem az volt, ahol Jake mellett állok, átölelem a nyakát, miközben Seth mögém lopakodott és átölelt, mintha csak ő is a kedvesem lett volna. Utána kapott is Jake-től egy tockost, persze csak viccből. Mellette szintén Jake-kel voltunk, ezúttal már csak kettesben. Az ebéden készült. Az ölében ültem, és éppen csókolóztunk, mikor Kim lekapott bennünket. Egy ahhoz hasonló kép állt az éjjeliszekrényemen is. Ha jobban belegondolok, szinte az egész szobám tele volt a közös képeinkkel.

De persze volt olyan is, ahol a vámpírcsaládommal vagyok. Még a szigeten, vagy már itt. Mindenkiről volt kép kitéve, aki fontos volt számomra. Ez már csak így működött nálam.

Ám Sophie nem fordított rájuk túl sok figyelmet. Nagy kék szemét arra az egy képre függesztette, amin hárman voltunk: Jake, Seth és én. És abban is biztos voltam, hogy nem minket néz rajta, csakis azt a fiút, akitől félt.

- Seth nagyon rendes fiú – szólaltam meg halkan, nehogy megijesszem, de még így is akkorát ugrott, hogy majd’ felborította az asztalt. – Sajnálom – haraptam be a szám szélét. – Nem volt szándékos.

Szokás szerint nem válaszolt, csak nézett rám csillogó szemeivel, mire nyeltem egy nagyot. Mégis mit mondhatnék? Hogyan kezdjek bele a mondanivalómba?

- Szeretnél beszélgetni arról, ami történt? – kérdeztem végül. Még csak bólintani sem bólintott, de szemei jelezték, hogy szeretne, így hát letelepedtünk az ágyra, és vártam egy kicsit, hogy megszólaljon, és kérdezzen, de nem tette.

- Én tudom, hogy meg vagy ijedve – kezdtem. – De szeretném, ha tudnád, hogy nincs rá okod. Seth sosem tudna bántani téged. Mindennél fontosabb vagy neki. Nekem elhiheted. Én is keresztülmentem azon, amin most te. Nem egészen ugyanúgy persze, de attól még teljesen összezavarodtam, amikor Jake elmondta az igazat.

Élénk érdeklődését látva arra jutottam, folytatom a saját történetemet, hátha azzal megenyhíthetem az ellenállását. Így hát elmeséltem neki, hogy is történt velünk. Kitértem a képességemre - ami úgy láttam, felkeltette az érdeklődését - és beszéltem Jake-ről is, hogy milyen a természete, mennyire szeretem. Kicsit talán túlzásba is vittem a róla való áradozást, de hát hiába, imádtam róla beszélni.

Azért lassan csak áttértem Seth-re is, hiszen ezúttal ő volt a lényeges téma.

- Az, hogy ő be van vésődve irántad, téged semmire sem kötelez – mondtam. – Nem kell semmi olyat tenned, amit nem akarsz. Csak azt szeretné, ha te boldog lennél és nem esne semmi bántódásod.

Kivártam egy percet, hogy megemészthesse szavaimat és talán a nyelve is megeredjen. Kezdett ez az egyoldalú beszélgetés nagyon frusztrálni. Megértettem én, hogy nagyon zárkózott és félénk, de hogy konkrétan egy szót se szóljon…

Csalódottan felsóhajtottam, mikor már két perc is eltelt, és válasz még mindig nem érkezett. Nem tudtam mi lesz ezután. Hogyan segíthetnék Seth-nek, ha Sophie ennyire nem enged magához közel még engem sem?

- Félek tőle – zökkentett ki gondolataimból egy alig hallható suttogás.

Sophie hangja olyan volt, mint a legtöbb vámpíré: csilingelő, hipnotikus. De szavaiban felfedeztem a valóságot is. Félt Seth-től, amit, ha a helyébe képzeltem magam, meg tudtam érteni. Már csak az volt a dolgom, hogy bebizonyítsam, nincs rá oka.

- Megértelek – mondtam halkan, kicsit közelebb húzódva hozzá. – Ellenségek voltunk a múltban. Azért vannak, hogy végezzenek a vámpírokkal. – Úgy gondoltam az őszinteség jelen helyzetben elengedhetetlen. Meg kell bíznia a farkasokban, de az csak úgy lehetséges, ha mindennel tisztában van.

- Mégis velük vagy – emelte rám a tekintetét. Csillogó kék szemei - amikről azóta megtudtam, hogy egyáltalán nem kontaktlencsék, hanem az édesanyjától örökölte – megteltek kétséggel és bizonytalansággal. Nem csak miattam, saját maga miatt is. Ellentmondásos érzések tomboltak benne, mint a kezdet kezdetén bennem is.

- Igen – bólintottam. – Velük vagyok, mert egy család vagyunk. A farkasok az életem részét képezik, mióta csak megláttam Jacobot anyu emlékében. És mióta megismertem őket, azóta még erősebben érzek irántuk. A testvéreim lettek.

- De… - kezdte, aztán elhallgatott, mintha nem merné folytatni.

- De mi? – kérdeztem mosolyogva. – Beszélgetünk Sophie, és nincs olyan, amit ne kérdezhetnél meg. Bármire válaszolok, amire kíváncsi vagy.

Lassan a kezére tettem a kezem, hogy érezze, mennyire komolyan gondolom előbbi szavaimat. Ez megtette a hatását. Félénken rám mosolygott és nem húzódott el tőlem. Ezt már igencsak haladásnak könyveltem el.

- Nem félsz tőlük? – kérdezte meg végül, ami annyira nyomta a lelkét.

- Nem – vágtam rá őszintén. – Azt nem mondom, hogy sosem féltem, mert azzal hazudnék. Volt idő, mikor tartottam tőlük, de ma már nem. A látszat néha csal. Hiába néznek ki úgy, ahogy, a lelkük mélyén mind jószívűek és talpig becsületesek. Igazából sokszor olyanok, mint a gyerekek épp csak azzal a különbséggel, hogy nem nyálaznak össze, és nem rángatják a hajadat.

Na, ezzel a bugyuta hasonlattal legalább meg tudtam nevettetni új barátnőmet. Reménykedtem benne, hogy ha már ennyire közös a sorsunk, barátnők leszünk.

Sophie hangja betöltötte a szobámat, ahogy csengettyűt idézve hahotázni kezdett. Esküszöm, ilyen szépet még nem hallottam, pedig hát, vámpírok között töltöttem minden napomat.

Ahogy elnéztem, miközben nevetett, rá kellett jönnöm mennyire különleges. Nem elég, hogy félvámpír volt, az emberi része még bájosabbá tette. Egyfajta kislányos ártatlanság lengte körül, amit senki sem hagyhatott figyelmen kívül. Az ember amint meglátta, a védelmébe akarta venni, nehogy bármi történjék vele, akár egy kisbabával.

Ennek a tulajdonságának még nagy hasznát fogja venni az örökkévalóságban – gondoltam, majd mikor megláttam, hogy újra nagyot ásít, hirtelen én is fáradtnak éreztem magam. Hosszú nap állt mögöttünk. Annyi minden történt, amit még igazán fel sem tudtunk fogni… Időre volt szüksége, mindkettőnknek, hogy helyre tegyük a gondolatainkat, és egyenesbe jöjjünk.

Sophie rágódhatott Seth és a bevésődés összevisszaságán, míg nekem megmaradt Brian, az összetört szívével, és Jake a dupla bevésődésünkkel, ami olyan erősen kötött minket, mintha már nem is két külön egyéniség lettünk volna, hanem egy személy.

Na, ezt bogozza ki egy átlag életre törekedő lány…