Sziasztok!
Először is: olyan feledékeny vagyok, hogy teljesen kiment a fejemből, hogy a blogom, pont egy hete ilyenkor volt fél éves! Nagyon szépen köszönöm Mindenkinek, aki olvassa a törim! El sem tudjátok képzelni milyen sokat jelent ez nekem!:)
Másod sorban: meghoztam a következő fejezetet. :)
Kíváncsi vagyok a véleményekre, mint mindig, szóval várom a komikat!:)
Nagy napra ébredt a Cullen család. Végre valahára elérkezett az idő, amikor is a szüleim, név szerint Edward és Bella hivatalosan is összekötik örökre szóló életüket. Augusztus tizenharmadika volt, egy esős nap, amit már megszokhattunk Forksban.
Kora reggel Alice ébresztett fel, mondván, hogy ráérek még aludni az elkövetkező hetekben, de most azonnal szüksége van rám. Mit tehettem volna, engedtem neki és kikászálódtam az ágyból, hogy azonnal egy halom feladattal lásson el.
Először is, meg kellett néznem, hogy az étterem rendben elkészítette-e a válogatott menüt. Mindenbe bele kellett kóstolnom, nehogy romlott vagy esetleg főtlen legyen. Alice mindent tökéletesre akart tudni!
Második feladatként tüzetesen át kellett néznem anyu ruháját, nehogy egy gyűrődés is legyen rajta, vagy bármi más, ami nem oda való. Természetesen nem találtam semmit. A menyasszonyi ruha, amit Port Angelesben vettünk, egyszerűen tökéletes volt. Ez mondjuk nem volt annyira meglepő, mivel Alice szinte lakat alatt őrizte, nehogy valami baja legyen.
- Most nézd meg a fiúkat, hogy haladnak – kaptam meg a következő utasítást, miközben ő anyu sminkjét csinálta, Rose pedig a haját. – Mindenkinek névre szólóan kikészítettem a ruháját, de náluk sosem lehet tudni – forgatta meg a szemét Alice, de a keze egy pillanatra sem állt meg, miközben egy halvány árnyalatú púdert vitte fel anyu arcára.
- Oké – húztam el a számat, mert mindenért engem ugráltatott; de azért gyorsan leszaladtam a lépcsőn Rose-ék szobájába, ugyanis az volt a „férfiöltöző”.
Még be sem kopogtam, apu már ki is szólt, hogy menjek be nyugodtan, így nem tétováztam. Mind a négyen ott voltak, és mindannyian remekül festettek. Fekete szmokingot viseltek, fehér inggel. Apunak a nyakkendője is fehér volt – szerencsére rá tudtam beszélni, hogy ne csokornyakkendője legyen, bár ő ragaszkodott hozzá, mondván, az elegánsabb, de én ki nem állhattam. És mint tökéletes, kényeztető apuka, ebben is engedett az ő kicsi lányának.
A többiek nyakkendője ugyanolyan stílusú volt, csak halványkék, Alice-ék koszorúslány ruhájához hasonlóan.
- Azta! – mosolyogtam rájuk. – Fantasztikusan néztek ki. Mindenki megtalálta ezek szerint a saját öltönyét, ugye? – kérdeztem, csak hogy teljesítsem a rám bízott feladatot.
- Igen – vágta rá apu, majd a plafon felé fordította a fejét. – Megnyugodhatsz, Alice. Minden rendben van nálunk.
- Remélem is – hallatszott le nagynéném mosolygós hangja, mire látványos szemforgatásba kezdtünk apuval és a többiekkel.
- Neked is készülődnöd kellene – lépett oda hozzám apu. – Nem sokára megérkeznek az első vendégek.
- Már megyek is – vigyorogtam rá, és már rohantam volna a szobámba készülődni, de apu megfogta a kezemet, ami megállásra késztetett. Arca kicsit feszült lett, ahogy arany íriszei az enyémekbe mélyedtek és én ettől megijedtem. Valami baj volt.
- Brian is jön – mondta egy pillanatnyi csend elteltével.
Ettől a néhány szótól valósággal görcsbe rándult a gyomrom. Brian… Mintha ezer éve lett volna, hogy otthagyott a konyhában, miután nem viszonoztam az irántam érzett szerelmét. Fájt érte a szívem, mert nem akartam bántani őt, mégis megtettem. És most találkozni vele… Azok után, ami történt Jake és közöttem, a dupla bevésődésünk és minden más…
- Miért nem mondtad el? – kérdeztem összehúzott szemöldökkel.
- Csak ma reggel hívott fel Dez, hogy mégiscsak eljönnek – válaszolta.
Mikor megkapták a meghívót, emlékszem, azonnal telefonáltak. Sajnálták a dolgot, de úgy látták jónak, ha nem jönnek el. Brian lelkivilága miatt. De akkor most miért?
- Miért? – tettem fel hangosan is a kérdést.
- Mert Brian el akar jönni. Megígérte, hogyha egyszer megnősülök, ő lesz a tanúm, és most be akarja tartani az ígéretét.
- De mi lesz… - akadt el a hangom már a gondolatra is. – Mi lesz, ha összetalálkoznak Jake-kel. Brian vámpír és ha… Ez nem jó ötlet! – ráztam meg a fejem, gombóccal a torkomban.
- Nyugodj meg, Kicsim – húzott apu a karjaiba, hogy a mellkasára hajthassam a fejem. – Minden rendben lesz. Szemmel fogjuk tartani Briant.
- Nem tudom mire fel ez a nagy aggodalom – nevetett Emmett. – Ha nekiugrana a kis házi kedvencednek, még fel is dobná vele a bulit.
- Emmett! – szóltunk rá egyszerre apuval és nagyapával.
- Most miért? Igazam van! – vágta rá továbbra is jókedvűen. Na ilyenkor tudtam volna kitekerni a nyakát, amiért olyan könnyelmű! – Jól van már, ne nézz ilyen gyilkos tekintettel – kacsintott rám. – Tudod, hogy számíthatsz rám. Ha úgy alakul megvédem a kiskutyádat.
Válasz helyett csak sóhajtottam egy mélyet, ugyanis egyáltalán nem volt kedvem belemenni egy Em-féle szócsatába. Azok után, amit most tudtam meg, igazából semmihez sem lett volna kedvem, csak visszavonulni a szobámba, bevackolni magam az ágyamba, a fejemre húzni a takarót és többé ki sem mozdulni onnan. Brian…
Még mindig gyomorgörcsöm volt, amikor felmentem a szobámba, hogy letussoljak. Reméltem, talán a forró víz kizökkent mélabús állapotomból, de nem jártam sikerrel. Ugyanolyan lelkiállapotban léptem ki a zuhanyfülkéből, ahogy oda bementem. Egyedül a telefonom csörgése váltott ki belőlem kellemes érzéseket, konkrétabban jóleső borzongást. Persze, hogy Jake volt az.
- Már úton vagy? – kérdeztem egy szál fehérneműben állva a gardróbom közepén.
- Nem – jött az azonnali felelet, amit furcsán visszhangosnak éreztem. – A szobád ajtajában állok.
Szükségem volt néhány másodpercre, hogy megértsem miről is beszél, de amint ez megvolt, már rohantam is, hogy ajtót nyissak neki. És valóban. Ott állt, talpig szmokingba – amit Alice-szel választottunk neki. Úgy nézett ki benne, mint James Bond, csak nála jóval szexisebb és sármosabb volt. Arcán széles mosollyal kapott a karjába, hogy aztán kifulladásig csókoljon, cseppet sem zavartatva a ténytől, hogy a küszöbön álltunk és rajtam alig volt ruha. Aztán amikor ennek tudatába került, beljebb léptünk, hogy be tudja csukni maga mögött az ajtót.
- Még nem vagy kész? – kérdezte, és végig nézett rajtam.
- Mint azt láthatod – incselkedtem vele és még körbe is fordultam, hogy mindenhonnan alaposan szemügyre vehesse alig takart testemet.
- Ne játszadozz velem! – mormolta az orra alatt alig halhatóan, miközben szemei vadul csillogtak.
- Miért is? – kérdeztem vissza. – Te állandóan ezt csinálod velem.
- Valóban? – rántott magához egy pillanat alatt és kezei már ott is voltak a derekamon, kellemesen felforrósítva a bőrömet.
Azt hiszem, elvesztem volna a pillanat varázsában, ha akkor nem úszik be a tudatomba egy sötétszőke hajú, aranyszemű srác fájdalmas arca. Akkor nézett így rám, amikor megmondtam neki, hogy szeretem Jake-et.
- Ne… - húzódtam el Jake-től és még a karjából is kibontakoztam.
- Durva voltam? Fájdalmat okoztam? – kérdezte kedvesem azonnal és sötét szemeiből eltűnt a vágyakozás. Csak aggodalom maradt.
- Nem - ráztam meg a fejemet. – Nem, dehogyis.
Odabotorkáltam az ágyamhoz és leültem a szélére. Jake – mit sem törődve a méregdrága öltönnyel -, letérdelt elém, és óvatosan megfogta a kezemet.
- Mi a baj?
- Brian is itt lesz – emeltem rá a tekintetem.
- És te félsz tőle? – kérdezte enyhén meglepetten, de a tekintetében már erős elhatározás lángolt. Tudtam, egy pillanatra sem fog elmozdulni mellőlem, nehogy Brian bármilyen módon bánthasson. Még élénken élt az emlékezetemben, mikor legutóbb meg akart védeni barátomtól. Alig volt ép csontja, de mit sem törődve a fájdalommal, a megmentésemre akart sietni.
- Nem – vágtam rá gyorsan, mielőtt még ismételten téves következtetésre jutott volna. – Szó sincs róla, hogy félnék tőle. Téged féltelek.
- Engem? – lepődött meg. – Miért is?
- Mert Brian szerelmes belém és tudja, hogy veled vagyok – magyaráztam. – Valószínűleg nem nagyon fog tetszeni neki, hogy együtt lát minket. Ő most nem igazán beszámítható.
- Kifejtenéd bővebben? – kérte rosszat sejtve.
- A vámpírok nagyon ragaszkodóak. Általában nem élnek családként, mint mi, vagy a Denalik, vagy Dezék, hanem csak párban vannak és kóborolnak. De még a nomádok is bármit megtennének a párjukért. Valamilyen szinten Brian úgy tekint rám, mintha a párja lennék, mert szeret, ezért védeni akar… tőled.
- Szóval, valószínűleg megpróbálja majd átharapni a torkomat? – összegezte a mondanivalómat.
Nyeltem egy nagyot már a gondolatra is, de végül bólintottam.
- Előfordulhat – mondtam. – De ne aggódj, mindenki rajta fogja tartani a szemét, csak szerettem volna, ha tudsz róla.
- Ne aggódj miattam, hallod? – fogta két tenyere közé az arcomat. – Nem lesz semmi baj! Főleg, hogy rá nem vonatkozik a szerződés, szóval, ha nekem ugrik… - villantott fel egy kaján vigyort, hogy oldja a feszültségemet, de sajnos épp az ellenkezőjét érte el vele. Még jobban összeszorult a gyomrom és alighanem, még a víz is kivert.
- Ne poénkodj ilyesmivel! – ripakodtam rá. – Brian a barátom és nem fogjuk bántani! – jelentettem ki. – Ha úgy alakulna, hogy elveszíti a fejét, akkor békésen leszereljük, hogy senkinek se essen bántódása. Megértetted? – néztem keményen a szemébe, jóval keményebben, mint addig bármikor.
- Igen – tért vissza a komolyság az arcára, amint látta, hogy nem a kellő hatást érte el. – Nem fogom bántani, megígérem!
- Rendben – sóhajtottam fel. – De most menj, el kell készülnöm – pillantottam az éjjeliszekrényen álló digitális órára. Máris késésben voltam.
- Mi lenne, ha maradnék? – kérdezte ismét jókedvűen. – Segíthetnék belebújni a ruhádba, vagy inkább kibújni belőle –csipkelődött, amivel elérte a célját. Elnevettem magam.
- Arról szó sem lehet! – rontott be a szobába Alice, mit sem törődve holmi kopogással vagy hasonlóval. Megragadta Jake karját és az ajtó felé kezdte húzni. Már teljes „harci” szerelésben volt, tökéletes frizurával, sminkkel és tíz centis tűsarkúval a lábán, mégis olyan stabilan állt rajtuk, és taszigálta kifelé kedvesemet, mintha ott sem lettek volna. – Neked lent kell várnod – adta ki az utasítást, majd becsapta az orra előtt az ajtót és visszafordult hozzám. – Késésben vagy kisasszony! – ráncolta össze finom ívű szemöldökét. – Azt hittem sose hagyjátok abba a Brian témát.
- Kihallgattál? – kérdeztem félig bosszúsan, félig nevetve már a gardrób felé tartva, ahol a csodaszép koszorúslányruhám csak arra várt, hogy belebújhassak.
- Persze, hogy kihallgattalak – villantott felém egy alice-es vigyort, aztán segített belebújni ruhakölteményembe.
Istenem… Sosem akartam levenni. Annyira imádtam! Tökéletesen állt, és olyan voltam benne, mint egy hercegnő.
Főleg, miután elkészült a sminkem és a frizurám is. Alice beszárította a hajamat, és féloldalt feltűzte, hogy a bal vállamra omoljanak a lágyan hullámos tincsek. A sminkem nagyon szolid volt és visszafogott. Mindössze egy halványkék szemhéjpúderből, ami illett a ruhámhoz, és egy csillogó szájfényből állt, ami kiemelte ajkaimat.
- Alice, te egy művész vagy! – dicsértem, amit örömmel és széles, harminckét fogat mutató vigyorral vett.
- Tudom – vágta rá nevetve, majd egy utolsó simítást követően bólintott. – Most már készen vagy.
És szerencsére mindenki más is készen volt. A vendégek nagy része már megérkezett, hallottam a lentről felszűrődő halk beszélgetést. Volt néhány ember is, akit meghívtak, és akik izgatottan kémleltek körül a titokzatos Cullen házban, amire mindig is kíváncsiak voltak, de sosem volt alkalmuk közelebbről is megnézni. Mostanáig.
- Edward már lent van – közölte velünk Alice izgatottan, amint átmentünk anyuékhoz. Meg kell mondanom, anyu szemkápráztató volt. A valaha volt legszebb menyasszony, aki csak oltár elé járult. És ha ehhez még hozzávettük a vámpírság adta szépséget, hát el tudjátok képzelni mennyire csodálatosan festett.
- Itt a csokrod Bella – adta át Rose a vízesés alakú hófehér orchidea csokrot, amit természetesen Alice választott - ki más?
Sajnos Renée, anyu édesanyja nem tudott eljönni. Phil, a férje balesetet szenvedett egy baseball meccsen és ott kellett vele maradnia, hogy ápolja. Anyu persze szerette volna, ha ott van vele a nagy napon, de összességében még jobb is volt így. Renée túl éles szemű volt ahhoz, hogy ne vegye észre a vámpírság általi változást a lányában.
- Hol vannak a fiúk? – kérdezte türelmetlenül buzgó nagynéném, mire nagybátyáim azonnal ott teremtek mellettünk. Még szerencse, hogy Charlie háttal állt nekünk, így nem láthatta, hogy vámpírsebességgel érkeztek.
Azt hiszem, megállt a szívem egy pillanatra, mikor megláttam Briant Emmett mögött belépni a szobába. Megváltozott. Határozottan megváltozott. Nem külsőben, hiszen arra nem képes egy vámpír – leszámítva a sötét karikákat a szem alatt, amivel Brian igencsak jeleskedett -, hanem kisugárzásban. Már nem ontotta magából a jókedvet és a vidámságot, mint régen. Mikor megismertem, az optimizmus, ami körüllengte, szinte ledöntött a lábamról. Most a szomorúsággal voltam ugyanúgy. Szinte mellbevágott, ahogy közelebb lépett hozzám. Sötét íriszei, amik már igencsak feketébe hajlottak, mélyen az én csokoládébarna szemeimbe mélyedtek.
- Brian… - leheltem alig hallhatóan. Másra nem is nagyon lettem volna képes. Hiszen, végül is mit lehet mondani valakinek, akinek nem szándékosan ugyan, de összetörtük a szívét?
- Kendra – jött a felelet rekedtes hangon, ami akár egy idegené is lehetett volna, annyira nem illet hozzá.
Istenem! – sóhajtottam fel magamban. – Mit tettem vele?
- Jól van – vágott közbe Alice azonnal, és párokba rendezett mindenkit.
Természetesen ő ment elől, Jasperrel az oldalán, őket követte Rose és Emmett, majd Brian és én, míg végül anyu és Charlie. Amíg úgy volt, hogy Brian nem jön, nekem egyedül kellett volna bevonulnom, mert apu arról hallani sem akart, hogy Jake mellett menjek. Már nem haragudott rá annyira, mint régen, de azt egy az egyben elutasította, hogy a tanúi között álljon, amiért nem is hibáztattam – legalábbis próbáltam nem hibáztatni. De most, hogy Brian itt volt, mellette kellett mennem. Sőt, még bele is kellett karolnom.
Összerezzentem, mikor hideg ujjai megérintettek. Furcsa, hozzá voltam szokva a vámpírérintéshez, most mégis más volt. Hidegebb. Ismeretlenebb. Megráztam a fejem, hogy kiűzzem kusza gondolataimat és koncentrálni tudjak. Felnéztem Brianre, aki egy fejjel magasabb volt, mint én. Ő is engem nézett. Egészen pontosan a számat, mint aki meg akar csókolni. Hogy elejét vegyük a dolgoknak, gyorsan elfordítottam róla a tekintetem és inkább a kezemben tartott, jóval kisebb orchidea csokor tanulmányozásába kezdtem.
Sajgott a szívem, de nem tehettem semmit. Gondoltam rá, hogy megbeszélhetnénk a történteket, de nem voltunk a megfelelő helyen egy komoly és mély értelmű beszélgetéshez. Várnom kellett vele, legalább addig, míg a szertartásnak vége nem lesz.
Alice mindenkinek kiadta az utasítást, aztán halkan leszólt nagyapának – hála a vámpírhallásnak -, hogy jelezzen a zongoristának, akivel a mi kis esküvő szervezőnk megbeszélte, hogy Richard Clayderman-tól játssza a Memory-t. Amint felcsendült a zene, Alice és Jas lassan elindultak lefelé. Majd Em és Rose is.
Rajtunk volt a sor, mégsem tudtam megmozdulni. A lábam, mintha földbe gyökerezett volna, csak álltam ott, fejemben megannyi gondolattal, amiket nem tudtam kirázni onnan. Ezt anyu is észrevette, mert elengedte Charlie-t és elém lépett.
- Mi a baj? – kérdezte azonnal. Csodaszép arcán aggodalom uralkodott el. – Kicsim – noszogatott halkan, de a szemem sarkából úgy láttam, Charlie mégiscsak meghallotta és láthatóan nem tudott mit kezdeni a megszólítással. Úgy tudta, barátnők vagyunk anyuval, nem pedig anya-lánya.
- Semmi – erőltettem magamra egy mosolyt, majd vettem egy mély levegőt. – Jól vagyok. Menni fog.
- Biztosan? – kérdezte anyu. – Mert ha nem, nincs semmi baj. Nem kell lemenned.
- Nem, nem – ráztam meg a fejem. – Lemegyek. Nincs semmi baj, csak kicsit megijedtem, a sok embertől, akik lent vannak – füllentettem, aztán újra rámosolyogtam.
- Oké – enyhült meg kicsit anyu arca, aztán elengedett, hogy lassan, figyelve a zene ütemére, Briannel kart karba öltve lesétáljunk a lépcsőn.
Mit nem adtam volna érte, hogy Jake legyen mellettem! Rá lett volna szükségem abban a pillanatban. A tudatra, hogy velem van, hogy érzem izmos karját. Az életem olyan kusza volt. Szerettem egy férfit, és ezzel bántottam egy másikat.
Erősen kellett koncentrálnom, hogy figyelni tudjak a lépcsőfokokra, bár Brian erősen tartott. Láttam rajta, hogy ő is aggódik értem. Nyilván fogalma sem volt róla, mi játszódott le bennem akkor, csak azt hitte, amiatt vagyok ideges, hogy a figyelem középpontjában kell végigmennünk a székek között.
Amint elértük az első emeletet, kikerekedett a szemem és egy pillanatra még zavaró gondolataimról is elfelejtkeztem. A lépcső korlátját végig szebbnél szebb virágok díszítették, és minél lejjebb értünk, annál több lett belőlük és annál gyönyörűbbek voltak. Meg sem tudtam volna mondani, mi mindent látok, annyi féle volt. Illatuk összekeveredett, csodálatos hangulatot teremtve. És mikor leértünk a lépcsőn, még jobban elámultam. Mikor reggel lent voltam, hogy leellenőrizzek néhány dolgot, nyoma sem volt a díszítésnek. Most pedig virágok mindenhol, a nappali össze bútora eltűnt, helyette megannyi szék sorakozott két oszlopban, ahol legalább száz ember ült, mindannyian felénk fordulva. Amint megláttak, felemelkedtek a helyükről – pedig az csak akkor szokás, ha a menyasszony jelenik meg -, és szájtátva bámultak, miközben lassan sétáltunk apu felé, aki szélesen mosolygott ránk. Mellette már ott álltak nagybátyáim, a másik oldalon pedig nagynénéim.
A székek között elhaladva, észrevettem néhány ismerőst, például Dezráékat, akik a Denalik mögött álltak, valamint a másik oldalon néhány farkast, akik elfogadták a meghívást. Ott volt Rachel és Paul is, amin meglepődtem egy kicsit, valamint Jared és Kim – aki szélesen mosolygott rám és még kacsintott is, ha jól láttam. Seth, Jake mellett volt, az első sorban közvetlenül a nagyszüleim mellett.
Kedvesem arca eltorzult egy pillanatra a dühtől, mikor meglátta mellettem Briant, de amikor rám nézett, minden eltűnt róla. Még a szája is tátva maradt, ahogy bámult. Végignézett rajtam tetőtől talpig, de aztán tekintete csak az arcomra fókuszált, mintha csak az érdekelné. És mi tagadás, engem is csak ő érdekelt. Amint ott volt a közelemben, láthattam, megszűnt minden más. Eltűnt belőlem a fájdalom amiatt, hogy Brian miattam szenved. Lehet, hogy önző volt ez tőlem, de attól még így volt. Csak Jake létezett, mint mindig. Sötét íriszeiben egyszerűen elvesztem. Az a szempár volt minden, ami a földön tartott. Az univerzumom közepét jelentette, mely foggal-körömmel láncolt magához. És én mérhetetlenül hálás voltam a sorsnak, hogy mindez megadatott nekem.
Kényszerítenem kellett magamat, hogy elszakítsam tőle a tekintetem és elfoglaljam a helyem Alice előtt, várva anyut, aki nem is késlekedett. Felhangozz a nászinduló és ő megjelent a lépcső tetején Charlie mellett. Egyenletes léptekkel közeledett felénk, arcán sugárzó mosollyal, mely tudtam, csak apunak szól. Annyira szerették egymást, ami – mióta Jake volt nekem – végletekig meg tudott hatni. Most sem tudtam parancsolni könnyeimnek. Megállíthatatlanul utat törtek maguknak, majd lassan végigfolytak az arcomon. Esetlenül letöröltem őket, miközben egy pillanatra sem vettem le a szemem anyuról. Mindent meg akartam jegyezni, ami történik. Az örökkévalóságig emlékezni akartam azokra a percekre.
Könnyeimen keresztül láttam, hogy egy pillanatra felém fordítja az arcát és azt tátogja „szeretlek”, amit én is viszonoztam egy boldog, őszinte mosollyal megspékelve, aztán már ott is volt előttem. Charlie leheletfinom csókot nyomott az arcára, majd a kezét apuéba tette, ezzel hozzájárulva az esküvőhöz. Aztán anyu átadta nekem a csokrát, hogy mindkét kezével tudja apuét fogni, amint szembefordultak egymással.
- Azért gyűltünk ma itt össze… - kezdett bele Mr. Weber a szokásos szövegbe. Az egész szertartás nagyon egyszerű volt, ahogy azt anyu akarta. Semmi túlcsicsázott szöveg, még az esküjük is mindössze néhány mondatból állt. De hát ezen már meg sem lepődtem. Az örökkévalóságot ígérték egymásnak abban a pillanatban, amikor én megszülettem, és apu átváltoztatta anyut. Ezek után felesleges lett volna bármely szó.
A két határozott igen és a gyűrűk felhúzása után, szenvedélyes – csöppet sem esküvőhöz illő – csókban forrtak össze, miközben a násznép hangos ovációban tört ki. Tapsoltak és ujjongtak örömüket kifejezve, majd elkezdődött a gratulációk hosszú sora. Természetesen én voltam az első. Mindkettejük nyakába vetettem magam és szorosan átöleltem őket. Az én szüleim. Végre hivatalosan és visszavonhatatlanul összetartoztak. Életem egyik legcsodálatosabb napja volt még a megannyi aggasztó fejlemény mellett is.
- Szeretlek titeket! – kiabáltam a fülükbe, és az sem érdekelt, hogyha meghallja valaki, akinek nem kellene. Nem érdekelt a lebukás, csak az, hogy olyan végtelenül boldognak láttam őket, és én magam is az voltam.
- Mi is téged, Kicsikém! – mondták egyszerre, mintha csak összebeszéltek volna, bár azért jóval halkabban, mint én, de az ölelés és az arckifejezésünk mindenkivel tudatta, hogy bizony mi egy család vagyunk!
Néhány pillanat után átadtam őket a család többi tagjának és a barátoknak, majd kicsit oldalra állva néztem a tömeget, ami mindenáron az ifjú párhoz akart jutni. Kivéve egyetlen személyt, akit láthatóan nem érintett olyan mélyen a dolog, hogy tolakodjon a gratuláció miatt.
- Fantasztikusan gyönyörű vagy – jött oda hozzám Jake, és már a karjába is vont. – Sosem láttalak ennyire… ennyire… - Kereste a szavakat, de láthatóan nem találta.
- Köszönöm – mosolyogtam rá és lágyan megcsókoltam. – Istenem… - sóhajtottam fel és a mellkasához bújtam, mit sem törődve a hajammal. – Olyan boldog vagyok! Annyira szép volt ez az egész.
- Igen, az volt – helyeselt Jake. – De közel sem annyira, mint te. Le se tudtam venni rólad a szemem egész végig. És amennyire meg tudtam állapítani, más sem. Esküszöm téged többen megbámultak, mint Bellát.
Hangsúlya furcsa volt, ahogy az utolsó mondatot kiejtette. Enyhe féltékenységet is éreztem benne, na meg büszkeséget. Szerettem volna jobban szemügyre venni az arcát, hogy lássam, mi játszódik le benne, de nem maradt rá időm. Az esküvői sátor már fel volt állítva a hátsókertben, táncparkettel és asztalokkal együtt, valamint pincérekkel, akik a vendégek minden kívánságát lesték.
Kéz a kézben sétáltunk ki a tömeggel együtt, ahol aztán elkezdődött a mulatság. A legtöbb vendég egyből rávetette magát a kajára, csak a vámpírok maradtak távol az asztaloktól. Ők inkább újra apuékat vették célba, hogy újabb hátbeveregetéssel és puszikkal fejezzék ki örömüket. Láttam, hogy Dezra és Macon között egy ismeretlen lány áll, akinek hosszú szőke haja és rikító tengerkék szeme volt – nyilván a kontaktlencsétől. Olyan közel állt Dez-hez, mintha hozzá lett volna nőve. Amennyire meg tudtam állapítani, ő is vámpír volt, de volt benne valami, ami nem tetszett nekem. Nyugtalan lettem, mikor ránéztem, de nem tudtam volna megmagyarázni, hogy miért.
Miután mindenki kellőképpen kiörömködte magát, apuék felvágták a tortájukat – ami egy három emeletes remekmű volt - és kézből etették egymást. Csodálkoztam, hogy képesek lenyelni minden egyes falatot, mikor körülbelül sár ízű volt számukra, de derekasan állták a próbát - bár tény, hogy nem vitték túlzásba. Néhány falat után inkább arra koncentráltak, hogy a vendégeknek szétosszák, már azoknak, akik képesek is voltak megenni azt. Itt igazán jól jöttek a farkas vendégek.
Aztán jöhetett a menyasszonyi csokor hagyományos eldobása. Minden hajadon beállt a sorba, köztük nagynénéim is, akik már számtalanszor férjhez mentek ugyan, de benne akartak lenni a buliban. Én is közöttük voltam, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget a dolognak, egészen addig, míg a csokor egyenesen a kezemben nem landolt. Na, akkor aztán kikerekedett a szemem és azonnal Jake-et kerestem a tekintetemmel, aki oldalt állt, a többi farkassal körül véve, és szélesen, elégedetten mosolygott rám, ami már szinte felért egy lánykéréssel.
Majd következett apu, akinek a fogával kellett lehúznia anyu kék harisnyakötőjét – amit sikeresen teljesített is, majd a meglepett Jared kezébe dobta. Kim azonnal fülig pirult és hozzábújt kedveséhez. Reméltem, hamarosan az ő esküvőjüket ünnepelhetjük. Csodaszép párt alkottak.
Hirtelen felcsendült a zene, és szerelmes, boldogságot sugárzó szüleim a táncparketten termettek, hogy eljárják az első táncot férj és feleségként. Ámulva figyeltem őket oldalról. Szinte ragyogtak. Öröm volt rájuk nézni. Egy perc elteltével váltott a zene és Charlie lépett oda az ifjú párhoz, hogy lekérje anyut. Apu persze azonnal Esme mellett termett, lévén mégiscsak ő volt az anyja. Amint ennek a táncnak vége lett, minden vendég a táncparkettre lépett ki-ki a maga párjával.
Úgy gondoltam Jake lesz az első, akivel táncolok, de apu keresztül húzta a számításaimat. Fülig érő szájjal jött oda hozzám - miközben nagyapa anyut kérte le Charlie-tól -, és már ott is találtam magam a forgatag kellős közepén. Apu jól megtáncoltatott, ahogy utána nagyapa, Emmett és Jasper is, majd mikor már azt hittem volna, hogy Jake végre megkegyelmez nekem és nem szenvedtet tovább – őrülten vágytam rá, hogy a karjában tartson, és ő ezt tudta, láttam az arcán a kaján vigyorral egyetemben - akkor megjelent Macon és lekért Jas-tól.
- Megváltoztál mióta utoljára itt jártunk – jegyezte meg két pörgetés között. – Felnőttél.
- Ahogy mondod – mosolyogtam rá, de aztán nem bírtam tovább és muszáj volt megemlítenem. Lehalkítottam a hangom, hogy biztosan csak Mac hallhassa. – Briannel minden rendben lesz?
Barátom arca azonnal megváltozott. Nem csak engem, őt – jobban mondva őket – is megviselték a történtek. Aggodalmasan nézett rám, majd bólintott.
- Igen – felelte ugyanolyan halkan, mint én az imént. – Biztos vagyok benne, hogy kiheveri. Nem lesz könnyű, de túl lesz rajta.
- Annyira sajnálom – bukott ki belőlem hirtelen, mikor láttam, ő is mennyire aggódik.
- Ugyan már, kicsi lány – mosolygott rám szomorkásan. – Ez nem a te hibád! Nem tettél semmi rosszat.
- Mégis úgy érzem, hogy minden miattam van. Hogy ő és ti is miattam szenvedtek – öntöttem ki a szívemet.
- Nem ő az első, akinek nem viszonozzák az érzéseit – mondta Mac bölcsen. – És nem is az utolsó. Először is ezt magában kell letisztáznia, aztán tovább tud majd lépni, és minden rendbe jön.
- Remélem igazad lesz! – sóhajtottam fel, majd megint a látóterembe került az ismeretlen lány. – Ki az a lány, Mac? – kérdeztem egyrészt, hogy eltereljem a borús témát, másrészt, hogy kielégítsem kíváncsiságomat.
Mac követte a tekintetem és összeráncolta a homlokát.
- Sophie Holden – válaszolta. – Ő is csak félig vámpír, mint te.
- Tessék? – estem ki a tánc ritmusából megdöbbenésemben.
Macon közel hajolt a fülemhez, hogy ismét csak én hallhassam szavait.
- Néhány napja Dez elment vásárolni és belebotlott néhány nomádba. Épp akkor végeztek Sophie szüleivel és már Sophie-t vették célba, amikor Dezi közbelépett. A szüleit már nem tudta megmenteni, de Sophie-t igen. Úgy néz ki, velünk marad.
- De kik voltak a szülei? – érdeklődtem a lányt figyelve. Már értettem mi volt a furcsa benne: a félvámpírsága. Még sohasem találkoztam hozzám hasonlóval. Jó lett volna megismerni és beszélgetni vele egy kicsit, de úgy véltem az egy kicsit túl gyors lenne számára, hiszen nemrég veszítette el a szüleit, szegény. Bele sem mertem gondolni, milyen érzés lehetett mindez a számára. Nagyon reméltem, hogy sosem kell megtudnom.
- Nem ismertem őket – válaszolt Mac. – De ők is vegetáriánusak voltak, ahogy Sophie is az. Aranyos kislány. Sajnálom, ami vele történt.
- Igen – bólintottam. – Én is.
- Remélem, jóban lesztek – mosolygott rám. – Elkelne neki egy olyan barát, mint te.
Jólestek a szavai.
- Rajtam nem fog múlni! – vágtam rá.
- Tudom – mondta, épp amikor megjelent mellettünk Jake.
- Szabad lesz? – kérdezte kissé mogorvábban, mint annak örültem volna, de ezúttal nem tettem szóvá vámpírellenességét. Már azért is csodáltam, hogy egyáltalán képes megmaradni a bőrében, annyi vámpír vette körül. Bár az is igaz, hogy mind vegetáriánus volt.
- Persze – biccentett Macon, aztán villantott rám még egy mosolyt és átadott kedvesemnek.
Élvezettel simultam bele a forró ölelésbe és hagytam, hogy vezessen. A zene, ami felcsendült a kedvencem volt. Mindig is imádtam. Még egy filmben hallottam először gyerekkoromban és egyszer megemlítettem ezt Jake-nek, aki most elégedetten vigyorgott rám, mint akinek bejöttek a számításai.
- Te kérted ezt a számot? – kérdeztem mindentudóan.
- Igen – bólintott roppant mód büszkén. – Azt mondtad, ez a kedvenced.
- Az is! – vágtam rá és még jobban hozzá bújtam. – Köszönöm.
- Szívesen – csókolt bele a hajamba.
- Azt hittem, már sosem kérsz le – suttogtam a mellkasába, miközben a zene ütemére táncoltunk – már amennyire Jake-kel lehetett táncolni. Nem igazán volt a parkett ördöge.
- Őszintén, élveztem, hogy utánam ácsingózol – mormolta a fülemhez hajolva. Forró leheletétől megborzongtam.
- Ne megállj, ezt még visszakapod – kuncogtam.
- Már alig várom! – kontrázott rá, majd hirtelen elengedett az öleléséből és megpörgetett, mire hangosan felkacagtam, majd mikor visszatáncoltam hozzá, a nyaka köré fontam a karomat és lágyan megcsókoltam.
Azt hiszem, az örökkévalóságig tudtam volna folytatni, ha fel nem hangzott volna az a bizonyos néhány szó, mely örökre megváltoztatta az életünket.
/Az új szereplőről találtok képet oldalt. :)
És íme a zene, amire Kendie és Jake táncoltak. :P/
szia nagyon tetszett megmondanád hogy ez melyeik zene le kell töltenem olyan jóóóó :D remélem hamar hozod puszi stellyke
VálaszTörlésén is ugyanazt kérném mint stellyke...és am nagyon jó feji volt...nagyon várom a kövit, főleg h ilyen idegtépő befejezést csináltál...egyem a szíved érte..de azért szeri van:) na puszi
VálaszTörlésSzilvi
Helloo!!
VálaszTörlésImádtam ezt a fejezetet.... imádtam h mindvégig ott lebegett az a bizonyos fekete felhő az egész fejezet alatt... h már szinte minden sorral azt vártam na mikor történik valami katasztrófa... :D de szerencsére nem történt... vagy legalábbis még nem... hiszen kitudja mi is az a dolog ami örökké megváltoztatta az életüket... A kép szuper lett ügyes vagy, Jaket IMÁDOM... ruhában vagy anélkül:D de Kendi ruhája gyönyörű!
Tudom, hogy hamarosan vége... de azért remélem még néhány fejezeten keresztül olvashatom tovább és kiderül mi is a célja Sophie megjelenésének.
A zene pedig tökéletes választás én is imádom, és a film is jó amiben szerepelt! :)
Na ennyit belőlem...
puszillak
Bee
Szia!
VálaszTörlésJaj, annyira gyönyörű lehetett az esküvő! Bárcsak én is ott lehettem volna... :DD
Egy kicsit viszont gyanús nekem ez a Sophie... Bár a megérzéseim nem mindig működnek. :DD
Várom a következő részt.
Sok puszi: Hannah
Hát nekem is gyanús ez Sophie....
VálaszTörlésSzilvi
Na én megtaláltam azt a számot...kicsit füleltem...rem nem haragszol meg érte Zoe :)
VálaszTörlésa szám : Michael Bublé- Save the last dance for me
Szilvi
Sziasztok!
VálaszTörlésKöszönöm szépen a komikat és a szavazatokat is!:)
Örülök, hogy tetszett nektek fejezet, én is szívesen ott lettem volna... Bár írás közben kicsit ott voltam.:P
Igen, nemsokára vége, de előtte még tartogatok néhány meglepetést számotokra... Némelyek örömteliek, némelyek kevésbé... :P
Köszönöm Bee, örülök, hogy tetszik a kép. Muszáj volt megcsinálnom, ki se bírtam volna, hogy ne csináljam meg. :D
Sophie már csak Sophie a maga titokzatos múltjával és személyiségével. :P Majd megtudjátok mire is gondolok ezalatt.:P:D
Nem haragszom Szilvi, hogy kiírtad a szám címét, bár minden videóm végén megtalálható, szóval ott nyugodtan megnézhettétek volna, ahogy a továbbiakban is kerülnek majd fel videók és a végén mindnek ott lesz az előadó és a szám címe is. :)
A kövit hozom pénteken. :)
Puszi, Zoe
SZia Zoe!
VálaszTörlésNéhány napja találtam rá a töridre!S mivel ilyen gyorsan eljutottam a végére,sejtheted,nagyon élveztem! Úgy az egészet imádom,a személyiségüket,a szerelmüket,ahogy a család viszonyul hozzájuk,a törid humorát...a legjobban a 32.feji tetszett...ahogy Kendi Jake kérésére beengedi a fejébe kedvesét,miközben szeretkeznek...gyönyörű lett... Kendi ruhája nagyon szép,és ez a szám is telitalálat...
de mit tervezel,ezzel a csúnya utolsó baljós mondattal?
várom a kövit!
szia dona
Szia Dona!:)
VálaszTörlésMegtisztelő, hogy ilyen hamar végigolvastad a törim! :) Nem is tudod milyen jólesik ezt hallani. :)
Igen, a 32. fejezet hozzám is közel áll, annyira bensőséges lett. Ott láthatjuk igazán, hogy milyen mély érzések kötik össze a mi kis főhőseinket. :D
Örülök, hogy tetszik a ruhája. Mikor megláttam, azonnal beleszerettem és tudtam, hogy ez lesz Kendie-n az esküvőn.:P
A zene pedig. A Lagzi randiban hallottam és azonnal megtetszett. Mikor írtam a fejezetet és elkezdtem keresgélni zene után, azonnal ez jutott eszembe. Annyira illett a jelenethez. :)
Az utolsó mondat... Ígérem már a következő fejezet első sora választ nyújt majd. :P
Addig is türelem, pénteken hozom. :D
Köszönöm, hogy írtál! :)
Puszi, Zoe
Lucky 7 Casino - Mapyro
VálaszTörlésFind all information and best deals 시흥 출장안마 of Lucky 7 Casino in Thackerville, IN. See 0 reviews, 0 동해 출장안마 photos 광주광역 출장안마 and 밀양 출장안마 1 tip from Mapyro users. Rating: 3.9 · 20 문경 출장샵 reviews