36. fejezet - Szabadnap

Sziasztok!

Meghoztam a következő fejezetet, ami igazából egy kis átvezető rész a következő nagy durranás előtt. :D Azért remélem, tetszeni fog nektek és kapok néhány komit róla. Örülnék neki!:)

Ezen kívül, legnagyobb sajnálatomra vészesen haladunk A farkas hercegnője vége felé. Éppen ezért kitaláltam, hogy teszek nektek egy ajánlatot. Ha van olyan rész vagy jelenet, amire kíváncsiak vagytok, mind a múltra, mind a jövőre nézve, írjátok meg nekem komiban vagy e-mailben /erycsaxd@gmail.com/ és akkor a történet után kiegészítő novella formájában megírom. Ezalatt olyasmire gondolok, mint pl.: az Esme szigetén eltöltött évekből való részletek, Kendie és Jake jövője, vagy bármi, ami eszetekbe jut és szeretnétek olvasni róla. :)

Valamint, az előző fejezetnél említett ajánlókat még mindig lehet küldeni, ha valaki viszont szeretné látni a nevét a történethez tervezett könyvborítón. :)

Jó olvasást mindenkinek!:)

A következő napok teljesen összefolytak. Szinte minden percemet Sophie-val töltöttem, hogy meggyőzzem, minden rendben van. Néha Jake és Seth is csatlakoztak hozzánk – persze csak szigorúan Dezra felügyelete mellett. Ilyenkor egy pillanatra sem volt hajlandó levenni a szemét a farkasokról. Szerintem még pislogni se pislogott, nehogy baja essen a védencének. Szerencsére, lassan megértette és elfogadta, hogy nincs oka ennyire féltenie a lányt, de azért még gardedámkodott továbbra is.

Én a magam részéről elég nehezen viseltem a napokat. Az űr, ami Jake hiányát jelezte egyre mélyült. Sajgása már szinte elviselhetetlen mértéket öltött, és ezen csak a jelenléte enyhíthetett. Ő sem volt sokkal jobb bőrben, mint én. Azon kevés alkalmakkor, mikor végre sikerült egy percet egymásnak szentelnünk, aggodalommal töltöttek el a karikák a szemei alatt és a fájdalmas tekintet, mely az enyémet tükrözte.

- Hiányzol – ölelt magához három nappal később. Sophie és Seth a hátsó kertben voltak, jókora távolságra egymástól. Halk szavaik alig jutottak el a fülemig, de legalább beszélgettek. Emlékszem, az első alkalommal egyetlen egy szót vagy életjelet se tudtunk kihúzni Sophie-ból. Kerek szemekkel csak bámulta a nagyra nőtt farkas fiút, melyben csodálkozás és félelem keveredett egymással. Majd másnap végre megszólalt, ezzel teljesen elkábítva Seth-et.

Ezúttal Dez és Macon a lépcsőről figyelték őket. Egy hangot sem adtak ki, mintha csak szobrok lettek volna. Esküszöm még levegőt se vettek.

- Te is nekem – suttogtam a fülébe. De még mennyire hiányzott.

- Lépjünk le innen – vigyorgott rám, kivillantva hófehér fogait.

- Nem mehetünk el, te is tudod – sóhajtottam fel. – Szükség lehet ránk.

- Majd Alice-ék szemmel tartják a dolgokat – dobta be a mentő ötletet, amin kellemesen meglepődtem.

- Te Alice-re bíznád Seth-et? – kérdeztem.

Egy másodpercnyi habozás sem volt a válaszában.

- Igen – mondta. – Megbízom benne, és ami még ennél is hihetetlenebb, kedvelem őt – nevetett fel.

- Alice-t nem lehet nem szeretni – vigyorogtam rá. Melegség járta át a szívemet szavai hallatán. Neki sokkal nehezebb volt megbíznia a vámpírokban, mint nekem az ő fajtájában. Most mégis, rendíthetetlen bizalommal volt irántunk, a családom iránt, ami jobban esett, mintha százszor elismételte volna, hogy szeret.

- Valaki bébiszittert keres? – száguldott le kedvenc nagynéném az emeletről. Mögötte pedig, mintha csak az árnyéka lenne, feltűnt Jasper. Arca gondterhelt volt, ami egy cseppet sem tetszett nekem.

- Mi a baj? – kérdeztem.

Válasz helyett azonban csak megvonaglott az arca és a hátsó kert felé fordult. Szemeit Seth-re és Sophie-ra függesztette, amitől csak még jobban görcsbe rándult a gyomrom. Talán megérzett valamit velük kapcsolatban? Talán kezdenek egymásba szeretni, aminek Dez biztosan nem örülne? Vagy Seth kezdett el még komolyabban érezni, de Sophie még mindig fél, és így összetöri majd Seth szívét?

Megannyi kérdés kavargott a fejemben és egyik rosszabb volt, mint a másik.

- Jas! – szólítottam meg. – Mondj már valamit. – Közelebb léptem hozzá, ezzel eltávolodva Jake-től. Abban a pillanatban, hogy már nem értünk egymáshoz, a sajgás visszatért a mellkasomba, de nem törődtem vele. Majd később… Ha Seth-tel minden rendben lesz.

Mögöttünk halk kuncogás hallatszódott, amit nem tudtam mire vélni. Hátra sandítottam a vállam felett. Alice volt az, apró kezét a szája elé tette, mintha megpróbálná elfedni vigyorát, de nem járt sikerrel.

- Mi az? – kérdezte ezúttal Jake és értetlenül nézett le nagynénémre.

- Csak elkaptam valamit a jövőből – kacsintott rám, tovább folytatva a kuncogást.

- Micsodát? – húztam össze a szemöldököm. Annyira utáltam, amikor kihagytak valamiből. – És Jas miért olyan gondterhelt?

Alice most már nem csak kuncogott, hanem teli szájjal vigyorgott.

- Azt nektek jobban kellene tudnotok – mondta.

Pillantásom találkozott Jake-ével, mely lángolt az irántam érzett vágyától. Mitagadás, én is szerettem volna vele lenni, de nem Seth és Sophie kárára, így elfojtottam magamban, ameddig csak lehetett. De ennél tovább már nem lehetett.

Jas reszelősen kifújta a levegőt az ablak előtt állva. Szegényt rettenetesen sajnáltam, amiért ennyire ki van szolgáltatva az érzéseknek, főleg ennyi bevésődött személy érzéseinek. Már tudtam, hogy nem a kintiek bombázták érzelmekkel, hanem mi: Jake és én. Ahogy körbetapogattam a pajzsomat, éreztem, hogy laza. A gondolataim még védve voltak, de Jas tudott olvasni és egyáltalán nem esett jól neki, amit kapott.

- Vigyáztok rájuk? – kérdeztem fejemmel az udvar felé biccentve.

- Persze – vágta rá Alice kajánul vigyorogva.

- Ne vigyorogj már! – pirítottam rá, aztán megfogtam Jake kezét és az ajtó felé indultam.

- Mi van itt? – kérdezte kedvesem.

- Ne akard tudni – vágtam rá, aztán már kint is voltunk. Jól esett volna egy kiadós futás, de Jake nem tudta volna tartani velem az iramot. Kivéve, ha…

- Változz át! – mondtam neki, mikor már a fák takarásban voltunk.

- Miért? – kérdezte meglepetten.

- Mert futni fogunk – válaszoltam.

- Hová készülünk? – húzta le magáról a pólót, majd a kezembe nyomta. Fenséges, jake-es illata volt. A mellkasomhoz szorítottam és kissé lejjebb hajtottam a fejem, hogy bár észrevétlenül, de megszaglászhassam.

- Valahová jó messzire.

- Oké – vigyorgott, mikor a farmerja cipzárját húzta le. Tekintetem automatikusan végigkövette a mozdulatot. Bár láttam már néhányszor levetkőzni, sosem untam meg a látványt. Annyira férfias és szexi volt.

Csak most döbbentem rá, hogy még sohasem láttam Jake-et átváltozni. Láttam már farkasként, főleg mikor Victoria és az újszülöttek ellen harcoltunk, de ténylegesen még sosem követtem végig, hogyan is néz ki egy átváltozás.

Felhagytam a póló szagolgatásával és minden érzékemet Jake-re irányítottam, aki közben az összes ruhadarabjától megszabadult. Egész testében remegni kezdett, izmai úgy vibráltak, mintha váltóáram cikázna bennük. Ajkán kaján vigyorral rám kacsintott, majd mintha a bőre alól készülne valami kitörni, megvonaglott, aztán a következő pillanatban kirobbant és már a hatalmas, vöröses barna bundájú farkas állt előttem. Szemei ugyanolyanok voltak, mint mikor ember volt: sötétek, szinte teljesen feketék, de bennük nem állatias ösztön lappangott, hanem értelem és szerelem. Ha egy ember látta volna, biztos azt hitte volna, bedilizett. Egy farkas ugyanis nem nézhet senkire annyi rajongással, mint ahogy Jake nézett rám.

Közelebb léptem hozzá. Semmi félelem nem volt bennem, hiába tűnt veszedelmesnek, tudtam, hogy engem sosem bántana, még ebben az alakjában sem. Hiszen aki a külső mögött lakozott, ugyanaz volt, akit ismertem: a magas, szívdöglesztő, olykor gyerekes mégis felelősségteljes férfi.

Amint karnyújtásnyi távolságra értem, előre tolta a fejét, az orrát a homlokomhoz nyomta, mintha puszit adna, aztán hirtelen végignyalta az egész arcomat.

- Oh, fúj… Jake… - nevettem fel hátrébb szökkenve tőle, de amilyen kis alattomos volt, követett és nem engedett túlságosan távolra magától. Köhécselő, morgó hangot adott ki, amit amolyan nevetésféleként értelmeztem. Egyre beljebb jutottunk az erdőben, folytatva gyerekes „fogócskánkat”, majd egyszer csak hirtelen hátat fordítottam neki és rohanni kezdtem. Beleadtam apait-anyait, kíváncsian várva mennyivel vagyok gyorsabb, mint ő, ám nem jártam sikerrel. Nem tudott utolérni persze, hiszen aputól örököltem a sebességemet, de jóval közelebb férkőzött hozzám, mint eddig bárki a családomból.

Nevetve ugrottam át a kidőlt fatörzseket, és szinte már úgy érezhettem, repülök, míg egyszer csak azt vettem észre, hogy közel járunk az államhatároz. Visszavettem a tempóból, de nem álltam meg teljesen. Élveztem, ahogy a szél az arcomhoz ér, a környező fák jellegzetes mohás illatát. Megéreztem néhány szarvast is, akik a közelben voltak, de egyáltalán nem voltam szomjas. Igaz, azóta nem vadásztam, hogy ittam Jake-ből, de úgy tűnt, az ő vére sokkal tovább képes elnyomni a vámpírt bennem, mint az állatoké.

Fél pillanattal később kedvesem is beért. Ő is lassított, épp csak annyira, hogy mellettem tudjon futni. Furcsa volt, hogy nem tudunk beszélgetni közben, de a csend jól esett. Csak széles mancsainak dobogását hallottam, ami annyira egyenletes volt, akár egy szívverés.

Volt egy kis tisztás a közelben, amit vámpírszemmel könnyen ki lehetett szúrni, így egyenesen arra vettem az irányt, Jake pedig követett. Elég kicsi volt, jóval kisebb, mint ahová anyuék jártak még évekkel korábban. Olyan négy-öt méter széles lehetett, majdnem szabályos kör alakban. Körülötte sűrűn nőttek a fák, így egy percre elcsodálkoztam rajta, hogyan is alakulhatott ki ez a kis csoda, de végül elvetettem a gondolatot. Nem volt érdekes.

Odafordultam Jake-hez, aki ismét mellettem állt és fejét a kezemhez dörgölte, amiben a ruháit tartottam.

- Maradj még egy kicsit farkas, kérlek – mondtam neki, mire bólintott, majd besétált a tisztás közepére és lefeküdt. Fejével az oldala felé intett, jelezve, hogy menjek oda.

Ruháit letettem magunk mellé, majd kényelmesen elhelyezkedtem mellette, az oldalának dőlve. Amint egymáshoz értünk, a pajzsom reagált és körbevette Jake-et.

Arra számítottam, hogy mások is lesznek a fejében, de csak ő volt.

Hol vannak a többiek? – kérdeztem gondolatban.

Elég messze vagyunk tőlük – válaszolta Jake. – Ilyen távolságról már nem halljuk egymást, csak azt érzékeljük, hogy ki van farkas alakban.

Én nem érzek senkit – csodálkoztam.

Figyelj – mondta és koncentrálni kezdett. Egy pillanattal később kellemes borzongás kerített hatalmába, és lelki szemeim előtt megjelent egy nagy szürke és egy kicsit kisebb barna farkas képe. Érezni véltem, ahogy a mancsaik a talajhoz érnek futás közben. Annyira valóságos volt, mintha én magam is ott lettem volna, azzal a különbséggel, hogy nem hallottam őket.

Paul és Jared – gondoltam, mire Jake bólintott.

Ezek után csend telepedett közénk. Elméink meg voltak nyitva egymás előtt, így nem volt szükség szavakra.

Ujjaim Jake bundájába túrtak, mintha csak a haja lenne. Tapintását egyszerre éreztem lágynak és kissé durvának. A nyaka körül kicsit sötétebb volt és mintha sűrűbbnek is tűnt volna. Élvezettel játszottam vele, egészen addig, míg Jake hangja ismét meg nem szólalt a fejemben.

Mi a baj, Kicsim?

Semmi – válaszoltam és rámosolyogtam. Még mindig nem szoktam meg teljesen farkas alakját. Nagy fejét közel tolta az arcomhoz és kissé nyüszítős hangot hallatott.

Látom, hogy aggaszt valami – mondta és gondolatban összeráncolta a szemöldökét.

Csak Seth és Sophie… - vallottam be vonakodva, de már nem volt értelme titkolni. A fejemben ugyanis azonnal felfedezhette az arcukat. – Nem tudom mi lesz velük. Sophie annyira… zárkózott. Félek, hogy még Seth sem tudja megtörni a páncélját.

Szerintem, ha valakinek sikerül, az pont Seth lesz – horkantott fel, amolyan kuncogásként. – Ki tudna ellenállni a nagy kutyaszemeinek?

Ez is igaz – nevettem. Reméltem, hogy igaza lesz. Az utóbbi napokban egyre jobban úgy éreztem, fáradok. Már nem volt bennem olyan lelkesedés, mint az esküvő előtt. Talán mert végre tisztán láttam mennyire különc is a családom. Apuék nem tudtak nászútra menni az új vámpír-farkas kapcsolat miatt, miközben a nyakunkon volt a nyár vége, a kötözés Norfolk-ba, ahol még mi minden vár ránk…

Nem lesz semmi baj – nyugtatott meg Jake, aki végignézte mindezt a fejemben. – Ott leszek veled, ahogy a családod is. Minden rendben lesz.

Eljössz velünk Norfolk-ba? – kérdeztem, bár nem voltam meglepve. A bevésődés miatt akár a világ végére is eljött volna velem.

Nem csak amiatt – tiltakozott azonnal. – Egyébként is elmennék, hogy veled legyek.

De még csak most lettél alpha – szorult össze a szívem. – És a családod is itt van.

Ezt már megbeszéltük – emlékeztetett. – Sosem akartam alpha lenni és az igaz, hogy itt éltem egész eddigi életemben, de a jövőm már csak ott van, ahol te vagy. Ha ez Norfolk-ban lesz, akkor oda megyek. Ha az Antarktiszon, akkor ott. Csak veled akarok lenni.

Könnyek szöktek a szemembe, megható szavaitól, melyekről első kézből tudhattam mennyire komolyan gondolja őket. Szemernyi kétség vagy ellenérzés sem volt mögöttük. És nem csak a bevésődés miatt, hanem a szerelem miatt is, amit irántam érzett.

Köszönöm – döntöttem neki a homlokomat az arcának. – Szeretlek.

Én is téged – jött az azonnali felelet.

Így maradtunk egy ideig. Jó érzés volt egymás közelében lenni azok után, milyen sokat kellett távol lennünk egymástól az utóbbi időben.

Elárulod végre miért kellett farkas alakban maradnom? – kérdezte hirtelen, mire felemeltem a fejem, hogy rá tudjak nézni. Tetszett, amit láttam. Jake még farkasként is helyes volt – na nem mintha valaha is vonzódtam volna az állatokhoz, de tudva, hogy ez is ő, megmozgatta a pulzusomat.

Tényleg? – kuncogott fel gondolatban, amint végighallgatta kusza eszmefuttatásomat. – Pedig már kezdtem azt hinni, hogy így is legalább annyira bejövök, mint emberként – ugratott, majd felidézte magában az első szeretkezésünket, mikor is alaposan megnéztem meztelen testét. Akkor élvezettel állapította meg, milyen vadul csillog a vágy a szememben, miközben őt bámulom.

Te pimasz! – kiáltottam fel és már rá is vetettem magamat. Ha nem hagyta volna magát, biztos nem sikerül lebirkóznom, de így egy perccel később már fölötte is voltam. Ő meg, mint valami kutya, kiterült alattam, nyelvét oldalra lógatta, várva, hogy vakargassam a mellkasát, amitől nevetnem kellett. – Olyan bolond vagy.

Nem tudom, miről beszélsz – kuncogott fel, mely érdekes hortyogásként hatott.

Szeretnék több időt tölteni ezzel az alakoddal is – válaszoltam végül. – Ez is te vagy, de eddig még alig láttalak így.

Értem – mondta. – De nem gondoltál még rá, hogy jó pár nap óta most vagyunk először kettesben?

Bujaság csillant a szemében, ami rám is hatással volt, de előtte még gondoltam játszadozzunk egy kicsit. Ha már ő kezdte…

Most, hogy így mondod – vigyorodtam el. – És mire gondoltál? Mit kezdjünk hirtelen jött szabadságunkkal?

Lennének ötleteim – vágta rá egy morgás kíséretében, ami egy kívülálló számára fenyegető lehetett volna, de számomra csak a vágy megtestesülését jelképzete.

Mutass néhányat! – játszottam tovább, mire Jake elárasztott mindenféle képpel és emlékkel, hogy kihasználva az alkalmat, mi mindent tudnánk együtt csinálni. Nem tagadom, tetszett, amit láttam. Jobban is, mint illett volna. Ehhez hozzákapcsolódott még az én fantáziám is, végképp megpecsételve a délutánunk további menetét.

A következő pillanatban a hátamon találtam magam, fölöttem egy félelmetes, hatalmas farkassal, aki kivillantva éles fogait nézett le rám, majd vággyal teli tekintete ellágyult. Teste megremegett, aztán lassan átalakult. Először az arcán lehetett látni a változást, majd a karjain, végül ismét az lett, akit szerettem. Ott volt mindene fölöttem: a sötét szeme, a fekete haja, a barna bőre és az észvesztő mosolya, amiért majd’ megőrültem.

- Így azért mégiscsak jobb – mondta ki hangosan, bár még mindig közös volt az elménk.

- Az már biztos – vigyorodtam el. - Főleg, hogy megtehetjük ezt – azzal feljebb emeltem a fejem és lágyan csókolni kezdtem. Ezúttal azonban türelmetlenebb volt, mint én, és gyorsított. Szenvedélyes csók lett belőle, majd szenvedélyes szeretkezés, ott a tisztás kellős közepén. De ez egyikünket sem érdekelte túlzottan. Valószínűleg meghallottuk volna, ha valaki a közelünkbe jön, így nyugodtan vethettük bele magunkat az élvezetek tengerébe.

O*o*o*O

- Ezer éve nem éreztem magam ennyire nyugodtnak – sóhajtott fel Jake.

A fűben feküdt, kiterülve, mint aki soha többé nem akar felkelni onnan. Bár én annak csak örültem, hiszen kényelmesebb helyen nem is lehettem volna. Kedvesemen feküdtem, fejem a vállán nyugodott, míg egész testemmel hozzásimultam.

- Én sem, elhiheted – emeltem feljebb a fejem, így ajkaink épphogy összeértek. Érzéki puszit váltottunk.

- Nem is tudom, hogy bírtam ki nélküled az elmúlt napokban – vigyorgott rám.

- Én sem tudom – dörgölőztem hozzá még jobban kiélvezve a pillanatot egészen addig, míg tudatomba be nem kúsztak az aggasztó gondolatok. – Kíváncsi vagyok, mi van otthon.

- Seth és Sophie? – kérdezte Jake, bár láthatta a fejemben is.

- Igen – vágtam rá. – Szeretnék már túl lenni ezen az egészen. Szeretném, ha Dez elfogadná és Sophie beleszeretne Seth-be.

- Igen, az sokat segítene – mormolta a hajamba két puszi között.

- Mindenki nyugodtabb lenne – mondtam. - Látom apun is mennyire ideges emiatt. Fél, hogy Sophie bántani fogja Seth-et.

- Tudom. Tényleg kedveli a kölyköt.

- Nagyon kedveli – helyeseltem. – Ahogy a többiek is. Még Rose is bírja, csak nem mindig mutatja ki.

- A szőke soha semmit nem mutat ki, csak ha piszkálódni akar – kontrázott rá kedvesem, mire gyengéden gyomorba vágtam, hogy viselkedjen. Felnyögött az ütésre, de persze nem okoztam neki igazán fájdalmat. Sosem lettem volna képes rá. – Ezt miért kaptam?

- Mert most te piszkálódsz!

- Ez nem is igaz – tiltakozott, de azért elmosolyodott.

- Mit csinálunk a hétvégén? – kérdeztem, hogy eltereljem a témát. Elég volt az aggasztó dolgokból. Ki akartam mozdulni, Jake-kel lenni, emberek közé menni.

- Mit szeretnél csinálni? – jött az azonnali felelet.

- Nem is tudom… - válaszoltam. – Talán elmehetnénk táncolni, vagy megnézhetnénk egy filmet. Nekem mindegy, csak otthonról szabaduljunk ki néhány órára.

- Vagy talán egész éjjelre – ugratott, kezét a fenekemre csúsztatva, mire csiklandósan felkuncogtam. Mióta igazán egy pár lettünk Jake-kel, felfedeztük, hogy bizony néhol igencsak csikis vagyok.

- Talán…

- Remélem…

- Remélni még szabad – vágtam rá nevetve. Olyan jó volt megint ilyen gondtalannak lenni. Igazság szerint, haza sem akartam menni. Ott akartam maradni örökre Jake-kel, távol mindentől, ami miatt aggódtam.

- Jó lenne – sóhajtott fel ismét kedvesem és megsimogatta az arcomat. – De vissza kell mennünk. Ami azt illeti, szerintem már indulnunk is kellene.

- Tudom – húztam el a számat, de azért feltápászkodtam róla.

- Akarsz farkason utazni? – kérdezte, mikor már magamra kaptam a ruháimat. Ő még mindig meztelen volt. Nem lett volna értelme felöltöznie, mikor átváltozni készült.

- Komolyan kérdezed? – nevettem el magam. Első hallásra kicsit furcsának hatott a dolog.

- A legkomolyabban – vágta rá vigyorogva. – Na, ki akarod próbálni?

- Persze! – lelkendeztem. Valóban kíváncsi voltam, milyen lehet a hátán száguldozni.

Több se kellett kedvesemnek, egy pillanattal később át is változott, majd hasra feküdt előttem, várva, hogy felmásszak rá. Összeszedtem a ruháit, aztán óvatosan a mellső lábára lépve átlendítettem magam fölötte.

Kapaszkodj! – jött az utasítás, amint kapcsolatba léptünk egymással.

Oké – vágtam rá és átöleltem a nyakát. Arcomat belefúrtam az imádott bundájába, élvezve az illatát, melytől egyszerre kellett tüsszentenem és bódította el a tudatomat.

Felkészültél? – kérdezte, mire bólintottam, bár nem láthatta.

Igen.

Azzal talpra ugrott és rohanni kezdett. Teljesen más élmény volt, mint mikor én futottam. Akkor éreztem a talpam alatt a talajt, az izmaim feszülését… Most csak Jake farkas testét éreztem. Hol megfeszültek az izmai, hol elernyedtek a hátában és a lábaiban. Koncentráltam egy kicsit és máris az ő szemén át láttam az elsuhanó fákat. Farkasként jobban érzékeltem az erdő apróságait. Szinte még a bogarakat is ki tudtam szúrni a levelek és a fűszálak között. Csodálatos volt.

Utunk nem tartott sokáig. Talán egy negyed óra lehetett, vagy még annyi sem. De miután elindultunk visszafelé, néhány perc múlva Jake fejében, és így az enyémben is megjelent Jared és Paul, akik még mindig szolgálatban voltak. Meglepődtek, hogy engem is ott találtak az elméjükben, de miután rájöttek hol voltunk és mit csináltunk, azonnal csipkelődni kezdtek velünk.

Útbaigazíthatnátok engem is, hogy megtaláljam azt a cuki kis tisztást – kezdte Jared szándékosan csipogós hangon. – Csapnék én is egy ilyen görbe délutánt.

De csak utánam – kontrázott Paul is kitörő jókedvvel. Sajnos a mi kárunkra.

Éreztem, azonnal fülig pirultam a nyílt célozgatástól. Nem tudtam, hogyan tudják ők megszokni ezt a „nincs titok dolgot”.

Rutinnal Kendie – válaszolta meg ki nem mondott kérdésemet Jared kuncogva, mire még jobban zavarba jöttem. – Ugyan már, ne legyél ilyen kis szégyenlős. Nem ez az első alkalom.

Na, még jobb – nyögtem fel gondolatban. Most már az első alkalmamat is felemlegetik.

Fel bizony – vágta rá Paul.

Elég legyen! – hallgattatta el mindkettejüket Jake. Hangjából egyértelműen kihallatszott az alphai parancs, aminek a fiúk nem is tudtak nemet mondani. Azonnal elhallgattak. – Inkább a járőrözésre kéne koncentrálnotok!

Köszönöm – sóhajtottam, még közelebb bújva hozzá, miközben a fiúk megkomolyodva vetették bele magukat a következő körbe La Push határán.

Sajnálom – jött a felelet. – Tudom milyen zavaró ez neked.

Igen, az – vallottam be, és hogy őszinte legyek, az csak még rosszabbá tette a dolgot, hogy tudtam, a fiúk most is hallanak minket.

Mindjárt megérkezünk – nyugtatott meg Jake, mire felkaptam a fejem. Igaza volt, tényleg közel jártunk már a házunkhoz. Olyannyira, hogy alig egy perc múlva, már meg is érkeztünk.

Lemásztam farkasom hátáról és átadtam neki a ruháit, hogy fel tudjon öltözni. Mikor kész lett, elindultunk a ház felé. Szándékosan nem fogtam meg a kezét, hogy ne tudja, mire készülök. Bevetve vámpírsebességemet a háta mögé kerültem és ráugrottam. Egy icipicit meginogott, de tartotta magát.

- Ennyire jó volt rajtam utazni? – kérdezte nevetve, mikor köré fontam karomat, lábamat és eszem ágában se volt leszállni róla.

- Még annál is jobb – vágtam rá. – Remélem, tudod, hogy ezentúl már csak így leszek hajlandó közlekedni.

- Szolgálatára, hölgyem – vigyorgott rám, majd egy csókot nyomott a számra. Tenyerei a combom alá siklottak, hogy megtartsák a súlyomat, miközben felszaladt a lépcsőn. Az ajtó nyitva volt, így el sem kellett engednie, hogy bejussunk.

Épp a tarkóját puszilgattam, mikor belépett, ám a csend, ami fogadott bennünket, túlságosan is feltűnő volt. Ahhoz voltam szokva, hogy legalább egy valaki a családból köszön és megkérdezi merre jártunk, de ezúttal másként volt.

Mindenki ott volt a nappaliban és olyan meredten nézett maga elé, amennyire csak egy vámpír képes. Senki sem szólalt meg, szerintem még azt sem vették észre, hogy ott vagyunk.

Apu úgy ölelte anyut, mint aki máris temetésre készül. Arcán nyoma sem volt a tizenhét éves fiatalságnak, egy merő tragédia virított róla. Akárcsak Emmettéről. A mindig vidám, gondtalan Em most karót nyelten ült, maga elé bámulva, karjában Rose-t tartva. Ha jobban megnéztem, mindenki a párját ölelte, mintha még ki akarnák használni a pillanatot, mert attól féltek nem lesz több.

És ami a legfeltűnőbb volt, az Seth és Sophie. Mikor elmentünk, még távolságot tartottak egymástól, pedig csak beszélgettek, de most… A lány úgy kuporgott a nagyra nőtt fiú ölében, mintha attól félne, bármelyik pillanatban beronthatna valaki az ajtón, hogy az életükre törjön.

- Mi a baj? – kérdeztem lemászva kedvesemről. – Mi történt?

Apu végre felénk fordult, ám a szavak, melyek elhagyták a száját, nem azok voltak, amiket vártam. Annál sokkal, de sokkal rosszabbak voltak.

- Mindannyian meg fogunk halni!