37. fejezet - Rémálom

Sziasztok!

Meghoztam a várva várt következő fejezetet. :P

Nagyon közel áll hozzám ez a fejezet, a megírása igazi kihívást jelentett számomra, hogy úgy sikerüljön, ahogy kell, hogy úgy tudjam visszaadni, ahogy én láttam mindezt a fejemben. Remélem úgy sikerült. :D

Várom a komikat, remélem sokan írtok! Nagyon örülnék neki! :)

A borítóra az ajánlást, amit még két fejezettel ezelőtt említettem, vasárnap estig tudjátok elküldeni, így a jövőhéten lesz időm befejezni és a következő fejezettel együtt azt is felteszem. :)

- Mi az, hogy mindannyian meg fogunk halni?! – visszhangoztam, miközben még a vér is meghűlt az ereimben. A hideg futkosott a hátamon, végig a gerincem mentén, míg vártam, hogy választ kapjak.

Jake, ösztönösen reagálva a karjába vont, mintha máris védelemre szorulnék. Mitagadás, rám is fért, a félelem ugyanis már tetőtől talpig elborított.

Egy pillanat alatt felmértem a többieket. Mindenki ott volt, az egész család, valamit Dezék is. Alice-re rá sem ismertem volna, ha nincs mellette Jasper. Arca hullasápadt volt, ezerszer fehérebb, mint eredetileg. Szeme üvegesen meredt a semmibe, s közben zihálva kapkodott levegő után.

- Mikor? – kérdezte Jasper.

- Nem tudom – lehelte Alice, alig hallhatóan és megvonaglott az arca.

- Elmondanátok végre, mi a fene folyik itt? – fakadt ki Jake mellettem egyáltalán nem foglalkozva azzal, hogy megzavarja Alice-t a koncentrálásban.

Anyu megköszörülte a torkát, mielőtt válaszolt volna.

- A Volturi…

- Mi? – cincogtam még jobban halálra rémülve.

- Tudnak rólatok Kincsem – mondta fájdalommal teli tekintettel.

Pulzusom az egekbe szökött, ahogy megértettem szavait. Tudnak… rólunk. Rólam és Jake-ről. Rólunk…

- És? Mi van velünk? – türelmetlenkedett tovább Jake, érezve mennyire remegek egész testemben.

Én már tudtam. Én már értettem. Tudnak rólunk, tudnak a farkasokról. És ezt nem hagyhatják. Végünk van…

- Meg fogunk halni – csuklott el a hangom, ahogy hangosan is kimondtam.

- Egy fenéket! – csattant fel Jake még szorosabban ölelve. – Sosem hagyom, hogy bármi történjék veled! – fogadkozott, de csak a fejemet ráztam válaszként.

- Ezúttal más a helyzet Jacob – sóhajtott fel apu lemondóan. – A Volturi azért jön, hogy mindenkivel végezzen. Velünk, és veletek is, farkasokkal.

- De miért? – remegett meg kedvesem. – Azt még értem, hogy mi fenyegetést jelentünk rájuk, de ti?

- Szövetségben vagyunk veletek és a bevésődés miatt már egy család is lettünk – magyarázta nagyapa komoran. – Így is túl sokan voltunk, hasznos képességekkel megáldva. De most, hogy ti is bekerültetek a képbe, még nagyobb veszélyt jelentünk rájuk nézve. Attól félnek, hogy át akarjuk venni az uralmat a vámpírok felett.

- De hát ennek nincs értelme! – vágta rá Jake. – Ti nem akartok uralkodni, vagy igen?

- Nem – rázta meg a fejét nagyapa. – Persze, hogy nem. De ők ezt nem tudják és nem is érdekli őket. El akarnak törölni minket a föld színéről, hogy egyrészt bebizonyítsák, bármire képesek - és ezáltal megszilárdítsák a tekintélyüket -, másrészt, hogy egy jövőbeli támadást is elkerüljenek.

- Mi mellettetek harcolunk! – jelentett ki Jake, miközben Seth-re tévedt a tekintete, aki magabiztosan bólintott, karjában Sophie-val. Ők ketten eddig is tökéletesen megértették egymást, testvérek voltak, de ezentúl már sorstársak is, akik a korábbi ellenség egy-egy tagjába szerettek bele. Bizony, a kicsi Seth szerelmes lett. Szemében már nem csak a bevésődés tüze lángolt, hanem a szerelemé is, ami még erősebbé tette elkötelezettségét.

- Nincs esélyünk ellenük – mondta lehangoltan nagyapa.

- Talán mégis! – zihálta Alice, mire mindenki rá kapta a tekintetét.

- Mit látsz? – sürgette Jas a kezét szorongatva.

- A barátaink… - nyögte összevont szemöldökkel.

- Tanyáék? – kérdezte Dezra, közelebb hajolva Alice-hez.

- Igen. És az írek… az amazonok… Benjaminék… és még… és még…

- Kik, Alice? – kérdezte Jasper türelmetlenül.

- Nem tudom… Nem látom… Ki kell szellőztetnem a fejem – azzal már fel is ugrott és kiszaladt a hátsó ajtón, Jas pedig utána.

Amint ők ketten eltűntek, Jake lehúzott a helyükre, mert a lábaim már alig tartották meg a súlyomat. Mikor már azt hittem volna, hogy minden rendben van, az életünk kezd egyenesbe jönni, minden a feje tetejére állt. A Volturi… Mindent tudtam róluk anyuék emlékeiből. Láttam mi minden történt velük, mikor apu felkereste őket azzal a kéréssel, hogy végezzenek vele, mert azt hitte élete értelme, az akkor még ember Bella Swan meghalt. Láttam, hogyan sikerült anyunak megmentenie apu életét az utolsó pillanatban, ahogy azt is, hogyan hallgatta ki őket a három ősöreg vámpír: Aro, Caius és Marcus. Tudtam milyen gonoszak, mennyire önzőek és mennyire hataloméhesek. Nem számított nekik kin kell átgázolni, csak ők maradhassanak az uralkodó család a vámpírok között. Istenem… Ha belegondoltam, nem volt esélyünk. Semmi.

Eszmefuttatásom közben azért hallottam, hogy Jake és apu arról beszélgetnek Alice-nek hogyan támadt látomása. A költözést nézte a jövőben, mikor hirtelen telibe találta az új kép, ahol mindannyian máglyán égünk el.

- De hogyan szereztek tudomást rólunk? – tette fel az egyik legfontosabb kérdést kedvesem.

- Aro új kegyeltéjének nagyon különleges képessége van – vette át a szót Dez. Évtizedekig velük élt ő is, akárcsak nagyapa, így tökéletesen ismerte őket. – Bármire rá tud venni akárkit, legyen szó emberről vagy vámpírról.

- Rávette Markot, Charlie munkatársát, hogy kémkedjen utánunk – tette hozzá anyu. – Tudni akarták, hogy átváltoztattak-e már. Meghívtuk az esküvőre, így első kézből kideríthetett mindent.

- De akkor már miért nem Charlie-t választották? – kérdezte Jake meglepetten. – Ő jobban a közeletekbe tudott volna férkőzni, nem?

- Túl feltűnő lett volna, ha Charlie megváltozik – vágta rá apu. – Azonnal kiszúrtuk volna, ha valami nem stimmel vele.

- És Alice mit látott pontosan? – kérdeztem remegő hangon.

- Hogy meghozzák a döntést – válaszolta apu. – Utána kezdett el kutatni az okok után és akkor látta meg Markot, aztán a többit.

- Rendben – vágta rá Jake a tettek mezejére lépve. – Mi a terv?

- Nincs terv – morogta apu. – Nem tehetünk semmit.

- Mindig tehetünk valamit! – jelentette ki Emmett, bár közel sem olyan lelkesen, mint általában. Ő mindig vágyakozva nézett a harc elé, szórakozásnak fogta fel. De nem most. Ezúttal még ő is belátta mennyire komoly dologról van szó.

- Mit? – kérdezte Brian. Addig észre se nagyon vettem, hogy ő is ott van. A falnak támaszkodott Rick mellett és gondterhelten, aggódva nézett hol rám, hol a családtagjaira. – Harcolunk?

- Igen! – vágta rá Jake keményen. – Harcolni fogunk!

- Te nem tudod, kikkel állsz szemben – horkantott fel barátom megvetően, ami még jobban kezdte kihozni a béketűréséből Jake-et.

- Elég ebből! – szólaltam meg erőt csempészve a hangomba. – Nem éppen alkalmas az idő arra, hogy mint két gyerek, egymásnak ugorjatok.

- Kendie-nek igaza van – szólalt meg nagyapa. – Most sokkal fontosabb dolgunk van. Ki kell találnunk valamit. Alice azt mondta, szóljunk a barátainknak.

- Így van – vágta rá az említett az ajtóból. Jas arcán lázas tervezgetést láttam. Kitalált valamit.

- Két hetünk van – jelentette ki. – Addig meg kell találnunk annyi barátunkat, amennyit csak lehet.

- De nem kérhetjük őket arra, hogy meghaljanak miattunk – vetette ellen nagymami összerázkódva már a gondolattól is.

- Mi talán nem tennénk meg értük? – ellenkezett Emmett. – Nem harcolnánk bármelyikükért?

- De – sóhajtott fel nagyapa lemondóan. – Megtennénk értük. De ők megtennék értünk? A farkasokért?

- Kendie nem farkas – vágta rá Rose idegesen beletúrva a hajába. – Ő egy közülünk. Érte megtennék.

- De ha megtudják az igazat… - morfondírozott nagyapa.

- Rájuk kell bíznunk a döntést – mondta nagymami.

- Igen – bólintott nagyapa egy pillanatnyi csend után. – Igazad van. Majd ők döntenek.

- Na, ez máris egy terv – konstatálta elégedetten Jake, hogy mégsem ölbe tett kézzel fogjuk várni a halált. Ő ilyen volt. Sosem tudott nyugton maradni. Tennie kellett valamit!

- És nem is rossz terv – biccentett felé Jas, de arckifejezése továbbra is komoly maradt. Igazi katonás benyomást keltett. – Carlisle! Te és Esme menjetek az írekhez. Emmett és Rose, ti az egyiptomiakhoz. Dezra és Macon, az amazonokat keressétek meg.

Furcsa, hogy egyáltalán nem volt meglepő Dezéket is haptákba állítani. Már ők is egy cipőben jártak velünk. Még ha nem is lettünk volna olyan közeli viszonyban, akkor is velünk harcoltak volna, hiszen Sophie családtag lett náluk, akárcsak a farkasoknál. Ez összekötette őket a quileute-okkal egy életre, akárcsak minket.

- Ti hová mentek? – kérdezte nagyapa.

- Megkeressük Petert és Charlotte-ot meg annyi nomádot, amennyit csak tudunk – vágta rá Jas céltudatosan.

Tudtam mekkora áldozat ez a részéről. Rég maga mögött hagyta a múltat, mely a mai napig kísértette, bármennyire is próbált továbblépni tettein. Felkeresni azokat, akik részei voltak mindannak, amitől szabadulni próbált… Elképzelni sem tudtam mennyi erőre van szükséges meghozni egy ilyen döntést, de becsültem és tiszteltem érte Jast.

A következő fél órában majdnem teljesen kiürült a házunk. Mindenki tudta a dolgát – beleértve Jake-et is, aki hazament La Push-ba, hogy összehívja az összes farkast, valamint a tanácsot, és tudassa velük a helyzet komolyságát. Majd beleszakadt a szívem, hogy el kellett válnom tőle, de éreztem, hogy anyuéknak most nagyobb szükségük van rám. Rettegtek, hogy elveszítik az egyetlen gyermeküket, a családjukat és egymást, úgyhogy velük maradtam. Nem beszéltünk sokat, inkább csak ültünk egymásét átölelve. Mit is mondhatott volna ilyenkor az ember? Bizonytalan volt az életünk, a jövőnk. Értelmetlen lett volna bármit is mondani.

Dezra helyett végül Brian ment Macon-nel az amazonokhoz Dél-Amerikába. Sophie ugyanis alapjáraton halálra volt rémülve, de a gondolat, hogy el kell szakadnia Deztől, teljesen kikészítette. Nem irigyeltem szegény lányt. Az én életem is a feje tetején állt mióta visszajöttünk Froks-ba, bár előtte sem volt egy sétagalopp az őrült növekedésem miatt, de nekem legalább volt egy kis időm hozzászokni. Nála alig két hét alatt billent ki a világ a sarkaiból és minden megváltozott, amit megszokott. Elveszítette a szüleit, majdnem végeztek vele is, majd új családba került, aztán megismerte a farkasokat és a bizarr bevésődés következtében élete hátralévő részében köze lesz az egyikükhöz. Még felsorolni is sok, nemhogy végigélni és ép ésszel kibírni.

Szerencsére nem kellett sokáig nélkülöznöm az univerzumom közepét. Aggodalmasan, összehúzott szemöldökkel lépett be a házba és jött oda hozzánk.

- Most már mindenki tudja – mondta.

- És hogy fogadták? – kérdeztem, bár tisztában voltam vele.

- Harcolni akarnak – jelentette ki. – Sosem hagynák, hogy bármelyikünknek is bántódás essen.

Bűntudatom lett szavaitól. Én idéztem elő mindezt. Én ragaszkodtam hozzá, hogy visszajöjjünk Forks-ba, hogy megismerhessem Jake-et. Igaz, akkor még fogalmam sem volt róla, hogy mi az a megmagyarázhatatlan érzés, ami vonz hozzá, de akkor is. Az én döntésem volt az, ami idáig vezetett. Miattam volt veszélyben mindenki, akit szerettem, beleértve mindkét családomat és a barátainkat is.

Egy pillanatra eltűnődtem, mit tennék, ha újra ott lennék? Másképp döntenék? Feláldoznám a bevésődésem és a boldogságom azért, hogy ne haljanak meg, akiket szeretek? Beismerni is rémes, de nem tudtam rá a választ. Talán önzőség, talán csak túlzott ragaszkodás Jake-hez és mindahhoz, amit tőle kaptam. Nem tudom. Akkor sem tudtam.

O*o*o*O

Aznap este Jake járőrözni készült La Push körül, de én képtelen voltam otthon maradni, a majdnem üres házunkban. Nyomasztónak éreztem a többiek hiányát. Tudva, hol vannak és mit tesznek a védelmünkben, fájt otthon lenni és várni, hogy visszatérjenek. Azt hiszem, bele is őrültem volna, ha ott kell töltenem az éjszakát.

Így hát bepattantunk apu Volvo-jába, amit volt kedves kölcsönadni nekünk, és a Black ház felé tartottunk. Jake végig fogta a kezem és nem volt ellenvetése, hogy ott aludjak, még úgy sem, hogy ő nem lesz otthon. Úgy gondolta, már a tudat, hogy a szobájában vagyok, enyhíteni fog a bevésődés okozta sajgáson. Én is ebben reménykedtem, mert ha azt még hozzávettem az egyébként is megtépázott idegeimhez… Nem sok alvást jósoltam magamnak aznap éjjelre.

Billy mindent tudott. Mint a tanács tagja, ő is beavatást nyert a kialakult helyzetről. Féltem is tőle, hogy fog fogadni, hiszen az én hibám volt minden, de várakozásommal ellentétben egy rossz szava sem volt hozzám. Sőt. Mikor megérkeztünk, még rám is mosolygott és megkérdezte nem vagyok-e éhes. Ezúttal azonban már nem volt a tekintetében bizonytalanság vagy undor, miszerint talán vérre vágynék. Csak kedvességet láttam a sötét szempárban, ami még inkább bűntudatot keltett bennem. Nem érdemeltem meg, hogy így fogadjon. Azok után, hogy milyen veszélybe sodortam a fiát és mindenki mást is, nem érdemeltem semmit sem!

- Mennem kell – mondta Jake néhány perccel azután, hogy megérkeztünk. Még mindig a konyhában ültünk, Billy-vel. – Próbálj meg pihenni is éjszaka, rendben? – kérdezte mire erőtlenül bólintottam. Biztos voltam benne, hogy egy szemhunyásnyit se fogok aludni, de nem akartam, hogy miattam aggódjon. – Még nem tudom, el tudok-e szabadulni, de megpróbálok majd benézni, jó?

- Jó – erőltettem magamra egy halovány mosolyt, de ez nem győzte meg Jake-et.

- Menj csak, fiam – szólalt meg Billy mély hangján. – Majd én vigyázok rá – ígérte, ami nem kis meglepődöttséget váltott ki belőlünk.

Jake hálásan rámosolygott az apjára, majd gyengéd csókot nyomott a számra, és egy percre a karjába vont. Aztán tényleg mennie kellett. Quil és Embry már vártak rá, akárcsak a többiek. Megduplázott őrségben voltak, tartva attól, hogy a Volturi újabb kémet küld, ezúttal vámpírt.

Amint ketten maradtunk Billy-vel, fülsértő csend telepedett közénk. Nem tudtam, mi tévő legyek. Egy részem be akart menni Jake szobájába, hogy a mellkasomban keletkező űrt visszaszorítsam valamennyire, egy másik részem viszont nem akart egyedül lenni és még egy olyan társaságnak is kifejezetten örült, mint amilyen Billy volt. Végül ő volt az, aki megtörte a némaságot.

- Ne emészd magad – mondta kedvesen. – Te nem tehetsz semmiről.

Azt hiszem más körülmények között elcsodálkoztam volna, honnan jött rá, mi játszódik le bennem, de ez nem a megfelelő pillanat volt ezen rágódni. Szemeim könnybe lábadtak, ahogy ráemeltem a tekintetem.

- Én akartam ide jönni – mondtam végül. – Én akartam megismerni Jake-et, amivel halálra ítéltem őt is és mindenki mást is.

- Ez nem igaz – tiltakozott Billy odagurulva hozzám a kerekesszékével. Nagy, lapátszerű, érdes kezébe vette az én apró kis ujjaimat, és úgy folytatta tovább. – Azzal, hogy így döntöttél, csak jót hoztál a fiam életébe. Megismert téged, a bevésődését. Egy farkas ennél többet nem is kívánhatna az életben.

- Ez az – vágtam rá. – Az élete! Véget fog érni még azelőtt, hogy igazán elkezdődött volna.

- Azt nem tudhatod – mosolygott rám. – Legyen hited! Én hiszem, hogy a Nagyszellem figyelemmel kíséri a quileute-ok életét és megóvja őket. Ezúttal is így lesz, hidd el nekem!

Jó is lett volna hinni a csodákban vagy bármiben, ami megmentheti a szeretteimet, de nem ment. A Volturi túl nagy fenyegetést jelentett. Olyat, ami ellen nem volt mit tenni. A szívem mélyén éreztem, hogy bármennyi barátot is találnak a rokonaim, nem lesz reális esélyünk.

Képtelen voltam megszólalni, a sírás annyira szorította a torkomat, de Billy megtette helyettem.

- Én örülök neki, hogy itt vagy – mondta őszintén. – Boldoggá teszed a fiamat, és engem csak ez érdekel. Annyit szenvedett már az a fiú… És mióta megismert téged, mintha kicserélték volna. Énekel a zuhany alatt, bár megjegyzem elég hamisan – kacsintott rám, mire akaratlanul elnevettem magam. Igen, nekem is volt már benne részem, hogy végighallgassam Jake basszusát, ami igencsak dobhártyaszaggató volt. – Szeretném, ha tudnád – folytatta komolyan -, hogy a családunk tagjának tartalak. Ennek a háznak az ajtaja mindig nyitva áll előtted, bármi történjék.

- Én… - próbáltam kinyögni bármi értelmeset, de nem tudtam. Már nem is a sírás készült felszínre törni belőlem, hanem egyenesen a zokogás. Az, hogy Billy Black, aki köztudottan gyűlöli a vámpírokat, ilyen kedves szavakat intézett felém… Hihetetlen és egyben felfoghatatlan volt.

- Nem kell mondanod semmit, lányom – mosolygott rám, de ami megérintette a lelkemet az volt, hogy a lányának nevezett. Engem. A félvér kis korcsot, aki egyik fajhoz sem tartozik igazán.

Érzelmeim túlcsordultak bennem és ösztönösen Billy nyakába vetettem magam. Szorosan magamhoz öleltem, miközben éreztem, hogy erős karjai körém fonódnak. Hasonló érzés volt, mint mikor apu ölelt meg, de mégis másként hatott. Apukásabb volt, talán a kora és a testalkata miatt, de tény, hogy csak nehezen tudtam kibontakozni belőle. Sokkal nyugodtabb voltam utána és talán mintha még remény is gyúlt volna a lelkemben.

- Jobban vagy? – kérdezte, miközben letörölte kiszökő könnyeimet.

- Sokkal – válaszoltam megtalálva a hangomat. – Köszönöm.

- Ugyan – legyintett. – Most menj, pihenj le egy kicsit. Úgy látom, rád fér.

- Igen – bólintottam, majd mielőtt felálltam volna, nyomtam egy nagy cuppanós puszit az arcára, ami elől eszébe sem jutott elhúzódni. – Jó éjszakát! – búcsúztam.

- Neked is, Kedveském – biccentett felém.

Könnyebb volt a szívem, mint az elmúlt pár órában, de nem tűnt el belőlem minden aggodalom. Azt hittem majd a zuhany segíteni fog kiűzni borús gondolataimat a fejemből és a szívemből, de nem jártam sikerrel.

Egyedül Jake szobája jelentett némi vigaszt. Minden olyan volt, mint szokott. Ruhakupac a széken, CD hegyek az asztalon, összetúrt ágy…

Keresgélni kezdtem a cuccaim között valami pizsamaszerű után, hátha tudok aludni egy kicsit, bár nem fűztem hozzá túl sok reményt. Szinte biztos voltam benne, hogy egész éjjel virrasztani fogok. Végül Jake egyik pólója akadt a kezembe. Az orromhoz emeltem – Jake illata volt. Reméltem, az majd segít távol tartani a belső démonokat, szóval belebújtam. Leért a combom közepéig, így olyan volt, mint egy hálóing. Bevetettem magam az ágyba és csak bámultam a sötétbe burkolózó plafont.

Hogyan tovább? – kattogott az agyamban. –Mi lesz velünk? Hogyan oldjuk meg a dolgot? Hogyan beszélhetnénk a Volturival? Gyilkolni jönnek, nem társalogni! Nem fognak hallgatni ránk! Nem érdekli őket, hogy tévednek, hogy ártatlanokat mészárolnak le! Nem érdekli őket más, csak a hatalom…

Belealudhattam gondolataimba, mert azon a tisztáson találtam magam, ahol összecsaptunk az újszülöttekkel. Hiába, hogy csak egy álom volt – amiről tudtam is, hogy az – ugyanúgy éreztem az erdő illatát, mint akkor. De ezúttal egyedül voltam. Ott álltam a tér közepén és hiába néztem bármerre is, nem volt körülöttem senki.

Félelem járt át tetőtől-talpig. Sosem voltam még egyedül. Nem tudtam milyen az, és egyre jobban megrémültem. Jake nevét kiabáltam, aztán a szüleimet szólongattam, de semmi. Nem kaptam választ. Csak a szél zúgását hallottam. Még madarak sem voltak a közelben, hogy legalább a csicsergésük megnyugtassa háborgó lelkemet.

Majd hirtelen egy hang szólított meg. A nevemet suttogta, hátborzongató nyálassággal. Összerezzentem, de bárhová néztem, nem láttam senkit. Futni szerettem volna, elmenekülni, de a lábaim szinte gyökeret eresztettek.

- Megérte? – kérdezte a hang közvetlenül mögöttem, mire megpördültem.

Egész testemben megmerevedtem, amint szembenéztem a vörösen izzó íriszekkel. Tudtam ki ő, láttam apuék emlékeiben: Aro. Valóban úgy nézett ki, ahogy emlékeztek rá. Fiatal volt, egyben mégis ősöregnek tűnt. Elegáns ruhát viselt, olyat, ami hangsúlyozta arisztokrata jellemét.

Szerettem volna hátralépni, hogy minél messzebb kerülhessek tőle, de nem tudtam. Nem volt uralmam a testem felett. Csak álltam ott, szemben vele, és éreztem amint egyre jobban maga alá temet a kétségbeesés.

- Mond csak, Kendra – szólalt meg ismét, mézesmázosan ejtve a nevemet. – Megérte visszajönnöd ide?

Nem tudtam, mit válaszoljak. Magam sem voltam tisztában vele.

- Megérte az a néhány hét boldogság a szeretteid halála árán? – intett oldalra a kezével, mire rosszat sejtve odakaptam a tekintetem. Ha addig azt hittem félek, most már egyenesen rettegtem.

Egy máglyát pillantottam meg, rajta a darabokra szaggatott szüleimmel, akik tudatuknál voltak, de nem tehettek semmit, csak várták a megváltó halált.

- Ne – nyöszörögtem fel. Szemeimet elfutották a könnyek, de még mindig nem tudtam mozdulni. Nem tudtam segíteni rajtuk.

- Elárultál minket, Kendie – hallottam meg apu összetört hangját. – Miattad történik minden. A te hibád!

- Nem – ráztam a fejem, de tudtam, hogy igaza van. Éreztem a szívem mélyén, de képtelen voltam beismerni neki is. Inkább védekeztem. – Én nem akartam.

- Mit számít mit akartál? – nevetett fel Aro harsányan. – Csak az a lényeg, hogy mi lett a következménye. Ez itt - mondta, aztán szélesre tárta karjait. Mögötte sorban bukkantak fel a máglyák, mindegyiken egy-egy szerettemmel, amint darabokban, szenvedve, elkeseredve várják a tüzet, mely véget vet az életüknek.

- Ne! – kiáltottam fel most már zokogva. – Kérem ne! Ne bántsa őket!

- Nem én bántom őket, gyermekem – lépett hozzám közelebb Aro és két tenyerébe fogta az arcomat, kényszerítve, hogy a szemébe nézzek. – Te bántod őket! A puszta létezéseddel idézted elő mindezt.

- Nem – ráztam a fejem, és az őrület határán táncolva összeszorítottam a szemem, hogy ne kelljen látnom, ami körülöttem van. – Én szeretem őket! Nem akarok nekik rosszat! Azt karom, hogy éljenek!

- Az sajnos nem fog menni – sóhajtott fel Aro, mint aki maga is sajnálja a dolgot, de szavai rácáfoltak minderre. – Végük van, akárcsak neked!

A következő pillanatban fellángoltak a máglyák, és a tisztást betöltötte a velőtrázó sikoltás, amint a lángnyelvek belekaptak szeretteimbe. Velük együtt ordítottam én is, hallgatva a tűz ropogását és orromban érezve az édes illatot, mely összehasonlíthatatlanul jelezte: vámpír kivégzésen vagyunk. Szemeim már nyitva voltak, és bármennyire is be akartam csukni őket, vagy csak elfordulni, nem tudtam. Végig kellett néznem.

Végső kétségbeesésemben, már Aro-hoz könyörögtem.

- Kérem! – ziháltam könnyeimtől fuldokolva. – Hagyja abba! Mentse meg őket! Engem öljön meg, kérem! Csak engem! Az én hibám! Ne őket büntesse miattam! Csak én tehetek róla!

- Túl késő gyermekem – ciccegett Aro. – Ehhez már túl késő. Előbb kellett volna beismerned, akkor talán elgondolkoztam volna rajta, hogy megkímélem őket. De most már…

- Kérem! – próbálkoztam tovább, miközben szemeim egy pillanatra sem engedték el lángoló családtagjaimat, akik között néhol farkasokat is felfedeztem. Istenem… Jake… Hol lehet Jake? Nem láttam sehol, így egy másodpercre megkönnyebbülés kerített hatalmába, de csak addig, míg meg nem láttam Aro önelégült arckifejezését. – Ne… - leheltem, mert már csak annyira volt erőm.

- Mit ne? – kuncogott Aro szenvedésem láttán. – Kíméljem meg a kis szerelmed életét?

- Kérem… Őt ne… Őt ne… - zokogtam ismét, pedig még nem is láttam Jake-et, de tudtam, a zsigereimben éreztem, hogy ott van ő is. Istenem, bármit megadtam volna érte, hogy megmenthessem. Élnie kellett! Nem bírom ki, ha…

A következő pillanatban a körülöttünk égő máglyák hirtelen kialudtak, már csak a felszálló fekete füst emlékeztetett az előbbi lángokra, valamint az elszenesedett maradványok, melyek nem is olyan rég, még a családom voltak. Nem bírtam rájuk nézni. A szívem darabokban volt. Azt kívántam, bár meghalhatnék én is. Nem érdemeltem meg az életet, ha mindenki más, akit szerettem, halott. Vágytam a halált, jobban, mint azt el tudtam volna képzelni.

És mikor már azt hittem, nincs tovább, hogy ennél jobban már nem lehet szenvedni, bekövetkezett az, amitől a legjobban tartottam. Közvetlenül előttem, újabb máglya tűnt fel a semmiből, rajta életem értelmével. Tagjai kicsavarodva lógtak mindenfelé, szemei fájdalommal teltek meg, és egyenesen rám meredtek.

- Ezt nem bírom ki! – ráztam a fejem, akár egy őrült. – Képtelen vagyok elviselni!

- Ez benne a lényeg – nevetett fel Aro. – Tudod Kendra, én azt hallottam, hogy ha valakinek meghal a bevésődése, az illető beleőrül a veszteségbe. Kíváncsi vagyok, ez rád is igaz-e – mondta csevegő hangon, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk.

Szavai olyan távolról szóltak, akár egy alagút. Számomra abban a pillanatban csak Jake létezett, csak őt láttam, ahogy a fájdalom eltorzítja szép vonású arcát. A mellkasomban lévő űr elmélyült, már nem sajgás volt, amit éreztem, hanem egyenesen kínzó, égető fájdalom mely minden sejtemben tombolt.

Mozdulni próbáltam, valósággal nekifeszültem a láthatatlan béklyóknak, de nem jutottam semmire. Nem tudtam mozogni, csak álltam ott továbbra is, egy karnyújtásnyira tőle. Nem tudtam megmenteni.

- Nem… kellett… volna… vissza… jönnöd… - nyögte ki nagy nehezen Jake azokat a szavakat, melyek még mélyebb sebet ejtettek szívemen. Ez már több volt a soknál. Főleg, hogy Aro elégedetten, mintha csak erre várt volna, teli torokból felnevetett.

Éreztem, hogy elpattan bennem valami. Az őrület eluralkodott rajtam, átvette felettem az irányítást. Ordítottam és zokogtam egyszerre, miközben az utolsó máglya, mely létem értelmét csapdába ejtette, fellángolt. Narancs nyelvei magasabbra csaptak, mint a fák lombjai, jelezve az egész világnak, hogy vége. Mindennek vége…

Jake fájdalommal teli kiáltása visszhangzott a fülemben, szinte már a fejemben hallottam, összekeveredve saját hangommal. A bevésődés kínja teljesen felőrölt. Minden porcikámban csontig hatoló fájdalom terjedt szét, és egyre csak mélyült, ahogy a lángok lassan elemésztették őt. Éreztem a belőlük áradó hőséget. Égették a bőrömet.

- Kendie! – kiáltott rám a világ legszebben csengő hangja, ezúttal tele rémülettel. – Kendie, a francba! Ébredj fel! Hallod?! Ébredj már fel!!!

Tudatom úgy tért vissza testembe, mintha arcul ütöttek volna. Az egyik pillanatban még ott álltam a tisztáson, végignéztem a legszörnyűbbet, amit csak lehetett, míg a másikban Jake karjában voltam, tetőtől-talpig úszva az izzadtságban. Szemeimből ömlött a könny, átáztatta a párnát és a hajamat is. Remegtem minden tagomban és úgy szorítottam magamhoz Jake-et, mintha a puszta létezése jelentené a világmindenséget. És ez így is volt. Azok után, amit átéltem, biztos voltam benne, hogy egy pillanatra sem lennék képes nélküle élni.

- Jól van – simogatta megkönnyebbülten a hajamat. – Minden rendben. Itt vagyok veled. Nincs semmi baj.

- De van… - zokogtam fel újra.

- Nem, nincsen – csitítgatott továbbra is, majd éreztem, hogy az ajtó felé fordul. – Rendben lesz, apa.

- Biztos? – hallottam meg Billy aggodalmas hangját. – Ne szóljunk Belláéknak?

- Ne! – vágtam rá Jake-kel egyszerre.

- Vele maradok, míg meg nem nyugszik – tette még hozzá kedvesem továbbra is a karjában ringatva, mint egy gyereket. – Feküdj vissza nyugodtan.

- Rendben – mondta Billy, majd meghallottam a kerekesszék jellegzetes hangját. – Ha kellek, itt vagyok a szomszédban.

Jake bólintott, majd miután becsukódott az ajtó, teljes figyelmét nekem szentelte. Simogatta a hajam, csitítgatott és megnyugtató szavakat mormolt a fülembe. Egyik sem használt. Annyira az álom hatása alá kerültem, hogy képtelen voltam megnyugodni. Még mindig éreztem az orromban az égő vámpírok illatát, a karomon a perzselő hőséget, melyet Jake máglyája ontott magából.

Közelebb húzódtam kedvesemhez. Esküszöm, az sem lett volna elég, ha a bőre alá férkőzhetek. Éreznem kellett, hogy jól van, hogy életben van. Az sem volt elég, hogy a pajzsom körbevette, megnyitva ezzel az elméjét, így láthattam, mennyire aggódik és mennyire megrémült, mikor bemászva az ablakon azt kellett látnia, hogy dobálom magam az ágyban, zokogva és könyörögve ordítok, hogy ne tegye, hogy mentse meg. Nem tudta ki és kit mentsen meg, de arra azonnal rájött, hogy rosszat álmodok. Csak arról nem volt fogalma, mennyire szörnyű volt. És nekem nem is állt szándékomban megmutatni neki. Elzártam az elmém hátuljába a képeket és nem is engedtem, hogy felszínre jöjjenek.

- Mond el nekem – próbálkozott már sokadik alaklommal, de ezúttal is megráztam a fejem. Nem akartam, hogy tudjon róla. Nem akartam kiborítani őt is. Éppen elég volt nekem elviselnem ennek az álomnak a súlyát. – Szeretnék segíteni neked.

- Nem tudsz – csukladoztam még a sírástól, de könnyeim már nem voltak, amik felszínre törhettek volna. – Csak tarts a karodban. Éreznem kell, hogy itt vagy. Hogy velem vagy.

- Veled vagyok – suttogta még szorosabban ölelve.

Kicsit helyezkedtem, hogy kényelmesebb legyen mindkettőnknek és csak akkor vettem észre, hogy nincs rajta ruha. Amint erre rájött ő is – látta az elmémben a meglepettséget – azonnal felidézte az emléket. Épp csak be akart ugrani, hogy megnézze, hogy vagyok, és nem akart azzal időt veszíteni, hogy még öltözködjön is, ezért egyszerűen csak bemászott a szoba ablakán.

Más körülmények között nevettem volna rajta, vagy legalább egy kuncogás elhagyta volna a számat, de nem most. Nem akkor, mikor ilyen szörnyűségeken mentem keresztül és csak arra vágytam, hogy még az eddigieknél is jobban megbizonyosodjak róla: Jake él és virul.

A gondolat hirtelen fogalmazódott meg bennem, de Jake már tiltakozott is.

- Nem ezért jöttem – mondta, miközben én már az alváshoz használt pólót rángattam le a magamról. – Nem vagy olyan állapotban…

- Erre van szükségem! – vágtam közbe. – Éreznem kell téged! Bele fogok őrülni… - nyögtem ki ismét összeszorult torokkal, amint felidéztem magamban azt a pillanatot, mikor a teljes zavar eluralkodott rajtam. Jake szeme tágra nyílt a döbbenettől, ahogy ő is átérezte mindazt, majd visszafojtva a további kérdéseket és tiltakozást, csókolni kezdett. Nagyon finoman és lassan csinálta, kényeztetve engem, de nekem akkor, abban a percben nem erre volt szükségem. Ledöntöttem az ágyra, fölé másztam és átvettem az irányítást. Nem ellenkezett, érezte, hogy tudom, mit csinálok. Vadul csókoltam, miközben elmélyítettem az elméink között létrejött kapcsolatot, hogy minél jobban eggyé válhassunk.

És amint valóban egyek lettünk, a lelkemben tomboló fájdalom és kétségbeesés lassan alábbhagyott, s helyét átvette az eufória, mely kitörölt minden rossz emléket belőlem.

Legalábbis egy rövid időre…

/És íme két nagyszerű zene, ami segített megírni Kendie rémálmát. :S

Nem volt időm képet készíteni és úgy megmutatni nektek, de szerintem az eredeti klippek is elég kifejezőek. :)

Leona Lewis- I Will Be 

Birdy- Skinny Love/