Sziasztok!
Először is: véget ért a Nyári Vámpírakadémia pályázat, melyen örömmel jelenthetem be, hogy első helyezést értem el az alább olvasható novellával és a Kihívásnak járó különdíjat is én kaptam. :D Hatalmas köszönet Alyoshá-nak és Briki Green-nek!:)
Ezúttal a Pixye nevet öltöttem magamra, hogy titokban maradjon a kilétem, hiszen Briki a bétám és nem lett volna igazságos, ha Zoe-ként nevezek. :)
Sok remek alkotás született ezúttal is, csakúgy, mint legutóbb. A fenti linkre kattintva el is juthattok a lányok blogjára. :) Jó olvasást mindenkinek!:)
Másodszor: a díj a bejegyzés végén található. :)
Török rulett
Írta: Pixye /Zoe Henderson/
Korhatár: 12 év
Spoiler veszély a 6-ik könyv miatt!
Ismertető:
A koronázás előtt Abe kifejtette, hogy szeretné közelebbről is megismerni Dmitrijt egy vadászat keretien belül, így arról írtam, hogy én hogy képzeltem el ezt az igencsak veszélyes szituációt.:)
Kezeim alatt éreztem bársonyos bőrét, mely már az első pillanattól fogva vonzott. Akkoriban tudtam, hogy tilos, tudtam, hogy rossz, amire gondolok, de nem tudtam megálljt parancsolni a fantáziámnak. Arra képes voltam egy ideig, hogy távol tartsam magam tőle fizikailag, de hogy még gondolatban se lehessek vele… Képtelen lettem volna elviselni.
És most, mikor minden rendben volt velünk, végre együtt lehettünk, már amikor a beosztásunk engedte - és most szerencsére engedte -, egy pillanatot sem akartam elvesztegetni. Rose volt az egyetlen, aki képes volt kizökkenteni. Ha mellette voltam, nem éreztem, hogy fenn kell tartanom a határozott, kemény testőr szerepemet. Mellette önmagam lehettem.
Még többet szerettem volna kapni belőle. Nem volt elég és úgy éreztem soha nem is lesz. Lehúztam a felsője pántját a válláról, hogy ajkaimmal ott is felfedezhessem tűzforró testét. Már érezni véltem a számban mámorító ízét, mikor hangos kopogás zavart meg bennünket. Testőr reflexem azonnal működésbe lépett volna, keresve a veszélyt, de az Udvarban voltunk, a világ legbiztonságosabb helyén. Az egyetlen helyen, ahol nem kellett striga támadástól tartanunk.
- Ne foglalkozz vele – sóhajtott fel Rose, nyakam köre font karokkal, hogy még jobban magához ölelhessen.
- Lehet, hogy fontos – érveltem saját magamnak is, ugyanis igazból egyetértettem Rose-zal. Legalábbis szerettem volna, de a testőr berögződés erősebbnek bizonyult ezúttal is.
- Majd felhívnak… - próbálkozott szerelmem, majd csalódottan fújtatott, mikor lefejtettem magamról és felkeltem.
- Ígérem, bepótoljuk – kacsintottam rá.
- Remélem is – morgolódott továbbra is, de követve a példámat, ő is kikászálódott az ágyból.
Elfojtottam a nevetésem. Rose már csak Rose volt. Soha nem hazudtolta meg önmagát, de épp ezért szerettem őt annyira.
Amint ajtót nyitottam, hálát adtam, amiért hallgattam az ösztöneimre, és nem hagytam figyelmen kívül a dolgot. Abe Mazur ugyanis nem az a fajta ember volt, aki tolerálta az ilyesfajta bánásmódot. Bármikor kinéztem volna belőle, hogy egyszerűen ránk töri az ajtót nem foglalkozva a magánélet totális megsértésével.
- Hé öreg – szólalt meg mellettem Rose. – Azt hittem Tibetben vagy, vagy Baden-Baden-ben vagy valahol.
Hiába jöttek már ki egymással, sokkal, de sokkal jobban, mint eleinte, az igazi apa-lánya kapcsolat még mindig nem volt meg közöttük.
- Mr. Mazur – bólintottam felé köszönésképp, aztán oldalra léptem, hogy beengedjem.
- Anyád említette, hogy szabadságon vagytok, ezért jöttem vissza – mondta, miközben emelt fővel bevonult a szobánkba. Semmit sem változott az elmúlt néhány hónapban. Ugyanolyan elegáns öltönyt viselt, mint mindig, ahogy az elmaradhatatlan aranyai is ott csillogtak mindenhol. És persze a legcsúnyább sál is a nyakában volt, amit csak fel tudott venni. Ezúttal élénk-zöld színben. – Egyébként Törökországban voltam – tette hozzá mintegy mellékesen.
- Milyen figyelmes magától – mondtam, de biztos voltam benne, hogy van valami hátsószándéka is. Soha, semmit nem tett ok nélkül.
Ez Rose figyelmét sem kerülte el és azonnal, amolyan Rose Hathaway-es stílusban le is csapott apjára.
- Mit forgatsz a fejedben?
- Szeretném, ha Belikov eljönne velem vadászni, ahogy azt megbeszéltük – közölte a legártatlanabb pillantásával, amit csak magára tudott erőltetni.
- Nem beszéltünk meg semmit sem! – csattant fel Rose azonnal és az apja elé állt, hogy keményen a szemébe tudjon nézni. Alighanem ő volt az egyetlen, aki ezt meg merte tenni Abe Mazurral. – Ne is álmodj róla, hogy elmegy veled vadászni!
Mitagadás, nekem se tetszett túlzottan az ötlet, de nem voltam benne biztos, hogy jó ötlet lenne visszautasítani. Másrészről jobb volt előbb túlesni rajta. Mikor a koronázáson Abe felvetette az ötletet, miszerint szeretne velem elbeszélgetni egy kicsit, azt hittem azonnal indulni akar majd, ám ehelyett elutazott valami üzleti ügy miatt. Ez három hónapja volt. Természetesen nem gondoltam, hogy elfelejtette. Nem rá vallott volna.
- Rose… - próbálkoztam, de a szúrós pillantás, amit kaptam, egy pillanatra belém fojtotta a továbbiakat. Még sosem nézett rám ilyen… határozottan. Még akkor sem, amikor arról próbáltam meggyőzni, hogy már nem szeretem, ami persze teljes hazugság volt. A lelkem sosem szűnt meg szeretni ezt a csodálatos teremtést.
- Ne aggódj Rose – mosolygott Abe mézesmázosan, ahogy mindig. – Egy darabban vissza fogom hozni. Vagy talán kettőben…
- Abe! – emelte fel kedvesem a hangját. Az volt a tökéletes pillanat, hogy közbelépjek és megakadályozzam az esetleges vérontást.
- Nincs semmi baj, Róza – fordítottam magam felé. – Szeretnék elmenni vadászni az édesapáddal!
- Na látod – lelkendezett Abe, mintha egy hagyományos kirándulásról lenne szó. Persze mindketten, jobban mondva mindhárman tudtuk, hogy ebben nem lesz semmiféle hagyományos.
Abe gengszter volt, aki nem riadt vissza semmitől, ha üzletről volt szó. Ezek után igazán el sem tudtam képzelni mi mindenre lenne képes, ha a tulajdon lányáról van szó. Mégsem féltem tőle. A striga lét után már nem féltem semmitől. Megtapasztaltam a legrosszabbat, ami csak elképzelhető, innentől kezdve biztos voltam benne, hogy bármit is sodor elém az élet, megbirkózom vele. Legyen szó összeesküvésről vagy egy aggódó apáról, aki képes lenne elásni valahol az erdő mélyén, ha nem úgy válaszolok egy kérdésére, ahogy azt ő szeretné.
- Dmitrij… - ráncolta össze Rose a szemöldökét.
- Ugyan már – mosolyogtam rá teljes szívemből. – Nincs miért aggódnod.
Néhány pillanatig csak néztünk egymás szemébe, aztán Abe jó hangosan megköszörülte a torkát, hogy előre mozdítsa az eseményeket.
- A kocsi már vár ránk – mondta egyszerűen. – Nem kell hoznod semmit, már mindenről gondoskodtam.
Elsőre egy megtöltött fegyver és egy vastag kötél jutott eszembe, amit csak miattam szerzett be. Rose-nak is hasonlók járhattak a fejében. Sötétbarna szemei, amiket szintén imádtam rajta, aggodalmasan csillogtak. Ismerte az apját, tudta mire képes vagy legalábbis sejtette.
Közelebb hajoltam hozzá, hogy lehetőleg csak ő hallhassa szavaimat.
- Vissza fogok jönni – mondtam. – Nem félek az apádtól!
Nyelt egy nagyot, de azért bólintott. Bízott bennem, mint mindig. Ez kölcsönös volt közöttünk. Nem volt olyan dolog, amiben ne mertem volna a segítségét vagy a tanácsát kérni. Az elmúlt másfél évben, mióta megismertem őt, igazán felelősségteljes felnőtté vált. Nem rohant ész nélkül a veszélybe, mint régen tette. Most megfontolta az esetleges lehetőségeket és ésszerűen cselekedett. Mint egy testőr.
Nem akartam hosszan búcsúzkodni, főleg nem Abe előtt, aki éber szemét le sem vette rólunk, mégsem akadályoztam meg Rose-t abban, hogy odahajoljon hozzám, és szerelmesen megcsókoljon. Finom ajkai meg tudtak bolondítani, amikor kettesben voltunk, de mikor az apja alkotta a nézőközönséget… Annyira már nem volt ínyemre a dolog. Gyorsan véget is vetettem neki, hogy aztán szembenézzek a végzettel, mely Abe Mazur, más néven Zmey képében jött értem. Ha ez nem a sors megkísértése, akkor nem tudom mi az!
Egy fekete, sötétített üveggel ellátott, golyóálló Ford Expedition várt ránk a nyugati kapunál. Benne két testőr foglalt helyet. Nem ismertem őket személyesen, de már volt szerencsém látni őket Abe-bel. A zsoldosai voltak. Egyikük a kormánynál ült, míg a másikuk hátul, mellettem.
Természetesen nem kettesben mentünk. Egy cseppet sem csodálkoztam rajta. Abe gengszter volt, nem pedig hülye. Bármit is tervezett velem, nem vállalta a kockázatot, amit meg is értettem. Bármennyire is jó formában volt – már így ránézésre –, mora volt. Dampyrként valószínűleg fél kézzel el tudtam volna intézni. Nem mintha ilyesmin járt volna akkor az eszem. Elsősorban mora volt, másodsorban Rose apja. Személyes kötelességem volt védeni őt, bármi áron!
Szemügyre vettem útitársainkat, hogy felmérjem a helyzetet. A sofőrünk, mint később kiderült, Ilián, nagydarab fickó volt. Úgy a harmincas évei elején járhatott. Rövid, sötét haja és vadul csillogó szeme veszélyessé tette. A tarkóján nem voltak tetoválások, de ez még nem jelentette, hogy sosem ölt strigákat. Pont az a típus volt, aki strigákat öl!
A másik testőr, Lionel, ránézésre nem volt olyan szívós, mint a társa, bár külsőre hasonlított rá, de tudtam, nem szabad őt sem lebecsülni. Abe nem volt kezdő. Sosem bízta volna az életét olyasvalakire, aki még nem bizonyított. És a Lionel nyakán lévő számtalan molnyija tetoválás is azt bizonyította, érti a dolgát.
A testőrök világában hamar megtanultam, mikor érdemes beszélni és mikor nem. Amikor össze vagy zárva néhány idegennel egy kocsiban és fogalmad sincs róla, hogy hová visznek, és mi vár rád, akkor az a legjobb, ha befogod és kivárod mi lesz belőle. Csakhogy a helyzetemet nem igazán könnyítették meg. Az üveg annyira sötét volt mellettem, hogy egyáltalán nem lehetett kilátni rajta. Az pedig feltűnő lett volna, ha a két ülés között próbálom figyelni az utat. Így nem maradt más választásom, mint a vakszerencsére bízni magam és megőrizni a hidegvéremet.
Az út több mint egy órába került. Mikor elhagytuk az Udvart, nyugat felé indultunk, de úgy az ötödik kanyarnál elvesztettem az irányt. Bárhol lehettünk.
- Megérkeztünk – szólalt meg Abe szokásos lazasággal a hangjában. Elképzelésem se volt róla mit tervezhet, és ez nem tetszett. Utáltam a bizonytalanságot.
Mindannyian kiszálltunk az autóból, miközben a testőrök minden lépésemet figyelték, nehogy valami meggondolatlanságot kövessek el. A mora nappal közepén jártunk, valahol jó messze a civilizációtól egy erdő mellett. Sötét volt, de nem annyira, amivel dampyr látásommal ne birkóztam volna meg.
Szó nélkül követtem Iliánt, aki a sort vezette. Mögöttem jött Abe és Lionel. Olyan tíz percig gyalogolhattunk, mindössze az Ilián kezében lévő zseblámpa fényét követve, mígnem egy kis faházat el nem értünk. Azonnal az a kis kunyhó jutott eszembe, ami a Szent Vlagyimir Akadémia határában állt. Ahol először lettünk egymáséi az én Rózámmal. Amilyen gyorsan jött az emlék arról a csodálatos és egyben gyűlöletes napról, olyan gyorsan ki is űztem a gondolataimból. Nem a megfelelő helyen voltam a nosztalgiázáshoz.
A házikó belülről meg sem közelítette azt, ami a fejemben járt. Ott kellemes, otthonos légkör uralkodott még az elhagyatottság mellett is, de itt ennek nyomát sem láttam. Az egyik sarokban masszív szekrény állt, mindenféle lőfegyverrel és vadászathoz szükséges kellékekkel, míg a ház másik oldalán két szék, egymás felé fordítva várt, mintha csak egy kihallgatás helyszínén lennénk. Nem volt nehéz kitalálni mi következik ezután.
- Foglaljunk helyet, Belikov, amíg a fiúk előkészülnek – mondta Abe, mintha csak javasolná a dolgot, de sötét pillantása parancsról árulkodott. Engedelmeskedtem.
A szék kényelmetlen volt, ahogy az egész szituáció, de nem ellenkeztem. Bármit vállaltam volna Rose-ért, akár még a halált is.
Türelmesen vártam, hogy Abe belekezdjen a „meg ne merd bántani a lányom…” kezdetű monológba, de a fél szemem a testőrein volt. Ilián épp egy vadászpuskát töltött meg lőfegyverrel, míg Lionel minket bámult kötelességének megfelelően.
- Szoktál vadászni? – kérdezte Abe csevegő hangon, mintha csak régi barátok lennénk, akik egymás hogylétéről beszélgetnek.
- Nem – feleltem higgadtan, sejtve, hogy ez csak a bevezetés.
- Úgy tudom a családod Oroszországban él – mondta, mintha nem lenne teljesen biztos benne.
- Igen.
- Milyen a kapcsolatod velük? – jött a következő kérdés.
- Jó – vágtam rá.
- Közel állnak hozzád a testvéreid?
- Igen.
És ez a kérdezz-felelek folytatódott még jó két percen keresztül, egészen addig, míg Abe végre rátért a számára fontos témára.
- Komolyan gondolod a lányommal?
Korábbi laza stílusa egyszeriben eltűnt - mintha csak egy kalap lett volna, amit egy könnyed mozdulattal levesz az ember a fejéről -, és a helyén csak az a vérbeli rosszfiú maradt, akitől minden normális ember próbálta távol tartani magát. Már ha kedves volt az élete.
Engem nem tudott megfélemlíteni. Határozottan álltam a tekintetét, és kemény hangon kijelentettem:
- A legkomolyabban!
Másnál észrevehető lett volna, hogy jó választ adtam-e, de nem Abe-nél. Ő kiismerhetetlen volt. A szeme sem rebbent, miközben tanulmányozott.
- Mióta tart ez közöttetek?
Hazudhattam volna. Mondhattam volna, hogy miután Lissa visszaváltoztatott dampyrrá és menekülni kényszerültünk a gyilkossági vád miatt, de az nem lett volna tisztességes. Abe nem volt törvénytisztelő, de úgy gondoltam jó ember, aki megérdemelte az igazságot. Legalábbis annak egy részét.
- Az első pillanattól csodáltam őt.
- Nem ezt kérdeztem! – ütötte továbbra is a vasat, sejtve, hogy jó nyomon jár.
Kivártam egy pillanatot mielőtt válaszoltam volna. Tudtam milyen súlya van szavaimnak, de nem sejtettem milyen következményei lesznek.
- Még a Szent Vlagyimirban kezdődött.
Abe sötét szemei felizzottak egy pillanatra, de uralkodott magán.
- Pontosan mikor?
- Mielőtt megtámadták az iskolát – feleltem, jó mély hallgatással arról, mi is történt azon az éjjelen.
- És az eszedbe sem jutott, hogy Rose kiskorú? – szegezte nekem a kérdést, mint valami fegyvert, amivel kétség kívül megfogott.
- Eszembe jutott – vallottam be, továbbra is állva a tekintetét.
Azóta, hogy azon a végzetes estén engedtünk a vágyainknak, tudtam, hogy egyszer eljön majd a pillanat, amikor felelősségre vonnak a tetteimért.
- Tehát eszedbe jutott – ismételte. – És? Nem gondoltad, hogy helytelen, amit teszel?
- Akkor úgy gondoltam, helytelen.
- És most?
- Most azt gondolom, hogy szeretem Rose-t. Vele akarom leélni az életem – mondtam egyenesen a szemébe nézve, hogy még nagyobb nyomatékot adjak szavaim igazáról.
- Szóval szereted – ismételte újra. – És mi van azzal, hogy nem is olyan rég még striga voltál? Egyetlen porcikád sem gondolja úgy, hogy veszélyes lennél rá?
Nem tagadom, egy pillanatra bennem rekedt a levegő, ahogy felszínre kerültek azok az emlékek, amiket szerettem volna meg nem történté tenni, vagy legalábbis jó mélyen eltemetni magamban, de nem törtem meg. Tudtam, hogy én már nem az vagyok, aki akkor voltam. Akkor nem volt lelkem, szörnyeteg voltam. De most, hogy visszakaptam az életemet és vele együtt a lelkem is a helyén volt, biztos voltam benne, hogy sosem bántanám Rose-t. Soha!
- Nem! – jelentettem ki.
Abe egy percig csak nézett, tanulmányozott. Esküszöm, mintha egyenesen a fejemből akarná kiolvasni a gondolataimat. Aztán bólintott. Hitt nekem. De még nem volt elég.
- És mit tervezel? Megkéred a kezét? Feleségül veszed?
Hazudnék, ha azt mondanám még nem jutott eszembe a lánykérés. De ez a dampyrok között szinte példanélküli lett volna ezért még nem léptem ez ügyben. Bár kétségkívül szerettem volna, ha Rose-t Rosemarie Belikov-nak hívnák. Még a szívem is megdobbant erre a gondolatra. Éppen ezért a válaszom nem is lehetett volna más:
- Igen. Szeretném feleségül venni. Amennyiben Ön és Janine is hozzájárulnak – tettem hozzá azért a hagyományhoz illően. Mégiscsak az apja volt.
Láttam, ez azért elnyerte Abe tetszését. A korábbi kiismerhetetlen, érzelemmentes maszk eltűnt róla és elégedett arckifejezés vette át a helyét.
- Az engedélyemet kéred? – kérdezte élvezve a fölényt, amihez hozzásegítettem.
- Igen.
- Hm… - gondolkozott el egy pillanatra, ami elég időt biztosított számomra, hogy megnézzem hogy állnak a testőrök a fegyverekkel.
Majdnem kész voltak. Ilián már a helyére illesztette a modern vadászpuska darabkáit, meg is töltötte, aztán a vállára vette, mintha indulásra készen állna. Lionel mellette volt, továbbra is rajtunk tartva a szemét. A vállán ugyanolyan fegyver lógott, mint a társáén.
- Ez nem olyan könnyű kérés ám, ugye tudod? – vonta magára Abe ismét a figyelmemet. – Mielőtt engedélyt adnék bármi ilyesmire, tudnom kell meg tudod-e védeni az én kislányomat.
Szótlanul vártam, hogy kifejtse bővebben, ezúttal mit forgat a fejében. Kecskeszakállát simogatva morfondírozott, míg szemei veszélyesen fel nem csillantak. Eszébe jutott valami.
- Ha megbocsátasz egy percre – azzal már fel is állt és az ajtó felé indult. Lionel, mintha csak az árnyéka lenne, követte.
Körülbelül egy percig voltak kint, amit mi Iliánnal csendben, egymást szemmel tartva töltöttünk, aztán amikor Abe visszajött, feltűnően jókedvűnek láttam.
- Indulhatunk – mondta lelkesen és átvette Iliántól a fegyverét.
Engedelmesen követtem őket, várva hátha kapok valamiféle magyarázatot, de nem kaptam. Egyre beljebb hatoltunk a sötét erdőbe, hangtalanul, mint az igazi vadászok, egészen addig, míg Ilián meg nem torpant előttem. Abe megelőzött, fegyverét a vállához tette, célzott, majd lőtt. A fülsértő dörrenés azonban elmaradt. Hangtompító – jöttem rá azonnal. Elcsodálkoztam Abe mi mindent nem képes beszerezni, amire csak szüksége van. Ez az adott helyzetben nem volt túl biztató számomra. Igazság szerint, ha úgy dönt, hogy itt a helyszínen agyonlő, valószínűleg sosem találták volna meg a testem. De azért reméltem, hogy Rose-ra való tekintettel, nem fog ilyen drasztikus lépésekhez folyamodni.
- Megvan! – állapította meg egy pillanattal később Abe elégedett. Valóban jó vadász volt, látszott rajta, hogy nem most kezdte.
Lionel azonnal a zsákmányért ment, bár ötletem sem volt róla, mit terveznek az elejtett szarvassal, amit pont a szívén ért a lövés.
- Most te jössz, fiam – fordult felém Abe és a kezembe nyomta a fegyverét. – Lássuk mire vagy képes.
Hangjában és arcán is látható volt, hogy élvezi a helyzetet. Sarokba szorított engem, nem tehettem mást, mint engedelmeskedtem neki. Ezúttal hárman folytattuk utunkat, figyelve az erdő minden apró kis neszére. Hamarosan meghallottam néhány méterre előttünk egy kis motoszkálást. Vállamhoz tettem a fegyvert, betámasztottam, majd kibiztosítottam és kerestem a vadat. Egy perccel később meg is pillantottam. Esélye sem volt. Kihasználva dampyr reflexemet, azonnal meghúztam a ravaszt és a szarvas holtan esett össze.
- Ez igen! – veregetett hátba Abe elégedetten. – Született vadász vagy!
Nem kommentáltam a megjegyzését, helyette inkább az elejtett állathoz mentem, hogy lássam, valóban meghalt-e. Azt azért nem szerettem volna, hogy sokat szenvedjen. Jól megtermett szarvas volt, hatalmas aganccsal a feje tetején, ami – Abe-et ismerve – jó áron fog elkelni a fekete piacon. Szegény pára akkorra már végleg kilehelte a lelkét, így nem kellett újabb lövéssel átküldenem a másvilágra.
- Szép – állt meg mellettem Abe. – Jó summát kapunk majd érte.
Milyen igazam volt – futott át az agyamon, ám akkor Lionel ismét feltűnt és ez el is vágta fejemben a gondolatot. Volt valami abban a fickóban, ami nem hagyott nyugodni. És mikor megállt előttem és felém nyújtott egy ezüstkarót, ez csak még jobban meggyőzött.
- Igen, igen – mosolyodott el Abe, mint akinek csak akkor jut eszébe a dolog, amit valószínűleg már előre eltervezett. – Lionel kíváncsi, hogy mire vagy képes. És ami azt illeti, én is kíváncsi vagyok, mennyire igazak a rólad szóló pletykák.
- Azt akarja, hogy ellene harcoljak? – böktem a karóval Lionel felé, de közben egy pillanatra sem fordítottam el róla a tekintetemet. Nem adhattam meg neki azt a lehetőséget, hogy támadjon.
- Igen – vágta rá Abe.
Hát persze, hogy azt akarta. Hiszen ez az egész vadász dolog erről szólt: a tesztelésemről. Mély levegőt vettem, és további beszéd helyett az előttem álló nagydarab férfira irányítottam minden figyelmemet, aki már gyakorlottan a kezében tartotta az ezüstkaróját.
Kicsit furcsa volt, hogy nem gyakorló karókkal küzdünk, hanem igaziakkal, de Abe-től mást nem is nagyon várt az ember. Ő nem szeretett játszadozni!
Lionel támadt először. Megpróbálta rám vetni magát, de kitértem előle és sikeresen meg is sebesítettem a karját. Nem volt mély a vágás, amit ejtettem, de azért megérezte és ez elsőre jó is volt így. Másodszor én támadtam, lejjebb hajoltam, hogy kitérjek a karja és a karó elől, majd mikor jó helyen voltam, keményen gyomorba vágtam. Nem foglalkoztam azzal, hogy sérülést okozhatok, hiszen Lionel sem foglalkozott vele. Az álkapcsomon csattanó ökle is ezt bizonyította, amitől egy pillanatra szikrát hányt a szemem, de ez még nem döntött le a lábamról. Oda-vissza játékba kezdtünk: támadtunk, védtünk, ismét támadtunk. Lionel gyors volt, istentelenül gyors, de én is az voltam. Bevetettem minden tudásomat, amit az évek alatt képes voltam magamba szívni és ismét támadásba lendültem, karómat megfelelő szögbe állítottam, hogy pont a szívére célozzon, bár feltett szándékom volt nem megölni a fickót. Elvégre ő nem volt striga! Az első kísérletet kivédte, majdnem ki is ütötte kezemből a karót, de másodszorra már nem volt ilyen szerencsés. Ismét azzal próbálkozott, mint korábban, hogy megfelelő távolságba kerüljek hozzá és meg tudjon ütni, de ezúttal már számítottam rá és elhajoltam, aztán a következő pillanatban a térdhajlatába rúgtam, amitől azonnal a földre esett, így már viszonylag egyszerűen a szívébe márthattam az ezüstkarót. Lionel szemei kerekre tágultak a hirtelen felismeréstől, hogy bizony a fémes hideg, amit a bőrén érez, azt jelenti, hogy átszúrtam a ruháit, de még azelőtt megálltam, hogy valóban kárt tettem volna benne. Döbbenete minden átmenet nélkül váltott elismerőbe. Már nem azzal a gőgös „ki ha én nem” pillantással nézett rám, hanem tisztelettel.
- Gratulálok Belikov – szólalt meg mögöttem Abe elégedett hangon. – Rászolgáltál a hírnevedre – mondta, mire felálltam ellenfelem mellől és felé fordultam. Szemében jókedv csillogott, mint aki nem is várt mást.
Mellette Ilián elismerően bólintott egyet, de én nem figyeltem rá. Csak Abe-re koncentráltam, Rose apjára, aki végre úgy tekintett rám, mint aki megérdemli a lányát és akire rá meri bízni legféltettebb kincsét.
Ezért jöttem el erre a vadászatra, hogy ezt bebizonyítsam neki, hogy megmutassam, méltó vagyok Rose-hoz és az utolsó leheletemig küzdenék érte, hogy úgy alakulna. Hazárdíroztam, vállaltam a veszélyt, melyet a tulajdon apja jelentett rám és a vadászpuska, ami most is a kezében volt, ám Rose-ért, az én Rozámért ennél sokkal, de sokkal többet is vállaltam volna!
O*o*o*O
Ismételten díjjal gazdagodott a blogom. Köszönet érte Dórucikának. Ám egyúttal szeretném bejelenteni, hogy én is csatlakozom Benina kampányához. :)
Szabályok:
1. Tedd ki a logót a blogodra.
2. Köszönd meg annak, akitől kaptad.
3. Írj magadról 5 dolgot.
4. Küldd tovább 5 embernek.
5. Értesítsd őket a díjazásról.
Néhány dolog rólam:
- Smallville fan vagyok. :)
- Kedvencem Oliver Queen, vagyis Zöld íjász. :D
- Nem szeretem a Damon-Elena párosítást!!! Szerintem Damon jobbat érdemel! :P
- Imádom Jared Padaleckit, főleg mert olyan magas. :P
- Nagyon hálás vagyok minden olvasómnak, de főleg azoknak, akik megtisztelnek egy-két szóval a fejezeteim végén. :)
Akiknek továbbküldöm:
Még egyszer nagyon köszönöm és örülnék néhány véleménynek a novelláról. :)
Puszi, Zoe
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése